2015. augusztus 29., szombat

Az aranyvonat

Ezúttal nem a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét 1945-ben nyugatra szállító és amerikai hadizsákmánnyá vált vasúti szerelvényről van szó, hanem arról az Aranyvonatról, amely 1938-ban államalapító királyunk, Szent István halálának 900. évfordulójára emlékeztetve indult országjáró körútra, s az aranynál is fontosabb ereklyét, a nagy király jobbját vitte magával három éven át, pontos menetrend alapján összeállított útvonalon, a lehető legtöbb magyar települést felkeresve. A Kárpát-medencei magyar közösségeket összekapcsoló országlás ereklyeszállító szimbólumát, az aranykocsit építenék újjá civil szervezetek, vasútvállalatok szakmai támogatásával – tájékoztatta a Szeged Panoráma portált vitéz Csonka László.




1938 kétszeresen is szentév volt Magyarországon: a budapesti XXXIV. eucharisztikus világkongresszus és Szent István apostoli királyunk halálának, 1038. augusztus 15-ének 900. évfordulójáról való megemlékezés kapcsolódott össze egy nagyszabású ünnepségsorozatban, ahol egymást szervesen kiegészítették az állami és egyházi, a nemzeti és a keresztény mozzanatok. A két ünnep közös csúcspontja a Szent Jobb országlátása volt, amely összekapcsolta a központi és a regionális ünnepségeket és a felekezetek fölé emelkedve a nemzeti egységre való törekvés jelképe lett.

A magyar ipar remeke

A Szent Jobb szállításához egy gazdagon díszített, különleges műszaki megoldásokat megvalósító vasúti kocsit épített mindössze négy hónap alatt a Serédi Jusztinián bíboros vezette Szent István Emlékév Országos Bizottsága megbízásából a MÁV, amit a hozzá kapcsolódó kocsikkal együtt ma „aranyvonatnak” nevezünk. Bátran állíthatjuk, hogy az ereklyét szállító vagon, az „aranykocsi”, a magyar tervező- és díszítőművészet, s a magyar ipar remeke volt.
Az aranyvonat egy mozdonyból és öt kocsiból állt. Az egyházi és világi méltóságokat szállító két-két luxuskocsi fogta közre az ereklyét szállító, bizánci stílusban díszített aranykocsit, amit a MÁV egy négytengelyű szalonkocsijából alakítottak ki Urbányi Vilmos és Márton Lajos tervei alapján a MÁV dunakeszi főműhelyében. A festést Márton Lajos és Szlamka István végezte el. A korabeli Vasúti és közlekedési közlöny 48. számában Bereznai Oszkár mérnök és báró Puchner Endre főtiszt részletesen leírja a Szent István jobbját szállító aranyvonatot:
„Csak az aranykocsinak van különleges, díszes külseje, a többi szabályos, gyorsvonatú kocsi. A mozdonynak, mely a vonatot viszi, egyetlen díszítése egy hatalmas kereszt az elején. E keresztet az est beálltával kivilágítják. Ez a látvány felejthetetlen, különösen, amikor a világító kereszt a sötétből kibontakozik, és közeledve mindjobban megnagyobbodik.”

A leírás szerint az aranykocsit nem csak különleges külső és belső díszítése, hanem alakja is megkülönböztette más gyorsvonatú kocsiktól. Kívülről szemlélve az első, ami feltűnt, hogy oldalfala mélyebbre nyúlt le, hogy minél kevesebb látszódjék az alvázon szükséges szerkezeti részekből. A másik, ami szembeötlő volt, az a hatalmas nyílás a kocsi mindkét oldalán, amelyen át mindenki láthatta a Szent Jobbot. E nyílás a kocsi padlós szintjétől egészen a tető aljáig ért: 1790 mm magas volt, hossza pedig 3300 mm. Elzárására egy aranyozott keretekbe foglalt, háromrészes, gumi görgőkön és plüss csúszópofákon zajtalanul mozgó tolóajtó szolgált, mely egy-egy drótköteles húzószerkezettel a kocsi belsejéből észrevétlenül volt nyitható-csukható.


