A Tiszán és a Maroson sok fát is szállítottak az erdélyi és máramarosi tölgy- és fenyőerdőkből, ami kiváló nyersanyag volt a vízimalomépítéshez, így válhatott ez a foglalatosság Szeged népének egyik hagyományos iparává. Juhász Antal írása nyomán (Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1958-1959. 127-141. p.) megismerhetjük a vízimalmokat, és a molnárok életét.
„...Tápé alatt halkan forog a malom
körülötte csönd van, csönd és nyugalom ...”
Juhász Gyula: Vízimalom
Szeged történeti fejlődésében döntő jelentőségű, hogy a város folyó mellett települt. Az itt letelepült lakosság elsősorban olyan foglalkozásokat választott magának, amilyeneket a kedvező földrajzi helyzet lehetővé tett. A halászat mellett már az Árpád-házi királyok korában jelentős méreteket öltött a hajózás és ezzel összefüggően valószínűleg a hajóépítés is.
A víz ereje
Miután 1222-ben II. András Szegedet országos sótárrá tette, az erdélyi só szállítása révén megnövekedett Szeged vízi forgalma. A hajózást élénkítette a gazdag szegedi polgárok szerémségi borainak szállítása is. A munkamegosztás kialakulása után, amikor már nem maga a termelő őrölte meg kezdetleges kis őrlőkövén a megtermelt gabonát, hanem a gabonaőrlés külön mesterséggé vált, e mesterség munkaeszközeit a folyóvíz energiájának felhasználására építették.
Szegeden a ló erejét hasznosító szárazmalmokon kívül a Tisza vízierejének kihasználása volt a legcélszerűbb eljárás, amit évszázadokkal ezelőtt, az akkori őrlési technika mellett alkalmazhattak.
Az első szegedi vízimalom megjelenésének időpontját ma már nagyon nehéz kideríteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a molnárság régi foglalkozás lehetett, mert az 1522. évi egyházi tizedlajstromban hét „Mónár” nevű adózóra bukkanunk. Ebből persze nem következik, hogy az 1500-as évek elején csak ennyi molnár volt a városban, hiszen a családnevek nem mindig a foglalkozás emlékét őrizték meg. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy abban az időben még elterjedt lehetett a gabona házi őrlése is.
A török uralom
A török uralom általában visszavetette a régi mesterségek fejlődését. A lakosság egy része elmenekült, vagy a környékbeli erdőkben, nádasokban bujdosott, így a szükséglet csökkent, bár az ittlakók élelmezéséhez továbbra is szükség volt néhány malom működésére. Az 1550-es török defter szerint Szegeden 24 kerék után adóztak, és a kincstár malomjövedelme 1200 akcséra rúgott. Sajnos nem tudjuk, mennyi volt ezek közül a vízi- és szárazmalom. A vízimalomépítés és a vízimolnárság a hódoltság után vehetett nagyobb lendületet, amikor az elmenekült lakosság visszatért, és megkezdte a földművelő munkát.
Vízimolnárok és a malomépítés
A hódoltság utáni 1719-es adóösszeírás már 93 malmot talált Szegeden, azonban még itt sem tudjuk a vízimalmok és a szárazmalmok számarányát. A vízimalmokra vonatkozóan az első biztos adat a molnárok 1721. évi eskümintája, amelynek a szövegéből kiderül, hogy azok csak vízimolnárok lehettek. A tanácsi jegyzőkönyv szerint 14 gazda vízimolnárja tett esküt, ami arra vall, hogy ekkor ennyi vízimalom őrölt a Tiszán. Ettől kezdve csaknem évről évre pontos adataink vannak a szegedi vízimalmokról a korabeli conscriptiokból és népességi összeírásokból. Lássunk néhány kiragadott adatot:
Az adatok tehát a vízimalomipar egyenletes fejlődését bizonyítják, amit a lakosság állandó szaporodásával növekvő lisztszükséglet is szükségessé tett.
A szegedi vízimalmokat kezdetben maguk a molnárok készítették, és ők végezték a malomjavítást is. A régi iratok szerint ugyanis a molnárok „első és fő foglalkozása a malomépítés volt”, sőt mivel ügyes faragómesterek voltak, bármiféle ácsmunkát elvégeztek. A 18. század második felében azután elkülönült a molnár- és malomépítő mesterség. A két mesterség teljes különválása ezen a területen abban az időben történhetett, amikor a napóleoni háborúk alatti gabonakonjunktúra fellendítette a búzakivitelt, ami egyre több szállítóhajó építését tette szükségessé. Szegeden valóságos hajóépítő manufaktúra alakult ki, amely a fahajózás korában az ország egyik leghíresebb hajóépítő műhelye volt. A hajóépítő superok elégítették ki a helyi és vidéki vízimalomszükségletet is. A 19. század elején ez a céhen kívül álló, népi iparág még tovább fejlődött: egy 1812-es összeírás már megkülönbözteti a hajóépítőket és a malomépítőket, az előbbiek száma 192, a malomépítőké 37.
Malmok a Tiszán
„A Tiszán liszt-őrlő malom jár hetven-egy
Szárazon pediglen vagyon tsak huszon-egy”
Vedres István
A malomgyártás olyan gyorsan fejlődött, hogy a 18. század végén már 71 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán.Ezt az adatot Vedres István, a város neves földmérő mérnöke a szegedi vízimalmokat felülvizsgáló bizottság 1798-as német nyelvű jelentéséből merítette. Az 1808-as és 1809-es adóösszeírásból csak a palánki vízimalmok számát tudjuk: itt 12 vízimalom horgonyzott, tulajdonosaik többnyire gazdag szerb és német kereskedők voltak. Két vízimalma volt Arzenovits Tamás kereskedőnek és Hódy Imre szenátornak. A superok közül Tseh Józsefnek volt két és Börcsök János faragónak egy vízimalma. Feltűnő, hogy míg az alsóvárosi és felsővárosi malomgazdák többnyire csak felét, egynegyedét bírták egy vízimalomnak, addig a gazdagabb palánki polgárok egy, néha két vízimalom tulajdonosai voltak.
A 19. század első negyedében nem szaporodott a szegedi vízimalmok száma. Ennek két fő oka lehetett. A város történetírói feljegyzik, hogy a század elején Szegedet gyakran pusztították árvizek, amik bizonyára sokáig akadályozták a malomépítést és elsüllyesztették, vagy megrongálták a védtelen helyen horgonyzó malmokat. Másrészt a régi tanácsi iratokból kiderült, hogy a vízimalmok ekkor már akadályozták a hajózást. 1828-ban 68 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán, és a városban ugyanekkor 36 szárazmalom működött. Tehát míg a szárazmalmok száma az utolsó három évtizedben nőtt, a vízimalmok közül jónéhány elpusztult az előző századvégi állományhoz képest. Ugyanekkor 76 molnár volt a városban. A vízimalomtulajdonosok a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok, a malomgazdák rendszerint módos kereskedők vagy iparosok, míg a molnárok a szegényebb néposztályhoz tartoztak.
Szegedi vízimalmok az országban
A múlt század elején a szegedi malomépítők már az ország más vidékeire is készítettek vízimalmokat. Szegedről vittek malmokat a felső- és alsó-Tisza, a Duna, Dráva, Száva és a Maros mentén fekvő városokba. A Maros Csanád megyei részén 1919-ben 12 vízimalom őrölt. A szegedi malomépítő ipar folyamatos termelésére és a szükségletek növekedésére utal, hogy néhány évvel később, 1828-ban már 16 vízimalom őrölt ezen a folyószakaszon.
Mohácsi hajómalmok 1890 körül
A szegedi malomépítők országos hírnevét az magyarázza, hogy ők építették a legszebb vízimalmokat. Az alsó- és felsővárosi „superplacc”-okon épült vízimalmok nemcsak pontos szerkezetükkel, építési szilárdságukkal tűntek ki, hanem csinos, mutatós külsejükkel is. Kovács János szerint „a tetszetős, szép és igazi formát 1830-tól kezdődően találjuk meg a szegedi vízimalmokon”, éppúgy, mint a hajókon. Ettől kezdve faragják ki a hajón a bőgős orrtőkét, a hajókat keskenyre építik, ezzel víz ellenében is jól tudják úsztatni. A bőgős orrtőke megjelenik a vízimalmokon is, a hajóház szép magyaros házat mintáz, a belső alkatrészeket, gerendákat fafaragványok díszítik. A szépen díszített, amellett erős, szilárd szerkezetű szegedi vízimalmok tehát kapósak voltak szerte az országban.
A vízimalmok fénykora és hanyatlása
Közben a helyi szükségletek is növekedtek. 1845-ben 79 vízimalom őrölt Szegednél a Tiszán, a század közepén Fényes Elek 80-at említ, 1859-ben pedig már 90-re emelkedett a számuk. A 19. század közepe volt a szegedi vízimalmok fénykora. Később az 50-es években alakuló, majd a kiegyezés után rohamosan fejlődő gőzmalmok versenye kiszorította a termelésből a régi technikával és lassabban őrlő vízimalmokat. A város és a környékbeli faluk lakossága a maga szükségletére egy ideig még vízimalomban őrletett, de a kivitelre kerülő lisztet már gőzmalmok őrölték. Később a fiatalok inkább gőzmalomba vitték búzájukat, mert ott gyorsabban őröltek, és a lisztet a korpától különválasztották. Egyre kevesebb lett a vízimalmok munkája, így a század harmadik negyedében újat már nem építettek, a meglevő régi malmok pedig rongálódtak, minden évben elpusztult jónéhány. Az alsóvárosi vízimalmok, ahogy a gabonaőrlésből kiszorultak, áttértek a paprikaőrlésre. A gőzmalmok versenye azonban hamarosan ott is fenyegette a vízimolnárokat. 1876-ban Dobóczky Mihály szűcsmester felépítette az első gőzerővel hajtott paprikamalmot Szegeden. Az irigy vízimolnárok bosszút is álltak rajta: háromszor gyújtották fel a malmát.
A gőzmalmok versenye miatt az 1860-as évektől kezdve folytonosan csökkent a Tiszán működő vízimalmok száma. 1876-ban már csak 76 malom őrölt. 1889-ben a koratavaszi áradáskor a zajló jég a vasúti hídnál megtorlódott, a Maroson úszó jégtáblák a jégtorlasz miatt visszaszorultak a Tiszába Tápé és Algyő felé, és ott összetörték a telelő vízimalmokat. Az öregek emlékezete szerint 13 korábban a felsővárosi és a tápai parton működő vízimalom pusztult el ekkor, összeroncsolt maradványaikat szétverték és feltüzelték. A megrongálódott vízimalmok közül hármat építettek újrai kettő a Nagyiván-testvéreké volt, egy pedig az öreg Pécskayé.
Ez a nagy pusztulás a feljegyzett számadatokban is tükröződik. A század végén, 1895. júliusában már csak 14 vízimalom működött: öt Felsővárosnál, kilenc Alsóvárosnál, de az utóbbiak közül öt nem lisztet, hanem paprikát őrölt. A századfordulóra ezekből is csupán tíz maradt: hét az alsóvárosi, három a felsővárosi Tisza-parton.
