A szegedi városrészek története: a Palánk – vesszőkerítéstől a városmagig

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét.
Az újkori Szeged városmagja a Belváros, ősi, halódó nevén Palánk. Ismeretes, hogy Szeged a középkorban több egymástól elkülönült földhátra, szigetre települt, amelyet a Tisza és kiágazásai fogtak közre.

A 18. században emelt királyi vár és a hozzátartozó városrész, a váralja, az egész városnak legkiemelkedőbb szigetén épült. A palánki település alakját, kiterjedését éppen ez a sziget szabta meg és nagyjából a mai Kállai Ödön (Híd), Kelemen, Zrínyi utca, továbbá a püspöki rezidencia–szemklinika vonalán és a Tisza között terült el. Reizner Jánosnak nincs igaza, amikor azt állítja, hogy a Palánk Zsigmond idejében keletkezett. Erre a palánki Dömötör-templom cáfol rá, amelynek alapjait még a 11. században rakták le. Ma is látható toronymaradványa is a 13. századból származik és a hazai gótika egyik legkorábbi emléke. Annyi azonban bizonyos, hogy Zsigmond rendelte el, hogy a szabad királyi városok tartoznak fallal övezni magukat.

A palánk vár körül

A palánk szó a régi magyar nyelvben, de ma is számos tájszólásunkban kerítést, főleg deszkakerítést jelent, ami egyúttal a szegedi Palánk elnevezést is megmagyarázza. Eszerint tehát a szegedi city palánkkal körülvett, megerősített hely és eredeti hivatása szerint a Vár külső erődjéül, elővédjéül szolgált. Cs. Sebestyén Károly szerint, akinek kutatásaiból merítettünk, és aki állításait a régi ábrázolásokra alapítja, a Palánkot körülvevő árokból kiásott föld annak belső oldalán sánccá, vagy gáttá volt halmozva. A gát tetején fatörzsekből faragott cölöpök voltak sűrűn egymás mellé verve, vagy ásva. Ez volt a palánkkerítés, későbbi katonai nyelven pallizád. A törzsek erősen le voltak verve, egy kevéssé ferdén kifelé hajlítva, felül kihegyezve. A földhányásból mintegy másfél méter magasan nyúltak ki. Felső végük alatt 30–40 cm-re sövényfonás tartotta őket össze. Ilyen, sokszor félkör alakban kiöblösödő pallizádsor egyébként a Palánk tiszai oldalán is húzódott. Erre nyilván nemcsak védekezés, hanem árvizek, jégzajlás miatt is szükség volt.
Meg kell még Cs. Sebestyén nyomán azt is jegyeznünk, hogy a földbeásott fatörzsek mögé vízszintesen egymásra helyezett fagerendákból, esetleg vesszőfonadékból álló falazat, boronafal is került. Az így keletkezett közt földdel töltötték ki.

A várat és Palánkot övező széles árok vízzel való ellátását állandóan biztosítani tudták. Amikor a Tiszában nagy volt a víz, akkor egyszerűen a Vár északkeleti körtornyánál kezdődő várárokba folyt. Körülfolyta a vár északi, nyugati oldalát és a délnyugati körtoronynál, a mai nagyposta helyén, két ágra szakadt. Az egyik a vár déli oldalánál húzódó várárkot töltötte meg és a mai múzeum s a Tisza közötti tájon, keleti irányban szakadt a Tiszába. A másik ág a Palánk árkában, a mai Kelemen utca és Zrínyi utca vonalán folyt tovább és a püspöki palota táján keletre fordulva torkolt a Tiszába.
Alacsony tiszai vízállás idején ez az árokrendszer kiszáradt volna. Ezen úgy segítettek, hogy a Palánk legnagyobb része körül egymással párhuzamosan kettős árkot ástak: egy belső, szélesebbet és egy külső, keskenyebbet. A kettőt igen keskeny gát választotta el egymástól. A külső árok volt a nagy víz levezető árka, amelyen a Tisza vize apály idején egyszerűen keresztül folyt. A belső árok viszont nyilván vízszintezve volt, mert alsó vége a Tiszánál el volt zárva. A lezárás még a nagyobb vízállás idején megtörtént. így aztán a belső árkot állóvíz, a külső árkot pedig folyóvíz töltötte meg. Ennek az állóvíznek nyomai még a múlt század elején is megvoltak a régi árok helyén megmaradt pocsolyákban, így a Hatrongyos, vagyis a mai belklinika táján. Azt már nem tudjuk megmondani, hogy ezek az árkok a középkori várépítés idején természetesek voltak-e, vagyis a vár és Palánk alaprajza szükségszerűen alkalmazkodott-e hozzájuk, vagy pedig mesterségesen jöttek létre. Valószínűnek látszik mégis, hogy természetes vízfolyásokat, tiszai mellékágakat használtak föl eredetileg és a szükségletek szerint regulázták, állandósították. Nyilván ez lehetett nagyjából a vár és Palánk középkori képe.

Kereskedelmi központ

A Palánk volt a sókereskedelem középpontja és hosszú időkön át Csongrád megye székhelye. A várnagy többször egyúttal Csongrád megye főispánja is, hiszen az ősi csongrádi várispánság tekintélye a tatárjárás után aláhanyatlott és a vízközi, sószállító Szeged lépett a helyébe. A várat a király olykor el is zálogosítja, ajándékozza. így Albert király Erzsébet királynénak (1439). Amíg Alsó- és Felsőszeged, vagyis a mai Alsó- és Felsőváros a középkor folyamán külön városi kiváltságokat élvezett, addig a várhoz tartozó Palánknak nem volt polgári autonómiája. Ennek ellenére az egész város gazdasági súlypontja már a középkor végén a Latrán, Latorján volt, vagyis a Palánk és vár között elterülő nagy térség, a mostani szegedi hídfő környéke (Roosevelt tér és Mórakert). Itt összpontosult a szárazföldi és víziforgalom évszázadokon át. Később és még a közelmúltban is, a nép Halpiac, Makaipiac néven szokta emlegetni.
Ez utóbbinak megértéséhez tudnunk kell, hogy egészen 1950-ig a szegedi különlegesség számba menő kedd és péntek alkonyati, sőt estébe nyúló, gyertyafénnyel világító kispiacok színhelye volt. A rendes szerdai és szombati hetivásárokra a Tiszán, továbbá a Maroson Makó felől érkező, megrakott bárkák, dereglyék, luntrák, csámeszok ugyanis valamikor már előző nap délután megérkeztek és portékáikat ott helyben mindjárt árusítani kezdték. Ezt természetesen a helybeliek is követték, sőt a helyiérdekű vízifuvarozás elsorvadásával később teljesen kisajátíthatták a maguk számára.
Védettségénél fogva városlakó társadalmi elemek: iparosok, kereskedők, polgárok telepednek itt meg. Erről az 1522. évi tizedlajstrom palánki nevei is tanúskodnak. Egy mozzanatra azonban mégis rámutatunk. A szegedi polgároknak a középkor végén, a Szerémségben szőleik voltak, sőt a szerémi és baranyai borok kereskedelmi értékesítésével is foglalkoztak. Lehetséges, hogy a Roosevelt tér 11. és 12. számú házak alatti hatalmas gótikus jellegű kőpincék még ebben az időben épültek, az Oskola utca 6. számú törökház szintén gótizáló pincéjével egyetemben.

