Pákh Imre, a műgyűjtő és az ember

Pákh Imre a kárpátaljai Munkácson született, Magyarországon keresztül vezetett az útja az Egyesült Államokba, ahol magas üzleti- és diplomáciai körökben dolgozott.

Életútja nemcsak egy interjút, de talán egy egész kötetet is meg tudna tölteni. Bár 1974-ben az akkori pártállami vezetés belügyesei – saját megfogalmazása szerint – „kirúgták” az országból és hosszú évek óta távol él, mégis magyarnak vallja magát, alapítványai segítségével támogatja a kárpátaljai magyarságot, és a hazai kulturális életet.


– Tartalmas életútja mindig egy nagyon fontos gondolat mentén haladt.

– A sors nemcsak engem, hanem egész családomat, szüleimet vert. Apám megjárta a Gulágot, anyám is nehéz életet élt az akkori Szovjetunióban. Ma már bárki előtt ismert tény, hogy milyen nehéz volt a 40-es, 50-es években magyarként élni Munkácson. Életem legnagyobb tanulságát a szüleimtől tanultam: bármi történik veled, bármilyen borzasztóan is néz ki a sorsod, az Úristen tudja, hogy mit csinál, és oda vezet, ahová predesztinálva vagy. Hiába gondoljuk azt, hogy mi csináljuk, mi tevékenykedünk, mégis mindez fenti vezérléssel történik. Én mindig hittem és bíztam abban, hogy bármi történik, a másik oldalon biztosan jobb lesz.
Amikor nekem 48 óra alatt el kellett hagynom Magyarországot, azt életem legtragikusabb napjának tartottam. Mai szemmel azt mondom, talán meg kellene köszönni ezt azoknak a belügyeseknek, akik kirúgtak engem az országból, mert ha itt maradok, nem biztos, hogy Munkácsy-gyűjtő lett volna belőlem. Úgyhogy hiszek a sorsban.

– Sikeres üzletemberként sokszor megfogalmazta már, hogy nem lehet mindig csak az üzletnek élni.

– Az biztos, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Ezt tudjuk jól, hiszen nálam sokkal gazdagabb emberek sem boldogak igazából. A pénz csak akkor boldogít, ha jól tudjuk felhasználni. Ha az ember nemcsak a saját szűk körére, a saját szűk családjára költi a pénzét, ha van lehetősége és tud segíteni, akkor segítsen. Az boldogítani fogja. Ezt is a szüleimtől tanultam meg, akik húsz éven keresztül egészen halálukig egy alapítványt kezeltek Munkácson, ahol betegeknek, szegényeknek nyújtottak támaszt és segítséget. Ez az alapítvány, mely apám nevét viseli, most is működik és nyolcvan embernek adunk havi apanázst. Segítjük a magyar szervezeteket, foci-akadémiát alapítottunk, magyar kulturális klubot tartunk fenn. Ez az életünk.

– Bár 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, mégsem szakadt el teljesen az üzleti világtól, sőt élénken érdeklődik a biotechnológia, és ezen belül az őssejt-kutatások iránt.

– Az őssejt-kutatás az orvostudomány jövője. Amikor egy Nobel-díjas biológus professzort a Stanfordi Egyetemen megkérdeztem erről, azt mondta, hogy a 21. század első felében jobban fogja befolyásolni az életünket, mint a számítógépek a 20. században tették. Azt gondoltam, ha egy ilyen okos embernek ez a véleménye, akkor nekem ebbe be kell szállnom. Később pedig már saját családomon tapasztaltuk azt a hihetetlen gyógyító erőt, amit ez a terápia nyújtani tud, hiszen apám azért élt 104 évig, mert egy súlyos betegsége során őssejttel kezeltettük.

– Az üzleti élet, az őssejt-kutatások után kanyarodjunk vissza szenvedélyéhez, Munkácsyhoz. Az első képet örökölte, de hogyan jött a többi, hogyan lett ebből gyűjtemény?

– Én mindig elmondom, hogy akkoriban nem voltam profi gyűjtő, ami persze rányomta a bélyegét a gyűjteményemre is: nagyon sok olyan képet nem vettem meg, ami nekem személy szerint nem tetszett. Ami viszont megtetszett, azt azonnal megvettem, és ez egy ideig jól is működött. Egy profi gyűjtő viszont nem ezt nézi, hanem azt, hogy mi illik be a gyűjteménybe és kikéri mások, a hozzáértők véleményét. Most már én sem vásárolok a szakma véleménye nélkül képet.
Eleinte azért vásároltam képeket, hogy csak én nézem őket, de ez ma már nem így van, hiszen a képeim nagyobb részt már nem otthon vannak, hanem múzeumokban mutatjuk be őket és nem valószínű, hogy egyhamar hazakerülnek. Ezért át kellett gondolni a gyűjtési koncepciómat és most már szakszerűbben állok hozzá.

– Tagja az 1920-ban, Horthy Miklós által alapított Vitézi Rendnek is.

Nagy tisztelettel vagyok a kormányzó úr által felállított Vitézi Rend tagja. Apám volt az érdem szerzője, a Rongyos Gárdában tevékenykedett kárpátalján a 30-as években. Ekkor a visszacsatolás előtt és után a csehek még ott garázdálkodtak és ebben az interregnum időszakban működött ez a csapat, védte a lakosságot, segítette a menekülőket. Én apám érdemei után, várományosként lettem vitéz. Aktívan részt veszek a rend életében, Amerikában központi törzskapitány vagyok. Most szeptember 16-án épp vitézavatás lesz nálunk. Rendkívül összetartó a csapatunk, ami 180-200 emberből áll.
Nagyon sokáig a Vitézi Rend Magyarországon be volt tiltva, így büszkén mondhatom, hogy olyan idős embereket ismerek még, akik nemcsak a Rendet, hanem a rendi hagyományokat is táplálták és életben tartották külföldön. A Vitézi Rend a 90-es évek elején visszajöhetett Magyarországra, mint társadalmi szervezet, és azóta nagyon aktívan, több ezer taggal működik. Amikor mi Amerikában két embert avatunk, itthon kétszázat avatnak.
A Rend nálunk belekapcsolódott mindenféle társadalmi munkába. Van egy különleges századunk, ami sok eseményen részt vesz. Itt nemcsak hagyományőrzésről beszélek, hanem például árvízvédelemben is segédkezünk. Ezen túlmenően neveljük a fiatalokat, a vitézi hagyományokat pedig tiszteljük.

Pákh Imre életútja

• 1950-ben született Munkácson a volt Szovjetunióban
• 1972-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait arab szakon Szentpéterváron (akkor Leningrád)
• 1973-ban ismerkedett meg az egyetemen első – amerikai származású – feleségével, rövidesen Magyarországra költözött
• 1974-ben kivándorolt az Egyesült Államokba
• 1979-ben szerzett a New York Egyetemen közgazdász diplomát
• 1980-tól előbb egy áruházlánc ügyintézői és beszerzői feladatait látta el, majd átkerült egy nyersanyagok kereskedelmével foglalkozó céghez. Nem sokkal később egy partnerrel saját vállalatot alapított, amely elsősorban Közép- és Kelet-Európában vásárolt nyersanyagokat – főleg fémeket – és műtrágyát
• 1994-ben ismerte meg második feleségét, akit 1996-ban vett el feleségül, és akitől két gyermeke – Natália Erzsébet és Sándor – született
• A ’90-es évek közepétől gyűjti Munkácsy Mihály alkotásait
• 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, azóta a családjának és befektetéseinek él
• 2006-ban Magyarországon Parlamenti Aranyéremmel tüntették ki
• 2006-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tisztikeresztjével tüntették ki
• 2008-ban Ukrajnában az Ukrán Nagykereszttel tüntették ki a „művészeti értékeink széleskörű megismertetéséért, a kultúra önzetlen támogatásáért”
• 2009-ben Munkács díszpolgárává avatták
• 2010-ben létrehozta a Munkácsy Mihály Alapítványt
• Tagja a Szent István lovagi rendnek és a Vitézi Rendnek

A Munkácsy Mihály Alapítvány

Munkácsy Mihály (1844–1900) festményeinek számát a szakértők 650-re becsülik, ám ma ezeknek csupán a felét ismerjük. Pákh Imre azzal a céllal hozta létre a Munkácsy Mihály Alapítványt, melynek alapító elnöke, hogy az utókornak legyen lehetősége felkutatni, megismerni és méltó módon kezelni a legnagyobb magyar festő hagyatékát. Az ismert Munkácsy-alkotások egy része a világ különböző múzeumainak tulajdonában van, de a többség magánemberek gyűjteményeit ékesíti. Ma Pákh Imre rendelkezik a legnagyobb magángyűjteménnyel, 43 festmény van a birtokában. A Pákh-gyűjtemény több darabja is tárlatokon tekinthető meg Magyarország különböző városaiban.
Az alapítvány tervei között szerepel a Munkácsy kulturális központ létrehozása, Munkácsy hagyatékának, többek között az 1000 levélből álló magánlevelezésének feldolgozása, Munkácsy-monográfia kiadása, lappangó képek felkutatása és bemutatása, kiállítások szervezése Magyarországon és külföldön, határon túli partnerszervezetek felkutatása, valamint fiatal kortárs művészek támogatása.

