A szegedi vízimalmok – Hajómalmok a Tiszán

A Tiszán és a Maroson sok fát is szállítottak az erdélyi és máramarosi tölgy- és fenyőerdőkből, ami kiváló nyersanyag volt a vízimalomépítéshez, így válhatott ez a foglalatosság Szeged népének egyik hagyományos iparává. Juhász Antal írása nyomán (Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1958-1959. 127-141. p.) megismerhetjük a vízimalmokat, és a molnárok életét.

„...Tápé alatt halkan forog a malom

körülötte csönd van, csönd és nyugalom ...”

Juhász Gyula: Vízimalom

Szeged történeti fejlődésében döntő jelentőségű, hogy a város folyó mellett települt. Az itt letelepült lakosság elsősorban olyan foglalkozásokat választott magának, amilyeneket a kedvező földrajzi helyzet lehetővé tett. A halászat mellett már az Árpád-házi királyok korában jelentős méreteket öltött a hajózás és ezzel összefüggően valószínűleg a hajóépítés is.

A víz ereje

Miután 1222-ben II. András Szegedet országos sótárrá tette, az erdélyi só szállítása révén megnövekedett Szeged vízi forgalma. A hajózást élénkítette a gazdag szegedi polgárok szerémségi borainak szállítása is. A munkamegosztás kialakulása után, amikor már nem maga a termelő őrölte meg kezdetleges kis őrlőkövén a megtermelt gabonát, hanem a gabonaőrlés külön mesterséggé vált, e mesterség munkaeszközeit a folyóvíz energiájának felhasználására építették.

Szegeden a ló erejét hasznosító szárazmalmokon kívül a Tisza vízierejének kihasználása volt a legcélszerűbb eljárás, amit évszázadokkal ezelőtt, az akkori őrlési technika mellett alkalmazhattak.
Az első szegedi vízimalom megjelenésének időpontját ma már nagyon nehéz kideríteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a molnárság régi foglalkozás lehetett, mert az 1522. évi egyházi tizedlajstromban hét „Mónár” nevű adózóra bukkanunk. Ebből persze nem következik, hogy az 1500-as évek elején csak ennyi molnár volt a városban, hiszen a családnevek nem mindig a foglalkozás emlékét őrizték meg. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy abban az időben még elterjedt lehetett a gabona házi őrlése is.

A török uralom

A török uralom általában visszavetette a régi mesterségek fejlődését. A lakosság egy része elmenekült, vagy a környékbeli erdőkben, nádasokban bujdosott, így a szükséglet csökkent, bár az ittlakók élelmezéséhez továbbra is szükség volt néhány malom működésére. Az 1550-es török defter szerint Szegeden 24 kerék után adóztak, és a kincstár malomjövedelme 1200 akcséra rúgott. Sajnos nem tudjuk, mennyi volt ezek közül a vízi- és szárazmalom. A vízimalomépítés és a vízimolnárság a hódoltság után vehetett nagyobb lendületet, amikor az elmenekült lakosság visszatért, és megkezdte a földművelő munkát.

Vízimolnárok és a malomépítés

A hódoltság utáni 1719-es adóösszeírás már 93 malmot talált Szegeden, azonban még itt sem tudjuk a vízimalmok és a szárazmalmok számarányát. A vízimalmokra vonatkozóan az első biztos adat a molnárok 1721. évi eskümintája, amelynek a szövegéből kiderül, hogy azok csak vízimolnárok lehettek. A tanácsi jegyzőkönyv szerint 14 gazda vízimolnárja tett esküt, ami arra vall, hogy ekkor ennyi vízimalom őrölt a Tiszán. Ettől kezdve csaknem évről évre pontos adataink vannak a szegedi vízimalmokról a korabeli conscriptiokból és népességi összeírásokból. Lássunk néhány kiragadott adatot:

1750-51 ....... 22 (Alsóváros 8, Felsőváros 11, Palánk 3)
1768-63 ....... 36 (Alsóváros 15, Felsőváros 14, Palánk 7)
1777-78 ....... 47 (Alsóváros 20, Felsőváros 15, Palánk 12)

Az adatok tehát a vízimalomipar egyenletes fejlődését bizonyítják, amit a lakosság állandó szaporodásával növekvő lisztszükséglet is szükségessé tett.
A szegedi vízimalmokat kezdetben maguk a molnárok készítették, és ők végezték a malomjavítást is. A régi iratok szerint ugyanis a molnárok „első és fő foglalkozása a malomépítés volt”, sőt mivel ügyes faragómesterek voltak, bármiféle ácsmunkát elvégeztek. A 18. század második felében azután elkülönült a molnár- és malomépítő mesterség. A két mesterség teljes különválása ezen a területen abban az időben történhetett, amikor a napóleoni háborúk alatti gabonakonjunktúra fellendítette a búzakivitelt, ami egyre több szállítóhajó építését tette szükségessé. Szegeden valóságos hajóépítő manufaktúra alakult ki, amely a fahajózás korában az ország egyik leghíresebb hajóépítő műhelye volt. A hajóépítő superok elégítették ki a helyi és vidéki vízimalomszükségletet is. A 19. század elején ez a céhen kívül álló, népi iparág még tovább fejlődött: egy 1812-es összeírás már megkülönbözteti a hajóépítőket és a malomépítőket, az előbbiek száma 192, a malomépítőké 37.

