Újra szólt a SZINmnusz – Magna Cum Laude

Szeged már-már helyi bandájának számító Magna Cum Laude újra hozta a SZINen a megszokott formáját. Mező Misiék értő módon fogták meg a nagyszámú közönséget, az pedig egyként énekelte végig az összes slágert. A szubjektivobjektiv bloggal közös interjúnkra a koncert végén kaptunk lehetőséget.

Illés Réka: Mondhatni, hogy a szegedi közönség már hazavár benneteket. Mennyire szerettek itt zenélni?

Mező Misi: Hihetetlen mód szeretünk itt játszani. Nem szabad elfelejteni, hogy nekünk van egy „SZINmnuszunk”, amit erre a fesztiválra írtunk. Ezt egyébként nagyon imádják az emberek, elég nagy sláger lett, hál’ Istennek. Tudod, amikor nem kell izgulnod amiatt, hogy hova jössz: ha ismeretlen helyen zenélsz, mindig van egyfajta félsz az emberben, hogy mennyire ismerik a dalainkat és mennyire szeretik a zenekart. Ha Szegeden játszunk, és most legyen szó a SZIN-ről vagy akár az IH-ról, akkor van egyfajta garancia, hogy biztosan összeverődik egy nagyon jó közönség, akik tudják értékelni amit csinálunk.
Szabó Tibi: Egyértelmű, hogy imádjuk Szegedet! Valahogy évekkel ezelőtt kialakult ez. Minden várossal úgy szokott lenni, hogy elkezdünk vele megismerkedni, kialakítani a területet. Szeged esetében egyszer csak azt vettük észre, hogy úristen, már kéthavonta játszunk itt! Először azt hittük, hogy ez egy kicsit sok, de végül ez a dolog így kialakult. Egyfajta „szín” fesztivál ez a SZIN: még lélegzik, még van benne valami emberi.

I.R.: A dalaitok pozitív energiát árasztanak, és a zenétekkel boldogságot adtok át a közönségeteknek. Ti honnan veszitek az energiát?
Sz.T.: Hát például a közönségtől. Egymástól ellopkodjuk.
M.M.: Igen, igen! Én egyébként azt szoktam mondani – hogy élhessek egy nagyképű kis mondókával, akkor ez az ars poeticám – „A zenélés nem más mint érzések és energiák ide-oda passzolgatása a közönség és a zenész között.” Én hiszem az, hogy ez így van. Ha valaki jó koncertet csinál, az nem 100%-ig a zenekar érdeme. Nagyon fontos szerepe van ebben az egészben a közönségnek. Ha a közönség nem jó, akkor mindig egy kicsit silány lesz a koncert is.

Sz.T.: Igen, előfordul. Volt már olyan koncertünk, hogy iszonyatosan sokan voltak, de kissé megrekedtek a nézők szintjén. Lehet, hogy éppen pont úgy verődött össze háromezer ember, hogy életükben először hallottak bennünket zenélni. Ilyenkor nincs aktivitás a közönség részéről, és sajnos a zenekaron is lehet érezni, hogy csak úgy magának játszik. De mi azért megpróbáljuk mindig bevonni a közönséget is.

I.R.: A szegedi közönség most milyen volt?
M.M.: Hibátlan! Magáért beszél az, mikor az ember azt kéri a közönségétől, hogy egy kicsit mutassa a zenekar irányába az, hogy élvezi. És azt látni, hogy x ezer ember a keze a magasban van és éneklik a dalainkat, hát hihetetlen érzés. Ha egy kicsit vulgáris szeretnék lenni, akkor azt mondhatni, hogy ez felér egy orgazmussal.

A koncert 72 megapixeles képen
katt a képre

I.R.: A Köszönet című dalotokat hallgatva felmerült bennem, hogy egy szerelmes párról szól vagy inkább egy társaságról szól?
M.M.: Profi vagy!
Sz.T.: Amikor ez a dal íródott, akkor istenigazából még a refrén meg a tartalma nem fedte a valóságot. Aztán én mindenféleképpen addig csűrtem-csavartam azt a szöveget, hogy a társaságról szóljon. A párkapcsolati rész is hozzátartozik, valakinek ezt jelenti. Alapvetően inkább szeretnénk ezt a dalt annak betudni, hogy rólunk szól, a társaságról.
M.M.: Ez egyébként ahány ember annyi értelmezést nyer, de te jól láttad ezt. A dalt lehet egy párra ráhúzni, vagy az élet más területeire, akár egy zenekarra vagy egy közönségre. Teljesen mindegy, hogy ki mit képzel bele ebbe az egészbe. A lényeg az üzenete: ebben a felgyorsult világban az ember nem igazán szokott odafigyelni a másikra, olyan dolgokra, amik igazán fontosak és meghatározóak egy ember életében.

Illés Tibor: Misi, jó ez az új szakáll-stílus, kicsit talán Tom „Számkivetett” Hanks-esre sikeredett.
M.M.: Nagyon jó! Nekem mindig is volt szakállam, és szakállunk is. Szakmán belül mindig úgy hívtak minket, hogy a Szakállas Beatles. Egyébként úgy döntöttem, hogy most növesztem. Van és kész. Lehet, hogy két hét múlva nem lesz. Nem ez a lényeg, hogy ki hogy néz ki, hanem, hogy mit szeretnénk üzenni a világnak.

I.T.: Ez volt a vidámság, de most egy viszonylag komolyabb kérdés: mennyiben érint benneteket a lemezpiac válsága?
M.M.: Van akit érint, van akit nem. Bennünket nem érint. Ha azt nézzük, hogy régen 400 ezer eladott lemez jelentette az aranylemezt, és most ötezer vagy ennek a fel, az egy hatalmas kudarc, de mi nem annak éljük. Mondjuk azt, hogy mostoha lemezeladási statisztikákban is tudjuk hozni azt a dolgot, amit elvárható egy népszerű zenekartól.

Sz.T.: Ez is attól függ, hogy kire nézve: a zenekarra vagy a lemezgyárra? Mert az utóbbinak tuti rossz, de egy zenekarnak majdnem teljesen mindegy.
M.M.: Nézd, az, hogy egy zenekarnak arany vagy platinalemezei vannak, mint például nekünk, az azt jelenti, hogy szerencsések vagyunk. Az nem egy újkeletű dolog, hogy egy zenekar felrakja a honlapjára a komplett lemezanyagát, hogy ingyen letölthetik. Nálunk még nem jött el ez az idő. Mondhatnánk azt, hogy nem érdekel, hogy az emberek a fizikai valójában meg tudják fogni, meg tudják vásárolni a lemezt, hanem inkább felrakjuk az oldalunkra, és inkább az legyen a fontos, hogy hányan jönnek el a koncertjeinkre és nézik meg a videóinkat.
Sz.T.: Nem szeretnénk azért, hogy ez a dolog eljusson idáig. Ez olyan, mint egy könyv, amit az ember a kezébe vesz: meg lehet fogni, látni lehet a szépségét. Nem szeretnénk, ha ez a dolog elveszne.

szubjektivobjektiv: Illés Réka