Illés Tibor

Megnyílt a BÁR – Patrícia az egzotikus állatok doktora

Ha az állatorvosi foglalkozásra gondolnak Önök előtt kinek a képe sejlik fel? Dr. Bubóé? Egy fehér köpenyes férfié? Pedig ebben a szakmában mára teret kaptak a nők is, úgy mint dr. Farkas Patrícia Éva is, a Belvárosi Állatorvosi Rendelő tulajdonosa.

Patrícia már egészen kis korában tudta, hogy állatorvos szeretne lenni. Egy állatos mesekönyvet lapozgatva merült fel benne a gondolat, hogy az állatokat szeretné gyógyítani. Attól a pillanattól kezdve – Patrícia szavaival élve – az egész élete ennek a jegyében telt. A Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium speciális biológia szakára is ezért jelentkezett. Magyarországon egyedül Budapesten található állatorvosi egyetemi képzés, amit Patrícia az 5 éves képzés keretében végezett el.

Belvárosi Állatorvosi Rendelő – Szeged, Bokor utca 12/a
Telefon: 06-20/436-17-23
Rendelési idő: Hétfőtől-Péntekig 10-12, és 15-18 óra között
                          Szombaton 10-12 óra között

Mindenkinek férfi jut az eszébe

„Ez a szakma egy kicsit sztereotipikus, hiszen az állatorvosról általában mindenkinek egy férfi jut eszébe. Ez talán a falu állatorvosa miatt lehet így, hiszen régen a haszonállatokhoz őket hívták, és ez akkoriban egy férfias szakma volt” – mondja Patrícia, pedig évfolyamán már többségben voltak a lányok az állatorvosi egyetemen. A nők már nem csak, mint asszisztensek dolgoznak a kisállatrendelőkben. Ő a kisállatorvosi képesítés mellett megszerezte a szakállatorvosi képesítést is: egzotikus állatokra is specializálódott.
„Mi számít egzotikus kisállatnak?” – kérdez vissza a doktornő. „A prémesek, hüllők, madarak már egzotikusak, ilyenek a vadászgörény, tengerimalac, gekkó, leguán, papagáj... De mind közül a kedvencem a törpe nyúl.”

Felgyorsult élet, könnyen tartható állatok

A tapasztalat az, hogy a felgyorsult élethez egyre kisebb és könnyebben tartható állatokat választanak társuknak az emberek. Már nem csak a kutya és a macska az elsődleges kedvenc. A panel- és bérlakásokban is egyszerűen tartható kisállatok, mint a hörcsögök és teknősök is egyre népszerűbbek. Patrícia a kisgyermekes családoknak is először egy kisebb állat tartását javasolja, hiszen rajtuk könnyebb megtanulni, hogyan kell gondoskodni egy másik élőlényről.
A hüllők a legritkább látogatói a Bokor utcai rendelőnek. Patrícia eddigi legérdekesebb „kis betege” egy Miskolcról érkezett leguán, Godzilla volt, aki azóta sokkal jobban van.

Praxis a diploma után

Patrícia 2008-ban végezte el az egyetemet és gyakorlatilag a diploma megszerzésének másnapján már elkezdett praktizálni. Családi döntésre nyitotta meg saját rendelőjét. Párja gyógyszerészként dolgozott Angliában, ám kisfiuk születésekor hazatelepült. Úgy gondolták, hogy az állatorvosi szakma könnyebben kiaknázható. E mellett a párja gyógyszerész tudását is hasznosítani tudják: állatpatikát is szeretnének kialakítani a rendelőben. Ultrahang, laborgép, mikroszkóp, fix és szállítható altatógép és röntgen gondoskodnak a kedvencek bajainak minél gyorsabb felderítéséről és azok legjobb ellátásáról. Patrícia nem csak állatorvosként, de édesanyaként is helyt áll nap mint nap. Féléves kisfia mellett egy kis szervezést igényel a kedvencek ellátása: délelőtt két, délután pedig három órát tart nyitva a rendelő. Patrícia szeretné, ha kisfia minél több állatkával megismerkedne – persze eleinte messzebbről.

A bár – segítség az egyetemistáknak

A Patrícia által csak „A bár” néven emlegetett Belvárosi Állatorvosi Rendelő egyelőre az egyetlen Szegeden, amely a nagykörúton belül található. Szeretnének az egyetemistáknak is segíteni: a diákigazolvány felmutatásával kedvezményesen veheti igénybe minden hallgató – külföldi és magyar is egyaránt – szolgáltatásaikat. Egyre több egyetemista tart kiskedvencet albérletében, akikkel ugyanúgy baj történhet, mint az emberekkel, így jó, ha ők is segítséget kaphatnak, méghozzá jutányos áron.

Illés Réka Gabriella

„Van, amire nemet mondok...” – Ganxsta Zolee és a Kartel a SZIN-en

Kicsinek bizonyult a JATE Stage sátra a SZIN-en, amikor Ganxsta Zolee és a Kartel rákezdett. A koncert után a gengszter-rap hazai legjelesebb képviselőjével beszélgettünk a médiáról, a lemezpiacról és egy távoli, európai rendhez szokott szemnek egzotikus országról.
A koncert képei

Nem először jártok Szegeden, de azt hiszem ma igen keveset sikerült látnod a városból.
Nagyon jól látod, talán száznegyvenedszerre lépünk itt fel. Valóban csak annyit láttunk, hogy áááá…. bekanyarodtunk és itt vagyunk. De nagyon jól ismerem, mert az én anyukám szegedi, a gyermekkorom nyarainak kétharmadát itt töltöttem.

Mennyit vesz ki belőled egy ilyen koncert?
Száz százalékot, de ezt másnap visszatöltöm. Én hegylakó vagyok, és nagyon kevés van ebből a típusból… bárki belehalt volna abba, amit én csinálok. Holnap fölkelek délben, kézenállva körbemegyek az Egyenlítőn, utána húzunk le Nyíregyházára, mert ott van dolgom.

És mindezt hogy bírja a család?
Az már egy másik kérdés! Az nehezebb, az nem fizikai, az szakmai kérdés…

Mennyire zavar a bulvárújságírás, azok a nem valós, kitalált, a magánéletedben vájkáló cikkek?
Maximálisan zavar…. már be kellene ezeket tiltani. Én tudom, hogy ezeknek mennyi a valóságtartalma, és ha más emberekről olvasok, ugyanilyen szerencsétlenekről, mint én ilyeneket: ….úúúú összejött…., úúúú eltört a mája…, akkor azonnal elosztom néggyel és utána még kettővel!

A zord külső érző szívet takar…. kutyások vagytok vagy cicások?
Egyértelműen kutyások, és ezen belül harci kutyások… két vödörfejűm van, a Leonka bajnok a testépítésben, a Doncika meg a gyengénhallók bajnokságát nyerte meg.