Az utolsó vízimalmok
A 20. század első évtizedében – egy idős molnár emlékezete szerint 1908-ban – egy hatalmas vihar ismét megtizedelte a vízimalmokat az alsóvárosi részen. A régebben épített malmok nem bírták az időjárás viszontagságait és elsüllyedtek. Az utolsó írásos megemlékezés még működő szegedi vízimalmokról tudomásunk szerint 1914-ból való: számuk a statisztika szerint ekkor kilenc volt. Legtöbbjükben ekkor már nem gabonát őröltek, hanem Alsóvároson, a Boszorkány szigetnél levő malmokban paprikát, a felsővárosi és tápai malmokban pedig kukoricát. Idős falusi emberek, akik ragaszkodtak a megszokott korpás liszthez, búzájukat még ekkor is vízimalomban őrlették, de ilyenek egyre kevesebben maradtak. Az utolsó időkben, amikor már nem volt állandóan őrölnivaló, Iván Pista bácsi, a Lippai fatelepnél horgonyzó vízimalom molnárja borsot és cimetet őrölt a szegedi nagykereskedőknek. A vállalkozás azt mutatja, hogy az utolsó vízimolnárok minden lehető módon megpróbálták fenntartani malmukat, amíg csak tudták, pedig a vízimolnárság akkoriban már eléggé szűkös kenyeret nyújthatott.
A 19. század végén nyolc malom őrölt a Boszorkányszigetnél, hat a felsővárosi Tisza-parton és kettő Tápé alatt. Később, az 1900-as években a Boszorkány szigetnél már csak három malom őrölt, ugyancsak három Felsővárosnál és egy Tápén. Az egyik alsóvárosi vízimalomnak Csonka Bukusza Tanács Ignác, a híres bőrdudás volt a molnárja, akinek az emlékét Juhász Gyula szép költeményben tette örökéletűvé.
A Bukusza-családban éppúgy, mint másutt is, öröklődött a molnármesterség, és így testvére, Csonka Vince és annak a fia is vízimolnár lett. Egy másik malom Dóczi Józsefé volt. Ezeket a malmokat a paprikaőrlés tartotta fenn egészen az első világháború idejéig. Bár ebben az időben Alsóvároson már működött több gőzerővel hajtott paprikamalom, a paprikaőrlést részben még a vízimalmokban végezték. Az alsóvárosi paprikakufák azért kedvelték jobban a vízimalmi őrlést, mert a vízimolnárok finomabbra meg tudták őrni a paprikát, és az nem vesztette el zsírtartalmát. A vízimalomban őrölt paprikát őrlés után megszitálták, ezt rendszerint a paprikakikészítő lánya csinálta.
A felsővárosi malmok
A felsővárosi vízimalmok két helyen horgonyoztak: a régi sóházak előtt, és a volt Lippai fateleptől 50 méterre levő „rámpánál”. A 19. század végén – amikor itt még hat vízimalom kereke forgott – három volt a sóházaknál és három a Lippainál. A sóházak előtt őrölt egy Talpay nevezetű molnár, aki aratás után rendszerint elvitte a vízimalmát Tápéra, a tápaiak búzáját őrölni.
A volt Lippai fatelepnél – ma a Tisza-palota áll a helyén – ma is megvan a töltésről a Tisza árterén keresztül a nyári mederhez vezető lejáró, amit a nép „mónárjáró”-nak nevezett. De hívták „Eszös rampá”-nak is hívták, mert régebben egy Eszes nevezetű molnár dolgozott az egyik malomban. A Nagyiván-testvéreknek (Iván néven emlegetik őket), Sárosi Péternek és Pécskaynak volt itt vízimalma.
A tulajdonviszonyokat nehéz pontosan megállapítani, mert rendszerint többnek, legalább kettőnek volt egy malma (egyik a gazda, másik a molnár), ugyanakkor a tulajdonjog gyakran cserélődött. Az Iván-testvérek négyen voltak vízimolnárok: Pista, Pali, Jóska és Miska, kettő-kettőjüknek volt egy-egy malma. Sárosi Péternek az 1889-es áradás előtt Lippai Imrével volt közös vízimalma. Ezt a zajló jég tönkretette, az öreg Sárosi azonban nem hagyott fel a vízi-molnárkodással, hanem épített magának egy új malmot, amin tovább folytatta a mesterségét.
A felsővárosi vízimalmok közül legtovább az Iván Pista malma működött. Az első világháború idején még megvolt, sőt egy felsővárosi ember úgy emlékszik: „Tizennyócba még hozott apám kukoricát őrőni az Iván Pista malmába.” Az öregek tanúvallomása szerint ez volt az utolsó vízimalom a szegedi Tiszán. Úgy pusztult el, hogy a jégzajlás elől partrahúzták, és amikor tavasszal rohamosan kezdett apadni a víz, belezuhant egy parti gödörbe és összetört. Hasonló sorsra jutott Sárosiék vízimalma is. Voltak olyan felsővárosi vízimalmok, amiket – miután nem volt mit őrölniük – leengedték az alsóvárosi partra paprikát őrölni. Ott működtek egy ideig, de azután lassan a paprikaőrlésből is kiszorultak a gőz- és villanyerővel hajtott malmok egyeduralma miatt.
A tápai vízimalmok
Tápénál a legidősebb emberek emlékezete szerint három vízimalom őrölt, de ezek közül csak kettő horgonyzott mindig a tápai parton, a harmadik, Sárosi Péteré, csupán időnként járt a tápaiak búzáját őrölni. Két kikötőhelyük volt: az egyik az egykori Iskolaköznél, a másik a töltésnek azon a részén, amit „Sárgá”-nak neveznek. Az Iskolaköznél volt régen a „merigető”, ahova vízért jártak a Tiszára. Az árterület ma nyárfákkal van beültetve, lenn a Tisza partján, egymástól nagyjából 10 méterre két vastag nyárfa áll. Ezek között volt a molnárjáró, és itt horgonyzott Csehók József és ökrös István vízimalma. Nyáron, amikor lassúbb a Tisza folyása, lementek a Sárgára, a Maros-torkolat közelébe, ahol nagyobb a víz sodra. Legutóbb már csak egy vízimalom őrölt a tápai parton, ökrös Istváné. Az első világháború alatt még Tápénál forgatta kerekét a Tisza sodra; a háború után adta el a gazdája Szerbiába, ahol a technikai fejlődés akkor még nem vette ki a kenyeret a vízimolnárok szájából.
Vízimolnárok a gőzmalomban
A vízimalmok elpusztulásával az egyik leghíresebb szegedi népi mesterség fölött kondult meg a halálharang. A vízimolnárok nagyobb része ekkorra megöregedett, úgyhogy új vállalkozásba már nem kezdhettek. A fiatalabbak gőzmalmokba mentek, ahol hasznosítani tudták széles és alapos szakmai ismereteiket. Ilyen módon ez a gyökerében népi iparág jelentős szerepet játszott a tőkés jellegű malomipari vállalkozások működésében is. A vízimolnárok fiatalabb nemzedéke nemcsak átvitte gazdag szakmai tudását a gőzmalmokba, hanem néhányan vállalkozók is lettek. Így például Peregi Mihály vízimolnár, aki egy ideig Dobóczky szűcsmester gőzmalmában volt főmolnár, később Alsóvároson, a Pásztor utcában gőzmalmot alapított. Gőzmalma volt Fodor József korábbi vízi malom tulajdonosnak is. Voltak azután olyan vízimolnárok, akik nem a technikailag fejlettebb gőzmalmokba mentek, hanem szélmalomban folytatták mesterségüket. Ilyen volt Szabó Kalmár Ferenc, akinek a Maroson volt vízimalma az 1890-es években és miután azt eladta, szélmolnár lett. A vízimalmokban felnőtt nemzedék később olyan híressé tette a szegedi molnármesterséget, hogy messze vidékről szegedi molnárokat hívtak a paprikamalmokba.
Malmok a Maroson
Ha a szegedi vízimalmokról beszélünk, röviden meg kell emlékeznünk a közeli Maros folyóban működő malmokról is, hiszen azokat szintén a szegedi superplaccokon készítették. A marosi vízimalmok tovább állták a gőzmalmok versenyét, mint a szegediek. A Maros magyarországi szakaszán Szegedtől Nagylakig még 1924-ben is három vízimalom őrölt: egy Bökény alatt, kettő pedig Apátfalván, A bökényit később eladták Romániába, az egyik apátfalvit 1925 telén elpusztította a zajló jég, a harmadikat azonban – amely a Marczika-család tulajdonában volt – még 1931-ben is látták őrölni, bár ekkor már igen rozoga állapotban volt.
A vízimalmok szerkezete
A régi tiszai vízimalmok sajnos nyomtalanul eltűntek. A vízimolnárság kihalása után a megrongálódott malmokat feltüzelték vagy szigetelőnek használták fel, a jó állapotban levő malmokat pedig leúsztatták a Tiszán akkor még elmaradottabb vidékekre, ahol tovább tartott a vízimalmi őrlés. A régi szegedi vízimalmok szerkezetéről és őrlési technikájáról a szegedi Móra Ferenc Múzeumban levő kis vízimalom-modell bizonykodik, amelyet 1863-ban Kocsis Imre szegedi műmolnár készített. A modell ma már nem teljes, egyes alkatrészei hiányoznak, de még mindig alkalmas arra, hogy Kovács János leírása és a régi öregek elbeszélései alapján rekonstruálni tudjuk teljes berendezését és őrlési technikáját.
A Szegedi Híradó 1863-ban beszámolt arról, milyen nagy sikert aratott az említett szegedi malom-minta egy országos kiállításon, és ebből az alkalomból a legapróbb részletekig közölte a modell adatait. A szegedi vízimalmok szerkezetéről és belső díszítéséről Kovács János leírásából szerzett eddigi ismereteinket néhány kiegészítéssel mi is bővíthetjük.
A vízimalom két hajótestből, a hajóházból és a tárhajóból állott. Ezeken nyugodott a vízimalomkerék (szegedi tájszóval: késség) tengelye. Amim a méretekből is kitűnik, a hajóház nagyobb, hosszabb és szélesebb volt a tárhajónál. A szegedi superok a vízimalmokat kívülről-belülről kidíszítették a szegedi táj népi művészetére jellemző faragványokkal: a két hajótestre bőgős orrtőkét faragtak, a hajóházra szép zsindelytetős faházat építettek, amit különféle fafaragványok tettek szemre is tetszetőssé, A vízimalmok belső díszítésében is megjelent a jellegzetes szegedi napsugárdísz-ornamentika, aminek a néphit szerint oltalmazó szerepe volt.
A hajóházban volt a vízimalom őrlő készüléke. Maga az őrlő készülék egyszerű fogaskerék-áttétellel működött. A készség tengelyének (ezt a vízimolnárok göröndő-nek nevezték) a meghosszabbítása volt a nagykerék tengelye. Amikor a víz forgatta az alulcsapott vízikerék lapátjait, ugyanolyan ütemben forgásba jött a nagy fogaskerék is. Ennek a fogai beilleszkedtek a kis fogaskerék tengelyének recézett oldalába, ezzel gyors forgásba jött a kiskerék is. A kiskerék forgatta az úgynevezett szilvasat, ami a felső malomkő tengelye volt. A malomkövek a kőpadon helyezkedtek el, amit a kőpadágas tartott; ezt rendszerint ékes faragványok díszítették. A kőpad több mint 2 m magasan volt, úgyhogy ide 4-5 lépcsőfokon jutott fel a molnár. Lippai Imre szerint egyébként az egész vízimalmot kipadozták – ami azt jelenti, hogy nagyjából a nagykerék csapágyának magasságában újabb padlódeszkázatot csináltak. Erre azért volt szükség, mert a kőpad és különösen a garagy igen magasan volt.