Malmok a Tiszán

„A Tiszán liszt-őrlő malom jár hetven-egy

Szárazon pediglen vagyon tsak huszon-egy”

                                                             Vedres István

A malomgyártás olyan gyorsan fejlődött, hogy a 18. század végén már 71 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán. Ezt az adatot Vedres István, a város neves földmérő mérnöke a szegedi vízimalmokat felülvizsgáló bizottság 1798-as német nyelvű jelentéséből merítette. Az 1808-as és 1809-es adóösszeírásból csak a palánki vízimalmok számát tudjuk: itt 12 vízimalom horgonyzott, tulajdonosaik többnyire gazdag szerb és német kereskedők voltak. Két vízimalma volt Arzenovits Tamás kereskedőnek és Hódy Imre szenátornak. A superok közül Tseh Józsefnek volt két és Börcsök János faragónak egy vízimalma. Feltűnő, hogy míg az alsóvárosi és felsővárosi malomgazdák többnyire csak felét, egynegyedét bírták egy vízimalomnak, addig a gazdagabb palánki polgárok egy, néha két vízimalom tulajdonosai voltak.
A 19. század első negyedében nem szaporodott a szegedi vízimalmok száma. Ennek két fő oka lehetett. A város történetírói feljegyzik, hogy a század elején Szegedet gyakran pusztították árvizek, amik bizonyára sokáig akadályozták a malomépítést és elsüllyesztették, vagy megrongálták a védtelen helyen horgonyzó malmokat. Másrészt a régi tanácsi iratokból kiderült, hogy a vízimalmok ekkor már akadályozták a hajózást. 1828-ban 68 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán, és a városban ugyanekkor 36 szárazmalom működött. Tehát míg a szárazmalmok száma az utolsó három évtizedben nőtt, a vízimalmok közül jónéhány elpusztult az előző századvégi állományhoz képest. Ugyanekkor 76 molnár volt a városban. A vízimalomtulajdonosok a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok, a malomgazdák rendszerint módos kereskedők vagy iparosok, míg a molnárok a szegényebb néposztályhoz tartoztak.

Szegedi vízimalmok az országban

A múlt század elején a szegedi malomépítők már az ország más vidékeire is készítettek vízimalmokat. Szegedről vittek malmokat a felső- és alsó-Tisza, a Duna, Dráva, Száva és a Maros mentén fekvő városokba. A Maros Csanád megyei részén 1919-ben 12 vízimalom őrölt. A szegedi malomépítő ipar folyamatos termelésére és a szükségletek növekedésére utal, hogy néhány évvel később, 1828-ban már 16 vízimalom őrölt ezen a folyószakaszon.

Mohácsi hajómalmok 1890 körül

A szegedi malomépítők országos hírnevét az magyarázza, hogy ők építették a legszebb vízimalmokat. Az alsó- és felsővárosi „superplacc”-okon épült vízimalmok nemcsak pontos szerkezetükkel, építési szilárdságukkal tűntek ki, hanem csinos, mutatós külsejükkel is. Kovács János szerint „a tetszetős, szép és igazi formát 1830-tól kezdődően találjuk meg a szegedi vízimalmokon”, éppúgy, mint a hajókon. Ettől kezdve faragják ki a hajón a bőgős orrtőkét, a hajókat keskenyre építik, ezzel víz ellenében is jól tudják úsztatni. A bőgős orrtőke megjelenik a vízimalmokon is, a hajóház szép magyaros házat mintáz, a belső alkatrészeket, gerendákat fafaragványok díszítik. A szépen díszített, amellett erős, szilárd szerkezetű szegedi vízimalmok tehát kapósak voltak szerte az országban.

A vízimalmok fénykora és hanyatlása

Közben a helyi szükségletek is növekedtek. 1845-ben 79 vízimalom őrölt Szegednél a Tiszán, a század közepén Fényes Elek 80-at említ, 1859-ben pedig már 90-re emelkedett a számuk. A 19. század közepe volt a szegedi vízimalmok fénykora. Később az 50-es években alakuló, majd a kiegyezés után rohamosan fejlődő gőzmalmok versenye kiszorította a termelésből a régi technikával és lassabban őrlő vízimalmokat. A város és a környékbeli faluk lakossága a maga szükségletére egy ideig még vízimalomban őrletett, de a kivitelre kerülő lisztet már gőzmalmok őrölték. Később a fiatalok inkább gőzmalomba vitték búzájukat, mert ott gyorsabban őröltek, és a lisztet a korpától különválasztották. Egyre kevesebb lett a vízimalmok munkája, így a század harmadik negyedében újat már nem építettek, a meglevő régi malmok pedig rongálódtak, minden évben elpusztult jónéhány. Az alsóvárosi vízimalmok, ahogy a gabonaőrlésből kiszorultak, áttértek a paprikaőrlésre. A gőzmalmok versenye azonban hamarosan ott is fenyegette a vízimolnárokat. 1876-ban Dobóczky Mihály szűcsmester felépítette az első gőzerővel hajtott paprikamalmot Szegeden. Az irigy vízimolnárok bosszút is álltak rajta: háromszor gyújtották fel a malmát.
A gőzmalmok versenye miatt az 1860-as évektől kezdve folytonosan csökkent a Tiszán működő vízimalmok száma. 1876-ban már csak 76 malom őrölt. 1889-ben a koratavaszi áradáskor a zajló jég a vasúti hídnál megtorlódott, a Maroson úszó jégtáblák a jégtorlasz miatt visszaszorultak a Tiszába Tápé és Algyő felé, és ott összetörték a telelő vízimalmokat. Az öregek emlékezete szerint 13 korábban a felsővárosi és a tápai parton működő vízimalom pusztult el ekkor, összeroncsolt maradványaikat szétverték és feltüzelték. A megrongálódott vízimalmok közül hármat építettek újrai kettő a Nagyiván-testvéreké volt, egy pedig az öreg Pécskayé.
Ez a nagy pusztulás a feljegyzett számadatokban is tükröződik. A század végén, 1895. júliusában már csak 14 vízimalom működött: öt Felsővárosnál, kilenc Alsóvárosnál, de az utóbbiak közül öt nem lisztet, hanem paprikát őrölt. A századfordulóra ezekből is csupán tíz maradt: hét az alsóvárosi, három a felsővárosi Tisza-parton.