Ezzel a hülye kérdéssel oda akartam kanyarodni, hogy te is jónéhány reklámban, celebműsorban szerepeltél. Van az a pénz, amiért – ahogy mondani szokták – korpásodik a hajad, vagy azért megvannak a határok, és létezik olyan felkérés, amit nem vállalnál el?
Most is korpás, kéthete nem tudtam megmosni a hajam, mert annyi bulink volt…. A viccen kívül persze van, amire nemet mondok. De ebben az országban az ember rákényszerül arra, hogy olyan dolgokat csináljon, olyan dolgokat vállaljon el, amihez nem feltétlenül fűlik a foga. Mert van nekünk egy zenekarunk, a Kartel, aki letett már valamit az asztalra, van hat aranylemezünk, három platinalemezünk, de ezzel együtt azt kell csinálni, hogy piros durex-ruhában beleugrok seggel egy pocsolyába. Erre nem feltétlenül vagyok büszke…

Mennyire zavar benneteket a lemezpiac válsága?
Maximálisan… a lemezpiac úgy ahogy van, meghalt! Ezt föl kell fogni, hogy olyan, mint lemezeladás már nem létezik. És ebből semmi kiutat nem látok. Át kell strukturálni az egész zeneipart. Most már nem lemezben vagy albumban kell gondolkodni. Bármilyen fáj ezt kimondanom, de Ákos csinálja jól azzal, hogy dalokat csinál, és egy-egy dalból megpróbál fél-egy éveket élni. Ez generál és ez hoz új embereket, új koncerteket, új felkéréseket. Olyan hogy új lemez, új album, mint termék már nincs. Mi csináltunk persze egy ilyet, egy kézzel foghatót, mert ilyen régimódi hülyék vagyunk, de a kutyát nem érdekelte. De nemcsak a miénk, a másé se fogyott. A dalok vannak, ezeket letöltik, hallgatják…

Mi lesz veletek az év hátralévő részében?
A többiekkel mi lesz, fogalmam sincs, én megyek tovább és lehasítom az eget, leszakítom a Holdat, körbeszaladok vele az Egyenlítőm és átdobom a Marsra… de a hülyeséget félretéve, csinálunk egy új klippet a Nincs erő című dalunkhoz. Szeretnénk a nótát a rádiókba is eljuttatni. De ez nagyon nehéz dolog. Mi azért elég rétegzenét csinálunk, és ezt nem feltétlenül kedveli a média. Egyfajta kettősség van körülöttünk: vagyok én, a Zoleeka, akit a nagymama is szeret, kutyái vannak, nagyon aaaaranyos… és van a Kartel zenekar, akik pedig azt képviselik, hogy bandaháború, gyilok, vér, kurvák, kábítószer… Ezt nem nagyon szeretik a médiában.
Ezért van az, hogy Zoli gyere nagyon jó lesz… dobjál már fel egy számot… hűűű ezt nem lehet leadni… Marha nehéz az, amikor azt szeretném, hogy a Kartel zenekar valamilyen szinten meg legyen becsülve a médiában, a rádiók és a tévék játsszák a számokat. Mert ha nem szűk nadrágban ugrálok kislányoknak és nem arról éneklek, hogy fagyi, akkor nem nagyon adják le.

Bár ahogy nézem a Music Channelen a Jay Z 99 Problems klipjét, ahol mindenkit lelőnek, folyik a vér és csak a sittes négerek gyúrnak benne… az lemehet. Ha mi egy ilyet csinálnánk, akkor egyből aaaaaahhhh…  nem engedik, mert nagyon rossz az üzenete. A Telepi gyerek című nótánkat a Hajdú Petinél, aki nekem nagyon jó barátom, be akartuk tenni a műsorába. Felvették az egészet, azután meg a TV2 jogászai azt mondták, hogy nem lehet eladni, mert olyan az üzenete. Pedig nincs is benne csúnya szó, de olyan az üzenete maga, hogy szerintük leadhatatlan.
A világ nagyon rossz felé megy, ez a kurva nagy tolerancia, mindenre vigyázni kell… a néger, juj az nem olyan…, ez nem jó…, juj azokra meg vigyázni kell… nem szabad megsérteni őket… De az sem jó, amikor teljesen elharapózik az erőszak, de ennyire visszafogni, ennyire vigyázni sem jó. A kertek alatt meg olyan megy, hogy le a kalappal, közben meg mutatjuk, hogy virágzanak a rétek… ez nagyon gáz!

Néhány évvel ezelőtt egy nagyon érdekes országban jártál többedmagaddal…
Kazahsztán egy csoda, ott annyira nincs semmi, hogy azt is keresni kell. A horizonton van négy teve, nincs út, az egész ország csak offroad. Ott nincs korrupció a rendőröknél, óriási… de én hamar belerázódtam, nagyon bírom ezt a dél-amerikai tempót, amikor meg kell találni a hangot mindenkivel és lehet mutyizni… én ezt szeretem. Én utálom a rendet… Onnan kurva messziről látszik Magyarország, térben, időben teljesen más világ. De én nagyon hamar beleszokok az ilyenbe, Svájcban nagyon szarul érezném magam… minden bezár időben. Kazahsztánban ha kifizeted, akkor nem zár be a kocsma addig, amíg ott vagy. Mindent meg lehet dumálni, ha van kapcsolatod… bemutatsz egy papírt, amikor téged elvisznek, azonnal haptákba vágják magukat. Átmehetsz olyan területen, ahol hadsereg nem mehet át, mert neked olyan papírod van… vagy olyan hamis papírod…

Vannak korszakaitok? Amikor változik az országban az irány, akkor ti is változtok?

Nekünk csak korszakaink vannak. Egyébként meg nem érdekel, én mindig ugyanazt képviselem. És ebből is vannak konfliktusaink a többiekkel, mert szerintük nem mindig működik ugyanúgy egy dolog. Én nem nagyon szeretek változni, van egy nagyon markáns elképzelésem a világról, a zenéről, a szövegekről és mindig ezekhez tartom magam. Van olyan korszak, ami ezt elfogadja, és van olyan, ami nem.
Az utolsó két évben nagyon feljött a zenekar, van rá kereslet, de széles körben nagyon nem tudják elfogadni. Nagyon cenzúrázva van az a dolog, amit mi csinálunk, viszont ezért van rá nagy érdeklődés underground szinten. Pedig ezt a vonalat át kellene lépnünk, hogy végre játsszanak bennünket a rádiók. És ez nagyon nehéz! Most például egy kaposvári e-mail jött vissza, hogy nagyon szeretnek a szervezők, de a szponzor azt mondta, hogy szó sem lehet róla, hogy a Kartel fellépjen, ott gyerekek is vannak…

Újra szólt a SZINmnusz – Magna Cum Laude

Szeged már-már helyi bandájának számító Magna Cum Laude újra hozta a SZINen a megszokott formáját. Mező Misiék értő módon fogták meg a nagyszámú közönséget, az pedig egyként énekelte végig az összes slágert. A szubjektivobjektiv bloggal közös interjúnkra a koncert végén kaptunk lehetőséget.

Illés Réka: Mondhatni, hogy a szegedi közönség már hazavár benneteket. Mennyire szerettek itt zenélni?

Mező Misi: Hihetetlen mód szeretünk itt játszani. Nem szabad elfelejteni, hogy nekünk van egy „SZINmnuszunk”, amit erre a fesztiválra írtunk. Ezt egyébként nagyon imádják az emberek, elég nagy sláger lett, hál’ Istennek. Tudod, amikor nem kell izgulnod amiatt, hogy hova jössz: ha ismeretlen helyen zenélsz, mindig van egyfajta félsz az emberben, hogy mennyire ismerik a dalainkat és mennyire szeretik a zenekart. Ha Szegeden játszunk, és most legyen szó a SZIN-ről vagy akár az IH-ról, akkor van egyfajta garancia, hogy biztosan összeverődik egy nagyon jó közönség, akik tudják értékelni amit csinálunk.
Szabó Tibi: Egyértelmű, hogy imádjuk Szegedet! Valahogy évekkel ezelőtt kialakult ez. Minden várossal úgy szokott lenni, hogy elkezdünk vele megismerkedni, kialakítani a területet. Szeged esetében egyszer csak azt vettük észre, hogy úristen, már kéthavonta játszunk itt! Először azt hittük, hogy ez egy kicsit sok, de végül ez a dolog így kialakult. Egyfajta „szín” fesztivál ez a SZIN: még lélegzik, még van benne valami emberi.

I.R.: A dalaitok pozitív energiát árasztanak, és a zenétekkel boldogságot adtok át a közönségeteknek. Ti honnan veszitek az energiát?
Sz.T.: Hát például a közönségtől. Egymástól ellopkodjuk.
M.M.: Igen, igen! Én egyébként azt szoktam mondani – hogy élhessek egy nagyképű kis mondókával, akkor ez az ars poeticám – „A zenélés nem más mint érzések és energiák ide-oda passzolgatása a közönség és a zenész között.” Én hiszem az, hogy ez így van. Ha valaki jó koncertet csinál, az nem 100%-ig a zenekar érdeme. Nagyon fontos szerepe van ebben az egészben a közönségnek. Ha a közönség nem jó, akkor mindig egy kicsit silány lesz a koncert is.

Sz.T.: Igen, előfordul. Volt már olyan koncertünk, hogy iszonyatosan sokan voltak, de kissé megrekedtek a nézők szintjén. Lehet, hogy éppen pont úgy verődött össze háromezer ember, hogy életükben először hallottak bennünket zenélni. Ilyenkor nincs aktivitás a közönség részéről, és sajnos a zenekaron is lehet érezni, hogy csak úgy magának játszik. De mi azért megpróbáljuk mindig bevonni a közönséget is.