A Palánk bontás előtt

A bejárat – át a palánkon

Egyébként a Palánkból a várba ennek toronnyal erősített déli főkapuján, nagyjából a mai Klauzál-szobor táján lehetett bejutni. Az előtte folyó árkon át felhúzható fahíd vezetett. A körülkerített Palánknak még két kijárata volt.
Az egyik a városrész északnyugati sarkában, nagyjából a mai Kelemen és Hugo Victor utca találkozása táján. Itt is híd vezetett a mai Széchenyi tér helyén tátongó egykori üres térségre, amely – mint majd látni fogjuk – csak a 18. század folyamán kezd a város életében szerepet játszani. Ez volt különben a Palánk 17. században Palánkkapu néven emlegetett fő kapuja. Ezen át lehetett egyrészt a várba, másfelől a tiszai komphoz, átkeléshez (traiectus), majd később az állandóbb hajóhídhoz eljutni.
A Palánk másik, Alsóváros felé táruló déli kapuja a Dömötör-templom előtti nagy térségből nyílt. Ide torkollott a városrész két hosszanti főutcája: az egyenes Oskola és az ívszerűen meghajló Piarista (mai töredéke: Révai) utca is. Ezek az elnevezések a 18. századból származnak, azonban nyilván azonosíthatók az 1522-ik évi tizedlajstromban szereplő Plathea S. Demetrii és Plathea Magna utcanevekkel.
A térségből nyílt tehát a déli kapu, valahol a mostani Gellért kapu, Beloiannis-emlékmű, illetőleg Rákóczi-szobor táján. Ennek is volt fahídja, amely az Árkon, vagyis a sánc déli vonulatán át ívelt. Északi partjának egészen az 1879. évi árvízig Árokhát volt a neve és házsor húzódott rajta. Ez volt a vízutáni Árpád utca, mai Rerrich Béla tér, Béke épület vonala.

A szegedi vár elhelyezkedése a mai várostérképen

A török hódoltság

A hódoltság idején Palánk teljesen török városrésszé alakult át, osztozván a vár közvetlen sorsában. Élete eléggé mozgalmas lehetett, mert egykorú török színházi előadásokról is van szűkszavú tudósításunk. Evlia Cselebi szerint 200 bolt, egy medresze (török hittudományi főiskola), két török kolostor, két török iskola is van benne. Török lakossága mellé jelentős számmal szivárognak be már ebben az időben is délszlávok. így a szerbeknek már a hódoltság idején, de nem a mostani helyen, templomuk van a Palánkban.
A Palánk utcahálózatának legrégibb ismert megörökítése 1713-ból való. A térkép De la Croix Paitis császári mérnökkari tiszt gondos és szép munkája, amely nyilván még igen régi települési állapotokat örökít meg. A városrész alaprajza a középkorhoz képest aligha változott lényegesen. Ezt a maradandóságot a török hatóságok keleti egykedvűsége, a változásoktól való rettegése, a bennszülött lakosság megkötött élete is valószínűvé teszi.

Térképünkön a Palánk 12 háztömbre és 8 utcára oszlik. Világosan felismerhető a mai, illetőleg jórészt Víz után elnevezett Oskola, Eötvös, Somogyi, Oroszlán, Tömörkény, Bajza és Révai (egykor Piarista) utca, továbbá az egyetemi építkezésekkel megszűnt Szekfű és Ipar utca. Mindezeknek mai irányát tehát eredetinek, nyilván még középkorinak kell tekintenünk. Ez lett egyébként a 18. század folyamán kiépülő barokk városrész váza is. Reizner János gondos és elfogadható számítása szerint itt a Palánkban, ebben az időben 125 háztelek, illetőleg lakóház állhatott, amelynek lakossága jórészt katonákból, továbbá magyar és szerb határőrökből állott. De la Croix Paitis tanúsága szerint a mai Belvárosnak a Palánkon kívül eső része, továbbá a későbbi Rókus, a 18. század elején még teljesen lakatlan. Egyedül egy ék alakjában épült házsorral találkozunk a Klauzál tér táján, ami a mai Kárász, illetőleg Kígyó utca magja.

A vár a szatmári béke után

A szegedi vár a 18. század elején – egészen 1718-ig, amíg a Temesköz a török kezén volt – elsőrangú katonai erősségnek számított. Újjáépítésének, nagyszabású kibővítésének gondolatával ezért állandóan foglalkoztak. Erre azonban csak a szatmári békekötés után kerülhetett sor. De la Croix Paitis hatalmas, csillag alakú erődítési tervet készített, amely a városnak általában a mai kiskörúton belüli részét is magában foglalta volna. A terv leegyszerűsítve, földsánc formájában került csak Gosseau mérnökkari ezredes irányításával megvalósításra és Savoyai Jenő neve után Eugenius árka, a régi szegedi nép nyelvén csillagsánc, mélysánc néven volt ismeretes. Egészen a 18. század végéig fönnáll, csak a fokozatos betelepülés következtében kezd elenyészni. A 19 méter széles, vízzel telt mély árok a Tiszából táplálkozott, de attól szükség szerint mégis el volt zárva. Az árkon belül mintegy 6 méter szélességű, magas földbástya, ezen pedig erős cölöpkerítés, palánk emelkedett. Mint látjuk, Eugenius árka a régi Palánk erődítési hagyományait és tanulságait feltűnő módon érvényesítette, ami a környezet adottságaiból, illetőleg kötöttségeiből is következett.

A szegedi vár 1857-ben

Az új Palánk

Ebbe az új Palánkba három nagy kapun lehetett bejutni. A Pétörváradi, másként Szabadkai kapu a mai Kárász és Kölcsey utca; a Budai, másként Kecskeméti kapu a Kossuth Lajos sugárút és Vadász utca; a Csongorádi, vagy Erdélyi kapu a Fodor és Szent Mihály utca keresztezése táján volt. Az átjárásra felvonóhidak szolgáltak. A gyalogközlekedést három kiskapu is megkönnyítette. Az Eugenius árka sokszor szolgált árvízvédelemre is, funkciójában tehát megelőzte a körtöltést.

A királyi kiváltságlevél (1719) nyomán, vagyis Szeged szabad királyi várossá nyilvánításával, illetőleg e jognak felújításával a palánki városkép kibővül. Miután az ősi Palánk a bevándorló német, szerb, örmény, görög, bunyevác, nemkülönben a visszamaradt és hamarosan elmagyarosodott török népesség gyarapodásával zsúfolttá lett, adva volt az Eugenius árkán belüli új védett terület betelepítése. A tanácsháza eddig Alsóvároson állott, most a várral szemben újat építenek (1728), amely egyúttal az újjászülető polgárváros önérzetét is hatásos kifejezésre juttatta.
Mint már említettük, az Eugenius árkának megépítése a Palánk területét nyugat felé, éppen a tanácsháza körül jelentékeny mértékben kiterjesztette. Az ütemesen szaporodó, főleg bevándorló német, később zsidó lakosság is ide telepedik le. Egy 1739-ből való bécsi tervrajzon a régi Palánknak Raitzenstadt, Rácváros, míg a frissen megszállott területeknek Deutsche Stadt, későbbi magyar nevén Külpalánk, másként Kilpalánk a neve. Ezek az elnevezések természetesen csak hozzávetőlegesen tüntetik fel a valóságos helyzetet, hiszen a Palánkban németek, a Külpalánkban pedig magyarok is szép számmal laktak.
Az Eugenius árkával körülhatárolt terület a régi Palánkot négyszeres nagyságúvá növelte és így igen sok értékes, biztonságos beltelek képződött. Kaltschmidt Ábrahám térképén (1747) már kialakult a mai Klauzál tér déli vonala, bontakozik a Kárász, Kígyó, Háromkorona (ma Hajnóczy) és Feketesas (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca.