Őrlés idején, tavasztól a tél beálltáig a vízimolnárok állandóan kinn tartózkodtak a vízimalmon, ezért a hajóház elejét rendszerint elrekesztették deszkafallal alvóhelyiségnek. Igénytelen berendezése egy-két priccsből és egy kis vaskályhából állott. A tárhajót (más néven völgyhajó) régebben egy fatörzsből kivájt vaskos csónak, a tombác helyettesítette. Erről az ilyen malmokat tombácos malomnak nevezték.
A szegedi vízimalmok minden alkatrésze fából készült. A malomépítésre – éppúgy, mint a hajóépítésre – a tölgyfa volt a legalkalmasabb, mert nálunk ez a legkeményebb fafajta. Később csináltak vízimalmot fenyőfából, de ezek már nem voltak olyan szilárdak. A legutóbbi időkben pedig, amikor a vízimalomnak egy-egy eltört vagy megrongálódott alkatrészét már nem tudták tölgyfából kifaragni, a tölgyfát akácfával helyettesítették. Eredetileg azonban vízimalomépítésre csak tölgyfát használtak, csupán a fogaskerekek fogait faragták gyertyánfából, ami szintén igen kemény fafajta.
Az előző részben megismerkedhettünk a hajómalmok Szeged életében betöltött jelentős szerepével, fénykorukkal és hanyatlásukkal. De hogyan is folyt a munka, miképp őrölték a gabonát és a paprikát a molnárok, hogy működött egy igazi szegedi vízimalom?
A vízimalmok vasmacskával horgonyoztak a Tiszában. A malmot tartó vaslánc két helyen volt rögzítve a készség elejéhez, azaz a hajóházat, és a tárhajót elöl összetartó gerendázáthoz. A vízimolnároknak a horgonyzáshoz egészen különleges láncuk volt. A kovácsok erre a célra nagyszemű – 28-30 cm-es szemnagyságú –, vasláncot készítettek, ami akkor is megtartotta a szilárdan megépített malmot, ha erős volt a víz sodra. Ilyen erős, nagyszemű láncra volt szükség a „macskázás”-hoz is. A régi molnárok a malom helyének változtatását hívták macskázásnak, ami a vasmacska felszedésével és újbóli kivetésével járt. Ezt a Tisza vízállásának sokszor naponkénti változása tette szükségessé.
Horgonyzás a Tiszán, a macskázás
A macskázáskor vízimolnárok egy külön erre a célra épített úgynevezett macskaszödő csónakba ültek. Ez egyfából kivájt, hatalmas, 6-8 m hosszú csónak volt, aminek a farát nem faragták ki, hanem tompának hagyták (tompafarú csónaknak is nevezték). A molnárok a macskázásnál segítettek egymásnak, négyen-öten is csinálták egyszerre, mert nehéz művelet volt. A macskaszödő csónakkal ügyesen odafaroltak a malmot tartó lánc alá, itt egyikük egy vastag dorongot beledugott a láncszembe, és a dorongot nekifeszítette a csónak tompa végének, a másik a következő láncszembe dugta a dorongot és ez így haladt addig, amíg a vasmacska fölszakadt a folyó fenekéről. A vasmacskát ott vetették ki újból, ahol a hely alkalmasabbnak bizonyult. A malomrévben horgonyzó első malomnak két macskája volt, ezt macskázás közben megtartotta másik vasmacska.
Amelyik malom viszont egy macskával horgonyzott, azt macskázásnál kikötötték a parthoz, nehogy elvigye a víz. Sárosi Péter szerint: „A macskázással vót a legtöbb baj. Apámnak vót egy mércéje – meséli –, azzal mindég mérni köllött a vizet. Ha áradt vagy apadt, apám mán tudta, hogy macskázni köll, hogy mög ne feneköljön a malom, vagy ë ne vigye a víz.” Mivel sűrűn kellett macskázni, a macskaszödő csónak mindig ott ringott a malom mellett a vizén. Ezen kívül a part felőli oldalon még egy-két kijáró csónak volt a malomhoz kötve. Ezek is mind egyfából faragott csónakok voltak, de kisebbek, mint a macskaszödő csónak.
Az őrlés – csónyikok és csúvárok
Az őrölni való gabonát legtöbbször maguk a lakosok vitték ki a vízimalomhoz. A töltésről a búzát hozó ember jó hangosan bekiáltott a molnárnak: „Pista bácsi, gy’ék kend ki a darabért!” – Mindig annak a molnárnak a nevét kiáltották, akinél őröltetni szoktak. Ha a malom működött, a malomkövek forgása, a fogaskerekek csikorgása, és a készségről lecsorgó víz csöpögése elég nagy zajt csapott, úgyhogy a hajóházban foglalatoskodó molnár nem mindig hallotta meg elsőre a kiáltást. Ilyenkor az őröltető elismételte még hangosabban a hívást. A vízimolnárok általában elég lassan mozdultak. A kiabálást meghallva a molnár először kinézett a hajóház elején vagy oldalán levő ablakon, jól megnézte, hogy ki kiabál, majd nagysokára megjelent az ajtóban. „Csónyik”-ba ült és lassan kievezett a partra. Átvette a „darab”-ot (nem telizsák gabona), megmondta, mikor jöhetnek érte, azután csónyikba tette és bevitte a malomba. Ha nagyobb mennyiséget vittek, az őröltető is segített behordani a gabonát. Benn a malomban a molnár bejegyezte a malomkönyvbe az őrlető nevét és a gabona mennyiségét.
Szokás volt azonban, hogy úgynevezett csúvárok járták várost, akik összegyűjtötték az őrölnivaló gabonát és elszállították a molnárjáróhoz. Mivel a molnároknak nem igen volt sem kocsijuk, sem lovuk, rendszerint csúvárt fogadtak maguknak. A csúvárok csöngős kocsival jártak, s azokba a házakba, ahol rendszeresen volt őrölnivaló, maguktól is betértek. Őrlés után a lisztet hazaszállították. A csúvárkodás természetesen hasznos volt a vízimolnároknak, mert biztosította a malom folyamatos működését, és így az állandó keresetet. Amikor még több malom volt a molnár járóknál, verseny is volt a csúvárok között. A 19. század végén és a századforduló táján Felsővároson Lakatos György és Fulmán István volt a csúvár. Csúvárkodott még egy ideig Doktor István, de ő csak mellékfoglalkozásként, mert kásahántolója volt. A felsővárosi csúvárok gyakran kijártak Tápéra is, különösen, amikor a malmok nem mentek fel a tápai partra őrölni.
A századforduló után a vízimolnároknak már nem volt pénzük arra, hogy csúvárt fogadjanak. Az ügyes, élelmes molnár akkor úgy segített magán, hogy maga ment el csúvárkodni. Az öreg Sárosi Péter például az egyik szomszédjától kért kocsit, lovat, maga mellé ültette a fiát, és így csúvárkodott Tápén és Felsővároson. Volt a molnároknak zsákhordó fájuk, azon vitték a gabonás zsákokat a kocsira, a kocsiról pedig a csónakba. Ha az őrletők telizsák gabonát adtak, a molnár kért még egy zsákot, mert a liszt nem fért el egy zsákban.
Rostálás – mögszentöléstől a garagyig
Őrlés előtt a gabonát a konkolytól és más odakerült szemektől meg kellett rostálni. A rostálást rendszerint maguk az őrletők végezték otthon, de szükség esetén a molnár is megcsinálta. Ezután következett a gabona mögszentölése. A molnár a gabonát nagy, egyfából kivájt teknőbe öntötte, egy kis vízzel meghintette, majd összekavarta. A gabona megvizezése két okból volt célszerű: egyrészt így lehámlott a szem külső rétege és könnyebben különvált a korpa, másrészt csökkent annak a lehetősége, hogy a malomkő a lisztet megégeti. A mögszentölés után a gabonát kis ideig a teknőben hagyták, majd következett az őrlés: „mikor a nyirkosságot mögkapta a búza, azután őrölték”.
A molnár megmerítette a fölöntőt a megnedvesített gabonában, és egy vékányit felöntött a garagy-ra. Említettük, hogy a kőpadhoz 4-5 lépcsőfok vezetett fel. A felső malomkő fölött elhelyezkedő, négyszögletes fatölcsérhez hasonlító garagy még magasabban volt: egészen a zsindelytető alatt. A nagygaragyban volt a kisgaragy, amely a felöntött gabona egyenletes adagolását biztosította. Míg a nagygaragy mozdulatlanul állott, a kisgaragy állandóan mozgott a rázófa segítségével. A kisgaragyból a gabona a felsőkő nyílásán keresztül a kűmejj-be jutott, ahonnan egyenletesen szétoszlott a malomkövek közé. Az alsókő mozdulatlanul állt, így a függőleges szálvason, forgó felsőkő forgása biztosította a gabona megőrlését. Mind a két malomkő faburkolattal volt körülvéve, hogy a kövek közül ne szóródjék szét a szem.
A molnár szabályozni tudta a malomkövek egymástól való távolságát. Ez igen fontos volt, mert ettől függött a liszt finomsága. A malomkövek szabályozására több különféle eszköz szolgált. Legtöbb vízimalomban a kőpad mellett volt egy függőleges rúd, erre erősítettek egy vízszintes rudat, ami az alsókő alatt feküdt. Ha a malomköveket összébb szorították, az alsókövet ezzel a vízszintes rúddal megemelték, és így finomabb lisztet tudtak őrölni. A liszt a lefolyókán jutott a malomkövek közül a kőpad melletti lisztládába, vagy egyenesen a zsákba. Ha a garagyból elfogyott a gabona, megszólalt a garagy aljához erősített csengő és figyelmeztette a molnárt, hogy ismét fel kell önteni.
A szitálás
A vízimalmok a gabonát „egy tallóra őrték mög”, azaz nem választották külön a lisztet a korpától. Ezért a vízimalomban őrölt lisztet kenyérsütés előtt meg kellett szitálni. A szitálás már otthoni munka volt és az asszonyok végezték. Az egyfából kifaragott teknőn két rudat fektettek keresztül, ezekre rátették a szitát, és a korpás lisztet mind átszitálták. A liszt áthullott a szitán, a korpa fennmaradt. Ha kalácsot sütöttek, a lisztet egészen sűrű sejömszitán szitálták meg. A legutóbbi időkben mar voltak olyan vízimalmok, ahol a megőrölt lisztet rögtön meg is szitálták. A leleményesebb, újításra fogékonyabb vízimolnárok a szitát a lefolyóka alá tették, úgyhogy a kövek közül kijutó liszt mindjárt átszitálódott.