Mérnöki lelemények

A kocsi belseje egy nagy és két kisteremből állt. A nagyterem a Szent Jobbot bemutató dísztér, a két kis terem a kocsi végein a szolgálaton kívüli koronaőrök tartózkodási helye volt. Innen működtették a tolóajtók nyitó és csukó szerkezetét és a világítás kapcsolóit.
A nagyterem közepén állt az a különleges rugós állvány, amelyen az ezüst ereklyetartóban útközben nyugodott. A Szent Jobb ereklyét a vasúti szállítás közben óvni kellett minden olyan rázkódástól, amely az ezeréves ereklyére veszedelmes lehetett. Gondoskodni kellett tehát olyan állványról, mely a vasúti jármű magasabb frekvenciájú rezgéseit alacsonyabb frekvenciájú, „lágy” rezgésekre alakította át. Főképpen a váltók és sínütközések okozta függőleges irányú rázkódtatások ellen kellett védekezni.  Minthogy a lökések minden irányból jöhetnek (indítás, fékezés, sínütközések, kanyarulati egyenetlenségek), az állványnak olyannak kellett lennie, hogy a lökéseket minden irányból egyforma rugalmassággal vegye fel.
A leleményesen elkészített szerkezet próbájánál az alapelv az volt: akkor jó az állvány, ha a legrosszabb pályán a szóba jöhető legnagyobb sebességnél sem lépnek fel a vállon való hordozásnál nagyobb erők. Ennek mérésére a dunakeszi főműhelyben műkörmenetet rendeztek. Az ereklye körmeneti hordozó állványát az ereklyetartó kb. 70 kg-os súlyával megterhelték, elhelyezték rajta a Bereznai-féle optikai gyorsulásmérő műszert, majd négy ember a vállára vette és körülhordozta. A műszer adatait diagramon rögzítették. Ezután futópróbára vitték az aranykocsit a beszerelt állvánnyal együtt a budapest-szobi vonal legrosszabb szakaszán, 70 km/óra vonatsebességgel. A mérések azt igazolták, hogy még e rossz vasúti szakaszon is az ereklye több mint kétszer kisebb rázkódásokat szenved el az állványon, mint a körmeneti körülhordozás alkalmával.

A Szent Jobb őre

Az ereklyét minden országló útjára elkísérte a Szent Jobb őre, Mészáros János, budapesti érseki helytartó, négy irgalmasrendi szerzetes, akik a körmenetekben az ereklyét vitték és a koronaőrség tizenhat tagja Pajtás Ernő őrnagy és Máriássy László ezredes vezetésével. Részükre széles és vasúti üzemben szokatlanul kényelmes lépcsőt terveztek, hogy a ki- és beszállás a kellő ünnepélyességgel történhessék. Az ereklyetartó kocsiba helyezése és kivétele egy gumigörgőkön zajtalanul kihúzható padlórész segítségével történt.
Az aranykocsi arany, ezüst, bíbor és zöld színekben pompázó, gazdagon díszített külső oldalait a magyar szentek: István, Gellért, Imre, Gizella, Margit, Mór, László és Erzsébet egészalakos képei díszítették, s mindkét oldalán az 1038–1938 évszámok hirdették a szent király jubileumát. A kocsi tetején négy imádkozó angyal között a Szent Korona este kivilágított, nagyított mását helyezték el. A kocsi közepén a kétoldalt üvegfalú, a padlóján és oldalain bíborszínű, a mennyezetén hófehér selyemmel bevont díszteremben a rezgéscsillapító-rugós állványon nyugodott a koronaőrök őrizte, megvilágított ereklye, hogy ott is jól lássák, ahol nem emelték le a vonatról, csak áthaladt a szerelvény.

A Szent Jobb országlátása

Összesen huszonkét olyan magyar várost látogatott meg 1938 és 1942 között a Szent Jobb, ahol az aranyvonat nemcsak megállt, hanem az ereklyét a városban közszemlére téve tisztelegtek előtte. Az aranyvonat országlátásának legfontosabb állomásai között volt Esztergom, Székesfehérvár, Kaposvár, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Baja, Pécs, Szekszárd, Vác, Győr, Komárom, Szombathely, Sopron, Veszprém, Zirc, Kalocsa, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Szeged, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Szentes, Békéscsaba, Debrecen, Gyula, Szolnok, Eger, Miskolc, Nyíregyháza, Gyöngyös, Érsekújvár, Léva, Győrszentmárton (ma Pannonhalma), Balassagyarmat, Ipolyság, Losonc, Kassa, Rimaszombat, Rozsnyó, Salgótarján, Beregszász, Munkács, Sátoraljaújhely, Ungvár, Nagyvárad. Az érintett helységek száma természetesen ennek a többszöröse volt. A pontos menetrend szerint meghatározott útvonalon közlekedő vonat az állomásokon lépésben haladt át, s a lakosság fedetlen fővel, térden állva köszöntötte a Szent Jobbot, amelyet csak a kocsi üvegfalán át láthatott.

Díszben állt az ország

Útvonala mentén a vasúti őrházakat és állomásokat földíszítették, a falvak népe templomi zászlók alatt, körmenetben vonult ki az állomásokra. A vármegyék határán küldöttség várta az Aranyvonatot, amely a városokban néhány órát, a közbülső állomásokon pár percet tartózkodott. Az 1938-as nyári mezőgazdasági munkák miatti szünetet kivéve minden héten 1-3 napos utakon járta az országot.
Az aranyvonattal érkező Szent Jobb fogadását a települések igyekeztek méretüktől és erejüktől függően leleményes megoldásokkal emlékezetessé tenni, amit később minden településre kitérve egy közös albumban örökítettek meg. Székesfehérvárott például egy speciálisan kiképzett vörös bársonyhintó nyolc egyforma fehér paripával, hátukon zöld mundérba öltöztetett hajtókkal várta az ereklyét. Miskolcon egy speciálisan kiképzett autóval szállították, Szombathelyen ágyúlövésekkel köszöntötték, míg a Szegedre érkező szerelvényt már Pálmonostortól egymástól hallótávolságra álló iskolások várták, s „élő telefonként” adták tovább a szegedi állomásig, hogy „Jön István király!”