I.R.: A szegedi közönség most milyen volt?
M.M.: Hibátlan! Magáért beszél az, mikor az ember azt kéri a közönségétől, hogy egy kicsit mutassa a zenekar irányába az, hogy élvezi. És azt látni, hogy x ezer ember a keze a magasban van és éneklik a dalainkat, hát hihetetlen érzés. Ha egy kicsit vulgáris szeretnék lenni, akkor azt mondhatni, hogy ez felér egy orgazmussal.

A koncert 72 megapixeles képen
katt a képre

I.R.: A Köszönet című dalotokat hallgatva felmerült bennem, hogy egy szerelmes párról szól vagy inkább egy társaságról szól?
M.M.: Profi vagy!
Sz.T.: Amikor ez a dal íródott, akkor istenigazából még a refrén meg a tartalma nem fedte a valóságot. Aztán én mindenféleképpen addig csűrtem-csavartam azt a szöveget, hogy a társaságról szóljon. A párkapcsolati rész is hozzátartozik, valakinek ezt jelenti. Alapvetően inkább szeretnénk ezt a dalt annak betudni, hogy rólunk szól, a társaságról.
M.M.: Ez egyébként ahány ember annyi értelmezést nyer, de te jól láttad ezt. A dalt lehet egy párra ráhúzni, vagy az élet más területeire, akár egy zenekarra vagy egy közönségre. Teljesen mindegy, hogy ki mit képzel bele ebbe az egészbe. A lényeg az üzenete: ebben a felgyorsult világban az ember nem igazán szokott odafigyelni a másikra, olyan dolgokra, amik igazán fontosak és meghatározóak egy ember életében.

Illés Tibor: Misi, jó ez az új szakáll-stílus, kicsit talán Tom „Számkivetett” Hanks-esre sikeredett.
M.M.: Nagyon jó! Nekem mindig is volt szakállam, és szakállunk is. Szakmán belül mindig úgy hívtak minket, hogy a Szakállas Beatles. Egyébként úgy döntöttem, hogy most növesztem. Van és kész. Lehet, hogy két hét múlva nem lesz. Nem ez a lényeg, hogy ki hogy néz ki, hanem, hogy mit szeretnénk üzenni a világnak.

I.T.: Ez volt a vidámság, de most egy viszonylag komolyabb kérdés: mennyiben érint benneteket a lemezpiac válsága?
M.M.: Van akit érint, van akit nem. Bennünket nem érint. Ha azt nézzük, hogy régen 400 ezer eladott lemez jelentette az aranylemezt, és most ötezer vagy ennek a fel, az egy hatalmas kudarc, de mi nem annak éljük. Mondjuk azt, hogy mostoha lemezeladási statisztikákban is tudjuk hozni azt a dolgot, amit elvárható egy népszerű zenekartól.

Sz.T.: Ez is attól függ, hogy kire nézve: a zenekarra vagy a lemezgyárra? Mert az utóbbinak tuti rossz, de egy zenekarnak majdnem teljesen mindegy.
M.M.: Nézd, az, hogy egy zenekarnak arany vagy platinalemezei vannak, mint például nekünk, az azt jelenti, hogy szerencsések vagyunk. Az nem egy újkeletű dolog, hogy egy zenekar felrakja a honlapjára a komplett lemezanyagát, hogy ingyen letölthetik. Nálunk még nem jött el ez az idő. Mondhatnánk azt, hogy nem érdekel, hogy az emberek a fizikai valójában meg tudják fogni, meg tudják vásárolni a lemezt, hanem inkább felrakjuk az oldalunkra, és inkább az legyen a fontos, hogy hányan jönnek el a koncertjeinkre és nézik meg a videóinkat.
Sz.T.: Nem szeretnénk azért, hogy ez a dolog eljusson idáig. Ez olyan, mint egy könyv, amit az ember a kezébe vesz: meg lehet fogni, látni lehet a szépségét. Nem szeretnénk, ha ez a dolog elveszne.

szubjektivobjektiv: Illés Réka

A látható fényen túl – interjú Datki Zsolt infrafotóssal

Datki Zsolt neurobiológus, a neurodegeneratív betegségek kutatója egy picit más szemmel látja a világot. Munkája közben a mikroszkópon keresztül, szabadidejében a látható fényen túl. Zsolt infrafotós. Különös szenvedélyéről, az infravilágról a szegedi REÖK palotában 2012. október 5-én nyíló kiállításának alkalmából beszélgettünk.

– Ha jól tudom, nem szegedi vagy, sőt nem is Magyarországon születtél.

– Valóban, én Erdélyben születtem, Sepsiszentgyörgyön, nagyjából 550 kilométerre Szegedtől. Érettségi után 1996-ban jöttem át Magyarországra, Szegedre. Ekkor felvételiztem az egyetemre, biológus szakra. Már Erdélyben, a Székely Mikó kollégiumban is ezt tanultam, ez érdekelt. Akkoriban már volt egy Smena 8-as kis fényképezőgépem, amivel egy műanyag mikroszkópon próbáltam fekete-fehér képeket alkotni. Nekem a mikroszkópia volt a fő érdeklődési irányom, ezért is jöttem biológus szakra.

– Könnyen sikerült bekerülni a szegedi egyetemre? Hogyan teltek a hallgatói évek?

– Egyáltalán nem volt könnyű. Egy makói család, akiket a 90’-es években ismertünk meg, amikor Erdélyből sokan jöttek át Magyarországra, úgymond „üzletelni”, valamilyen fogást találni az életben, néhány év múlva adott egy befogadói nyilatkozatot, hogy teljes körű felelősséget vállalnak értem, és így kaphattam tartózkodási engedélyt. Ennek segítségével 1998 januárjában bekerültem az Öthalmi Diáklakásokba is.
Az akkoriban egy külön világ volt, egy katonasággal és a vadnyugattal ötvözött kis világ. Ott nem létezett semmi luxus, nagy gaztenger borított mindent, nagyon vadregényes volt. A kollégiumban eltöltött hat évem alatt sok mindent megtanultam, rengeteget kaptam az emberekből. Ugyan ezt megkaphatja bárki egy kollégiumban is, de az öthalmisok egy kicsit másfajta társaság volt. Akkor indult az egész, kint volt az Isten háta mögött, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Úgy éreztem magam, mint egy kiképzőtáborban. Onnan a városba bejutni is már önmagában felért egy kalanddal. 1996 és 2001 között tanultam az egyetemen, a szakdolgozatomat is mikroszkópiából írtam, és továbbra is ezen a vonalon maradtam.

– Mi érdekelt a mikroszkópiában?

– Itt egy úgynevezett fénydetektálási és rögzítési eljárással kapjuk meg a tudományos eredményeket. Ilyen például a fluoreszencia, a lumineszencia, az abszorbancia. Ilyenkor a biológiai mintából jön egy jel és ennek a befogása, detektálása a cél. Ezekből következtetünk azután tudományos adatokra, tényekre. Ez viszont nagyon közel áll a fotográfiához, csak az eszköz más, de maga az elv ugyanaz.

– Hogyan kötöttél végül ki a neurobiológiánál, az Alzheimer-kór kutatásnál?

 – A szakdolgozatomat Laskay Gábornál, az egykori Növénytani tanszéken írtam meg. Ő ismerte az Orvosi Vegytani Intézetben Penke Botond professzor urat. Ekkor, 2001-ben felvételiztem a PhD szakra, ami nem volt egyszerű, mert nem volt még meg sem a bevándorlási engedélyem, sem az állampolgárságom. Egy kis trükköt kellett alkalmazni. A bevándorlási hivatalban azt mondtam, hogy meglesz a PhD ösztöndíjam (ami igaz is volt, csak időpontját tekintve bizonytalan), az egyetemen pedig azt mondtam, hogy beadtam a bevándorlási engedélyre a kérelmet. Itt pedig bíztak abban, ha felvesznek, akkor egy éven belül megkapom az engedélyt. Nem volt más választásom, mert annyi pénzem nem volt, hogy más úton intézkedjek. Ennek persze visszatekintve megvan a maga romantikája, de pár ősz hajszálam azért kinőtt.
Abban az időben még volt sorkatonaság Romániában, és ha én haza mentem volna, akkor, mint sok más magyart, a jó mély román földekre vittek volna el. Nem mintha féltem volna a katonaságtól, de inkább tanulni akartam, sőt onnan sem anyagilag, sem más formában nem tudtam volna tartósan Magyarországra visszajönni. Nekem a PhD egy menedék volt, hogy itt maradhassak.
Az Orvos Vegytani Intézetben készítettem el a PhD-t, és 2005-ben doktorrá avattak. Most már egy saját labort vezetek, ahol van egy pár mikroszkóp, kisállat-tomográf, és ugyanúgy fotográfiai úton kapjuk az eredményeket.

– Ha visszatekintesz gyerekkorodra, fiatalabb éveidre, hogyan épült fel a fotós felszerelésed?