A szitát ferde síkban helyezték el, így a fennmaradó korpa lefolyt az aljára, és minden mozgatás nélkül folyamatosan átszűrődött a lefolyókán lehulló liszt. A vízimalmokban használt finom selyemszitát pitliszitának is nevezték. Érdekes, hogy a legtöbb vízimolnár még az 1900-as években sem vezette be a szitálást, pedig mindenképpen hasznos lett volna, mert pótolta a fejlettebb technikai eljárást. Az újítástól való idegenkedés talán azzal magyarázható, hogy a szitálást nem a saját feladatuknak tekintették, hanem a régi szokáshoz híven elsősorban házi munkának. Másrészt az öregek elbeszéléséből kivehető az is, hogy az őrletők legtöbbje nem igényelte a korpás liszt megszitálását, mert megszokta és szerette a korpás lisztből sütött kenyeret. Az öregektől tudjuk, hogy a vízimalmok nagyon jó lisztet őröltek. „Olyan magos, púpos kenyeret sütöttek abbul a lisztbül, hogy olyat nem övött azúta se a nép...” – mondták az idősebb asszonyok. Általában az öregek között gyakori volt az a vélemény, hogy a vízimalmok jobb lisztet őröltek, mint a gőz- vagy szélmalmok, mert malomköveik lassabban forogtak, mint amazoké, és így soha nem égették meg a lisztet. Az a kis korpa, ami a szitálás után benne maradt a lisztben, véleményük szerint nem ártott a kenyérnek, sőt úgy még jobbízű volt.
A malomkövek
A szegedi vízimalmok a múlt század végén két pár kővel őröltek, de gyakran előfordult, hogy a Tisza lassú sodra miatt csak az egyik kőpár működött. A múzeum malom-modellje egy pár kővel őrlő vízimalmot ábrázol; a másik kőpárt a nagykerék ellenkező oldalán kell elképzelnünk. A Tiszánál gyorsabb folyású Marosban a múlt században három kőpárral őrlő vízimalom is működött. A Tiszán azonban a harmadik kőpárnak áradás idején sem vették volna hasznát.
A vízimolnárok munkája volt még a kő megvágása, amihez kűvágó csákányt használtak. A két őrlőkő súrlódási felületén vájatokat, levegőcsatornákat (népiesen: rémis vagy rémös) vágtak. Ezeket a csatornákat, ahogy a kő kopott, időnként meg kellett újítani. A malomköveket Sárospatak vidékéről hozták tutajokon és helyben maguk a molnárok állították össze. A tetején néhány üregbe szükség esetén ólmot öntöttek, hogy a kő nyomását egyenletessé tegyék. A malomkő rossz, kopott részeit timsóval pótolták.
A vízimalmok napi termelőképességére egy Kulinyi Zsigmond által közölt statisztikából következtethetünk. Eszerint az 1890-es években 15 vízimalom 30 járattal 179 mázsa napi termelést ért el. Egy két malomkőpárral működő vízimalom tehát naponta körülbelül 11 mázsa gabonát tudott megőrölni. A 19. század végén a szárazmalmok ennél többet termeltek, a szélmalmok viszont kevesebbet. A későbbi időkben hengerszékre átalakított vízimalmok persze nagyobb termelőképességet értek el és finomabbra is őrölték meg a lisztet. Hangsúlyoznunk kell, hogy tudomásunk szerint Szegeden ilyen átalakítás nem történt. A Duna mellékén, ahol a jobb állapotban levő vízimalmokat már a század elején korszerűbb szerkezettel látták el, még a legutóbbi időkben is őröltek vízimalmok. 1951-ben Mohácsnál, Meszesnél, Úszódon, Ordasnál, Pakson, Madocsán és Vácott egy-egy, Iváncsa-Ráckevén három vízimalom őrölt. Az átalakítás után a küves malmokat csak darálásra, főleg paprikadarálásra használták. A Tisza egyik kis mellékfolyóján, a Túron, Túristvándinál működő utolsó vízimalom is két hengerszékkel és csak egy pár darálókővel működött.
A fizetség – a malompor
A vízimolnárok vámért őröltek. A vámot a búzából vették: kétvékás zsákból 2-3 köpőcével. Mai mértékegységben: 1 mázsa búzából nagyjából 8 kg vámot vettek, árpából és kukoricából kevesebbet, körülbelül 6 kg-ot. A molnároknak ez volt a keresetük. Abban az időben, amikor a molnárok többnyire még csak alkalmazottak voltak a malmon, a jövedelemnek 1/3 része jutott nekik és az úgynevezett malompor. Viszont akkor több volt az őrölnivaló, mert még nem működtek a gőzmalmok. A vízimolnárkodás tehát Szegeden mindig szerény, de biztos megélhetést nyújtott.
Voltak olyan vízimalmok, amelyekben ketten dolgoztak. Ilyenkor 24 óránként váltották egymást, tudniillik a molnárok az éjszakát is a malmon töltötték. A vasúti híd megépítése óta (1850-es évek) a vízimalmok a híd kűlábjainál teleltek, mert ott védve voltak az úszó jégtábláktól, és a folyónak ez a szakasza rendszerint nem fagyott be.
Kinyérsütögetők, paprikaőrlés
A vízimolnárság, mint céhen kívül álló, gyökerében népi foglalkozás, összefüggött a régi Szeged sok más népi iparágával. A hajó- és malomépítéssel való kapcsolatára már rámutattunk. A vízimolnársággal fonódott össze a kenyérsütés is, amely a 19. században Szegeden külön háziiparrá fejlődött. Különösen Felsővároson, ahol egyes vízimalmok csak a kinyérsütögető asszonyoknak őröltek. A vízimolnárok a kinyérsütögetők megbízásából megvették a búzát, megőrölték és a lisztet eljuttatták hozzájuk. Leggyakrabban azonban a kenyérsütéssel a molnárok feleségei foglalkoztak. Ezért azután ez a jellegzetes szegedi foglalkozási ág együtt tűnt el a vízimolnársággal, átadva helyét az akkor természetesen már fejlett pékiparnak. A szegedi vízimalmok – amint már említettük – nemcsak gabonát őröltek. Az alsóvárosiak a 19. század második felétől túlnyomórészt áttértek a paprikaőrlésre.
Molnárok mulatsága
Nem hiába volt a vízimolnárság Szegeden hagyományos és nevezetes foglalkozás, jeles szokásanyaga is alakult ki az eltelt évszázadok folyamán. Régi idők óta szokás volt, hogy a vízimolnárok egy Tisza közepén képződött porondon pünkösdkor és István napján nagy mulatságot rendeztek. Az 1860-as években egy hirtelen támadt nyári zivatar elmosta a híres molnár-bálat, úgyhogy ezután a felsőtiszaparti füzesekben tartották meg az istvánnapi molnárünnepet.
A vízimolnárok ügyes dudások voltak, különösen a vízidudát kedvelték régebben. Tömörkény István egy öreg vízimolnár szavaival így írja le a vízidudát:
„...Mert az (ti. a víziduda) a vízbe szokott úszni kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát, ha az kintvan a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.”
Többet tudunk meg a vízidudáról Kovács János feljegyzéseiből. Az ő leírása szerint „a víziduda... mintegy másfél méter hosszú és 8-15 cm átmérőig vastagodó, fűzfahánccsal körülhajtogatott, egybeerősített, két kivájt fűzfaágból készült hangszer- volt.” Leginkább a havasi kürthöz hasonlíthatnánk. Nem hangszer volt, inkább jelzőeszközül használták: amikor a duda szélesebb alsó felét a víz fölé tartva belefújtak, messzire hangzott a csendes Tisza-parton hátborzongató sikongása. A molnárok rendszerint a sót és fát tutajozó románoktól vették cserébe kukoricalisztért.
Ugyancsak jól játszottak a vízimolnárok egy ma már szintén ismeretlen régi hangszeren, a bőrdudán. Híres bőrdudás volt Bukusza Tanács Ignác vízimolnár, aki alsóvárosi parasztlakodalmakba is eljárt dudálni. Az ő háza előtt állott utolsó hírmondóul a tiszai víziemberek hagyományos címere, a fából faragott bőgős orrtőke.
Végezetül említsük meg a vízimolnároknak egy apáról fiúkra öröklődő szokását. Ez fényt vet arra is, milyen szoros, valósággal családi közösségben éltek ennek a népi foglalkozásnak hajdani művelői. A felsővárosi vízimolnárok egy-egy molnártársuk halálakor kikísérték az elhaltat utolsó útjára a temetőbe. Fekete ünneplő ruhában, saját zászlójukkal és fáklyáikkal vonultak fel. A temetésről abba a kocsmába mentek, ahol a zászlót és fáklyáikat tartották, és halotti tort ültek. Mindegyikük előtt gyertya égett az asztalon, úgy iszogattak és énekeltek. A szertartásos torok színhelye a 19. század 70-es, 80-as éveiben a felső tisza-parti Lippai-féle kocsma volt („Masa szülém” kocsmája). Az idősebb vízimolnárok elhalása után a régi szokásokat már nem mindig tartották meg. Számuk egyre fogyott, és e hanyatló népi iparág szokásai szinte előbb tűntek el, mint maga a mesterség.
A szegedi vízimalmok jelentősége
A vízimalomépítés és a vízimolnárság igen jelentős szerepet töltött be a régi Szeged gazdasági életében. Az Árpád-kortól kezdve évszázadokon át meg volt, a török kiűzése után, a 18-19. században pedig döntő, országos jelentőségűvé vált Szegeden ez a két népi iparág. Több évszázados fennállása alatt olyan gazdag szakmai hagyományok fejlődtek ki, különösen a vízimolnárságban, amelyeket a fejlettebb technikával dolgozó gőzmalmok is átvettek. A 20. századba átnövő molnárnemzedék tehát szakmai tudásának hasznát vette a tőkés malomipar uralkodóvá válásakor, sőt több újítás kezdeményezője lett. A technikai eszközök fejlődése következtében szükségszerű volt a vízimalmok eltűnése.
Egy vízügyi szakmunka az alföldi vízimalmok eltűnésének egy másik szükségszerű okáról emlékezik meg. A vízügyi szakértők tapasztalatai szerint a 19. században a folyókon levő vízimalmok elposványosították a folyót, mert az úgynevezett vízduzzasztó malomgátak felfogták az iszapot. Ezért a folyószabályozási munkálatok során a mérnökök feladatuknak tekintették a vízimalmok megszüntetését is. Azonban Szegednél ez nem lehetett döntő oka a vízimalmok csökkenésének, hiszen a Tisza-szabályozás már az 1840-50-es években megindult, s a vízimalmok száma ekkor még szaporodott. A szegedi vízimalmok különben sem gátas malmok voltak, mint a kisebb, nyáron csaknem kiapadó alföldi folyókon őrlő malmok. Itt a malmok nagy apadás idején – hogy a hajózást sem veszélyeztessék – a közeli Marosban őröltek. Mindezekből kiderül, hogy a szegedi vízimalmok eltűnése nem egyetlen, de első és legfontosabb okának a termelő eszközök fejlődését, a gőzmalmok mindent elsöprő versenyét kell tartanunk.