Ami tehát a települési képet illeti, a Palánk nyugat felé jelentős mértékben megnőtt. A mai Dugonics tér helyén, az Eugenius árkán kívül foglal helyet a hatalmas kiterjedésű, szabálytalan alaprajzú Búzapiac, amelyet keleten a Sáncpart (ma Zrínyi utca) határol. A tér északon nagyjából, de cikcakkokban a mai Kelemen és Kölcsey utca vonalához igazodik. A Kölcsey és Kárász utca kereszteződése táján volt a Péterváradi kapu, mellette az Eugenius árkán átívelő híd. Ezen lehetett a vár és tanácsháza felől a Búzapiacra kijutni, amely nyugaton nagyjából a Dani utcáig, délen pedig a Dugonics tér, illetőleg Jókai utca déli vonaláig terjedt.
Úgy látszik, hogy a Búzapiac vizes esztendőkben egyúttal a rókusi lapályokon fölgyülemlő vadvizek közvetítésére, Tiszába vezetésére is szolgált. A Búzapiac ugyanis északnyugaton, a mai zsidótemplom és Mars tér táján elterülő lacus stagnans (állóvíz) területével is, nagyjából a mai Gogol utca vonalán szintén összefüggött. A víz a Jókai utca és Vértanúk tere táján ömölhetett tovább a mai Hősök kapuja, továbbá a szülészeti és gyermekklinika helyén álló tankákba, tiszai ártérre.A már említett Búzapiac, a mai Dugonics tér újabb gazdasági súlypontot jelent.

Piachelyek

Szeged – a gabonatermelés fokozatos fejlődése miatt – a szemtermelő Délvidék életében is egyre nagyobb jelentőségűvé vált. Árvíz előtti források és ábrázolások összefüggő, organikus házegységekről számolnak be ebben a térségben, amelyek azonban a feltöltés, illetőleg a modern, leginkább szecessziós bérházépítések következtében bomlottak fel. Hírmondóul azonban máig találkozunk néhány kúriaszerű, későbarokk, illetőleg klasszicizáló lakóházzal (Árpád tér 5-6., Dugonics tér 9., Dáni utca 7., Jókai utca 9.). Közülük több olyan is akadt, amely délvidéki földbirtokosok téli szállása és gabonaraktára, ügynöksége volt egyszerre.E piachelyek kibontakozása, összekötése magyarázza Szeged mai főutcájának, a Horgoson birtokos Kárász család városi kúriájáról elnevezett Kárász utcának, de a vele párhuzamos Feketesas utcának, továbbá a mai Klauzál tér, vagyis az akkori nagypiac déli részének lassú kiépülését, nemkülönben a Tisza-parthoz vezető Köröszt (ma Somogyi) utcának fontosságát.

Polgári paloták és a török kor hangulata

A múlt század első felének palánki városképe már a reformkorszak szellemét is tükrözi. A negyvenes években megkezdődik az utcakövezés és csatornázás. Kezdenek a városesztétikai követelmények is jelentkezni.
Nem tudjuk, hogy mikor alakult, de 1834-ben már működött a Szépítő Küldöttség, későbbi nevén Szépítő Bizottmány, amelynek szűkszavú jegyzőkönyvei nem egészen hiánytalanul állnak rendelkezésünkre. A városkép gondozása érdekében a Bizottmány 1861-ben indítványozza, hogy megadott övezetben, nagyjából a Tükör utca, Ferencpiac, Zsótér-ház, Feketesas utca, Búzapiac, Sáncpart és Árokhát, végül a Tisza, illetőleg a vár közötti területen csak emeletes új házakat lehessen építeni. Ez a rendelkezés igen hasznosnak bizonyult, hiszen ekkor épült többek közt a Kárász és Oskola utca számos olyan háza, amely a mai városképnek is jelentős művészi eleme.
A 19. század folyamán különben a Palánkban jelentős súlyponti eltolódás következett, ami igen jellemző az akkori Szeged gazdasági és társadalmi életére. Eddig ugyanis a város szíve a Palánkban, az Oskola utcában volt. Öreg házai még most is elárulnak valamit az egykori életstílusból: műhely és raktár az udvaron, a család az emeleten, a bolt pedig a földszinten. Itt még a céhesség tisztes, családias, de lassanként mégis korszerűtlenné váló világát érezzük. Részben már elmúlt romantikáját egyik őslakója, Tömörkény István így örökítette meg:

„Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsausz, a tekintetes szubasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsák-főispán és vilajetkormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték. Isten nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte halálát.
E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy van olyan szűk utca, hogy ha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele, soha onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre egymás mellé, s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu is, nem vesznek össze rajt azok, akik a házban laknak. Lám, azóta mennyi idő elmúlt, s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már bizonyára nem egy család lakja mind a kettőt.”

Itt az ősi Palánkban nyílik meg a múlt század ötvenes éveiben Szeged első igazi modern könyvkereskedése a Béró-házban (Oskola u. 13., Burger Zsigmond). Ugyanitt van első jelentős újságának – Szegedi Híradó, megindult 1859-ben – a szerkesztősége. Itt születik meg a Bába-házban (1878) a Szegedi Napló, amely egy ideig Mikszáth Kálmánnak is nemcsak munkahelye, hanem szállása is volt.
A modern gazdasági élet fokozódó követelményeivel azonban az őspalánk már nem tud lépést tartani. Társadalmi és gazdasági funkcióját a Széchenyi tér, Kárász utca és a Búzapiac tájéka veszi át. Itt vannak a gabonaszállító cégek irodái, itt nyílnak meg a Széchenyi téri nagypiac körül azok az üzletek, amelyek már nem saját készítményeiket, hanem a korai gyáripar, bontakozó hazai kapitalizmus, illetőleg cseh gyáripar áruit juttatják el a mindinkább növekvő fogyasztói tábornak. Ennek a virágzó, lüktető gazdasági életnek eredménye a Kárász utca, Klauzál tér, Dugonics, tér romantikus szellemben fogant, később eklektikus elemekkel is átszőtt utcaképe, amelynek szerencsére még számos szép alkotása maradt korunkra.

Palánk a „víz után”

Az árvíz utáni városrendezés is ezt a részt ismeri el Szeged szívének, modern súlypontjának. A 20. század városfejlődése visszatér az ősi Palánkba. Itt épül ki a város modern szellemi középpontja (egyetem, szabadtéri játékok).
A gazdasági élet fokozatos fejlődését mutatja, hogy a vár és városi tanácsház közötti hatalmas területen, a mai Széchenyi téren a nagypiac foglal helyet. Körülötte alakul aztán ki a modern Szeged közigazgatási és közgazdasági centruma.

A tanácsház mellett a mai Bérház helyén állott egészen az 1860-as évekig az árkádos rendszerű, hatalmas négyzetalakú, földszintes lacikonyha, amely még a török-kor levantei hagyományait, mediterrán mozgalmasságát őrizte meg két évszázadon keresztül. Mészárszékek, serbetkocsmák, vendéglők, garkukl néven emlegetett kóser kifőzések, duttyánok, simindzsiák, azaz finom süteményeket készítő pékségek foglaltak benne helyet. Az udvaron lepény-, gesztönye- és töksütögető kufák. Természetesen léhűtők, lacibetyárok, piaci legyek és könnyűvérű fehérnépek is mindig lézengtek körülötte. Itt várakoztak a kétkezi munkások, koplalósok (fuvarosok) is, hogy megfogadják őket.
A tanácsháza előtt egyébként kút, pellengér, délebbre a mai, (volt) déli szovjet emlékmű táján egy Szentháromság-szobor, amelyet 1724-ben Kárász Miklós horgosi földesúr fogadalomból állított. Ezen a téren, szerdán és szombaton a piacosok, vasárnap pedig a férfiak és fiatalok gyűltek össze, hogy a heti elfoglaltság után egymással találkozzanak, munkát keressenek, vagy elszegődjenek, továbbá hogy a lacikonyha, tanácsháza és vendégfogadók szomszédságában idegenekkel, utasokkal beszéljenek, híreket és tanácsi hirdetéseket halljanak. Innen az öregek körében máig élő szólás: mindön újság mögteröm a Szentháromság tüvibe. Hasonló régi szólás: Mögteröm mindön a Szentháromság lapossán, mai nyelven: a flaszteron mindön mögteröm, azaz a piacon minden kapható, még rossz termés idején is. Ennek az ősi szegedi társadalmi hagyománynak sokáig élő nyoma volt, amikor a férfiak vasárnap délelőttönként a Bérház előtt a külső városrészekből beszélgetésre jöttek össze.