– Először egy román gyártmányú, a magyar Pajtás gépnek megfelelő kis masinám volt, ezt követte a Smena-8. Ezután már itt, Magyarországon egy bizományiból tudtam venni egy Zenitet, ami még a mai napig is megvan. A fotózás és a kutatás révén a Nikon felé fordultam, aminek szinte végigjártam az összes lépcsőjét a D40-estől a D4-esig.

– Hogyan kóstoltál bele az infrafotózásba?

– A közeli infra fényt, amit az emberi szem már nem lát, a 7-800 nanométer közötti hullámhosszban alkalmazzuk a mikroszkópiában is. Itt nagyjából ez a felső határ. Ezt én már ismertem. A valódi infrafotózás lehetőségéről hét évvel ezelőtt egy ismerősömtől hallottam, ekkor azonban még a digitális technika sem volt igazán a helyzet magaslatán. Az interneten is csak néhány képet találtam, amelyeket külső infraszűrővel készítettek, állványról. Ez az ugynevezett klasszikus infrafotózás közismert módszere.
Kezdetben ezek a tájképek fogtak meg, persze némelyikük kissé giccses volt, mások pedig egészen művészi hangulatot sugallottak. Kíváncsivá is tett, hogy a világ többi részére, a portrékra, a műtermi alkalmazhatóságra hogyan lehetne ezt kiterjeszteni. Ekkor elkezdtem technikailag kísérletezni. A floppy lemez anyaga is például egyfajta infraszűrő, de később lassan komolyabb szűrőket is vásároltam.

Ekkor jöttem rá, hogy előtétszűrővel, állványról lehet fotózni, de nem mindent, ugyanis nagyon hosszú volt az expozíciós idő. Így csak a mozdulatlan tárgyakat tudtam lencsevégre kapni. Ekkor a gépet kezdtem el átalakítani úgy, hogy kézből, normál expozíciós idővel portrékat, vagy bármilyen mozgó témát meg tudjak infrában is örökíteni.

– Mit jelent ez az átalakítás?

– Fogtam a legegyszerűbb tükörreflexes Nikon gépemet, a D40-est, az interneten utánanéztem, vettem egy nagy levegőt és szétszedtem. Ez a mai világban már bevett szokás, mielőtt bármit csinálunk, először az internetet kell felkutatni információkért. Találtam is egy képsorozatot, ahol a gép szétszerelését mutatták be. A munka közben eljutottam egészen az érzékelőig. Ide a gyárban betesznek egy szűrőt, azért hogy az UV sugárzás ne kékítse, valamint  az infrasugárzás ne vörösítse-barnítsa a képet, hanem azt adja a fénykép vissza, amit az emberi szem is lát. Ezt kivettem, és egy saját kezűleg kivágott infra üvegszűrőt tettem be a helyére. Persze ezt többször is meg kellett csinálni, és az eredmény egyre jobb lett. Most már van három ilyen gépem is, ami különböző hullámhosszakkal dolgozik.

Ez azt jelenti, hogy az infravörös fényképezés 780-800 nanométeres hullámhossztól kezdődik és megy felfelé egészen az 1500-1600 nanométerig. Ezt még a normális érzékelők látják. De be lehet tenni olyan infraszűrőt is, amiben egy kis látható fény is belekerül a 600-650 nanométeres tartományból. Ez egyfajta álszíneket, tónusokat visz bele a képbe, és így meg lehet különböztetni a színes infrát vagy a színezett infrát és a fekete-fehér vagy teljesen monokróm infraképet.
Ez persze nem új felfedezés, hiszen a fotósok régen analóg módon, infrafilmekre is dolgoztak, csakhogy ezeknek a filmeknek az érzékenysége csak 1200 nanométerig terjedt, valamint a filmek elég szemcsések voltak. Ez ma, a digitális gépek világában már nem így van, hiszen alacsony érzékenység mellett, nagyobb tartományban tudnak a gépek dolgozni, sokkal tisztább képek készíthetők.
Az egyik nagyfelbontású gépem, amit teljesen átalakítottam, már csak az infrafotózást szolgálja. Ezzel stúdióban tudok portrékat, aktokat, művészi felvételeket készíteni. Ide kifejezetten infra reflektorokat vásároltam, amikkel már hangulatképeket is be tudok világítani.

– Milyen objektíveket használsz a munkád során?

– Ez nagyon érdekes, mert elsősorban olyan objektívek alkalmasak infrafotózásra, amik nincsenek felületkezelve. A Canon esetében van egy úgynevezett fluorit, a Nikon esetében pedig a nanokristályos bevonat. Ezek megölik az infrát, megölik a kontrasztját a képnek. Ezért én a 90-es évek elejéig gyártott, külső rekeszállításos, az analóg világban tervezett objektíveket használok, mert ezek a legjobbak, még nem felületkezeltek, viszont nagyon szép képet produkálnak.
A fókuszbeállítás is nagyon sarkalatos pontja az infrafotózásnak. Azt el kell felejteni, hogy zoom objektívvel, teljes tartományon a fókusz megmarad. Minél inkább infrás egy gép, annál szűkebb az a tartomány, ahol utánállítás nélkül az automata fókusz működik. A blendétől, a távolságtól, a hullámhossztól függ. Függ attól, hogy vakuval van világítva, vagy napfénnyel, mert más-más hullámhosszakkal vannak telítve. Ezért van egy táblázatom arra, hogy milyen blendével, milyen távolsággal használok egy-egy objektívet. Nagyon be vannak szűkítve a lehetőségek, nem olyan dinamikus a fotózás, mint a látható fénynél.

 – Milyen különbségek vannak a tájképek és a stúdiófelvételek között?

– A fotósnak mindig arra kell vigyáznia, hogy ne legyen túl giccses a kép, ne lépjen túl egy ízléshatárt, ne legyen túl harsogó. Ezen belül az infrafotózás a fényképezés barokkja, a szürrealista irányzata. Egyrészről szürreális, mert az emberi szem számára úgy jeleníti meg a tónusokat, ami nem megszokott. Így a víz koromfekete, az égbolt, mivel nedves-párás, az is fekete, a növények viszont visszaverik az infrafényt, ezért ezok hófehérek. Ilyenkor olyan, mintha téli tájkép lenne, de mégis nyári.
És azért barokk, mert ennek ellenére, ha úgy csinálják meg a képet, hogy nem lesz giccses, akkor mégis mesebeli hatást érhetünk el vele. Így kapjuk ezt az egyfajta szürreális-barokk világot, ami egyben valóság is, de első pillantásra nem értik az emberek. Furcsállják, és azt kérdezik, hogy télen lett fotózva, de mégis fák és levelek vannak, sőt az emberek pedig rövidnadrágba járnak.
Az állatok és az emberek fotózás már egy egész más dolog, mert az arc legmeghatározóbb elem, a szem, teljesen más módon látszik. A szivárványhártya és a fehér szemgolyó viszonya egymáshoz egy kicsit horrorisztikusabb. Erre azonban nagyon kell vigyázni, mert egy esztétikus aktnál például nem biztos, hogy ez jó. Ennek ellenére van, amikor ennek hangsúlyozása átbillen egy olyan extrém fotóba, hogy kifejezetten érdekessé teszi a képet.

Azt tudni kell, hogy az infra nem a bőr felületéről verődik vissza, hanem egy picit mélyebbről. Ennek az az érdekessége, hogy azoknál a vékony bőrű hölgyeknél, uraknál, akiknek az erezete közel fut a bőr felszínéhez, és ha ezt úgy fotózzuk, akkor a képen látszódni fog az érhálózat. Ebből akár egyfajta groteszk kép is születhet. Az egyik fotómon, mely a kiállításon is megtekinthető lesz, a modell arca angyali, a teste pedig teljes erezettel ellátott.
Ha pedig más szögből világítjuk meg a modellt, akkor átbillenünk egy másik irányba. Ilyenkor a bőr nagyon sima, az összes anyajegy és pigmentáció csak morfológiailag látszik, de színezetben teljesen eltűnik. Ezért az arcok, főleg a nőknél, retusálást szinte egyáltalán nem igényelnek, gyönyörű, fiatalító hatásúak a képek. De vigyázni kell, ne legyen túlzottan műanyag hatása a képnek. Vannak olyan hölgy ismerőseim, akik negyvenes-ötvenes éveikben vannak, és ezért imádják az infrát.
A másik érdekesség pedig a tetoválások látványa. A szabad szemmel láthatóak általában pasztellszínűek, a fekete is inkább mélyzöld. A mélyebbről visszaverődő infra pontosan onnan jön, ahol a tetoválás festékrétege van a bőr alatt. Ebből kifolyólag anélkül, hogy ráerősítenénk, nagyon kontrasztossá válik a tetoválás és teljesen más a fekete-fehér tónusarányoknak a váltakozása, mint a szabad szemmel látható festékbevitel. A kiállításon ez két képen is jól megfigyelhető.
Azután ott van a háttér kérdése. Ha én egy fekete hátteret akarok a stúdióba, akkor nagyon sokat kell válogatnom a szövetboltban, mire a megfelelőt ki tudom választani. Úgy mentem be, hogy megkértem az eladót, had fényképezzem le a vásznakat. A megfelelőből persze több méternyit megvettem. Ugyanis infrában a legtöbb fekete szín fehér, az infrát nem érdekli a valódi szín, hanem az anyag érdekli: elnyeli vagy sem. Ez is egy külön érdekesség.