Pákh Imre a kárpátaljai Munkácson született, Magyarországon keresztül vezetett az útja az Egyesült Államokba, ahol magas üzleti- és diplomáciai körökben dolgozott.
Életútja nemcsak egy interjút, de talán egy egész kötetet is meg tudna tölteni. Bár 1974-ben az akkori pártállami vezetés belügyesei – saját megfogalmazása szerint – „kirúgták” az országból és hosszú évek óta távol él, mégis magyarnak vallja magát, alapítványai segítségével támogatja a kárpátaljai magyarságot, és a hazai kulturális életet.
– Tartalmas életútja mindig egy nagyon fontos gondolat mentén haladt.
– A sors nemcsak engem, hanem egész családomat, szüleimet vert. Apám megjárta a Gulágot, anyám is nehéz életet élt az akkori Szovjetunióban. Ma már bárki előtt ismert tény, hogy milyen nehéz volt a 40-es, 50-es években magyarként élni Munkácson. Életem legnagyobb tanulságát a szüleimtől tanultam: bármi történik veled, bármilyen borzasztóan is néz ki a sorsod, az Úristen tudja, hogy mit csinál, és oda vezet, ahová predesztinálva vagy. Hiába gondoljuk azt, hogy mi csináljuk, mi tevékenykedünk, mégis mindez fenti vezérléssel történik. Én mindig hittem és bíztam abban, hogy bármi történik, a másik oldalon biztosan jobb lesz.
Amikor nekem 48 óra alatt el kellett hagynom Magyarországot, azt életem legtragikusabb napjának tartottam. Mai szemmel azt mondom, talán meg kellene köszönni ezt azoknak a belügyeseknek, akik kirúgtak engem az országból, mert ha itt maradok, nem biztos, hogy Munkácsy-gyűjtő lett volna belőlem. Úgyhogy hiszek a sorsban.
– Sikeres üzletemberként sokszor megfogalmazta már, hogy nem lehet mindig csak az üzletnek élni.
– Az biztos, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Ezt tudjuk jól, hiszen nálam sokkal gazdagabb emberek sem boldogak igazából. A pénz csak akkor boldogít, ha jól tudjuk felhasználni. Ha az ember nemcsak a saját szűk körére, a saját szűk családjára költi a pénzét, ha van lehetősége és tud segíteni, akkor segítsen. Az boldogítani fogja. Ezt is a szüleimtől tanultam meg, akik húsz éven keresztül egészen halálukig egy alapítványt kezeltek Munkácson, ahol betegeknek, szegényeknek nyújtottak támaszt és segítséget. Ez az alapítvány, mely apám nevét viseli, most is működik és nyolcvan embernek adunk havi apanázst. Segítjük a magyar szervezeteket, foci-akadémiát alapítottunk, magyar kulturális klubot tartunk fenn. Ez az életünk.
– Bár 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, mégsem szakadt el teljesen az üzleti világtól, sőt élénken érdeklődik a biotechnológia, és ezen belül az őssejt-kutatások iránt.
– Az őssejt-kutatás az orvostudomány jövője. Amikor egy Nobel-díjas biológus professzort a Stanfordi Egyetemen megkérdeztem erről, azt mondta, hogy a 21. század első felében jobban fogja befolyásolni az életünket, mint a számítógépek a 20. században tették. Azt gondoltam, ha egy ilyen okos embernek ez a véleménye, akkor nekem ebbe be kell szállnom. Később pedig már saját családomon tapasztaltuk azt a hihetetlen gyógyító erőt, amit ez a terápia nyújtani tud, hiszen apám azért élt 104 évig, mert egy súlyos betegsége során őssejttel kezeltettük.
– Az üzleti élet, az őssejt-kutatások után kanyarodjunk vissza szenvedélyéhez, Munkácsyhoz. Az első képet örökölte, de hogyan jött a többi, hogyan lett ebből gyűjtemény?
– Én mindig elmondom, hogy akkoriban nem voltam profi gyűjtő, ami persze rányomta a bélyegét a gyűjteményemre is: nagyon sok olyan képet nem vettem meg, ami nekem személy szerint nem tetszett. Ami viszont megtetszett, azt azonnal megvettem, és ez egy ideig jól is működött. Egy profi gyűjtő viszont nem ezt nézi, hanem azt, hogy mi illik be a gyűjteménybe és kikéri mások, a hozzáértők véleményét. Most már én sem vásárolok a szakma véleménye nélkül képet.
Eleinte azért vásároltam képeket, hogy csak én nézem őket, de ez ma már nem így van, hiszen a képeim nagyobb részt már nem otthon vannak, hanem múzeumokban mutatjuk be őket és nem valószínű, hogy egyhamar hazakerülnek. Ezért át kellett gondolni a gyűjtési koncepciómat és most már szakszerűbben állok hozzá.
– Tagja az 1920-ban, Horthy Miklós által alapított Vitézi Rendnek is.
Nagy tisztelettel vagyok a kormányzó úr által felállított Vitézi Rend tagja. Apám volt az érdem szerzője, a Rongyos Gárdában tevékenykedett kárpátalján a 30-as években. Ekkor a visszacsatolás előtt és után a csehek még ott garázdálkodtak és ebben az interregnum időszakban működött ez a csapat, védte a lakosságot, segítette a menekülőket. Én apám érdemei után, várományosként lettem vitéz. Aktívan részt veszek a rend életében, Amerikában központi törzskapitány vagyok. Most szeptember 16-án épp vitézavatás lesz nálunk. Rendkívül összetartó a csapatunk, ami 180-200 emberből áll.
Nagyon sokáig a Vitézi Rend Magyarországon be volt tiltva, így büszkén mondhatom, hogy olyan idős embereket ismerek még, akik nemcsak a Rendet, hanem a rendi hagyományokat is táplálták és életben tartották külföldön. A Vitézi Rend a 90-es évek elején visszajöhetett Magyarországra, mint társadalmi szervezet, és azóta nagyon aktívan, több ezer taggal működik. Amikor mi Amerikában két embert avatunk, itthon kétszázat avatnak.
A Rend nálunk belekapcsolódott mindenféle társadalmi munkába. Van egy különleges századunk, ami sok eseményen részt vesz. Itt nemcsak hagyományőrzésről beszélek, hanem például árvízvédelemben is segédkezünk. Ezen túlmenően neveljük a fiatalokat, a vitézi hagyományokat pedig tiszteljük.
Pákh Imre életútja
• 1950-ben született Munkácson a volt Szovjetunióban
• 1972-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait arab szakon Szentpéterváron (akkor Leningrád)
• 1973-ban ismerkedett meg az egyetemen első – amerikai származású – feleségével, rövidesen Magyarországra költözött
• 1974-ben kivándorolt az Egyesült Államokba
• 1979-ben szerzett a New York Egyetemen közgazdász diplomát
• 1980-tól előbb egy áruházlánc ügyintézői és beszerzői feladatait látta el, majd átkerült egy nyersanyagok kereskedelmével foglalkozó céghez. Nem sokkal később egy partnerrel saját vállalatot alapított, amely elsősorban Közép- és Kelet-Európában vásárolt nyersanyagokat – főleg fémeket – és műtrágyát
• 1994-ben ismerte meg második feleségét, akit 1996-ban vett el feleségül, és akitől két gyermeke – Natália Erzsébet és Sándor – született
• A ’90-es évek közepétől gyűjti Munkácsy Mihály alkotásait
• 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, azóta a családjának és befektetéseinek él
• 2006-ban Magyarországon Parlamenti Aranyéremmel tüntették ki
• 2006-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tisztikeresztjével tüntették ki
• 2008-ban Ukrajnában az Ukrán Nagykereszttel tüntették ki a „művészeti értékeink széleskörű megismertetéséért, a kultúra önzetlen támogatásáért”
• 2009-ben Munkács díszpolgárává avatták
• 2010-ben létrehozta a Munkácsy Mihály Alapítványt
• Tagja a Szent István lovagi rendnek és a Vitézi Rendnek
A Munkácsy Mihály Alapítvány
Munkácsy Mihály (1844–1900) festményeinek számát a szakértők 650-re becsülik, ám ma ezeknek csupán a felét ismerjük. Pákh Imre azzal a céllal hozta létre a Munkácsy Mihály Alapítványt, melynek alapító elnöke, hogy az utókornak legyen lehetősége felkutatni, megismerni és méltó módon kezelni a legnagyobb magyar festő hagyatékát. Az ismert Munkácsy-alkotások egy része a világ különböző múzeumainak tulajdonában van, de a többség magánemberek gyűjteményeit ékesíti. Ma Pákh Imre rendelkezik a legnagyobb magángyűjteménnyel, 43 festmény van a birtokában. A Pákh-gyűjtemény több darabja is tárlatokon tekinthető meg Magyarország különböző városaiban.
Az alapítvány tervei között szerepel a Munkácsy kulturális központ létrehozása, Munkácsy hagyatékának, többek között az 1000 levélből álló magánlevelezésének feldolgozása, Munkácsy-monográfia kiadása, lappangó képek felkutatása és bemutatása, kiállítások szervezése Magyarországon és külföldön, határon túli partnerszervezetek felkutatása, valamint fiatal kortárs művészek támogatása.
Ezen a napon, 1844. február 20-án született Munkácsy Mihály – eredeti nevén Lieb Mihály –, a magyarországi realizmus egyik legkiemelkedőbb egyénisége.
1844. február 20-án született Munkácson Lieb Leó Mihály és Reök Cecília gyermekeként.
1850 Előbb édesanyja, majd apja is meghalt.
1854-1858 Asztalosinasnak tanult Békéscsabán, majd a segédi bizonyítvány megszerzése után Aradra ment.
1860 Betegsége miatt kénytelen volt visszatérni nagybátyjához Gyulára, ahol először egy Fischer nevű helyi rajztanártól vett órákat, majd Szamossy Elek tanítványa lett.
1863 Megfestette első olajképét, a Levélolvasást.
1863-1864 Budapesten elnyerte a Képzőművészeti Társulat támogatását, lelkes pártfogókra talált Ligeti Antal és Than Mór személyében.
1865 Felvették a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan a tandíj befizetésének elmulasztása okán fél év múlva kizárták.
1866 Beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, mestere Wagner Sándor volt. Ekkor készült a Vihar a pusztán.
1867 A Párizsi Világkiállításra utazott, ahol meghatározó hatást gyakoroltak rá Gustave Courbet művei. Elhagyta az akadémiát; megismerkedett Wilhelm Leibl német festővel.
1868 Düsseldorfban megfestette az Ásító inast.
1870 A Siralomház elnyerte a párizsi Salon aranyérmét. A képhez fotótanulmányokat készített.
1871 Párizsba költözött, ahol műtermet bérelt.
1872 Depressziós lett, öngyilkosságot kísérelt meg.
1873 Öt műve szerepelt a Bécsi Világkiállításon; barátjával, Paál Lászlóval Barbizonba utazott; az év végén elfoglalta új, igen előkelő műtermét.
1874 Házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cecile-lel, a Colpachról induló, a többek között Baselt, Genfet, Freiburgot, Milánót, Velencét, Bécset és Pestet érintő nászút egyik állomása Békéscsaba volt, ahol műtermet rendezett be, ekkor készült a Poros út I.. A Salonban kiállította a Zálogházat.