A korzó

Az ősi közösségi tradíció másik elevenebb megnyilatkozása, hogy itt a tér hatalmas fái és virágai között van a korzó. Jellemző a régebbi idők feudális szellemére, a katonai parancsnokság kötekedő magatartására, hogy hosszú évtizedeken át a legénységi állományhoz tartozó katonáknak csak a korzó nyugati oldalán, tehát a városháza felőli, polgári részen volt szabad csak sétálni. Innen a tréfás bakakorzó elnevezés.
A Széchenyi tér hosszú ideig, 1870 tájáig, a mostani Klauzál tér déli házsoráig nyúlt. Ezért van e házak között itt máig több régi alkotás. így a Kárász-ház, a barokk jellegeket is őrző Wagner-ház, amely azelőtt a Zseravicza, majd a Felmayer családé volt és a Kelemen utca sarkán a már lebontott Klauzál-ház. A Klauzál téri kinyer- és tejpiac jellegzetes, kávéduttyán néven emlegetett kávézó sátraival az 1920-asévekben szűnt meg. Ez a piac voltaképpen utóda volt annak a nagypiacot a halpiaccal összekötő kisebb térségnek, amely a mostani Kállai Ödön, Kelemen, Victor Hugo és Deák Ferenc utca közötti háztömbön terült el és ahol a Bauernfeind-ház erkélyéről 1848. október 11-én Kossuth Lajos életének egyik legnagyobb beszédét mondotta el, amely így kezdődött: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa.” A tér neve már a szabadságharc idején Szabadság tér lett; 1879 után beépítették.

A következő részben: A Palánk – Utcák, kocsmák, cégérek

A szegedi vár végnapjai – 1850-1883

Ma már csak apró részletét láthatjuk annak a hajdani várnak, mely több évszázadon keresztül védte, óvta Szeged lakosságát, és pusztulásában is a város fejlődését szolgálta. Veress D. Csaba 1986-ban megjelent műve nyomán megismerhetjük a szegedi vár végnapjait.

A szabadságharcot követő években – 1849 és 1857 között – a szegedi vár újra laktanyává alakult. Az 1850. évben – Bainville Józsefvárosi főmérnök által – készített várostérkép szerint a régi vár még hajdani formájában állott. A vár északi és nyugati oldalán még a mély vizesárkok is megvoltak, sőt még álltak a nyugati kaput védő pajzsgátak többszögletű sáncai is. Megvolt még a Palánk városrész nyugati szélén, a „Sáncpart” utca hosszában (a mai Zrínyi utca vonalán) a régi vizesárok maradványa is. A vár környéke – a kilövés biztosítására – még ekkor is beépítetlen. A vártól északnyugatra a Széna-piac, a vártól nyugatra a Fő-piac, a vártól délre pedig a Sétatér széles területei voltak.

Külső vár és a kaszárnyák

Még a nagy külső vár, az Eugeniusz-árok sáncárkai is jól felismerhetőek a várostérképen, mint vízzel teli hatalmas árkok. A hajdani ötszögű földbástyák vonalát is jól mutatták a nagy vizesárkok a város házai között. Különösen nagyméretű volt még a várostól nyugatra elterülő sánc; a Török Fő utcától (később Valéria, ma Bartók Béla tér) a Búzapiacon át (Dugonics tér) a Kölcsey utcáig (akkor Könyök utca) húzódó sáncárkot a szegedi nép 1850-ben még „Ördög Luk Az Mély Árkon” névvel illette. A régi sáncárok vízállásos területei még kivehetők voltak a mai református templom és a Szent István tér körzetében is. A legnagyobb vízállás, a hatalmas méretű „Csöpörke Tó” a mai Mars tér északkeleti felében terült el.
Szeged az abszolutizmus korában (1849- 1867) is jelentős katonai központ maradt. Miután 1853-ban feloszlatták az erdélyi román és székely határőrezredeket, a 16. határőr gyalogezredből felállították a cs. kir. 46. Sachs-Meiningen (későbbi nevén „Fejérváry”) sorgyalogezredet, melyet Szegedre vezényeltek. A világoszöld hajtókájú (és ezért „levelibékáknak” csúfolt) gyalogezred a temesvári hadtestnek volt alárendelve, s 1918-ig Szeged háziezrede maradt. A katonaság a régi várban, illetve a 20. sz. elején lebontott (és a mai Rákóczi téren álló) „nagykaszárnyában” volt elhelyezve. Ezenkívül a Palánkban is volt egy laktanya, a régi sörházból átalakított „sörházkaszárnya” vagy „flóriánkaszárnya”. Ugyancsak a Palánkban működött a 46. gyalogezred katonai nevelőintézete, a „stifthaus”, A várban elsősorban katonai raktárak voltak.

A katonaság

A városban és a várban állomásozó katonaság hasznos és közérdekű munkálatokat is végzett: 1858-ban a várban állomásozó olasz legénységű 8. vadászzászlóalj parancsnoka, Wilhelm Reitzenstein ezredes elrendelte, hogy a katonaság alakítson ki sétáló ligetet az új- szegedi hídfővel szembeni – árkokkal és gödrökkel felszabdalt (volt hídfősáncok maradványai) – ősvadonban. A 46. gyalogezrednek csak a hadfogadó központja, valamint két sor- és egy tartalék zászlóalja állomásozott Szegeden. Az ezredet a katonai események során gyakran vezényelték a Habsburg-birodalom különböző részeibe. Így voltak Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, s részt vettek az 1866. évi porosz és az 1878. évi boszniai háborúban. A szegedi hadköteles fiatalságot azonban nemcsak a 46. gyalogezredbe sorozták, hanem a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe is.

1857. május 24-én I. Ferenc József császár és felesége – országjáró körútja alkalmából – Szegedre is ellátogatott. Tudhatott arról, hogy mi a város régi kívánsága, mert – hogy megnyerje a városi hatóságok és a lakosság szimpátiáját – megszüntette a vár erődítmény jellegét. Ettől kezdve a régi vár már csak mint „k. k. Kasteir – azaz „császári-királyi váracs” szerepelt.
Ezzel egyidejűleg megengedte, hogy a vár körüli óriási üres térségeken, a vár tüzérségének kilövését biztosító „glacis”-okon építkezhessenek. A császár felajánlotta a városi tanácsnak, hogy az a várat le is bontathatja, ha a városban állomásozó katonaságnak megfelelő laktanyákat és raktárakat építtetnek.

A vár helyett építessék kaszárnya!

