2012. október 4., csütörtök

A látható fényen túl – interjú Datki Zsolt infrafotóssal

Datki Zsolt neurobiológus, a neurodegeneratív betegségek kutatója egy picit más szemmel látja a világot. Munkája közben a mikroszkópon keresztül, szabadidejében a látható fényen túl. Zsolt infrafotós. Különös szenvedélyéről, az infravilágról a szegedi REÖK palotában 2012. október 5-én nyíló kiállításának alkalmából beszélgettünk.



– Ha jól tudom, nem szegedi vagy, sőt nem is Magyarországon születtél.

– Valóban, én Erdélyben születtem, Sepsiszentgyörgyön, nagyjából 550 kilométerre Szegedtől. Érettségi után 1996-ban jöttem át Magyarországra, Szegedre. Ekkor felvételiztem az egyetemre, biológus szakra. Már Erdélyben, a Székely Mikó kollégiumban is ezt tanultam, ez érdekelt. Akkoriban már volt egy Smena 8-as kis fényképezőgépem, amivel egy műanyag mikroszkópon próbáltam fekete-fehér képeket alkotni. Nekem a mikroszkópia volt a fő érdeklődési irányom, ezért is jöttem biológus szakra.

– Könnyen sikerült bekerülni a szegedi egyetemre? Hogyan teltek a hallgatói évek?

– Egyáltalán nem volt könnyű. Egy makói család, akiket a 90’-es években ismertünk meg, amikor Erdélyből sokan jöttek át Magyarországra, úgymond „üzletelni”, valamilyen fogást találni az életben, néhány év múlva adott egy befogadói nyilatkozatot, hogy teljes körű felelősséget vállalnak értem, és így kaphattam tartózkodási engedélyt. Ennek segítségével 1998 januárjában bekerültem az Öthalmi Diáklakásokba is.
Az akkoriban egy külön világ volt, egy katonasággal és a vadnyugattal ötvözött kis világ. Ott nem létezett semmi luxus, nagy gaztenger borított mindent, nagyon vadregényes volt. A kollégiumban eltöltött hat évem alatt sok mindent megtanultam, rengeteget kaptam az emberekből. Ugyan ezt megkaphatja bárki egy kollégiumban is, de az öthalmisok egy kicsit másfajta társaság volt. Akkor indult az egész, kint volt az Isten háta mögött, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Úgy éreztem magam, mint egy kiképzőtáborban. Onnan a városba bejutni is már önmagában felért egy kalanddal. 1996 és 2001 között tanultam az egyetemen, a szakdolgozatomat is mikroszkópiából írtam, és továbbra is ezen a vonalon maradtam.

– Mi érdekelt a mikroszkópiában?

– Itt egy úgynevezett fénydetektálási és rögzítési eljárással kapjuk meg a tudományos eredményeket. Ilyen például a fluoreszencia, a lumineszencia, az abszorbancia. Ilyenkor a biológiai mintából jön egy jel és ennek a befogása, detektálása a cél. Ezekből következtetünk azután tudományos adatokra, tényekre. Ez viszont nagyon közel áll a fotográfiához, csak az eszköz más, de maga az elv ugyanaz.

– Hogyan kötöttél végül ki a neurobiológiánál, az Alzheimer-kór kutatásnál?