1876 Bemutatta a Műteremben c. festményt, ami új alkotói szakasz kezdete volt.
1878 A Párizsi Világkiállításon a Miltonnal szerepelt, amely révén új műkereskedővel került kapcsolatba Sedelmayer személyében, aki a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta.
1881 Elkészült a Krisztus Pilátus előtt.
1882 Budapesten nemességet kapott Ferenc Józseftől.
1884 Befejezte a Golgotát.
1886 Megfestette Haynald Lajos kalocsai érsek, Liszt Ferenc, Paál László, majd amerikai utazása alatt többek között Wanemaker kisasszony portréját, valamint a Mozart halálát.
1887 Felkérték a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének megfestésére, A reneszánsz apotheozisa
1890-ben került a helyére.
1891 Hozzáfogott az akkor épülő Parlament számára megrendelt Honfoglalás című képhez. A műhöz különböző embertípusokról számtalan fotótanulmányt készített Magyarországon.
1893-ban fejezte be a munkát.
1896 Az elkészült Ecce Homot Budapesten mutatta be és részt vett a millenniumi ünnepségeken. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba veszik a műterem állományát. Egyre romló idegállapota miatt először Baden Badenba, egy évvel később az endenichi szanatóriumba szállították.
1900. május 1-jén halt meg.
A Honfoglalás Szegeden Munkácsy Mihály születésének 120. évfordulójára, 1964-ben Szelesi Zoltán közölt egy tanulmányt a festő és Szeged kapcsolatáról (Csongrád megyei múzeumok füzetei, 1966. 3-21. oldal). Ebben felidézi egykori szegedi tartózkodásának eseményeit és azt, hogyan került a Honfoglalás nagy színvázlata Szegedre. A vázlatokról nemrégiben elkészültek az eddigi legnagyobb, közel 700 megapixeles felbontású fotók, melyek talán soha nem látott részleteket mutatnak be a Móra Ferenc Múzeum dísztermében látható festményekről (színvázlat – szénrajz).
Munkácsynak Szegedhez való kapcsolata jóval túlhaladta az általános érdeklődés és a hivatalos, szerződésbeli összeköttetésének kereteit. Számára Szeged nem csupán „megrendelőt” jelentett, hanem érzelmileg őszintén meghatotta az a művészet iránti páratlan áldozatkészség, amellyel e vidéki magyar város a honalapítást megörökítő, s az országházba szánt művének hasonló változatát kívánta vele elkészíttetni.
Munkácsy Szegeden
Munkácsy 1891 októberében járt Szegeden. Ekkor szerzett élményeihez és kutatómunkájához kötődik életművének két jelentős alkotása: a Honfoglalás alakjainak megformálása és az e művét követő szocialista hatású képének, a Sztrájk-nak koncepcionális kialakítása.
Munkácsyval Szeged közönsége 1882 márciusában „találkozott” először. E képletes ismerkedés úgy történt, hogy egy budapesti műkereskedő az itteni régi Hungária szállóban szobát bérelt ki és ebben mutatta be Munkácsy Búsuló betyár című festményét. A kiállított mű sikere nemcsak a tárlat meghosszabbítására ösztönözte a kereskedőt, hanem, hogy megszerezze és emellett bemutassa a mester Krisztus Pilátus előtt „fénynyomatú képét” is. A Szegedről Vásárhelyre vitt – alig egy hétnél tovább tartó – alkalmi tárlatnak több mint 1600 látogatója volt.
Munkácsy és a szegediek másodszori „valóságos” találkozása, kilenc évvel később, 1891 őszén történt. Ezúttal azonban az élelmes fővárosi üzletember nélkül, személyesen jött el hozzánk. Mielőtt a látogatásával kapcsolatos eseményekre rátérnénk, meg kell emlékeznünk egy epizódról, amely Munkácsy 1890 októberi magyarországi útjához kötődik. A feleségével hazatérő mester többek között egy aradi szoborleleplezési ünnepségen vett részt és neje, nővére, valamint rokona, Koós Ede társaságában megtekintette az ott rendezett képkiállítást is. Az Aradon időző Munkácsyt két szegedi művészjelölt, Kiss Sándor és Tóth Molnár Ferenc keresték fel, és bemutatták festményeiket. A mester kivált Tóth Molnár munkáit tartotta figyelemre méltónak, akit arra biztatott, hogy képeztesse magát tovább. Az aradi tartózkodás alkalmából a Szegedi Napló megemlíti, hogy Szolnokon, amíg a vonat állott, az átutazó művész a pályaudvaron egy báránybőr-süveges magyar parasztot látott. A különös alakú süveg annyira megtetszett neki, hogy azt gazdájától, a jó vásárnak örvendő paraszttól, három forintért megvette. Minden bizonnyal ez is egyike volt azoknak a ruházati kellékeknek, melyekből Munkácsy a Honfoglaláshoz szorgos buzgalommal oly sokat gyűjtött össze.
A Honfoglalás
1890 decemberére Munkácsy a Honfoglalás kompozícióját több rajzon és kisebb színvázlaton keresztül véglegesen kialakította. Mielőtt nagy festményéhez hozzákezdett volna, egész sereg adatot és korabeli tárgyat gyűjtött egybe, hogy a honfoglaláskori magyar, szláv viselet és fegyverzetre vonatkozó régészeti dokumentumok alapján hitelesen ábrázolja szereplőit. Neves budapesti archaeológusoktól, történészektől kért és kapott ez ügyben szakmai támogatást. Itt említjük meg Kacziány Ödön szegedi festőművésszel való kapcsolatát is.
Munkácsynak tudomására jutott, hogy az Erdélyből származó Kacziány, az ott élő székelyekről rajzokat, tanulmányokat készített. Munkácsy levélben kérte Kacziányt, hogy engedje át neki e tanulmányfejeket. De megbízta azzal is, hogy a szegedi múzeumban őrzött honfoglaláskori leleteket – kengyelvasakat és zablákat – rajzolja le számára. Kacziány Munkácsy kívánságát szívesen teljesítette, sőt még néhány helybeli, alsóvárosi parasztról készített vázlatát is elküldte a neves mesternek.
Az itthonról kapott régészeti, néprajzi és egyéb adatok azonban nem elégítették ki a művészt. 1891 áprilisában az a hír járta, hogy Munkácsy „... szeptemberben Magyarországra utazik, mint mondja, egy kis magyar levegővel akarja inspiráltatni magát a munkához. Terve különben a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket vinni Párisba.” Valóban, ez év őszén, október első napjaiban – miután a nagy történelmi kép megfestéséhez Neuilly-ben külön műtermet építtetett – hazai tanulmányútra indult. Előbb Budapesten töltött bizonyos időt, majd Szentesre látogatott, ahol rokonánál, Zsilinszky Mihály akkori főispánnál szállt meg. Innen utazgatott ki egy vele érkező Ecsy nevű fényképésszel „modellszerzésre”, a környékbeli falvak parasztjai közé. De a vendéglátó városban, Szentesen is talált olyan rég itt élő alföldi parasztokat, akikről az egyik akkori helyi lap így ír: „Világhírű festőművész, hazánk fia, a vármegyeháza udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkásosztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportú felvételeket. Itt többek között modellül szolgált a nagy művésznek egy 87 éves öregember is, aki ősi szokás szerint még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját.” A mester szentesi tartózkodásához kapcsolódik az is, hogy Jósa Lászlót, egy általa tehetségesnek tartott itteni kezdő festőt, közbenjárására a Benczur-mesteriskolába állami ösztöndíjas növendékként felvették. Munkácsy Szentesről, a szomszédos Csongrádra és Szegvárra utazott, ahol bár csak rövid időt töltött, mégis sikerült az őt érdeklőkről fényképet készíttetnie.
Munkácsy úgy gondolta, hogy Csongrád megyei útja során pár napra Szegedre is ellátogat és felkeresi itteni rokonait. Érkezését a Tisza-parti városban október 12-re várták. Az állomáshoz vezető utcákon lelkes tömeg hullámzott, de a művész, közbejött elfoglaltsága miatt ekkor nem érkezett meg. Csak tizenhárom nappal később, erdélyi útja után, október 25-én lett Szeged vendége. Amikor a délutáni gyorsvonat a pályaudvarra berobogott, hatalmas éljenzéssel fogadták. Munkácsy és az őt hivatalosan kísérő Tisza Lajos az utolsó kocsiban ültek. Velük jött Szegedre Ivánkovits János és Novák József helyi országgyűlési képviselők társaságában Mikszáth Kálmán is.
Munkácsy tanyasi ihlete
1891. október 26-án, míg Munkácsy Szegeden tartózkodott, két jelentékeny „közalkotás”: a Felsőtanyai Központ és a Belvárosi Kaszinó avatóünnepsége is megtörtént. Mindkettő nevezetes esemény volt. Az utóbbi az urak, az előbbi a parasztok számára.
A Felsőtanyai Központ átadási ünnepségére Szegedről különvonat vitte a városi vendégeket, élükön Tisza Lajossal és Munkácsyval. A vonat a balástyai őrháznál állt meg, ahol az érkezőket, az előkelőségeket és tisztviselőket lovasbandérium, és a tanyák idesereglő népe fogadta. A társaság ezután kocsikon, dobpergés és trombitaszó mellett, a félórányira levő központi telepre hajtatott. Itt mintegy 8-10 ezres tömeg fogadta és üdvözölte őket. A hivatalos épületek átadása és az új kápolna felszentelése után, megkezdődött a városiak és a tanyaiak ebéddel-tánccal egybekötött közös szórakozása.
Munkácsy itt ismert meg néhány olyan idevaló parasztot, akik a Honfoglalás népi alakjainak modelljei lehettek. Erről a kedélyes kirándulásról később, Munkácsy halálakor írt Mikszáth Kálmán cikket. Élvezetes tárcájában olvashatjuk, hogy „... ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül, két mérföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is... Összesereglettek a férfiak. Gyönyörű típusok akadtak: ős arcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok, keresztbe vágott szemmel, nyomott, pogácsaképű besenyők, széles, girbe-gurba fiziognómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bentülő szemekkel... A fotografus ott volt velük s rögtön lekapta, amelyik megtetszett a nagy művésznek.”
A szép számban összegyűlt parasztfiatalsággal, a vidáman táncoló legényekkel és lányokkal Munkácsy hosszasan elbeszélgetett. Érdeklődéssel kérdezgette őket szokásaikról és népviseletükről. A tanyaiak közül különösen Barna János, öreg juhász tetszett meg neki, akiről több felvételt csináltatott. Ugyanekkor lefényképeztetett néhány legény- és leánycsoportot, akiknek képeit a Vasárnapi Újság is leközölte. Az országosan népszerű lap a felsőközponti ünnepséget hosszú cikkben méltatta s befejező soraiban hangsúlyozza, hogy „... kiválóbban érdekessé válik ez ünnepély az által, hogy épp ott folyt le, hol már ezer év előtt Pusztaszeren, a vezérek vérszerződésekor a magyar tábor tanyázhatott.”