A vegyes bizottsági tárgyalásokon megállapították, hogy a várban állomásozó két sor- és egy tartalék zászlóalj elhelyezésére építendő kaszárnya a városnak 862.940 forintjába kerülne. Ugyanakkor a lebontandó vár anyagából és annak telkeiből csak 225 ezer forint bevétel várható. A városi tanács és a katonai parancsnokság tárgyalásai során végül is kölcsönös engedmények születtek. A hadsereg megelégedett egy sor- és egy tartalék zászlóalj befogadására alkalmas kaszárnya felépítésével. A katonai parancsnokság abba is beleegyezett, hogy a kaszárnyát a régi katonai kórház telkén építtethetik fel. Természetesen ebben az esetben a városnak egy új katonai kórház építéséről is gondoskodni kellett. Ilyen formában a kaszárnya 429.546 forintba, az új katonai kórház pedig 122.553 forintba került volna. Összesen tehát 552.099 forintra csökkent volna a költség, ami az eredeti összeghez képest 310.841 forint megtakarítást jelentett.
A vármegváltási tárgyalásokat azonban félbeszakította az 1859. évi olaszországi háború. Ennek ellenére, kisebb jelentőségű bontások már megkezdődtek. Ekkor bontották le a vár déli oldalán, a középkori „palota” épületének kiugró részét.

Vedres István terve a vár raktárrá történő átalakításáról

Rendzavarás

Az olaszországi osztrák katonai vereség hatására – országszerte és – Szegeden is forradalmi zavargások törtek ki. 1859 novemberében az utcákon hatalmas tömegek vonultak fel a Rákóczi-, a Klapka- és a Kossuth-indulók hangjai mellett. Beverték a megyefőnök ablakait és mindenütt leszaggatták a kétfejű sassal díszített hivatali táblákat. A karhatalom nem mert az eseményekbe beavatkozni. Ezért a várbeli katonákat riasztották, akik fegyveres erővel verték szét a tüntető tömeget. A „rendzavaró” fiatalság és polgári lakosság közül sok embert kísértek be szuronyok között a vár tömlöceibe.
A forradalmi hangulat ettől kezdve újra és újra fellángolt. 1863. december 18-án a reggeli órákban falragaszok jelentek meg a város házfalain: „A nemzet legyen jó reménységekkel eltelten, mert várakozásai teljesülni fognak!” A felhívás különösen a diákság körében váltott ki nagy izgalmat. Az iskolákban leállt a tanítás, és a diákság az utcákra özönlött. A várbeli „vasasnémetek” számos diákot fogtak el és hurcoltak a várba. A várparancsnok terjedelmes jelentést küldött Bécsbe, azzal a céllal, hogy a „király őfelségét” lebeszéljék a „bűnös néphez” való közeledésről, arról, hogy egy újabb látogatást tegyen az országban. 1866-ban újabb zavargások törtek ki; az Alsóvárosban a nép még a várból kirendelt katonasággal is szembeszegült.

1850 – a délnyugati rondella

A magyar honvédség

Az 1867. évi kiegyezést követően, az 1868. évi XL., XLI. és XLII. törvénycikkek elrendelték – a császári és királyi hadsereg (az ún. „közös hadsereg”) mellett – a magyar királyi honvédség felállítását is. A megalakuló hét honvédkerületi parancsnokság közül a II. honvédkerületi parancsnokság 1871-ben Szegedre került. Első parancsnoka (1872-1876 között) Assermann Vendrei Ferenc szabadságharcos honvéd ezredes volt.
A szegedi II. magyar királyi honvédkerületi parancsnokságnak volt alárendelve az ugyancsak 1871-ben szervezett 5. és 6. honvéd gyalogdandár, melyek 1876-tól szerepeltek új hadrendi számmal, mint 45. honvéd gyalogdandár (Szeged) és 46. honvéd gyalogdandár (Lúgos), valamint 1. honvéd lovasdandár. A szegedi 45. honvéd gyalogosdandárnak volt alárendelve (1874 és 1885 között) az 5. honvéd féldandár, amely 1886-tól az 5. honvéd gyalogezred nevet viselte.
A Habsburg-birodalom hadkiegészítési és mozgósítási rendszere alapján a szegedi és Szeged környéki hadköteles lakosságnak csak egy részét hívták be a honvédezredekbe. Az újoncok zöme a város háziezredébe, a 46. császári és királyi gyalogezredbe, illetve a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe vonult be. Ezek a közös ezredek továbbra is a temesvári hadtestparancsnokságnak voltak alárendelve.

1880 – a vár keleti oldala

Várbörtön

Míg a szegedi vár nagyobbik része (1879 augusztusáig) katonai objektum volt (kaszárnya, raktárak), a vár északkeleti negyede, a hírhedt „Zwinger” továbbra is börtön maradt az 1860-70-es években is. Sőt mind az önkényuralom alatt, mind a kiegyezést követő években nőtt a börtönrészleg jelentősége. Ugyanis az önkényuralom éveiben (1849-1867) – és azt követően is – ijesztően elszaporodtak Szeged környékén az útonállások, rablások, gyilkosságok. Babáj Gyurka, Macsvánszky Maxim és Rózsa Sándor bandái elképesztő rémtetteket hajtottak végre. A temesvári 9. sz. zsandárezred Szegedre rendelt egységei valóságos „kisháborút” vívtak elsősorban Rózsa Sándor bandájával. Hosszas és véres hajsza után, 1854-ben Rózsa Sándort elfogták és bíróság elé állították. A halálos ítéletet a császári kegyelem életfogytiglani börtönre változtatta, melyet a kufsteini börtönben kellett eltöltenie. A hírhedt betyár a börtönben olyan jó magatartást tanúsított, hogy 1869-ben kegyelemből szabadon engedték. Azonban amint hazatért Szegedre, bandája újra összeverődött, és megint elkezdődtek a fegyveres rablótámadások.


Az új független magyar belügyminisztérium 1869. január 4-én – a belügyminisztérium rendőri osztályának vezetőjét – gróf Ráday Gedeont küldte kormánybiztosi megbízatással Szegedre, „az Alsó-Tisza-vidéken megzavart közbiztonság helyreállítására”. A kormánybiztosság – székhelye a szegedi vár – mellé karhatalmul egy galíciai lovasszázadot rendeltek. Az itt működő statáriális bíróság halálos ítéleteit azonnal végrehajtották. A szükséges – de néha túl kegyetlen – szigornak voltak ártatlan áldozatai is. Egy alkalommal kilenc csongrádi parasztot is a várba hurcoltak, mert együtt mulattak néhány körözött betyárral. Valamennyiüket halálra ítélték, s a vár sáncában főbe lőtték.

A vár kazamatái bontás közben

Rózsa Sándor a falak mögött

A kormánybiztosság működése alatt kétezer betyárt, rablót és orgazdát zártak el a szegedi várban. A vallatások olyan kíméletlenek voltak, hogy a városi közgyűlés jegyzőkönyvbe vétette, hogy a vár közelében lakóknak se éjjelük, se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások, üvöltések miatt. A Jókai Mór által szerkesztett Hon című újság 1869. március 6-i számában egy névtelen szegedi levélíró is panaszt tett a szegedi várba behurcolt gyanúsítottakkal szembeni „barbár vallatási modor” miatt. Ráday valóban kíméletlen volt; kegyetlenül letörte a dél-alföldi bűnözést. Magát a szegedi főügyészt és a csendbiztosokat is törvény elé állította, mert kiderült, hogy azok összejátszottak a betyárokkal. A kecskeméti városkapitányt is lefogatta, és a szegedi várba vitette, ahol az öngyilkos lett.