 – A szakdolgozatomat Laskay Gábornál, az egykori Növénytani tanszéken írtam meg. Ő ismerte az Orvosi Vegytani Intézetben Penke Botond professzor urat. Ekkor, 2001-ben felvételiztem a PhD szakra, ami nem volt egyszerű, mert nem volt még meg sem a bevándorlási engedélyem, sem az állampolgárságom. Egy kis trükköt kellett alkalmazni. A bevándorlási hivatalban azt mondtam, hogy meglesz a PhD ösztöndíjam (ami igaz is volt, csak időpontját tekintve bizonytalan), az egyetemen pedig azt mondtam, hogy beadtam a bevándorlási engedélyre a kérelmet. Itt pedig bíztak abban, ha felvesznek, akkor egy éven belül megkapom az engedélyt. Nem volt más választásom, mert annyi pénzem nem volt, hogy más úton intézkedjek. Ennek persze visszatekintve megvan a maga romantikája, de pár ősz hajszálam azért kinőtt.
Abban az időben még volt sorkatonaság Romániában, és ha én haza mentem volna, akkor, mint sok más magyart, a jó mély román földekre vittek volna el. Nem mintha féltem volna a katonaságtól, de inkább tanulni akartam, sőt onnan sem anyagilag, sem más formában nem tudtam volna tartósan Magyarországra visszajönni. Nekem a PhD egy menedék volt, hogy itt maradhassak.
Az Orvos Vegytani Intézetben készítettem el a PhD-t, és 2005-ben doktorrá avattak. Most már egy saját labort vezetek, ahol van egy pár mikroszkóp, kisállat-tomográf, és ugyanúgy fotográfiai úton kapjuk az eredményeket.

– Ha visszatekintesz gyerekkorodra, fiatalabb éveidre, hogyan épült fel a fotós felszerelésed?

– Először egy román gyártmányú, a magyar Pajtás gépnek megfelelő kis masinám volt, ezt követte a Smena-8. Ezután már itt, Magyarországon egy bizományiból tudtam venni egy Zenitet, ami még a mai napig is megvan. A fotózás és a kutatás révén a Nikon felé fordultam, aminek szinte végigjártam az összes lépcsőjét a D40-estől a D4-esig.

– Hogyan kóstoltál bele az infrafotózásba?

– A közeli infra fényt, amit az emberi szem már nem lát, a 7-800 nanométer közötti hullámhosszban alkalmazzuk a mikroszkópiában is. Itt nagyjából ez a felső határ. Ezt én már ismertem. A valódi infrafotózás lehetőségéről hét évvel ezelőtt egy ismerősömtől hallottam, ekkor azonban még a digitális technika sem volt igazán a helyzet magaslatán. Az interneten is csak néhány képet találtam, amelyeket külső infraszűrővel készítettek, állványról. Ez az ugynevezett klasszikus infrafotózás közismert módszere.
Kezdetben ezek a tájképek fogtak meg, persze némelyikük kissé giccses volt, mások pedig egészen művészi hangulatot sugallottak. Kíváncsivá is tett, hogy a világ többi részére, a portrékra, a műtermi alkalmazhatóságra hogyan lehetne ezt kiterjeszteni. Ekkor elkezdtem technikailag kísérletezni. A floppy lemez anyaga is például egyfajta infraszűrő, de később lassan komolyabb szűrőket is vásároltam.
Ekkor jöttem rá, hogy előtétszűrővel, állványról lehet fotózni, de nem mindent, ugyanis nagyon hosszú volt az expozíciós idő. Így csak a mozdulatlan tárgyakat tudtam lencsevégre kapni. Ekkor a gépet kezdtem el átalakítani úgy, hogy kézből, normál expozíciós idővel portrékat, vagy bármilyen mozgó témát meg tudjak infrában is örökíteni.

– Mit jelent ez az átalakítás?