– Kikkel dolgozol, kik a modelljeid?

– Az összes modellem amatőr: ismerősök, egykori vagy mostani barátok. Jobban is szeretem őket, mert a profik tudnak úgy viselkedni, mintha természetesek lennének, de ez mégis érződik rajtuk. Az amatőrök egy ideig nem tudnak természetesen viselkedni, de amikor a feszültség leolvad róluk, ami részben a fotósnak is köszönhető, akkor a legtöbben ténylegesen természetessé válnak. Ettől kezdve pedig már valódi embereket lehet a képeken bemutatni, nem pedig önmagukat megjátszó vagy felvett stílust magukon viselő modelleket.

– Hogyan született meg a kiállítás anyag, hogy kerültél a REÖK-be?

– A képek alapvetően folyamatosan készültek, mivel a kültéri fotók mellett nagyon megtetszett nekem az infra stúdiós alkalmazása. Mint férfi egyértelműen a női testet, a női szépséget helyezem előtérbe. Idén májusban egy önkormányzati pályázatot nyertem, kiállítás céljára Nő a láthatatlan világban címmel. Ez anyagilag is adott egyfajta löketet. A REÖK kiállítás története pedig most már nagyon egyszerűnek, amolyan filmbe illőnek tűnik.
Megkerestem a REÖK művészeti vezetőjét, Nátyi Róbertet, akivel előtte soha nem találkoztam, nem is tudta rólam, hogy ki vagyok. Fekete kartonokra, tízszer tizenötös fotókat kasíroztam fel és ezeket mutattam meg neki. Az asztalra kiterített képeket oda-vissza nézegette, majd tízpercnyi csönd után egyszer csak azt mondta, hogy jó, legyen. Én próbáltam megkérdezni tőle, hogy akkor most ez biztos, mire közölte, hogy ha ő egyszer azt mondja, hogy igen, akkor az úgy van.
Én nagyon örülök, hogy sikerült elnyerni a tetszését, mert azt mondják róla, hogy nagyon kritikus, nagyon nehéz őt megnyerni, mindig vigyáz arra, hogy mi kerül ki a REÖK falaira. A nyár végén ezután pontosítottuk az ötvenegynéhány képből azt a huszonkettőt, ami kiállításra kerül. Ezek már nagyobb méretűek, rendesen paszpartuba vannak rakva.

– Hogyan tovább, vannak-e még „fehér foltok”, új területek az infrafotózásban?

– Egyelőre szándékosan kerültem azt, hogy a tudományos világba készített fotóimat átvigyem a művészetbe. Ezt még továbbra sem akarom megtenni, mert az infrafotózást művészi célra akarom használni, nem pedig művésziesen elkészített tudományos fotózásra.
A másik irányban pedig most társultam egy könyvkötő mesterrel, Bakai Beátával, akinek segítségével a fotóim analóg módon is megjelennek például vászonra nyomtatva. Így már komoly megrendeléseket is tudunk teljesíteni. Azt látjuk, hogy kell, érdekli az embereket, mi pedig nem titkoltan egy új stílust akarunk teremteni. És ezt nem pusztán technikai oldalról szeretnénk megfogni, tehát ne a technika adja az újdonságot. Minden fotós álma a saját világának a megteremtése, saját vonásokkal, a csak rá jellemző habitussal.

– Van az infrafotózásnak valamiféle irodalma, szakkönyve?

– Ezekkel én sehol nem találkoztam, tulajdonképpen nincs leírva szinte semmi. Ezért a mai napig fogalmam sincs, hogy mi várható, ha egy újabb helyzettel találkozok, de az biztos, hogy nem úgy, ahogy látjuk. Az infrafotózást szeretném úgy felfejleszteni, hogy belátható időn belül egy könyvet tudjak megjelenteni a technikáról.
Az utolsó magyar nyelvű leírás Az infravörös fényképezés csodálatos világa címmel 1932-ben jelent meg. Egy pici kis füzet az egész. Akkor ráadásul még nem is filmre, hanem üveglapokra történt a fotózás. Ebben a füzetkében pontosan le vannak írva a receptek, az eljárások.
Egy könyvre azonban valóban szükség lenne, részben az infrafotózás történetének feldolgozására, részben pedig a technikai megoldások, részben pedig az egész jövőjének szempontjából.

– Erdélyben próbálkoztál-e kiállítással, bemutatóval?

– Még nem, mert az itteni életem időben annyira telített, hogy csak a szüleim meglátogatására jut időm. Persze képeket készítettem erdélyi falvakról, az ottani vidéki életről, tájakról. Van tehát nyersanyag, csak még nem forrott ki, nem érett meg egy kiállításnyi anyaggá.

– Hol találkozhatunk még a REÖK palotán kívül a képeiddel?

– Idén októberben lesz még két kiállításom. Az egyik október 18-tól az Alsóvárosi Kultúrházban, ahol Toscána lesz a téma úgy, hogy a feleségem normál fotói mellé az én infra felvételeim lesznek társítva, melyek ugyanabból a perspektívából mutatják meg az épületeket, tájakat. A másik pedig az Új zsinagógában lesz október 24-től A reneszánsz infravörösben címmel. Ezen a tárlaton Visegrád, Zsámbék, és Toscana, Firenze területeit mutatjuk majd be.

Egy orvostanhallgató középkori könyvei – Pásztor Pálma

Az érzések függetlenek a korszaktól 

A Nyughatatlan lélek és A duellátor a középkori Magyarországra varázsol bennünket olvasás közben, s vívódó sorsokat, szerelmeseket, a korabeli élet sajátosságait ismerhetjük meg könnyen olvasható, szórakoztató, mégis hiteles formában. A Szegedi Tudományegyetem orvostanhallgatója, a 21 éves Pásztor Pálma mesélt nekünk az eddig megjelent két történelmi témájú regényéről és írói munkásságáról és beavatott bennünket készülőben lévő – immár harmadik – könyvének történetébe is.

„Nekem nincsenek álmaim. Csupán egyetlenegy: hogy végre szabad legyek, s ne mások eszköze! Nem tudom mit kezdenék a szabadságommal; de legalább az enyém lenne! Aztán alakulna a többi is… Dalnok, adj nékem álmokat.” – Nyughatatlan lélek

– Mikor kezdtél el írni, és hogyan változtál az évek során?

– Gyermekkorom óta a könyvek szerelmese vagyok és az olvasás mellett feltámadt bennem az igény, hogy magam is történeteket találjak ki. Már gyerekként is, de akkor még persze kezdetlegesek voltak, és egy időre abba is maradt a dolog. Úgy 7-8. osztályos lehettem, mikor újra feléledt bennem az igény aziránt, hogy részletesebben kidolgozzam és papírra vessem a gondolataimat. Ez kezdetben csak egy kedves időtöltés volt, de később a szenvedélyemmé vált. Remélem, hogy egy életen át megmarad ez a szerelem. Ritkábban verseket is költök, de elsősorban történelmi témájú elbeszéléseket és regényeket szoktam írni. Többen kérdezték, hogy nem tartom-e furcsának, hogy régi korok embereiről írok. Nekem nem nehéz beleképzelni magam egy ilyen ember helyzetébe, mert az ember alapvetően nem változott a századok során, ellentétben a körülötte lévő világgal. Az érzések állandóak: ugyanúgy boldogok szeretnénk lenni, mint évszázadokkal ezelőtt, legfeljebb másban keressük azt. Közel szeretném hozni ezt a világot az olvasóimhoz, így nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy korhű és hiteles legyen a leírásom az akkori környezetről és emberekről. Szóhasználatban is, ha külföldi témájú az elbeszélés vagy régies szavak fordulnak elő, igyekszem azokat olyan helyen alkalmazni, ahol ez nem zavaró, és ahol hitelesen hangzanak.