Az utolsó vízimalmok

A 20. század első évtizedében – egy idős molnár emlékezete szerint 1908-ban – egy hatalmas vihar ismét megtizedelte a vízimalmokat az alsóvárosi részen. A régebben épített malmok nem bírták az időjárás viszontagságait és elsüllyedtek. Az utolsó írásos megemlékezés még működő szegedi vízimalmokról tudomásunk szerint 1914-ból való: számuk a statisztika szerint ekkor kilenc volt. Legtöbbjükben ekkor már nem gabonát őröltek, hanem Alsóvároson, a Boszorkány szigetnél levő malmokban paprikát, a felsővárosi és tápai malmokban pedig kukoricát. Idős falusi emberek, akik ragaszkodtak a megszokott korpás liszthez, búzájukat még ekkor is vízimalomban őrlették, de ilyenek egyre kevesebben maradtak. Az utolsó időkben, amikor már nem volt állandóan őrölnivaló, Iván Pista bácsi, a Lippai fatelepnél horgonyzó vízimalom molnárja borsot és cimetet őrölt a szegedi nagykereskedőknek. A vállalkozás azt mutatja, hogy az utolsó vízimolnárok minden lehető módon megpróbálták fenntartani malmukat, amíg csak tudták, pedig a vízimolnárság akkoriban már eléggé szűkös kenyeret nyújthatott.

A 19. század végén nyolc malom őrölt a Boszorkányszigetnél, hat a felsővárosi Tisza-parton és kettő Tápé alatt. Később, az 1900-as években a Boszorkány szigetnél már csak három malom őrölt, ugyancsak három Felsővárosnál és egy Tápén. Az egyik alsóvárosi vízimalomnak Csonka Bukusza Tanács Ignác, a híres bőrdudás volt a molnárja, akinek az emlékét Juhász Gyula szép költeményben tette örökéletűvé.
A Bukusza-családban éppúgy, mint másutt is, öröklődött a molnármesterség, és így testvére, Csonka Vince és annak a fia is vízimolnár lett. Egy másik malom Dóczi Józsefé volt. Ezeket a malmokat a paprikaőrlés tartotta fenn egészen az első világháború idejéig. Bár ebben az időben Alsóvároson már működött több gőzerővel hajtott paprikamalom, a paprikaőrlést részben még a vízimalmokban végezték. Az alsóvárosi paprikakufák azért kedvelték jobban a vízimalmi őrlést, mert a vízimolnárok finomabbra meg tudták őrni a paprikát, és az nem vesztette el zsírtartalmát. A vízimalomban őrölt paprikát őrlés után megszitálták, ezt rendszerint a paprikakikészítő lánya csinálta.

A felsővárosi malmok

A felsővárosi vízimalmok két helyen horgonyoztak: a régi sóházak előtt, és a volt Lippai fateleptől 50 méterre levő „rámpánál”. A 19. század végén – amikor itt még hat vízimalom kereke forgott – három volt a sóházaknál és három a Lippainál. A sóházak előtt őrölt egy Talpay nevezetű molnár, aki aratás után rendszerint elvitte a vízimalmát Tápéra, a tápaiak búzáját őrölni.

A volt Lippai fatelepnél – ma a Tisza-palota áll a helyén – ma is megvan a töltésről a Tisza árterén keresztül a nyári mederhez vezető lejáró, amit a nép „mónárjáró”-nak nevezett. De hívták „Eszös rampá”-nak is hívták, mert régebben egy Eszes nevezetű molnár dolgozott az egyik malomban. A Nagyiván-testvéreknek (Iván néven emlegetik őket), Sárosi Péternek és Pécskaynak volt itt vízimalma.
A tulajdonviszonyokat nehéz pontosan megállapítani, mert rendszerint többnek, legalább kettőnek volt egy malma (egyik a gazda, másik a molnár), ugyanakkor a tulajdonjog gyakran cserélődött. Az Iván-testvérek négyen voltak vízimolnárok: Pista, Pali, Jóska és Miska, kettő-kettőjüknek volt egy-egy malma. Sárosi Péternek az 1889-es áradás előtt Lippai Imrével volt közös vízimalma. Ezt a zajló jég tönkretette, az öreg Sárosi azonban nem hagyott fel a vízi-molnárkodással, hanem épített magának egy új malmot, amin tovább folytatta a mesterségét.
A felsővárosi vízimalmok közül legtovább az Iván Pista malma működött. Az első világháború idején még megvolt, sőt egy felsővárosi ember úgy emlékszik: „Tizennyócba még hozott apám kukoricát őrőni az Iván Pista malmába.” Az öregek tanúvallomása szerint ez volt az utolsó vízimalom a szegedi Tiszán. Úgy pusztult el, hogy a jégzajlás elől partrahúzták, és amikor tavasszal rohamosan kezdett apadni a víz, belezuhant egy parti gödörbe és összetört. Hasonló sorsra jutott Sárosiék vízimalma is. Voltak olyan felsővárosi vízimalmok, amiket – miután nem volt mit őrölniük – leengedték az alsóvárosi partra paprikát őrölni. Ott működtek egy ideig, de azután lassan a paprikaőrlésből is kiszorultak a gőz- és villanyerővel hajtott malmok egyeduralma miatt.