Munkácsy hazai tanulmányútjának az volt a célja, hogy készülő történelmi képéhez, a Honfoglaláshoz felkutassa Árpád népének utódait. Híres orosz kortársa, Rjepin is, a Zaporozsei kozákok megfestése előtt Ukrajnába látogatott el, hogy kiválassza alkotása elhitető erejű hőseinek modelljeit, a kozákok századokon át ott élő leszármazottjaiból.
A titokzatos nőalak
A tanyai „kultúr-központ felszentelése” után, az este visszatért városi társaság, a Szegedi Belvárosi Kaszinó új otthont avató ünnepségén vett részt. Itt ismerkedett meg Munkácsy Szeles Olgával, a fiatal, mongolos arcú szegedi lánnyal, akit lerajzolt és fényképet kért tőle. Később ő lett a Honfoglalás egyik nőalakja, az a vezéri sátor előtt álló asszony, aki gyermekét a magasba tartja. Kopasz Istvánnénak felejthetetlen emlék maradt a nagy festővel való találkozása.Munkácsy századvégi modellje 1965-ben, kilencvenkét éves korában hunyt el.
A Belvárosi Kaszinó díszvacsoráján Munkácsy is felszólalt: „... Nekem, mondá, napokig kellett utaznom Párisból a pusztákra, hogy ihletet szerezzek. De a pusztákról a civilizáció központjába mindössze egy félórát, mert Szeged igazán kulturális középpont.” Befejezésül megköszönte „... azon kedves fogadtatást, melyben őt, a művészet szerény ápolóját részesíti Szeged, melynek boldogságot kíván.”
Szeles Olga a festményen
Ha a korabeli helyi lapok Munkácsyval kapcsolatos híradásait gondosan figyelemmel kísérjük, akkor meg kell említenünk azt a kis epizódot is, amikor a mester szegedi rokonai és Tisza gróf társaságában felkereste Letzter és Keglovich neves fényképészműtermét a városban. Itt róla és kísérőiről felvételeket csináltatott. Az újság azt írja, hogy ez „... annál följegyzésre méltóbb, mivel a nagy művész - a saját mondása szerint - nagyon ritkán adta rá fejét arra, hogy lefotografáltassa magát. Kevés arcképe is van forgalomban. Jobbára azok is másolatok, mint ezt ma megjegyezte.” Az ekkor készült felvételek egyikét: Munkácsy és Tisza Lajos közös mellképét a Vasárnapi Újság közölte le.
Munkácsy ihletetadó benyomásokkal 1891. október 27-én utazott vissza Budapestre. A mester örömmel beszélt szegedi tartózkodásáról és megígérte, hogy máskor is ellátogat Szegedre.
Szeged hatása Munkácsyra
Úgy véljük, hogy Munkácsy Szegeden emberi és művészi szempontból egyaránt értékes benyomásokat szerzett. Gondoljunk csak adatgyűjtő tevékenységére: megtekintette a szegedi múzeum régészeti gyűjteményének honfoglaláskori leleteit, néprajzi vonatkozású tárgyi emlékeket gyűjtött össze. Megismerte az Alföld e részének jellegzetes táji arculatát, antropológiai vizsgálódást végzett a környék néptípusairól, de megismerhette a dél-magyarországi pásztorok, halászok és földművesek hagyományokat őrző gondolkodásmódját is. Munkácsy hazai tanulmányútja – ezen belül a szegedi, csongrád megyei tartózkodása – bármilyen rövid volt, de élményei inspiratív, feltöltő hatásúnak mondható. Nagyban segítette ez őt a Honfoglalás részleteiben való megoldásához és képének végleges kialakításához.
Magyarországi tanulmányútjáról Munkácsy 1891 október végén tért vissza Párizsba, „... s októbertől áprilisig egyfolytában dolgozva a kép kartonját és végleges tervét elkészítette.” E nagyméretű szénvázlata később Szegedre került. Kartonja alapján kezdett terjedelmes vásznának megfestéséhez, ezért ennek jelentőségére ki kell térnünk.
Tulajdonképpen e kompozíciós szénrajzán sikerült eddigi elképzeléseit összefoglalnia. Művének tartalmi és formai vonatkozásai ezen kristályosodtak ki. Az eddigi kisebb színvázlatain csak a témát alakítgatta, s figurái jelzésszerűen voltak ábrázolva. Nagy szénvázlatán viszont az alakokat jellegzetes típusokká fejlesztette. Ezzel egyidejűleg képének tömegeit szerkezetileg csoportosította, így a megjelenítés hatásosabbá és nagyszabásúbbá vált.
A szénvázlat felépítésileg általában egyezik a befejezett festménnyel, némi eltérés azonban megfigyelhető közöttük. Például a háttérben levő kisebb alakok száma jóval kevesebb. Az Árpád mögötti előkelőségek társasága sem oly tömbszerűen zárt hatású, mint a festményen. A szénrajzon a vezéri-sátor helyett egy domb magaslik, és ennek tetején – eléggé halványan – álló, vagy lovon ülő harcosokat s néhány fatörzset látni. A festmény baloldalán, a tömeg mögött, hiányzik egy magasló fa, amelyre viszont a kompozíció kiegyensúlyozottsága miatt szükség volna. Szerkezetileg és eszmeileg eléggé lényeges, hogy a szláv hódolók köréből hiányzik az Árpád előtt mélyen meghajló, karjait széttáró követ alakja. Megfigyelhető, hogy ennek az alaknak pontos elhelyezése – vagy éppen mellőzése – Munkácsynak sok gondot okozott, mert felvázolását két helyen is eredménytelenül kísérelte meg.
Összbenyomásként megállapíthatjuk, hogy a szegedi nagy szénvázlat levegősebb, áttekinthetőbb, ennélfogva nyugodtabb hatású, mint az erről készült, de elrészletezett, fegyverekkel, zászlókkal zsúfolttá tett befejezett alkotás.
Munkácsy megfeszített erővel dolgozott a Honfoglaláson, melyet végül is egyre súlyosbodó betegségével küszködve, 1893 tavaszán fejezett be. Utolsó ecsetvonások előtti művéről a szegedi lapok is hírt adtak. A festményt méltató sorokon kívül azonban hangot kapott az az ellentét is, mely a kép felsőházi ülésteremben való elhelyezése miatt Tisza Lajos és az Országházat tervező Steindl Imre között támadt. A vitát a helyi újságok is a két ember esztétikai nézeteltérésével magyarázták, pedig emögött politikai tendencia volt.
A színvázlat
Festményével a mester maga is elégedetlen volt: „... helyes megoldást kereső türelmetlenségében még nagy művének kiállítása alatt készítette el azt a vázlatot, amely a szegedi múzeumba került.”
Ha alaposabban tanulmányozzuk a Honfoglalást, megállapíthatjuk, hogy a Szegedre került nagy színvázlaton Munkácsy sikeresebben valósította meg elképzeléseit, mint a véglegesnek szánt parlamenti képen. Ezzel kapcsolatban utalunk a művész idevágó megnyilatkozására, valamint monográfusának, Végvári Lajosnak véleményére.
1893 júniusában Munkácsy egyik levelében ezt írja: „La Malou-ból visszatérve a nagy vázlaton megtettem minden változtatást, és pedig azt hiszem igen előnyösen, amit már a nagy képen is konstatáltam, mert a szemle után rögtön átvittem az atelierbe (megjegyzendő, hogy midőn az atelierben abban a világításban melyben készült, megláttam, egy pillanatra kételkedtem, hogy vajjon érdemes-é hozzányúlni, de midőn az átdolgozott vázlatot mellé állítottam, mindjárt meggyőződtem róla, hogy igazam van). Rögtön hozzá is fogtam és néhány nap alatt, úgyszólván az egész képet áthangoltam, de az irtóztató hőség miatt abba kellett hagynom.” Munkácsy 1893 decemberéig, képének szignálásáig mindent elkövetett, hogy a főművének tekintett alkotásán a szükséges változtatásokat megtegye, azonban időközben elhatalmasodó idegbaja miatt a Honfoglaláson lényeges korrekciókat még sem volt képes végrehajtani.
A végleges festmény korábban az országház fogadótermében
A kész mű – Végvári szerint – nem sokban tér el a szegedi vázlattól, amely maga is tekintélyes méretű. A lényeges különbség a két változat között az, hogy a nagyméretűn a természeti részek, a tájképi elemek nagyobb hangsúlyt kapnak, s ennek következtében a kolorit élénkebbé vált... Munkácsy inkább a részletekben gazdagította a festményt; növelte a figurák számát, nagy gonddal ábrázolta az öltözeteket és az eszközöket. Lényeges a változás az Árpád környezetének arctípusainál. A szegedi változaton, típuskutató körútja alkalmával készített fotográfiák eredményeit használta fel, a budapestin egykorú magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette. Ez a változtatás túlságosan nagy engedmény volt, mert míg a szegedi változaton a környezet figurái, éppen általánosított jellegüknél fogva, nem vetélkednek Árpád alakjával, addig a budapesti képen ez a szerencsésebb összhatás a portrészerű egyénítés következtében feloldódik s megszünteti a figyelem koncentrálását a főalakra. Aminek további kompozíciós kihatása is van - a baloldal tömege nem képes kiegyensúlyozni a jobb oldalt. A kompozíció másik hibája a túlságosan sok alak... olyannyira, hogy a középen álló követeket legszívesebben elhagyná a néző.
A szín- és a szénvázlat Szegedre kerülése
A múlt század végén, a gazdasági élet fellendülésévei, a szegedi városi tanács neves mestereket foglalkoztatott, hogy a helyi képzőművészeti kultúrát és a megalapítandó Új képtár anyagát gazdagítsa. Reizner János szegedi könyvtár és múzeumigazgató, a Somogyi-könyvtár Bizottság 1895. október 10-i ülésén azt javasolta, hogy a város vásárolja meg Munkácsy Honfoglalásának nagyméretű olajvázlatát. Reizner lelkesen indokolta, hogy „... e kép megszerzésében Szegedet egy városnak sem szabad felülmúlnia. Ha a képet kidolgozottan, a hozzátartozó többi kisebb vázlattal együtt megszerezhetnők, képzőművészeti csarnokunk oly kiváló színvonalra emelkednék, amit más esetben soha, talán sohasem érhetnénk el.”
Reizner indítványát a városi hatóság elfogadta, s a közgyűlés, döntő szótöbbséggel elhatározta, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatáért 25.000 Ft tiszteletdíjat fizet. Vásárlási szándékáról a tanács értesítette a mestert, aki levélben közölte, hogy a város feltételeinek megfelelően, hajlandó átengedni a jelzett vázlatot. December vége felé a belügyminiszter is jóváhagyta a kép megvásárlására vonatkozó közgyűlési határozatot, s ugyanakkor néhány tanácsbelinek elutasította a megvétel elleni felterjesztését. 1896. februárjában megtörtént a város és Munkácsy közötti megállapodás.
Az egyik itteni napilap szerint Munkácsyt „... Szeged áldozatkészsége művészete iránt rendkívül meghatotta, elannyira, hogy a mester ki is jelenti, miszerint a vázlatot nagy gonddal át fogja festeni és jóval értékesebbé teszi.” Ennek megfelelően Munkácsy a városhoz intézett levelében kötelezte magát, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatát kidolgozza és az érte felajánlott tiszteletdíjat elfogadja, s a képet 1897. május 1-én Szegednek átadja. A vásárlás pénzértéke vidéki viszonylatban szokatlanul nagy volt, így a Tisza-menti város példamutató művészetpártolása joggal váltotta ki a budapesti sajtó elismerését.