A kormánybiztosság egyik legkiemelkedőbb tette: Rózsa Sándor ismételt elfogatása volt. Somogyi József szegedi csendbiztos 1869. január 25-én csellel – egyes vélemények szerint azzal, hogy régi puskáját adja vissza, más verzió szerint azzal, hogy csendbiztosi kinevezését veheti át a várban gróf Ráday Gedeontól – becsalta Rózsa Sándort a szegedi várba. Ott azonnal lefogták, vasra verték és az egyik kazamatába zárták. Rózsa napokon át tombolt és üvöltözött a börtönben, pedig egy ujjal sem nyúlt hozzá senki. Csak akkor hagyta abba a veszekedett üvöltözést, amikor gróf Ráday megparancsolta egy Gazdik nevű prófosznak (börtönőrnek), hogy szedje le Rózsáról a vasbilincseket. Rózsa közel három évig raboskodott a szegedi várban, mire lefolytatták az ellene indított nyomozást. Még javában folyt a nyomozás, mikor – 1872. október 31-én – a sok támadás és feljelentés miatt gróf Ráday Gedeont felmentették kormánybiztosi hivatalából.
Távozásakor kijelentette, hogy még a felét sem végezte el a rábízott feladatoknak. Munkatársai – elsősorban Laucsik Máté – azonban tovább maradtak, és befejezték a bűnüldözési feladatokat.
Rózsa Sándor pere 1872. december 8-án kezdődött a szegedi várban, s december 25-én mondták ki az ítéletet. Az ítélet elsőfokon életfogytiglani börtön volt, melyet azonban a felsőtábla halálbüntetésre változtatott. Újabb közel kétévi huzavona után, 1874. november 7-én újra I. Ferenc József adott kegyelmet a híres alföldi betyárnak. Rózsa Sándort az ítélet módosítása után a szegedi várból a szamosújvári börtönbe szállították, ahol 1878. november 22-én – 65 éves korában – meghalt.

A vár megváltása

A várudvar

A szegedi kormánybiztosság Ráday Gedeon távozása után még egy évig működött, s a kormány csak 1873-ban szüntette meg. A radikális intézkedések folytán a Szeged vidéki betyár világ örökre megszűnt.
Még működött a szegedi kormánybiztosság, mikor újra felvetődött a szegedi vár megváltásának és lerombolásának ügye. Erre lehetőséget az adott, hogy 1872. május 9-én I. Ferenc József, valamint Lónyay Menyhért miniszterelnök Szegedre látogatott. A városi törvényhatóság tisztelgő látogatása alkalmával a városi tanács vezetői újra szóba hozták, hogy folytassák a vegyes bizottsági tárgyalásokat a vár megváltása és lebontása ügyében. Mivel a hadsereg által – a vár helyébe, a Kálvária mellett – igényelt új laktanya és más épületek költségvetése másfél millió forintot igényelt volna, a tárgyalások ebben az esetben is megszakadtak.
A várnak katonai jelentősége már alig volt, a hadsereg is hozzájárult ahhoz, hogy a régi szegedi vár feleslegessé vált erődítményeinek egyes részeit fokozatosan megszüntessék és elrendeljék azoknak részenkénti lebontását.

1875-ben a vár nyugati sáncárkait is feltöltötték, helyére fásított sétányt telepítettek (a mai Széchenyi téri sétány elődjét). Az 1876 márciusában megáradt Tisza a várossal egy időben a várat is elöntötte. A keleti kazamaták víz alatt álltak. A vár udvarát csak úgy lehetett megmenteni, hogy ott egy töltést építettek. A víz alá került kazamatákat ki kellett üríteni; az itt bezárt rabokat ideiglenesen Kiskunfélegyházára szállították.
Az 1877. évben a város újabb tárgyalásokat kezdeményezett a hadsereggel. Felajánlották, hogy ingyen adnak a katonai kórház kibővítésére telket, ha a kincstár megengedi, hogy a várkapu és a délkeleti saroktorony, a „vízitorony” közti várfalszakaszt lebontsák, hogy a város a hídfő és a sóházak (a mai új Tisza Hotel körzete) közötti partszakaszon árvízvédelmi töltést tudjon építtetni. Ez a töltés egyébként a várat is megvédte az új árvíz ellen. A hadsereg engedélyezte a kérést, sőt a keleti várfal és a part közti földsávot – 25-50 méter szélességben – a városnak át adta. 1876-1877 telén megkezdődött az említett várfal lebontása. Ennek befejezése után, a délkeleti saroktorony még 5-6 évig teljesen külön állt a vár többi építményétől, mikor aztán ezekre az öreg falakra is csákányt emeltek. A lebontott tégla várfalból hatalmas erősítő tölgygerendák kerültek elő, s a fal alapjait 6-7 méter mélységben találták meg. A lebontott fal törmelékével kiegészítve, még ezen a télen megépült a töltés a vár keleti falával párhuzamosan. A töltés tetején út vezetett végig, amely így megrövidítette az utat a Palánk és a Felsőváros között; nem kellett többé a terjedelmes várat megkerülni.

A „nagy víz”

A nagy múltú szegedi vár utolsó történelmi szereplése a rettenetes emlékű – de a város fejlődését kétségtelenül pozitív irányba fordító – 1879 márciusi árvíz, a „nagy víz” idején volt.
A várost annyiszor elpusztító Tisza már 1878 decemberében ijesztő méretekben kezdett áradni. A következő év februárjában elrendelték a legszigorúbb védelmi készültséget. Mivel a város képtelen volt saját magát megvédeni a rettenetes veszedelemtől, a hadseregnek is közbe kellett lépnie. Március első napjaiban a temesvári hadtest parancsnoka, Pulcz Lajos altábornagy – a császári és királyi hadsereg egyetlen utászezredének (amely öt zászlóaljból állott) – temesvári utászzászlóalját helyezte készenlétbe. Az első lépcsőben 86 utászkatonát és 46 pontont vezényelt Szegedre. Ezt követően – több lépcsőben – szinte az egész utászezred felvonult Szegedre. A katonaság elsősorban a várban szállásolt el. A várat előkészítették a menekülők befogadására. A várbörtönben őrzött rabokat elszállították. A vizsgálati foglyokat szabadon eresztették, az elítélteket pedig Kecskemétre és Kiskunfélegyházára vitték.
A közbiztonság megóvására a városban állomásozó 46. gyalogezred katonái őrjáratoztak. A városba irányított huszáregységek pedig a várost és határt járták, s mindazokat munkára kényszerítették, akik a városi hatóság felhívására nem mentek dolgozni a védőgátakra.
Az utászok több menekülésre alkalmas helyet készítettek elő – bár az 59 ezer főnyi lakosságból 36 ezer embert már elszállítottak a városból) –, a jelenlegi Tisza pályaudvarnál húzódó vasúti töltéseket, a vasúti hidat, de mindenekelőtt a várat. A várfalak tetején katonai sátrak sorát állították fel, s a falakra gerendákból és deszkákból menekülő-feljárókat ácsoltak.

„Jön az árvíz! Jön az árvíz! hangzék...”