A tápai vízimalmok

Tápénál a legidősebb emberek emlékezete szerint három vízimalom őrölt, de ezek közül csak kettő horgonyzott mindig a tápai parton, a harmadik, Sárosi Péteré, csupán időnként járt a tápaiak búzáját őrölni. Két kikötőhelyük volt: az egyik az egykori Iskolaköznél, a másik a töltésnek azon a részén, amit „Sárgá”-nak neveznek. Az Iskolaköznél volt régen a „merigető”, ahova vízért jártak a Tiszára. Az árterület ma nyárfákkal van beültetve, lenn a Tisza partján, egymástól nagyjából 10 méterre két vastag nyárfa áll. Ezek között volt a molnárjáró, és itt horgonyzott Csehók József és ökrös István vízimalma. Nyáron, amikor lassúbb a Tisza folyása, lementek a Sárgára, a Maros-torkolat közelébe, ahol nagyobb a víz sodra. Legutóbb már csak egy vízimalom őrölt a tápai parton, ökrös Istváné. Az első világháború alatt még Tápénál forgatta kerekét a Tisza sodra; a háború után adta el a gazdája Szerbiába, ahol a technikai fejlődés akkor még nem vette ki a kenyeret a vízimolnárok szájából.

Vízimolnárok a gőzmalomban

A vízimalmok elpusztulásával az egyik leghíresebb szegedi népi mesterség fölött kondult meg a halálharang. A vízimolnárok nagyobb része ekkorra megöregedett, úgyhogy új vállalkozásba már nem kezdhettek. A fiatalabbak gőzmalmokba mentek, ahol hasznosítani tudták széles és alapos szakmai ismereteiket. Ilyen módon ez a gyökerében népi iparág jelentős szerepet játszott a tőkés jellegű malomipari vállalkozások működésében is. A vízimolnárok fiatalabb nemzedéke nemcsak átvitte gazdag szakmai tudását a gőzmalmokba, hanem néhányan vállalkozók is lettek. Így például Peregi Mihály vízimolnár, aki egy ideig Dobóczky szűcsmester gőzmalmában volt főmolnár, később Alsóvároson, a Pásztor utcában gőzmalmot alapított. Gőzmalma volt Fodor József korábbi vízi malom tulajdonosnak is. Voltak azután olyan vízimolnárok, akik nem a technikailag fejlettebb gőzmalmokba mentek, hanem szélmalomban folytatták mesterségüket. Ilyen volt Szabó Kalmár Ferenc, akinek a Maroson volt vízimalma az 1890-es években és miután azt eladta, szélmolnár lett. A vízimalmokban felnőtt nemzedék később olyan híressé tette a szegedi molnármesterséget, hogy messze vidékről szegedi molnárokat hívtak a paprikamalmokba.

Malmok a Maroson

Ha a szegedi vízimalmokról beszélünk, röviden meg kell emlékeznünk a közeli Maros folyóban működő malmokról is, hiszen azokat szintén a szegedi superplaccokon készítették. A marosi vízimalmok tovább állták a gőzmalmok versenyét, mint a szegediek. A Maros magyarországi szakaszán Szegedtől Nagylakig még 1924-ben is három vízimalom őrölt: egy Bökény alatt, kettő pedig Apátfalván, A bökényit később eladták Romániába, az egyik apátfalvit 1925 telén elpusztította a zajló jég, a harmadikat azonban – amely a Marczika-család tulajdonában volt – még 1931-ben is látták őrölni, bár ekkor már igen rozoga állapotban volt.

A vízimalmok szerkezete

A régi tiszai vízimalmok sajnos nyomtalanul eltűntek. A vízimolnárság kihalása után a megrongálódott malmokat feltüzelték vagy szigetelőnek használták fel, a jó állapotban levő malmokat pedig leúsztatták a Tiszán akkor még elmaradottabb vidékekre, ahol tovább tartott a vízimalmi őrlés. A régi szegedi vízimalmok szerkezetéről és őrlési technikájáról a szegedi Móra Ferenc Múzeumban levő kis vízimalom-modell bizonykodik, amelyet 1863-ban Kocsis Imre szegedi műmolnár készített. A modell ma már nem teljes, egyes alkatrészei hiányoznak, de még mindig alkalmas arra, hogy Kovács János leírása és a régi öregek elbeszélései alapján rekonstruálni tudjuk teljes berendezését és őrlési technikáját.
A Szegedi Híradó 1863-ban beszámolt arról, milyen nagy sikert aratott az említett szegedi malom-minta egy országos kiállításon, és ebből az alkalomból a legapróbb részletekig közölte a modell adatait. A szegedi vízimalmok szerkezetéről és belső díszítéséről Kovács János leírásából szerzett eddigi ismereteinket néhány kiegészítéssel mi is bővíthetjük.

 A vízimalom két hajótestből, a hajóházból és a tárhajóból állott. Ezeken nyugodott a vízimalomkerék (szegedi tájszóval: késség) tengelye. Amim a méretekből is kitűnik, a hajóház nagyobb, hosszabb és szélesebb volt a tárhajónál. A szegedi superok a vízimalmokat kívülről-belülről kidíszítették a szegedi táj népi művészetére jellemző faragványokkal: a két hajótestre bőgős orrtőkét faragtak, a hajóházra szép zsindelytetős faházat építettek, amit különféle fafaragványok tettek szemre is tetszetőssé, A vízimalmok belső díszítésében is megjelent a jellegzetes szegedi napsugárdísz-ornamentika, aminek a néphit szerint oltalmazó szerepe volt.