A szegedi tulajdonba került Honfoglalás-vázlatot a helyi közönség nagy érdeklődéssel várta. A festménnyel ezidőben sűrűn foglalkoznak a szegedi újságok, de a képet egyelőre csak néhány benfentes, hivatalos személy tekinthette meg. A Honfoglalás színvázlata ugyanis ideiglenesen Budapesten, a Műcsarnokban volt elhelyezve, ahol annak átdolgozásáig Munkácsy megbízásából Telepy Károly őrizte. A szegediek nehezen várták, amikor az új kultúrpalota dísztermében kiállításra kerül a művész impozáns alkotása. Viszont a kép szerződés szerinti – 1897. május 1-i – átadása egyre késett. A mester felesége levélben értesítette a tanácsot, hogy Munkácsyt közbejött betegsége megakadályozta a Honfoglalás átfestésében, és hogy azt a tervezett időpontra befejezze. De megígérte, hogy amint férje jobban lesz, a városnak tett ígéretét teljesíteni fogja.
Munkácsy betegsége
Munkácsy felépülésére azonban sajnos egyre kevesebb remény volt. Betegsége súlyosbodott s a művész ideggyógyintézetbe került. Erre való tekintettel a város közgyűlése úgy döntött, hogy befejezetlenül is hajlandó a vázlatot átvenni, és a kikötött vételárat sem csonkítja. Határozatát közölte Munkácsynéval, aki Telepy Károlyt felkérte, hogy a festményt szállíttassa Szegedre és a városnak adja át. 1897 júniusában érkezett meg a fahengerre felgöngyölt alkotás, melyet 25.000 Ft értékű biztosítás mellett, ideiglenesen a városi titkos levéltárban helyeztek el. Nem sokkal később átvitték a Kultúrpalotába, ahol Telepy a nagy vásznat rámára feszítette, s megtisztogatta. A kiállításra kész Honfoglalást a múzeum dísztermében, vasárnap délelőttönként mutatták be a szegedi közönségnek. A következő évben 1898 nyarán, Szegedre került a Honfoglalás nagy kompozíciós szénvázlata is, amelyet Munkácsyné, a be nem fejezett olajvázlat „kiegészítéseként” a városnak adományozott. A festmény tanulmány-alakjait ábrázoló kartonlapok három ládában érkeztek Párizsból. A rajzok megfelelő összeillesztése és vászonra ragasztása után, közel olyan jelentős méretűvé (196x600 cm) alakult a szénvázlat, mint a kultúrpalotában levő terjedelmes Honfoglalás-kép.
Tanácsnoki ellentétek a vázlatok körül
Említettük, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatának megvásárlási terve nem váltott ki egyhangú helyeslést Szegeden a tanácsbeliek részéről. A kép megszerzését a közgyűlés tagságának mintegy háromnegyed része javasolta, a többiek viszont ellene szavaztak. E kettősség jól kifejeződött a szegedi képtár kultúrpalotában való megrendezésekor, amikor – többek közt – a Munkácsyné által ajándékba kapott szénrajz sorsa felett kellett dönteni. „Az egyik szegedi tanácsúr még a százforintos képrámát is sajnálta ettől a kartonra rajzolt hatalmas szénvázlattól – mely szerinte – kirívna ama becses társaságból, ahol az a kitűnő Andrássy-kép is függeni fog. Össze kell tekercsbe göngyölni s aki tanulni akar róla valamit, az előkeresi azt majd a lomtárból is."
Voltaképpen Szegeden is a Honfoglalás pozitív eszmeiségét nem helyeslő soviniszta történetszemlélet hallatta hangját, úgy, mint Budapesten, ahol nem akarták elhelyezni a Honfoglalást az eredetileg tervezett parlamenti ülésteremben. Viszont az ilyen szemléletet a népi erejű érdeklődés teljesen elsöpörte. A Tisza-parti város lakosságának, a Szeged-környéki tanyavilág múzeumba zarándokló parasztságának vasárnapjait, az Árpád honalapítását ábrázoló kép ismételt megtekintése tette igazán ünneppé.
Munkácsy halála
Munkácsy ravatala Endenichben 1900. május 1.
Munkácsy és Szeged kapcsolatait továbbra is a helyi sajtóban tudjuk nyomon követni. Apró hírekben tájékozódhatunk a Honfoglalás részletfizetéseiről, vagy olyan gondokról, amelyek a nagyméretű festmény keretének csináltatásával voltak kapcsolatban. A millenniumi ünnepségek fáradalmait pihenő századvégi csöndességet csak az ilyen „kisügyek” zavarták meg. De a kilencszázas évek fordulója ismét országos, de ezúttal gyászos eseménnyel kezdődött: Munkácsy Mihály 1900. május 1-én elhunyt.
Halála a hazai berkek álmos közönyét is felbolygatta. A szinte népi hőssé vált, legendás pályájú magyar festő tragikus elhunyta iránti közös fájdalom érzésben eggyé forrasztotta a nemzetet. Az általános részvétből, amellyel Munkácsyt eltemették, Szeged is kivette a részét. Rendkívüli tanácsülésben intézkedtek, hogyan róják le a nagy halottat megillető kegyeletet. A város közönsége nevében a tanácsi szervek, a Dugonics Társaság és a Szegedi Képzőművészeti Egyesület képviselői helyezték el koszorúikat Munkácsy budapesti ravatalán. Itthon pedig, a kultúrpalota előtt, fekete zászló lobogott és a temetés idején megkondult a városháza harangja, hogy így is kifejezést nyerjen Szeged lakosságának a mester iránti gyásza.
Munkácsy halála óta – ahogy Szegeden mondani szokás – sok víz folyt le a Tiszán. Az eltelt évek alatt hosszabb-rövedebb cikkek idézték fel a művész itt tartózkodásának napjait és a Honfoglalás megszerzésének történetét. Ezek az írások, köztük Mikszáthé, azt bizonyítják, hogy Munkácsy emlékezete mind a mai napig élő maradt a szegedi nép körében. Erősítették e kapcsolatot olyan esetek is, mint egy-egy Munkácsy-festmény (Felszolgáló lány és A főpap ) idekerülése, de legfőként a lenyűgöző Honfoglalás pompás szín- és szénvázlatai. E nagyméretű műveit nemcsak a helybeli, de az ország más tájain élő emberek is megcsodálták és elismerték Munkácsy géniuszának művészi teremtő erejét, a képen ábrázolt néptömegek történelemalakító jelentőségének kifejezését.
Az első Munkácsy-tárlat Szegeden 1950-ben
Munkácsy és Szegeddel kapcsolatos tanulmányt 1966-ban, a nagy magyar festő születése 120. évfordulójának tiszteletére szánták. Szelesi Zoltán, az írás szerzője így ír munkájáról: „Igyekeztünk feltárni Tisza-menti városunk és Munkácsy Mihály emberi-művészi vonatkozásait. Különös tekintettel figyeltük jelentős alkotásán, a Honfoglaláson levő – dél-alföldi néphez kötődő – emberábrázolások eredetét. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem ez a tanulmány fújja le először az eltelt félévszázad porát Munkácsy történelmi képéről, hanem az a tizenöt évvel ezelőtt létrehozott kiállítás, amelyet 1950 nyarán a szegedi múzeumban rendeztek meg. Nyilván nem vonunk le semmit felszabadulás utáni tárlataink egyik legkimagaslóbbikának, az 1952-ben rendezett és százezres tömegeket megmozgató Munkácsy-kiállításnak értékéből, ha azt állítjuk, hogy a Honfoglalás sok-sok év utáni „hivatalos felfedezése”, vagy ha tetszik, „művészetpolitikai rehabilitálása”, valójában nem a Műcsarnokban, hanem ezt megelőzően, két évvel, a Móra Ferenc Múzeumban történt. Munkácsy Mihály halálának 50. évfordulója alkalmából a szegedi múzeum egyik különtermében mutatták be a Honfoglalás nagy szín- és szénvázlatát, valamint azokat a felkutatott és első ízben nyilvánosságra kerülő studiumokat, melyeket a mester e művéhez készített. A sikeres tárlat nemcsak a Honfoglalás tartalmi és formai alakulásának nyomonkövetésében segítette a nézőket, hanem az ott elhelyezett fényképek, újságcikkek és könyvek is a mű teljesebb megértését és élvezését szolgálták.”
Szerkesztőségünk megkeresésére az endenichi szanatórium igazgató főorvosa, dr. von der Helm, a nagy művész halálának okáról és életének utolsó napjairól a következő értesítést küldte lapunknak: „Munkácsy úr az endenichi szanatóriumban 1897. január 31-től haláláig, 1900. május elsejéig tartózkodott. Baja a hátgerincében támadt s lassanként nagy mértékű bénulást idézett elő úgy, hogy nem igen tudott tenni semmit sem. Szeretett a szanatórium tágas kertjében járkálni s gyakran tett sétakocsizásokat a szanatórium szép vidékén. Környezete iránt a beteg mindig szíves és szeretetreméltó volt; különösen örült, ha neje, vagy rokonai és barátai meglátogatták. (Munkácsyné úrasszony, hogy férjét gyakrabban látogathassa, a közeli Kölnben tartott szállást.) Az utolsó hetekben Munkácsy úr nem egészen jól érezte magát, de azt még nem lehetett várni, hogy a katasztrófa oly hamar beáll. Ellenkezőleg, április végén némi javulás mutatkozott. Ekkor április 30-án este mihamar elmúlónak látszó szívgyengülés lepte meg, mely azonban másnap délelőtt ismétlődött s minden ellene alkalmazott szer hatására sem szűnt meg. Munkácsy úr így május elsején déli egy órakor csendesen elhunyt neje jelenlétében, akit, valamit az orvost, a lelkészt, aki az utolsó kenetet adta föl rá, még nyájasan üdvözölt. A kedély- és idegbajosok szanatóriuma Endenichben Bonn mellett, melyben Munkácsy úr sikerekben oly gazdag életének utolsó éveit töltötte, a Kreuzberg tövében fekszik. 1844-ben alapíttatott s átlag 454-50 beteg (férfi és nő) tartózkodik benne. Az ismert személyiségek közül, kik e szanatóriumot gyógyulás végett látogatták, fölemlítem itt Gehrts Károly festőművészt Düsseldorfból (meghalt 1898) és Schumann Róbert zeneszerzőt (meghalt 1856). Orvosokul működnek a szanatóriumban: dr. Oebeke titkos egészségügyi tanácsos, a rajnai tartomány elmegyógyászati orvosszakértője, mint tanácsadó orvos; az alulírott mint igazgató orvos és egy segédorvos.
Az adatok tehát a vízimalomipar egyenletes fejlődését bizonyítják, amit a lakosság állandó szaporodásával növekvő lisztszükséglet is szükségessé tett.
„A Tiszán liszt-őrlő malom jár hetven-egy.jpg)
Malmok a Maroson