Március 6-án reggel 6 órakor a vár falain eldördültek a vészt jelző ágyúlövések. Ugyanis az előző nap este Szegedtől északra, Petresnél átszakadt a Tisza gátja. A több kilométeres szélességben hömpölygő áradat a sövényházi töltést is átszakította. Március 7-én hajnalra az áradat már a Fehér-tótól északra és keletre húzódó töltésnél, illetve a Szegedről Algyő felé vezető vasútvonal töltésénél állt.
Március 6-7-én Szegedre újabb 500 katonát szállítottak az árvízvédelmi munkálatokra, mert a lakosság pánikba esett, s használhatatlan volt a munkálatoknál. Március 7-én hajnalban a Fehér-tótól keletre is átszakadt a töltés, illetve Algyőtől délnyugatra áttört a víz a vasúti töltésen. Még ezen a reggelen víz alá került a Szeged északi szomszédságában fekvő Tápé község. Március 8-9-én az áradat végigzúdult az Algyő és Szeged közti vasúti töltés nyugati térségében. Az árvíz átszakította a Szeged és Budapest közti vasútvonal töltését is, és elárasztotta Dorozsmát. Március 9-11. között Szegedet már csak a Felsőváros északi szélén épített töltés, valamint a várostól nyugatra húzódó Algyő–Szeged közti vasútvonal töltése védte.
Március 12-én hajnali fél kettőkor a rókusi vasútállomástól északra, a Makkos-erdőtől délnyugatra mintegy százméteres szakaszon átszakadt a vasúti töltés, s a szakadás egy órán belül kilométernyire szélesült ki. A zűrzavart fokozta, hogy március 11-én éjszaka 23 órától orkánszerű szél dühöngött Szeged felett. A kétségbeesett munkások ekkor már tömegesen hagyták ott az omladozó töltéseket, s indultak meg Újszeged felé. A várnál meg a hajó- hídnál azonban katonák állták el az útjukat, és szuronyos puskával kényszerítették őket vissza a munkára.

Vársziget

Március 12-én hajnalra a vár, mint egy sziget magasodott ki a Nagypiac teret és a környező utcákat ellepő szennyes áradatból. Taschler főkapitány a várban összpontosította a vízi járműveket, melyeket a hidászkatonákkal és önkéntes mentőkkel innét indított el a város különböző pontjaira, a veszélybe került emberi életek megmentésére. Ettől kezdve a várfalakra vezető hidak és a vár egész környéke olyan volt, mint egy kikötő a legnagyobb forgalom idején.

Április 15-én Szegedre érkezett I. Ferenc József. E látogatás pontot tett a régi szegedi vár történetére is. Az uralkodó – miután a budapesti királyi ítélőtábla és a királyi kúria már elismerte (a Helytartótanács 1786. január 10-i, 1284. sz. alatt kelt leiratára hivatkozva) Szeged város telektulajdonos jogát a várra vonatkozólag – a várat minden építményével együtt, ingyenesen a városnak adományozta. Viszont a város vállalta, hogy a cs. k. 46. gyalogezred részére laktanyát építtet a Mars téren. A város az építkezés céljára 24 ezer négyzetméternyi területet adott át a hadseregnek.
Közben a város romjai hónapokon át 3-4 méteres víz alatt állottak. Élet csak a Palánk egy részében – az Oskola, az Oroszlán és Kereszt utcák találkozásánál – volt. Itt ugyanis szárazon maradt az utcák kövezete. Jellemző, hogy ugyanakkor néhány száz méterrel odébb, a városháza mély vízben állt: a városháza kapuja alá csónakon is csak úgy lehetett bemenni, ha az utasok lefeküdtek a csónak fenekén!
Mivel a város területéről a víz leszivattyúzása csak június 8-án indult meg, a vár kazamatasorát (összesen 62 kazamatahelyiséget), valamint a várban álló hét-nyolc épületet továbbra is a város hajléktalan lakosainak rendezték be. Azonban a vár erre kevésnek bizonyult, így egy barakktábort is felállítottak. A várban elhelyezett hajléktalan családok a várnagy felügyelete alatt éltek. A várnagy volt a felelős a házi rendszabályok pontos betartására. Ezek meghatározták a beköltözést és a távozás formáit; a várkapu nyitásának és zárásának időpontjait; a szobák, a közös helyiségek (konyhák, mosókonyhák, tűzhelyek) használatának rendjét, s a kényszerű együttélés szabályait. A várban a szegényebbek ingyen, a módosabbak lakbér fejében tartózkodhattak.

Tisza Lajos, a kormánybiztos

A kormány 1879. június 4-én Tisza Lajost nevezte ki kormánybiztosnak Szegedre (ezen hivatalát 1884-ig látta el). A kormánybiztosi hivatal a mai Virág cukrászda helyén volt. Előtte a 46. gyalogezred bakái adták az állandó díszőrséget.
Június 8-ától augusztus 25-éig százhúsz szivattyú dolgozott éjjel-nappal, s 33 millió köbméter vizet szivattyúztak le a város területéről. Közben – az áprilisi királyi határozat alapján – 1879. augusztus 29-re a vegyes bizottsági ülésen befejeződött a vár átadása a város számára.
A vár bontási munkálatainak előkészítő tárgyalása azonban csak 1880. november 24-én kezdődött meg a királyi biztosság hivatalos helyiségében. Miután ünnepélyes formában a város átvette a várat, megalakult a kisajátítási bizottság. Ez december 25-én értesítette a városi tanácsot, hogy a telekkisajátítási tárgyalásokat 1881. január 6-tól meg kell kezdeni. Ekkor valóban meg is kezdődtek, s eldöntötték, hogy a vár telkeinek kisajátítási ára négyszögölenként 6 forint lesz. Mivel a telkek területe összesen 9 hold és 125 négyszögöl volt, a kisajátítási összeg 143.465 forint 70 krajcárt tett ki. A tárgyalások során nem történt döntés a vár lebontásából származó épületanyagról. 1881. január 17-én Nóvák József városi főügyész javasolta, hogy a város szerezze meg a temesvári katonai parancsnokságtól a várra vonatkozó régi térképeket és tervrajzokat.

Versenytárgyalás a bontásra

A város köztörvényhatósága 1881. február 22-én a helyi és országos lapokban versenyajánlatot hirdetett meg a szegedi „váracs” lebontási munkálataira. A városnak ugyanis nagy mennyiségű építőanyagra volt szüksége, elsősorban a belváros újjáépítésére. Erre viszont kiválóan alkalmas volt a vár kitűnő minőségű téglaanyaga.
A tervek szerint a vár bontását a délnyugati sarok erődítményeinek lerombolásával kellett elkezdeni. Le kellett bontani a – hajdani (de már a 18. század végén ledőlt) déli kaputorony helyén épült – kaput, amely a mai múzeum előtti szökőkút helyén magasodott. Továbbá az ettől nyugatra – a mai Stefánia és Vár utca sarkán – részben még álló középkori palotaépület maradványait, valamint a Deák Ferenc utca és Vár utca kereszteződésének helyén álló délnyugati rondellát. A délnyugati rondella bontásával egyidejűleg meg kellett kezdeni a – rondellától keletre és északra húzódó – kazamatasorokat is, egészen a 4. sz. kazamatáig.

A központi rendelkezések értelmében a vár délnyugati negyedének bontási munkálatait 1881 márciusában el kellett kezdeni, és májusig be kellett fejezni. A határozat szerint a bontási anyagot a legkedvezőbb ajánlatot tevőnek fogják áruba bocsátani. A bontás következtében nyitva levő várudvart ideiglenesen fenyődeszka-kerítéssel kellett elzárni az illetéktelenek elől. Az elvégzendő munkák megközelítőleg az alábbiak voltak: a kazamatákat fedő 1094 köbméter föld leásása, lehordása, annak legalább 50 méteres távolságra való elszállítása és halomba rakása; 5246 köbméter fal lebontása; a fal helyére 120 méter hosszú és 2 méter magas deszkakerítés felállítása úgy, hogy a deszkák egymástól két méterre álló fenyőfaoszlopokhoz kapcsolódjanak. A bontásnál előkerülő föld és a faltörmelék a királyi biztosság tulajdonában maradt. A szerződés szerint a bontásból származó minden tégla, kő és faanyag, beleértve az ajtókat, ablakokat és azok zárszerkezeteit, a munkát elnyert vállalkozót illették. Az előkerült műemlékeket vagy más történelmi értékű tárgyakat a vállalkozónak ingyen be kellett szolgáltatni a királyi bizottság műszaki osztályának.