A hajóházban volt a vízimalom őrlő készüléke. Maga az őrlő készülék egyszerű fogaskerék-áttétellel működött. A készség tengelyének (ezt a vízimolnárok göröndő-nek nevezték) a meghosszabbítása volt a nagykerék tengelye. Amikor a víz forgatta az alulcsapott vízikerék lapátjait, ugyanolyan ütemben forgásba jött a nagy fogaskerék is. Ennek a fogai beilleszkedtek a kis fogaskerék tengelyének recézett oldalába, ezzel gyors forgásba jött a kiskerék is. A kiskerék forgatta az úgynevezett szilvasat, ami a felső malomkő tengelye volt. A malomkövek a kőpadon helyezkedtek el, amit a kőpadágas tartott; ezt rendszerint ékes faragványok díszítették. A kőpad több mint 2 m magasan volt, úgyhogy ide 4-5 lépcsőfokon jutott fel a molnár. Lippai Imre szerint egyébként az egész vízimalmot kipadozták  – ami azt jelenti, hogy nagyjából a nagykerék csapágyának magasságában újabb padlódeszkázatot csináltak. Erre azért volt szükség, mert a kőpad és különösen a garagy igen magasan volt.
Őrlés idején, tavasztól a tél beálltáig a vízimolnárok állandóan kinn tartózkodtak a vízimalmon, ezért a hajóház elejét rendszerint elrekesztették deszkafallal alvóhelyiségnek. Igénytelen berendezése egy-két priccsből és egy kis vaskályhából állott. A tárhajót (más néven völgyhajó) régebben egy fatörzsből kivájt vaskos csónak, a tombác helyettesítette. Erről az ilyen malmokat tombácos malomnak nevezték.

A szegedi vízimalmok minden alkatrésze fából készült. A malomépítésre – éppúgy, mint a hajóépítésre – a tölgyfa volt a legalkalmasabb, mert nálunk ez a legkeményebb fafajta. Később csináltak vízimalmot fenyőfából, de ezek már nem voltak olyan szilárdak. A legutóbbi időkben pedig, amikor a vízimalomnak egy-egy eltört vagy megrongálódott alkatrészét már nem tudták tölgyfából kifaragni, a tölgyfát akácfával helyettesítették. Eredetileg azonban vízimalomépítésre csak tölgyfát használtak, csupán a fogaskerekek fogait faragták gyertyánfából, ami szintén igen kemény fafajta.

Képek: internet, Bajai Hajómalom Egyesület

A következő részben:  Horgonyok és malomkövek

A szegedi vízimalmok – Horgonyok és malomkövek

Az előző részben megismerkedhettünk a hajómalmok Szeged életében betöltött jelentős szerepével, fénykorukkal és hanyatlásukkal. De hogyan is folyt a munka, miképp őrölték a gabonát és a paprikát a molnárok, hogy működött egy igazi szegedi vízimalom?

 A vízimalmok vasmacskával horgonyoztak a Tiszában. A malmot tartó vaslánc két helyen volt rögzítve a készség elejéhez, azaz a hajóházat, és a tárhajót elöl összetartó gerendázáthoz. A vízimolnároknak a horgonyzáshoz egészen különleges láncuk volt. A kovácsok erre a célra nagyszemű – 28-30 cm-es szemnagyságú –, vasláncot készítettek, ami akkor is megtartotta a szilárdan megépített malmot, ha erős volt a víz sodra. Ilyen erős, nagyszemű láncra volt szükség a „macskázás”-hoz is. A régi molnárok a malom helyének változtatását hívták macskázásnak, ami a vasmacska felszedésével és újbóli kivetésével járt. Ezt a Tisza vízállásának sokszor naponkénti változása tette szükségessé.

Horgonyzás a Tiszán, a macskázás

A macskázáskor vízimolnárok egy külön erre a célra épített úgynevezett macskaszödő csónakba ültek. Ez egyfából kivájt, hatalmas, 6-8 m hosszú csónak volt, aminek a farát nem faragták ki, hanem tompának hagyták (tompafarú csónaknak is nevezték). A molnárok a macskázásnál segítettek egymásnak, négyen-öten is csinálták egyszerre, mert nehéz művelet volt. A macskaszödő csónakkal ügyesen odafaroltak a malmot tartó lánc alá, itt egyikük egy vastag dorongot beledugott a láncszembe, és a dorongot nekifeszítette a csónak tompa végének, a másik a következő láncszembe dugta a dorongot és ez így haladt addig, amíg a vasmacska fölszakadt a folyó fenekéről. A vasmacskát ott vetették ki újból, ahol a hely alkalmasabbnak bizonyult. A malomrévben horgonyzó első malomnak két macskája volt, ezt macskázás közben megtartotta másik vasmacska.

Amelyik malom viszont egy macskával horgonyzott, azt macskázásnál kikötötték a parthoz, nehogy elvigye a víz. Sárosi Péter szerint: „A macskázással vót a legtöbb baj. Apámnak vót egy mércéje – meséli –, azzal mindég mérni köllött a vizet. Ha áradt vagy apadt, apám mán tudta, hogy macskázni köll, hogy mög ne feneköljön a malom, vagy ë ne vigye a víz.” Mivel sűrűn kellett macskázni, a macskaszödő csónak mindig ott ringott a malom mellett a vizén. Ezen kívül a part felőli oldalon még egy-két kijáró csónak volt a malomhoz kötve. Ezek is mind egyfából faragott csónakok voltak, de kisebbek, mint a macskaszödő csónak.

Az őrlés – csónyikok és csúvárok

Az őrölni való gabonát legtöbbször maguk a lakosok vitték ki a vízimalomhoz. A töltésről a búzát hozó ember jó hangosan bekiáltott a molnárnak: „Pista bácsi, gy’ék kend ki a darabért!” – Mindig annak a molnárnak a nevét kiáltották, akinél őröltetni szoktak. Ha a malom működött, a malomkövek forgása, a fogaskerekek csikorgása, és a készségről lecsorgó víz csöpögése elég nagy zajt csapott, úgyhogy a hajóházban foglalatoskodó molnár nem mindig hallotta meg elsőre a kiáltást. Ilyenkor az őröltető elismételte még hangosabban a hívást. A vízimolnárok általában elég lassan mozdultak. A kiabálást meghallva a molnár először kinézett a hajóház elején vagy oldalán levő ablakon, jól megnézte, hogy ki kiabál, majd nagysokára megjelent az ajtóban. „Csónyik”-ba ült és lassan kievezett a partra. Átvette a „darab”-ot  (nem telizsák gabona), megmondta, mikor jöhetnek érte, azután csónyikba tette és bevitte a malomba. Ha nagyobb mennyiséget vittek, az őröltető is segített behordani a gabonát. Benn a malomban a molnár bejegyezte a malomkönyvbe az őrlető nevét és a gabona mennyiségét.