– Fogtam a legegyszerűbb tükörreflexes Nikon gépemet, a D40-est, az interneten utánanéztem, vettem egy nagy levegőt és szétszedtem. Ez a mai világban már bevett szokás, mielőtt bármit csinálunk, először az internetet kell felkutatni információkért. Találtam is egy képsorozatot, ahol a gép szétszerelését mutatták be. A munka közben eljutottam egészen az érzékelőig. Ide a gyárban betesznek egy szűrőt, azért hogy az UV sugárzás ne kékítse, valamint  az infrasugárzás ne vörösítse-barnítsa a képet, hanem azt adja a fénykép vissza, amit az emberi szem is lát. Ezt kivettem, és egy saját kezűleg kivágott infra üvegszűrőt tettem be a helyére. Persze ezt többször is meg kellett csinálni, és az eredmény egyre jobb lett. Most már van három ilyen gépem is, ami különböző hullámhosszakkal dolgozik.
Ez azt jelenti, hogy az infravörös fényképezés 780-800 nanométeres hullámhossztól kezdődik és megy felfelé egészen az 1500-1600 nanométerig. Ezt még a normális érzékelők látják. De be lehet tenni olyan infraszűrőt is, amiben egy kis látható fény is belekerül a 600-650 nanométeres tartományból. Ez egyfajta álszíneket, tónusokat visz bele a képbe, és így meg lehet különböztetni a színes infrát vagy a színezett infrát és a fekete-fehér vagy teljesen monokróm infraképet.
Ez persze nem új felfedezés, hiszen a fotósok régen analóg módon, infrafilmekre is dolgoztak, csakhogy ezeknek a filmeknek az érzékenysége csak 1200 nanométerig terjedt, valamint a filmek elég szemcsések voltak. Ez ma, a digitális gépek világában már nem így van, hiszen alacsony érzékenység mellett, nagyobb tartományban tudnak a gépek dolgozni, sokkal tisztább képek készíthetők.
Az egyik nagyfelbontású gépem, amit teljesen átalakítottam, már csak az infrafotózást szolgálja. Ezzel stúdióban tudok portrékat, aktokat, művészi felvételeket készíteni. Ide kifejezetten infra reflektorokat vásároltam, amikkel már hangulatképeket is be tudok világítani.

– Milyen objektíveket használsz a munkád során?

– Ez nagyon érdekes, mert elsősorban olyan objektívek alkalmasak infrafotózásra, amik nincsenek felületkezelve. A Canon esetében van egy úgynevezett fluorit, a Nikon esetében pedig a nanokristályos bevonat. Ezek megölik az infrát, megölik a kontrasztját a képnek. Ezért én a 90-es évek elejéig gyártott, külső rekeszállításos, az analóg világban tervezett objektíveket használok, mert ezek a legjobbak, még nem felületkezeltek, viszont nagyon szép képet produkálnak.
A fókuszbeállítás is nagyon sarkalatos pontja az infrafotózásnak. Azt el kell felejteni, hogy zoom objektívvel, teljes tartományon a fókusz megmarad. Minél inkább infrás egy gép, annál szűkebb az a tartomány, ahol utánállítás nélkül az automata fókusz működik. A blendétől, a távolságtól, a hullámhossztól függ. Függ attól, hogy vakuval van világítva, vagy napfénnyel, mert más-más hullámhosszakkal vannak telítve. Ezért van egy táblázatom arra, hogy milyen blendével, milyen távolsággal használok egy-egy objektívet. Nagyon be vannak szűkítve a lehetőségek, nem olyan dinamikus a fotózás, mint a látható fénynél.


 – Milyen különbségek vannak a tájképek és a stúdiófelvételek között?