„Két kitaszított sorsa fonódik össze a regényben. Egy fiatalember küzdelme, hogy Károly Róbert lovagjává váljon, s bosszút álljon cselszövő nagybátyján apja haláláért; de, mivel korábban megvetett, fizetett bajvívóként élt, újra s újra kitaszítja a vitézi rend. Szerelme, egy kun törzsfő lánya, múltja tragédiája elől menekül, sokáig kedvese elől is titkolva származását. Egyszer azonban szembe kell nézni a fájdalmas emlékekkel. Képes lesz-e megbocsátani apjának a múlt bűneit? Vajon úrrá lehet tévedésein, s valóra válthatja álmát a duellátor?”

A duellátor

– Milyen dolgok inspirálnak?

– Leginkább a különleges jellemeket szeretem ábrázolni. Általában olyan emberekről írok, akiknek álmaik, céljaik vannak és sok mindenen keresztülmennek, hogy ezeket elérjék. Ha a történet elején ez még nem is forrta ki magát, a végkicsengésben biztosan megtalálják a maguk útját. A kitaszítottak, a kívülállók szerepe mostanában kezdett el érdekelni. Vagy olyan formában írok róluk, mint A duellátorban is, hogy a társadalom nem fogadja be őket, vagy, hogy maguk vállalják ezt a kívülállóságot, mert korábbi sérelmeik, fájdalmaik elől menekülnek. A jellemrajz általában úgy szokott nálam működni, hogy részben fiktív, részben pedig olyan embereket keresek szereplőnek, akik számomra érdekesek vagy fontosak, és egyúttal a saját vonásaimat is megörökítem egy-egy szerepben. A duellátor esetében ez úgy történt, hogy egy történelmi ismeretterjesztő könyvet olvastam, melyben ráakadtam erre a foglalkozásra és eszembe jutott:  „Hú, ezt de jó lenne leírni!”

– Íróként van-e példaképed?

– Konkrét példaképem nincs, de olvasni, mint ahogy említettem, nagyon szeretek. Kedvenc romantikus szerzőket tudnék említeni, mint például Jókai, Dumas, Mérimée, Sienkiwicz… Későbbiek közül Passuth László, Robert Merle, Núria Masot…

– Hogyan jött az ötlet, hogy a megszületett történeteket kiadasd?

– Magával az írással párhuzamosan alakult ki a vágy, hogy mások is lássák, olvassák és örömet szerezhessek a műveimmel nekik. A bátorításban, megerősítésben sokat köszönhetek tanárnőimnek, Asztalos Magdolnának és Békési Eszternek. Amikor azt a visszajelzést kaptam, hogy tetszik nekik az első könyvem, a Nyughatatlan lélek, akkor elkezdtem kiadókat keresni. Ezt a kötetet a Bába és Társa kiadó adta ki. Elég nehéz volt rájuk akadni, de végül 2009 nyarán beleegyeztek a könyv megjelentetésébe és ugyanezen év őszén már meg is jelent. A duellátor már a Novum kiadó kezelésében jelent meg idén februárban.

„Világéletemben mások szerzeményeit adtam elő, az íráshoz soha nem volt érzékem. De neked van! Te tehetséges költő vagy, Loránd… Igen, tehetséges vagy. De ebben a keserves jelenkorban lant nélkül nincs becsülete a poétának; még azzal együtt se nagyon. A magyar szavú verset az emberek nem olvassák, hanem mulatozás közben hallgatják… Neked vagy sok száz évvel ezelőtt kellett volna születned, s akkor talán körülrajongott poéta lehettél volna… Vagy talán éppen egy évszázadokkal későbbi jövő korán született gyermeke vagy. De most, ebben a jelenben nem hinném, hogy dicsőségben lenne részed… Ha a közönséged nem ismer el, akkor dicsőség sincs. Bár… nem tudom. Tehetséges vagy; talán dicsőséggel is megáld majd az Ég… Mindenesetre a dalnokmesterség ahhoz bizonyosan elég lesz, hogy megélj belőle!”

Nyughatatlan lélek

– Mesélnél egy kicsit a könyvek történetéről?

– A Nyughatatlan lélek az 1300-as évek Magyarországán, a trónharcok idején játszódik. Ebben két sors fonódik össze: az egyik egy vándorköltő, aki egyrészt a saját álmaival és kísérteteivel viaskodik, másrészt beleszeret egy már eljegyzett lányba, akinek érdekházasságot rendeltek el a szülei, és ebből lesznek a bonyodalmak. A másik szál pedig egy volt zsoldos katona, Marco sorsa, aki egy súlyos sebesülés után ráébred arra, hogy nem helyesen élt azáltal, hogy meggyőződése ellenére katonáskodott, így kezdi átértékelni az életét.

A duellátor szintén ebben a korban játszódik Magyarországon. Ebben is két sors fonódik össze: két szerelmesé. Az egyik fél a duellátor, amely egy régi foglalkozás volt. Szokás volt, hogy a vitás felek megvívnak egymással így eldöntve, hogy kinek volt igaza. Ez az istenítéletek egyik formája volt. Ha az egyiknek elég pénze volt, küldhetett maga helyett valakit, hogy ő vívjon meg a másik féllel. Nos ő volt a duellátor. Érdekesség, hogy ez a foglalkozás nagyon megvetett volt a középkorban. A főhősöm bizonyos szerencsétlenségek miatt került ebbe a helyzetbe, és az ő álma az, hogy Károly Róbert lovagja legyen, ám a lovagi rend újra és újra kitaszítja köreiből. Szerelme egy kun törzsfő lánya, aki a múltja tragédiája elől menekülve hagyta el törzsét. Később mindketten rájönnek, hogy nem lehet a múlt elől menekülni, hanem igenis szembe kell nézni vele és el kell fogadni azt.
A duellátor mondhatni friss élmény, mert idén került kiadásra. Próbáltam a két könyvnél egy stílust követni, de talán a második kicsit komolyabb az időközben eltelt évek miatt. Egy-egy könyvet körülbelül egy évig tart megírni, mert vannak közben kihagyások is.

– Hogyan látod te, mint szerző a saját műveidet?

– Mindenen lehet javítani, de úgy érzem, hogy amit ki lehetett hozni ezekből a témákból, azt nekem sikerült. Egy-két helyen már megjelent róla ismertető is. Az ismerőseimtől, barátaimtól mindkét kötettel kapcsolatban pozitív visszajelzéseket kaptam. Tetszett a fiatalabb és az idősebb korosztálynak is, így bátran ajánlom akár egy könnyű olvasmánynak is a könyveket a kalandok miatt, de van egy komolyabb síkjuk, mivel lélektanilag is sokat próbáltam belevinni a történetekbe.

– Az íróknál egy fontos kérdés, hogy hogyan is alkossanak. Te hogy vagy ezzel?

– Általában kézzel kezdem el írni a történeteket, de a jobb rendszerezés miatt, mivel hol a könyv elejére, hol a közepére való dolgok jutnak eszembe, kényelmesebb begépelni. Inkább este szeretek írni, és előfordult már velem az is, hogy az éjszaka közepén felébredve jegyeztem le az akkor eszembe jutó dolgokat. Az íráson túl olvasni is nagyon szeretek. Ezek mellett, ha már az alkotásnál tartunk, érdekelnek a kreatív dolgok, mint például a tűzzománcozás, amit régen csináltam is, de ez időhiány miatt abbamaradt.


– Most min dolgozol?

– Részint a következő regényemen, mely Szent Lajos Franciaországában játszódik, és a cselekmény egy titkos társaság, valamint egy apja nyomdokait kutató fiatalember körül bonyolódik. Másrészt pedig szintén történelmi tárgyú elbeszéléseken, melyek facebookos honlapomról is elérhetőek. Nem titok, hogy szélsőségesnek mondható abból a szempontból a személyiségem, hogy nagyon szeretem a történelmet, de érdekes módon a biológiára koncentráltam a gimnáziumban, mert az orvosira felvételiztem itt Szegeden.

Illés Réka

Riportunk helyszínéül a Kárász utcai Corso Cafét választottuk

A Fehértói Halászcsárda

Szegedikum már a Duna partján is

A méltán híres és ország-világ szerte kedvelt Fehértói Halászcsárda teraszán a halételekről és a szegedi emberek halfogyasztásáról Frank Sándorral beszélgettünk, természetesen egy jó adag haltepertő mellett.

– Magyarországon hogyan áll a népesség halfogyasztása?

– Tizenhat évvel ezelőtt rendeztük meg az első Halfesztivált Szegeden. Akkoriban 2,7 kg volt az egy főre jutó évi halfogyasztás a városban, de az országos átlag is hasonlót mutatott, miközben ez Európában 27 kg volt! 2010-11-ben már Szeged környékén elértük az évi 10 kg-ot, ami mindenképpen szép eredménynek lehet tekinteni. Egyre többen nemcsak vendéglőben, nemcsak karácsonykor, hanem otthon, hétköznap is fogyasztanak különféle halételeket. Ez bizonyos mértékben a Halfesztiválnak, és környék halászcsárdáinak is köszönhető.