Szokás volt azonban, hogy úgynevezett csúvárok járták várost, akik összegyűjtötték az őrölnivaló gabonát és elszállították a molnárjáróhoz. Mivel a molnároknak nem igen volt sem kocsijuk, sem lovuk, rendszerint csúvárt fogadtak maguknak. A csúvárok csöngős kocsival jártak, s azokba a házakba, ahol rendszeresen volt őrölnivaló, maguktól is betértek. Őrlés után a lisztet hazaszállították. A csúvárkodás természetesen hasznos volt a vízimolnároknak, mert biztosította a malom folyamatos működését, és így az állandó keresetet. Amikor még több malom volt a molnár járóknál, verseny is volt a csúvárok között. A 19. század végén és a századforduló táján Felsővároson Lakatos György és Fulmán István volt a csúvár. Csúvárkodott még egy ideig Doktor István, de ő csak mellékfoglalkozásként, mert kásahántolója volt. A felsővárosi csúvárok gyakran kijártak Tápéra is, különösen, amikor a malmok nem mentek fel a tápai partra őrölni.
A századforduló után a vízimolnároknak már nem volt pénzük arra, hogy csúvárt fogadjanak. Az ügyes, élelmes molnár akkor úgy segített magán, hogy maga ment el csúvárkodni. Az öreg Sárosi Péter például az egyik szomszédjától kért kocsit, lovat, maga mellé ültette a fiát, és így csúvárkodott Tápén és Felsővároson. Volt a molnároknak zsákhordó fájuk, azon vitték a gabonás zsákokat a kocsira, a kocsiról pedig a csónakba. Ha az őrletők telizsák gabonát adtak, a molnár kért még egy zsákot, mert a liszt nem fért el egy zsákban.

Rostálás – mögszentöléstől a garagyig

Őrlés előtt a gabonát a konkolytól és más odakerült szemektől meg kellett rostálni. A rostálást rendszerint maguk az őrletők végezték otthon, de szükség esetén a molnár is megcsinálta. Ezután következett a gabona mögszentölése. A molnár a gabonát nagy, egyfából kivájt teknőbe öntötte, egy kis vízzel meghintette, majd összekavarta. A gabona megvizezése két okból volt célszerű: egyrészt így lehámlott a szem külső rétege és könnyebben különvált a korpa, másrészt csökkent annak a lehetősége, hogy a malomkő a lisztet megégeti. A mögszentölés után a gabonát kis ideig a teknőben hagyták, majd következett az őrlés: „mikor a nyirkosságot mögkapta a búza, azután őrölték”.
A molnár megmerítette a fölöntőt a megnedvesített gabonában, és egy vékányit felöntött a garagy-ra. Említettük, hogy a kőpadhoz 4-5 lépcsőfok vezetett fel. A felső malomkő fölött elhelyezkedő, négyszögletes fatölcsérhez hasonlító garagy még magasabban volt: egészen a zsindelytető alatt. A nagygaragyban volt a kisgaragy, amely a felöntött gabona egyenletes adagolását biztosította. Míg a nagygaragy mozdulatlanul állott, a kisgaragy állandóan mozgott a  rázófa segítségével. A kisgaragyból a gabona a felsőkő nyílásán keresztül a kűmejj-be jutott, ahonnan egyenletesen szétoszlott a malomkövek közé. Az alsókő mozdulatlanul állt, így a függőleges szálvason, forgó felsőkő forgása biztosította a gabona megőrlését. Mind a két malomkő faburkolattal volt körülvéve, hogy a kövek közül ne szóródjék szét a szem.

A molnár szabályozni tudta a malomkövek egymástól való távolságát. Ez igen fontos volt, mert ettől függött a liszt finomsága. A malomkövek szabályozására több különféle eszköz szolgált. Legtöbb vízimalomban a kőpad mellett volt egy függőleges rúd, erre erősítettek egy vízszintes rudat, ami az alsókő alatt feküdt. Ha a malomköveket összébb szorították, az alsókövet ezzel a vízszintes rúddal megemelték, és így finomabb lisztet tudtak őrölni. A liszt a lefolyókán jutott a malomkövek közül a kőpad melletti lisztládába, vagy egyenesen a zsákba. Ha a garagyból elfogyott a gabona, megszólalt a garagy aljához erősített csengő és figyelmeztette a molnárt, hogy ismét fel kell önteni.

A szitálás

A vízimalmok a gabonát „egy tallóra őrték mög”, azaz nem választották külön a lisztet a korpától. Ezért a vízimalomban őrölt lisztet kenyérsütés előtt meg kellett szitálni. A szitálás már otthoni munka volt és az asszonyok végezték. Az egyfából kifaragott teknőn két rudat fektettek keresztül, ezekre rátették a szitát, és a korpás lisztet mind átszitálták. A liszt áthullott a szitán, a korpa fennmaradt. Ha kalácsot sütöttek, a lisztet egészen sűrű sejömszitán szitálták meg. A legutóbbi időkben mar voltak olyan vízimalmok, ahol a megőrölt lisztet rögtön meg is szitálták. A leleményesebb, újításra fogékonyabb vízimolnárok a szitát a lefolyóka alá tették, úgyhogy a kövek közül kijutó liszt mindjárt átszitálódott.