– A fotósnak mindig arra kell vigyáznia, hogy ne legyen túl giccses a kép, ne lépjen túl egy ízléshatárt, ne legyen túl harsogó. Ezen belül az infrafotózás a fényképezés barokkja, a szürrealista irányzata. Egyrészről szürreális, mert az emberi szem számára úgy jeleníti meg a tónusokat, ami nem megszokott. Így a víz koromfekete, az égbolt, mivel nedves-párás, az is fekete, a növények viszont visszaverik az infrafényt, ezért ezok hófehérek. Ilyenkor olyan, mintha téli tájkép lenne, de mégis nyári.
És azért barokk, mert ennek ellenére, ha úgy csinálják meg a képet, hogy nem lesz giccses, akkor mégis mesebeli hatást érhetünk el vele. Így kapjuk ezt az egyfajta szürreális-barokk világot, ami egyben valóság is, de első pillantásra nem értik az emberek. Furcsállják, és azt kérdezik, hogy télen lett fotózva, de mégis fák és levelek vannak, sőt az emberek pedig rövidnadrágba járnak.
Az állatok és az emberek fotózás már egy egész más dolog, mert az arc legmeghatározóbb elem, a szem, teljesen más módon látszik. A szivárványhártya és a fehér szemgolyó viszonya egymáshoz egy kicsit horrorisztikusabb. Erre azonban nagyon kell vigyázni, mert egy esztétikus aktnál például nem biztos, hogy ez jó. Ennek ellenére van, amikor ennek hangsúlyozása átbillen egy olyan extrém fotóba, hogy kifejezetten érdekessé teszi a képet.
Azt tudni kell, hogy az infra nem a bőr felületéről verődik vissza, hanem egy picit mélyebbről. Ennek az az érdekessége, hogy azoknál a vékony bőrű hölgyeknél, uraknál, akiknek az erezete közel fut a bőr felszínéhez, és ha ezt úgy fotózzuk, akkor a képen látszódni fog az érhálózat. Ebből akár egyfajta groteszk kép is születhet. Az egyik fotómon, mely a kiállításon is megtekinthető lesz, a modell arca angyali, a teste pedig teljes erezettel ellátott.
Ha pedig más szögből világítjuk meg a modellt, akkor átbillenünk egy másik irányba. Ilyenkor a bőr nagyon sima, az összes anyajegy és pigmentáció csak morfológiailag látszik, de színezetben teljesen eltűnik. Ezért az arcok, főleg a nőknél, retusálást szinte egyáltalán nem igényelnek, gyönyörű, fiatalító hatásúak a képek. De vigyázni kell, ne legyen túlzottan műanyag hatása a képnek. Vannak olyan hölgy ismerőseim, akik negyvenes-ötvenes éveikben vannak, és ezért imádják az infrát.
A másik érdekesség pedig a tetoválások látványa. A szabad szemmel láthatóak általában pasztellszínűek, a fekete is inkább mélyzöld. A mélyebbről visszaverődő infra pontosan onnan jön, ahol a tetoválás festékrétege van a bőr alatt. Ebből kifolyólag anélkül, hogy ráerősítenénk, nagyon kontrasztossá válik a tetoválás és teljesen más a fekete-fehér tónusarányoknak a váltakozása, mint a szabad szemmel látható festékbevitel. A kiállításon ez két képen is jól megfigyelhető.
Azután ott van a háttér kérdése. Ha én egy fekete hátteret akarok a stúdióba, akkor nagyon sokat kell válogatnom a szövetboltban, mire a megfelelőt ki tudom választani. Úgy mentem be, hogy megkértem az eladót, had fényképezzem le a vásznakat. A megfelelőből persze több méternyit megvettem. Ugyanis infrában a legtöbb fekete szín fehér, az infrát nem érdekli a valódi szín, hanem az anyag érdekli: elnyeli vagy sem. Ez is egy külön érdekesség.

– Kikkel dolgozol, kik a modelljeid?

– Az összes modellem amatőr: ismerősök, egykori vagy mostani barátok. Jobban is szeretem őket, mert a profik tudnak úgy viselkedni, mintha természetesek lennének, de ez mégis érződik rajtuk. Az amatőrök egy ideig nem tudnak természetesen viselkedni, de amikor a feszültség leolvad róluk, ami részben a fotósnak is köszönhető, akkor a legtöbben ténylegesen természetessé válnak. Ettől kezdve pedig már valódi embereket lehet a képeken bemutatni, nem pedig önmagukat megjátszó vagy felvett stílust magukon viselő modelleket.

– Hogyan született meg a kiállítás anyag, hogy kerültél a REÖK-be?