– Honnan ered a haltepertő? Valóban szegedikum?

– Az 1930-as években egy Nyári Pál nevű intéző találta ki itt, a Fehértói Halgazdaságban, ahol még akkoriban nem volt csárda sem. Ez az étel azóta is igen népszerű a vendégeink körében, előételként, sörkorcsolyaként fogyasztják. A zsűri is azt értékelte benne, hogy roppant könnyen és gyorsan elkészíthető, beszélgetések, borozgatások remek kísérőétele, de előételként vagy főételhez is kapcsolható, akár menüsorba illeszthető. És nem utolsó sorban igazi szegedi kuriózum, szegedikum, ha szabad ezt mondani. Bármerről is jönnek a vendégeink ide, vagy a budapesti éttermünkbe, mindig keresik a haltepertőt. És hogy még kedveltebbé tegyük, hegedűformájú fatálon tálaljuk, hiszen nemrég derült ki, hogy a haltepertő Dankó Pista egyik kedvenc étele volt.

– Hogyan került egy szegedi halászcsárda Pestre, a Duna partjára?

– Egyik fővárosi vendégem ajánlotta ezt a Belgrád rakparti éttermet, ami akkoriban be volt zárva. Nem nagyon akartunk mi Szegedről máshová menni, de amikor megláttam az ottani panorámát, az Erzsébet híd és a Lánc híd közötti partszakaszt a nemzetközi hajóállomás tőszomszédságában, azonnal beleszerettem. Az esti Gellért hegy, a kivilágított hidak látványa egy olyan csodálatos környezetet teremtett, ahová valóban érdemes betérni. Lassan két éve nyitottuk meg a Szegedi Halászcsárdát, szépen növekszik a betérők száma.

Ott is az a célunk, hogy a jófajta szegedi halételeket megkedveltessük a vendégeinkkel. Érdekes, hogy sok szegedi is bejön hozzánk és próbálják összehasonlítani az ottani halászlevet a fehértóival. Sokan mondják, hogy a pesti jobb, mint az itthoni, pedig ugyanazokból az alapanyagokból, ugyanúgy fehértói halból készítjük, mint itthon.

A Szegeden tenyésztett hal méltán világhírű. Nagyon jó, szikes talajú, iszapmentes vízből kerül ki a tisztaízű hal, amit ráadásul folyamatosan ellenőriznek is. Én azt gondolom, hogy ez sokkal tisztább és egészségesebb, mint a tiszai, vagy a dunai hal.

– Mindig van egy kis „vita”, szurkapiszka a bajai és a szegedi halászlevekkel kapcsolatban. Mi az igazság, melyik az igazi, a jó halászlé?

– Persze mi, szakácsok állandóan viccelődünk egymással, azonban egyet előre kell bocsájtani: az igazi, az ősi recept az a bajaiaké. Amikor az alapléhez nem paszírozzák a halat, nem filéznek, az ősi halász vízparti módszerével készítik el a hallevet. Ez ugye egyszerű, gyorsan elkészül, míg a szegedivel több a munka. Ráadásul levesként fogyasztják, tésztával, zöldségekkel, a halat pedig külön eszik meg, kenyérrel.

A szegedit viszont már a gyerekek is ehetik, hiszen szálkamentes, filézett halból készül, sűrűbb, töményebb a leve. Együtt főzzük-tálaljuk a halhússal, belsőséggel, és csak nagyon kevés zöldség, főleg hagyma, esetleg néhány karika paradicsom kerül bele a végén, mert ennek savtartalma nem engedi „szétdőlni” a halat.

Az országban tulajdonképpen három helyen készítenek halászlevet, így a tiszai és a dunai mellett természetesen a Balaton partján is nagy hagyománya van ennek az ételnek. Mindegyiknek megvan a maga jól bevált receptje, amin vétek lenne változtatni. Persze folyóvizek és tavak mellett jobban ki tudott alakulni a halételek kultúrája, hiszen a hal igen kényes, régen élve nem tudták nagy távolságra szállítani. Manapság már a feldolgozott hallal messzebbre is el lehet jutni, olyan helyekre, ahol a halételek korábban nem voltak meghonosodva.

– Mit kínálnak Szegeden a hagyományosan jó hírű halászcsárdákban?

– Aki a halászlevet kedveli, az szívesen elmegy a szegedi halászcsárdákba, ahol egy hallevet túróscsuszával, puha házikenyérrel 2500 forint körül meg tud kapni, és jól is lakik vele. Nálunk ráadásul igen bőséges bográccsal adjuk, ami még két embernek is elegendő. Lehet, hogy ez is a titka a csárdák népszerűségének, nagyobb látogatottságának. A külföldiek, és a hazai turisták szívesen fogyasztanak halételeket a városban, de szabadtéri előadás előtt, vagy ünnepi alkalmakkor is betérnek hozzánk.

– A Fehértói Halászcsárda csapatával sok nagy, országos rendezvényen is lehetett találkozni.

– Mi csak olyan helyekre megyünk el, ahol meghatározzák, hogy hány adagot kell elkészíteni. Azt szoktam mondani, hogy elkészítünk tíz, húsz, ötven adagot is, de ezer, kétezer adag sem akadály. Tavaly egy nagyvállalat rendezvényére hívtak minket, ahol 12 ezer adag babgulyást főztünk, és 12 ezer lángost kellett megsütnünk. Innen Szegedről egy 45 fős busszal mentek a beöltözött szakácsok és gond nélkül megoldottuk ezt a feladatot is. Ilyenkor a Hansági Ferenc Vendéglátóipari iskola tanulói is szívesen segítenek nekünk, velük évek óta jó kapcsolatot ápolunk.

A tavalyi szegedi kajak-kenu vb-n pedig a versenyzőknek öt ökröt sütöttünk, ami igen nagy sikert aratott a gálavacsorán. Persze ennek az ételnek is megvan titka, szinte olyan, mint a kebab, ahogy sül, úgy faragjuk a szép, finom, porhanyós húst. Szerettünk volna hatot sütni, mert a hat ökör mégiscsak jobban hangzott volna.

– Ha itt, a Fehértói Halászcsárdába ki kelle emelni egy ételt a sok közül, melyiket választaná?

– Egy saját receptemet ajánlanám, a Boszorkányszigeti batyus halászlevet, aminek a vendégek között is nagy sikere van. Egy nagyon finom filézett ponty- és harcsahallébe, mivel sokan kedvelik a halbelsőséget, a haltejet és az ikrát belerakjuk egy kis tésztakockába, aminek a négy sarkát batyuszerűen összenyomjuk. Ezt tesszük bele a halászlébe, ami a fővés közben szépen megnő és felúszik a tetejére, ott lebeg.

Szegedi haltepertő, makói ropogós hagymakarikával

Hozzávalók 10 adaghoz:

ponty filé 2kg

só, őrölt fekete bors

őrölt szegedi pirospaprika

finomliszt

zsemlemorzsa, olaj vagy mangalicazsír

hegyes erőspaprika

vörös- és lilahagyma

A ponty „hasaalját” kisujjnyi vékony csíkokra daraboljuk, sózzuk, borsozzuk és letakarva legalább egy órát hagyjuk állni a hűtőben. A pácolt halcsíkokat beleforgatjuk a lisztes zsemlemorzsás és őrölt paprikás elegybe, majd forró zsíradékban kisütjük. A sütést követően szalvétára tesszük, hogy ne szívja magába az olajat vagy zsírt. Ezt követően a lisztes keverékben megforgatott vöröshagymakarikákat nagyon forró olajban kisütjük, és a mártással, valamint lilahagymakarikákkal, erőspaprika szeletekkel tálaljuk.

Remulade mártás

Hozzávalók 10 adaghoz:

tojás sárgája 3db

olaj 0,6 l

mustár 3 dkg

tejszín 2 dl

csemegeuborka 10 dkg

őrölt bors, só, frissen facsart citromlé

kapribogyó, snidling, lilahagyma

petrezselyemzöld, tárkony

A tojássárgáját elválasztjuk a fehérjétől, majd hozzáadjuk a mustárt és vékony sugárban, állandó kevergetés mellett hozzáengedjuük az olajat. Sózzuk, borsozzuk és a citromlevet is belekeverjük. A többi nyersanyagot nagyon apróra összevágjuk és hozzákeverjük a mártáshoz, majd két-három órára hűtőbe tesszük, hogy az ízek összeérjenek.