A szitát ferde síkban helyezték el, így a fennmaradó korpa lefolyt az aljára, és minden mozgatás nélkül folyamatosan átszűrődött a lefolyókán lehulló liszt. A vízimalmokban használt finom selyemszitát pitliszitának is nevezték. Érdekes, hogy a legtöbb vízimolnár még az 1900-as években sem vezette be a szitálást, pedig mindenképpen hasznos lett volna, mert pótolta a fejlettebb technikai eljárást. Az újítástól való idegenkedés talán azzal magyarázható, hogy a szitálást nem a saját feladatuknak tekintették, hanem a régi szokáshoz híven elsősorban házi munkának. Másrészt az öregek elbeszéléséből kivehető az is, hogy az őrletők legtöbbje nem igényelte a korpás liszt megszitálását, mert megszokta és szerette a korpás lisztből sütött kenyeret. Az öregektől tudjuk, hogy a vízimalmok nagyon jó lisztet őröltek. „Olyan magos, púpos kenyeret sütöttek abbul a lisztbül, hogy olyat nem övött azúta se a nép...” – mondták az idősebb asszonyok. Általában az öregek között gyakori volt az a vélemény, hogy a vízimalmok jobb lisztet őröltek, mint a gőz- vagy szélmalmok, mert malomköveik lassabban forogtak, mint amazoké, és így soha nem égették meg a lisztet. Az a kis korpa, ami a szitálás után benne maradt a lisztben, véleményük szerint nem ártott a kenyérnek, sőt úgy még jobbízű volt.

A malomkövek

A szegedi vízimalmok a múlt század végén két pár kővel őröltek, de gyakran előfordult, hogy a Tisza lassú sodra miatt csak az egyik kőpár működött. A múzeum malom-modellje egy pár kővel őrlő vízimalmot ábrázol; a másik kőpárt a nagykerék ellenkező oldalán kell elképzelnünk. A Tiszánál gyorsabb folyású Marosban a múlt században három kőpárral őrlő vízimalom is működött. A Tiszán azonban a harmadik kőpárnak áradás idején sem vették volna hasznát.

A vízimolnárok munkája volt még a kő megvágása, amihez kűvágó csákányt használtak. A két őrlőkő súrlódási felületén vájatokat, levegőcsatornákat (népiesen: rémis vagy rémös) vágtak. Ezeket a csatornákat, ahogy a kő kopott, időnként meg kellett újítani. A malomköveket Sárospatak vidékéről hozták tutajokon és helyben maguk a molnárok állították össze. A tetején néhány üregbe szükség esetén ólmot öntöttek, hogy a kő nyomását egyenletessé tegyék. A malomkő rossz, kopott részeit timsóval pótolták.
A vízimalmok napi termelőképességére egy Kulinyi Zsigmond által közölt statisztikából következtethetünk. Eszerint az 1890-es években 15 vízimalom 30 járattal 179 mázsa napi termelést ért el. Egy két malomkőpárral működő vízimalom tehát naponta körülbelül 11 mázsa gabonát tudott megőrölni. A 19. század végén a szárazmalmok ennél többet termeltek, a szélmalmok viszont kevesebbet. A későbbi időkben hengerszékre átalakított vízimalmok persze nagyobb termelőképességet értek el és finomabbra is őrölték meg a lisztet. Hangsúlyoznunk kell, hogy tudomásunk szerint Szegeden ilyen átalakítás nem történt. A Duna mellékén, ahol a jobb állapotban levő vízimalmokat már a század elején korszerűbb szerkezettel látták el, még a legutóbbi időkben is őröltek vízimalmok. 1951-ben Mohácsnál, Meszesnél, Úszódon, Ordasnál, Pakson, Madocsán és Vácott egy-egy, Iváncsa-Ráckevén három vízimalom őrölt. Az átalakítás után a küves malmokat csak darálásra, főleg paprikadarálásra használták. A Tisza egyik kis mellékfolyóján, a Túron, Túristvándinál működő utolsó vízimalom is két hengerszékkel és csak egy pár darálókővel működött.

A fizetség – a malompor

A vízimolnárok vámért őröltek. A vámot a búzából vették: kétvékás zsákból 2-3 köpőcével. Mai mértékegységben: 1 mázsa búzából nagyjából 8 kg vámot vettek, árpából és kukoricából kevesebbet, körülbelül 6 kg-ot. A molnároknak ez volt a keresetük. Abban az időben, amikor a molnárok többnyire még csak alkalmazottak voltak a malmon, a jövedelemnek 1/3 része jutott nekik és az úgynevezett malompor. Viszont akkor több volt az őrölnivaló, mert még nem működtek a gőzmalmok. A vízimolnárkodás tehát Szegeden mindig szerény, de biztos megélhetést nyújtott.
Voltak olyan vízimalmok, amelyekben ketten dolgoztak. Ilyenkor 24 óránként váltották egymást, tudniillik a molnárok az éjszakát is a malmon töltötték. A vasúti híd megépítése óta (1850-es évek) a vízimalmok a híd kűlábjainál teleltek, mert ott védve voltak az úszó jégtábláktól, és a folyónak ez a szakasza rendszerint nem fagyott be.

Kinyérsütögetők, paprikaőrlés

A vízimolnárság, mint céhen kívül álló, gyökerében népi foglalkozás, összefüggött a régi Szeged sok más népi iparágával. A hajó- és malomépítéssel való kapcsolatára már rámutattunk. A vízimolnársággal fonódott össze a kenyérsütés is, amely a 19. században Szegeden külön háziiparrá fejlődött. Különösen Felsővároson, ahol egyes vízimalmok csak a kinyérsütögető asszonyoknak őröltek. A vízimolnárok a kinyérsütögetők megbízásából megvették a búzát, megőrölték és a lisztet eljuttatták hozzájuk. Leggyakrabban azonban a kenyérsütéssel a molnárok feleségei foglalkoztak. Ezért azután ez a jellegzetes szegedi foglalkozási ág együtt tűnt el a vízimolnársággal, átadva helyét az akkor természetesen már fejlett pékiparnak. A szegedi vízimalmok – amint már említettük – nemcsak gabonát őröltek. Az alsóvárosiak a 19. század második felétől túlnyomórészt áttértek a paprikaőrlésre.