– A képek alapvetően folyamatosan készültek, mivel a kültéri fotók mellett nagyon megtetszett nekem az infra stúdiós alkalmazása. Mint férfi egyértelműen a női testet, a női szépséget helyezem előtérbe. Idén májusban egy önkormányzati pályázatot nyertem, kiállítás céljára Nő a láthatatlan világban címmel. Ez anyagilag is adott egyfajta löketet. A REÖK kiállítás története pedig most már nagyon egyszerűnek, amolyan filmbe illőnek tűnik.
Megkerestem a REÖK művészeti vezetőjét, Nátyi Róbertet, akivel előtte soha nem találkoztam, nem is tudta rólam, hogy ki vagyok. Fekete kartonokra, tízszer tizenötös fotókat kasíroztam fel és ezeket mutattam meg neki. Az asztalra kiterített képeket oda-vissza nézegette, majd tízpercnyi csönd után egyszer csak azt mondta, hogy jó, legyen. Én próbáltam megkérdezni tőle, hogy akkor most ez biztos, mire közölte, hogy ha ő egyszer azt mondja, hogy igen, akkor az úgy van.
Én nagyon örülök, hogy sikerült elnyerni a tetszését, mert azt mondják róla, hogy nagyon kritikus, nagyon nehéz őt megnyerni, mindig vigyáz arra, hogy mi kerül ki a REÖK falaira. A nyár végén ezután pontosítottuk az ötvenegynéhány képből azt a huszonkettőt, ami kiállításra kerül. Ezek már nagyobb méretűek, rendesen paszpartuba vannak rakva.

– Hogyan tovább, vannak-e még „fehér foltok”, új területek az infrafotózásban?

– Egyelőre szándékosan kerültem azt, hogy a tudományos világba készített fotóimat átvigyem a művészetbe. Ezt még továbbra sem akarom megtenni, mert az infrafotózást művészi célra akarom használni, nem pedig művésziesen elkészített tudományos fotózásra.
A másik irányban pedig most társultam egy könyvkötő mesterrel, Bakai Beátával, akinek segítségével a fotóim analóg módon is megjelennek például vászonra nyomtatva. Így már komoly megrendeléseket is tudunk teljesíteni. Azt látjuk, hogy kell, érdekli az embereket, mi pedig nem titkoltan egy új stílust akarunk teremteni. És ezt nem pusztán technikai oldalról szeretnénk megfogni, tehát ne a technika adja az újdonságot. Minden fotós álma a saját világának a megteremtése, saját vonásokkal, a csak rá jellemző habitussal.

– Van az infrafotózásnak valamiféle irodalma, szakkönyve?

– Ezekkel én sehol nem találkoztam, tulajdonképpen nincs leírva szinte semmi. Ezért a mai napig fogalmam sincs, hogy mi várható, ha egy újabb helyzettel találkozok, de az biztos, hogy nem úgy, ahogy látjuk. Az infrafotózást szeretném úgy felfejleszteni, hogy belátható időn belül egy könyvet tudjak megjelenteni a technikáról.
Az utolsó magyar nyelvű leírás Az infravörös fényképezés csodálatos világa címmel 1932-ben jelent meg. Egy pici kis füzet az egész. Akkor ráadásul még nem is filmre, hanem üveglapokra történt a fotózás. Ebben a füzetkében pontosan le vannak írva a receptek, az eljárások.
Egy könyvre azonban valóban szükség lenne, részben az infrafotózás történetének feldolgozására, részben pedig a technikai megoldások, részben pedig az egész jövőjének szempontjából.

– Erdélyben próbálkoztál-e kiállítással, bemutatóval?

– Még nem, mert az itteni életem időben annyira telített, hogy csak a szüleim meglátogatására jut időm. Persze képeket készítettem erdélyi falvakról, az ottani vidéki életről, tájakról. Van tehát nyersanyag, csak még nem forrott ki, nem érett meg egy kiállításnyi anyaggá.

– Hol találkozhatunk még a REÖK palotán kívül a képeiddel?

– Idén októberben lesz még két kiállításom. Az egyik október 18-tól az Alsóvárosi Kultúrházban, ahol Toscána lesz a téma úgy, hogy a feleségem normál fotói mellé az én infra felvételeim lesznek társítva, melyek ugyanabból a perspektívából mutatják meg az épületeket, tájakat. A másik pedig az Új zsinagógában lesz október 24-től A reneszánsz infravörösben címmel. Ezen a tárlaton Visegrád, Zsámbék, és Toscana, Firenze területeit mutatjuk majd be.