 A bontási munkákra jelentkező pályázóknak – 1881. március 1-én délelőtt 10 óráig – a szegedi királyi bizottság műszaki osztályának titkári hivatalában óvadékot kellett letenni vagy 800 forint készpénzben, vagy ugyanolyan értékű osztrák-magyar állampapírokban. A megjelölt határidő után jelentkezéseket nem fogadtak el. Az ajánlatot lepecsételt borítékban és 50 koronás bélyeggel ellátva kellett letenni. A beérkező ajánlatokat még aznap délelőtt 11 órakor – az ajánlattevők jelenlétében – bontották fel. Az ajánlattevőnek felelősséget kellett vállalni az esetleges robbantási munkákból eredő károkért is. A tervezett robbantásokat – közbiztonsági okokból – a vállalkozónak minden esetben előre be kellett jelenteni a királyi biztosság műszak osztályán, hogy az a biztonsági intézkedéseket időben megtudja tenni. Mivel a bontási munkákat 1881. május 15-én meg kellett kezdeni, április 14-én a polgármester felhívta a kormánybiztost, hogy tegyen intézkedéseket a katonai tartalékparancsnokságnak, a katonai raktáraknak és a tűzoltóságnak a várból való azonnali kitelepítésére és azoknak másutt való elhelyezésére.

Megkezdődik a bontás – a megmentett kövek

1881. május 12-én – a bontást megelőző napokban – Tisza Lajos, a szegedi királyi biztos elrendelte, hogy a királyi biztosság tulajdonában maradó bontási földet és törmeléket a vár helyén létesítendő utcák, illetve a belváros utcáinak feltöltésére kell felhasználni, átlagosan félméternyi vastagságban. A várbontási törmelékből az alábbi utcák kaptak, a zárójelben megjelölt mennyiségben: Vár utca (930 m3), Wesselényi utca (907 m3), Deák Ferenc utca (2617 m3), Rudolf tér (8737 m3), Bástya utca (600 m3) stb. A leirat szerint csak a feltöltés után válhat lehetővé a „váracs telkeinek mielőbbi beépítése”.

A vár bontása 1881 májusának közepétől 1883 októberéig tartott. A munkálatoknál Kovács István építőmester felügyelt, s minden műtörténeti vagy történeti értéket igyekezett megmenteni. Összegyűjtött 300 db (hatvan féle) téglát, 1700 db faragott követ, amelyek zöme gótikus stílusban készült. Kovács István javasolta, hogy ezekből a kövekből és téglákból építsenek egy emlékkápolnát a Stefánia-sétány keleti felében. Elképzelése az volt, „hogy így egy csoportban meg lenne örökítve a hajdani Szeged az újabb nemzedékeknek, kik hálából bizonyosan meg fogják őrizni a legvégső utódoknak. A kutató történészeknek pedig nagy szolgálatot fog tenni”. Kovács István a kápolna köré sétányt tervezett „néhány csemete bokorral”, melyek között a húsz legnagyobb méretű régi faragott követ helyeztette volna el.
Kovács István ezt az előterjesztését 1884. május 26-án adta be a városi tanácsnak. A város július 26-án adott válasza méltányolta ugyan Kovács István tervét, de közölték, hogy „a kegyelet legnagyobb mérvű szemmel tartása dacára sem építhetők” fel a tervekben foglaltak. Mint mondták, a város „nincs azon helyzetben, hogy ezen régiségekre tetemes összeget áldozzon”. A városi tanács javasolta, hogy tekintettel a „régiségek becses voltára”, az összegyűjtött kövek a Stefánia-sétány északi részén „gúla alakú tömbbe rakassanak alkalmas módon össze, mely munka a fuvarozási költséggel együtt mintegy 120 forintot” vehet csak igénybe.

Reizner János könyvtárigazgató elutasította ezt a tervet, mert ezáltal az „emlékek lassanként váló teljes elenyészése következett volna be”. Ezért a kőemlékek zárt és födött helyen való elhelyezését javasolta, olyan módon, hogy a köveket bármikor tüzetes vizsgálat alá lehessen venni. Erre a célra a Somogyi könyvtár egyik folyosóját és udvarát javasolta, ahol a kőfaragványok mellett a Lechner Lajos miniszteri tanácsos által egybegyűjtött más régiségek is elhelyezhetők lennének. A tervezések és levélváltások után közel négy évre, 1888. december 5-én a kőemlékeket – Kovács István udvaráról – a könyvtár és múzeum termeibe és folyosóira szállították a városi fogattal, amely mellé két kőművest és két napszámost fogadott fel a város.

Falak a föld mélyén

A vár bontásánál, illetve a város újjáépítésénél több helyen akadtak rá a régi vár cölöpök közé rakott két méter széles alapfalaira, így például a Klauzál tér sarkán a Zsótér-ház építésénél és a Mayer-ház építésénél. Az Egressy- és Kresztics-házak alapozásánál pedig 5 méter mélységben akadtak a régi alapfalakra.
A várbontási munkák még javában folytak, mikor 1883. október 14-én – dr. Kelemen Móric tollából – ünnepi emléklap jelent meg A feltámadt Szeged címmel. Az írás valóságos nekrológja a hajdani és most egyik évről a másikra teljesen eltűnt régi szegedi várnak:

„Maholnap már csak hagyományból és a történelemből lesz ismeretes a hajdani híres szegedi vár, mely még alig három év előtt, bemohosodott, komor falaival és ódon épületeivel büszkén hirdette a múlt és régmúlt időknek szomorú krónikáját, s oly tekintéllyel nézett alá a rombadőlt város siralmas képére, mintha azt is hirdette volna, hogy ő még századokig fog fennállni, s dacolni idővel, elemekkel és emberekkel...
Ma nyoma sincs többé! Erős falai egy legfelsőbb parancsszóra azonnal meghódoltak, minden katonai ellenségnél nagyobb és hatalmasabb ellenségnek: az időnek és abban a kor szellemének, nem a háború, hanem a békés helyzet kényszerének! Csak egy pici részét hagyta fenn emlékül a város újjáalkotójának kegyeletteljes műérzéke, s azt is gyöngéd figyelemmel befolyatta zöld folyondárral, hogy e romok sebei ne látsszanak. Többi része törmelékké, porrá lőn; de még ez a kőtörmelék, de még ez a por is mélyen eltemettetett új épületek alapzataiba, új utcák kövezete alá, hogy még a szél is alig juthat e porokhoz... A váracs sötét falai és korhadt épületei helyén rövid három év alatt díszes hajléka Themisnek s még ékesebb csarnoka Tháliának emelkedett. Oly magas tornyos paloták épültek, melyekre még a Tiszának olykor ádáz hullámai is csak szokatlanul és félve tekintenek. További paloták egymás után oly gyorsasággal emelkednek, mintha csak egy varázsütésre, a föld méhéből nőnének ki. Kies ligetes sétány élénken zöld pázsitja borítja a helyet, hol nemrég még a Zwinger sötét kamrái álltak és rabláncok bús csörgése helyett vidám zenének hangjai szólnak...
Minő változás, minő ellentét ily rövid idő alatt; mintha legalábbis egy egész hosszú századnak romboló és építő kezei működtek volna itt!...”

Forrás

Veress D. Csaba: A szegedi vár 177–186.

Zrínyi kiadó – Budapest, 1986.