Molnárok mulatsága

Nem hiába volt a vízimolnárság Szegeden hagyományos és nevezetes foglalkozás, jeles szokásanyaga is alakult ki az eltelt évszázadok folyamán. Régi idők óta szokás volt, hogy a vízimolnárok egy Tisza közepén képződött porondon pünkösdkor és István napján nagy mulatságot rendeztek. Az 1860-as években egy hirtelen támadt nyári zivatar elmosta a híres molnár-bálat, úgyhogy ezután a felsőtiszaparti füzesekben tartották meg az istvánnapi molnárünnepet.
A vízimolnárok ügyes dudások voltak, különösen a vízidudát kedvelték régebben. Tömörkény István egy öreg vízimolnár szavaival így írja le a vízidudát:

„...Mert az (ti. a víziduda) a vízbe szokott úszni kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát, ha az kintvan a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.”

Többet tudunk meg a vízidudáról Kovács János feljegyzéseiből. Az ő leírása szerint „a víziduda... mintegy másfél méter hosszú és 8-15 cm átmérőig vastagodó, fűzfahánccsal körülhajtogatott, egybeerősített, két kivájt fűzfaágból készült hangszer- volt.” Leginkább a havasi kürthöz hasonlíthatnánk. Nem hangszer volt, inkább jelzőeszközül használták: amikor a duda szélesebb alsó felét a víz fölé tartva belefújtak, messzire hangzott a csendes Tisza-parton hátborzongató sikongása. A molnárok rendszerint a sót és fát tutajozó románoktól vették cserébe kukoricalisztért.
Ugyancsak jól játszottak a vízimolnárok egy ma már szintén ismeretlen régi hangszeren, a bőrdudán. Híres bőrdudás volt Bukusza Tanács Ignác vízimolnár, aki alsóvárosi parasztlakodalmakba is eljárt dudálni. Az ő háza előtt állott utolsó hírmondóul a tiszai víziemberek hagyományos címere, a fából faragott bőgős orrtőke.
Végezetül említsük meg a vízimolnároknak egy apáról fiúkra öröklődő szokását. Ez fényt vet arra is, milyen szoros, valósággal családi közösségben éltek ennek a népi foglalkozásnak hajdani művelői. A felsővárosi vízimolnárok egy-egy molnártársuk halálakor kikísérték az elhaltat utolsó útjára a temetőbe. Fekete ünneplő ruhában, saját zászlójukkal és fáklyáikkal vonultak fel. A temetésről abba a kocsmába mentek, ahol a zászlót és fáklyáikat tartották, és halotti tort ültek. Mindegyikük előtt gyertya égett az asztalon, úgy iszogattak és énekeltek. A szertartásos torok színhelye a 19. század 70-es, 80-as éveiben a felső tisza-parti Lippai-féle kocsma volt („Masa szülém” kocsmája). Az idősebb vízimolnárok elhalása után a régi szokásokat már nem mindig tartották meg. Számuk egyre fogyott, és e hanyatló népi iparág szokásai szinte előbb tűntek el, mint maga a mesterség.

A szegedi vízimalmok jelentősége

A vízimalomépítés és a vízimolnárság igen jelentős szerepet töltött be a régi Szeged gazdasági életében. Az Árpád-kortól kezdve évszázadokon át meg volt, a török kiűzése után, a 18-19. században pedig döntő, országos jelentőségűvé vált Szegeden ez a két népi iparág. Több évszázados fennállása alatt olyan gazdag szakmai hagyományok fejlődtek ki, különösen a vízimolnárságban, amelyeket a fejlettebb technikával dolgozó gőzmalmok is átvettek. A 20. századba átnövő molnárnemzedék tehát szakmai tudásának hasznát vette a tőkés malomipar uralkodóvá válásakor, sőt több újítás kezdeményezője lett. A technikai eszközök fejlődése következtében szükségszerű volt a vízimalmok eltűnése.

Egy vízügyi szakmunka az alföldi vízimalmok eltűnésének egy másik szükségszerű okáról emlékezik meg. A vízügyi szakértők tapasztalatai szerint a 19. században a folyókon levő vízimalmok elposványosították a folyót, mert az úgynevezett vízduzzasztó malomgátak felfogták az iszapot. Ezért a folyószabályozási munkálatok során a mérnökök feladatuknak tekintették a vízimalmok megszüntetését is. Azonban Szegednél ez nem lehetett döntő oka a vízimalmok csökkenésének, hiszen a Tisza-szabályozás már az 1840-50-es években megindult, s a vízimalmok száma ekkor még szaporodott. A szegedi vízimalmok különben sem gátas malmok voltak, mint a kisebb, nyáron csaknem kiapadó alföldi folyókon őrlő malmok. Itt a malmok nagy apadás idején – hogy a hajózást sem veszélyeztessék – a közeli Marosban őröltek. Mindezekből kiderül, hogy a szegedi vízimalmok eltűnése nem egyetlen, de első és legfontosabb okának a termelő eszközök fejlődését, a gőzmalmok mindent elsöprő versenyét kell tartanunk.

Az előző részben: Hajómalmok a Tiszán

Forrás:

Juhász Antal

Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1958-1959. 127-141. p.
Képek:
internet, Bajai Hajómalom Egyesület