Civil kezdeményezésre újra megépítenék

Ennek az 1938-ban elkészült, Da 6020 pályaszámú, a Szent Jobbot szállító aranykocsinak az eredetivel azonos újjáépítésére egy szellemi műhelyt hoztak létre a Magyar Koronaőrök Egyesülete, a MÁV História Bizottság, a Vasúttörténeti Park, a MÁV Nosztalgia Kft., a Budakeszi Kultúra Alapítvány és a Szent István Bazilika képviselői. A munkálatok befejezését 2013 nyarára, Szent István halálának 975. évfordulójára tervezik.
A helyreállításhoz szükséges adatok a korabeli dokumentumokból és levéltári iratokból a rendelkezésre állnak. A közös munkát aktívan támogató, nagy tapasztalatokkal rendelkező MÁV-konstruktőr szakemberek véleménye szerint nincs műszaki akadálya annak, hogy a legendás vagon az eredeti mintát hűen követve, de a mai közlekedési előírásoknak is megfelelve újjászülessen. A megvalósítás az abban résztvevők óriási erőfeszítését és áldozatos, önzetlen munkáját igényli majd, s ez az összefogás többet érdemel, mint hogy az újjáépített kocsi küldetés nélkül, csupán a vasúttörténeti parkban állva fogadjon majd látogatókat.
A kezdeményezők feltett szándéka tehát, hogy a megvalósításban olyan műszaki megoldásokra és olyan minőségi munkára törekednek, amely méltóvá teszi az újjászületett vasúti kocsit a 2013 augusztusával kezdődő, legújabb kori küldetésének legfelső szintű támogatására. Az aranykocsi nem csak a bő egy év múlva sorra kerülő, 975. évforduló szentistváni megemlékezéseiben tölthet be meghatározó szerepet. Huszonöt évvel utána, 2038-ban a mai felújítók közül számosan ott lehetnek az ezeréves évfordulón is, ahol e vasúttörténeti különlegességnek méltó módon kell majd a keresztény és nemzeti egység szimbólumaként helytállnia.

Eredeti tárgyak kerestetnek

Az aranykocsi 1944 utáni sorsáról szinte semmit sem tudunk. Létezéséről a legkülönfélébb legendák keringenek. Van, aki úgy tudja, Bajorországban egy földalatti repülőgép-hangárban rozsdásodik. De tudunk olyan, már nyolcvan évesnél is idősebb szemtanúról, aki fiatal legényként vasúton utazva nap mint nap látta a kiégett vagont a dunakeszi járműjavító egyik parkoló vágányán. A kocsira a tetején még meglévő, angyalok tartotta koronáról ismert rá.
Kalandos történet volt az is, ahogy előkerült az aranykocsi külső díszítésének vázrajza Márton Lajos hagyatékából. A székelyudvarhelyi születésű grafikus festőművész, templomfestő kora ifjúságától részt vett a Regnum Marianum munkájában. A Magyar Cserkész című folyóirat grafikusa, számos vallási tárgyú és ifjúsági könyv illusztrátora volt. Több mint tízezer rajzot készített. Negyvennél több templomban találhatjuk meg oltárképeit vagy freskóit. Budapesten hunyt el 1953. január 26-án. Halála után hagyatékának nagy része elkallódott. Szerencsére tanítványa, majd később munkatársa, Kékesi László és felesége a náluk lévőket megőrizte. Az aranykocsi díszítési tervét végül ifjabb Kékesi László bocsátotta Herein Gyula, a Budakeszi Kultúra Alapítvány kuratóriumi tagjának rendelkezésére.
A vagonon leakasztható díszítőelemek is voltak, amelyek talán még fellelhetők valahol. A felújítás kezdeményezői ezért arra kérik azokat, akik bármit tudnak az aranykocsiról, vagy annak még valahol megtalálható díszítőelemeiről, hogy legyenek a felújítók segítségére, s jelentkezzenek a 06/70 450-08-88-as telefonszámon Herein Gyulánál vagy a kuratorium@budakeszikultura.hu levelezési címen.
Az újjáépítés fedezetét adományok gyűjtésével tudjuk csak biztosítani. A műszaki tervek készítése már zajlik, s a MÁV Nosztalgia Kft. rendelkezésére áll már egy eredetivel azonos, jelenleg bontásra váró vasúti kocsi, amit megfelelő állapotba kell hozni a munkálatok júniusi elkezdéséhez, hogy a jövő május határidőt tartani tudjuk.

Új zarándokút

2013 elején vitéz Veres János – azóta elhunyt –, nemzetőr ezredes, a Magyarok Nagyasszonya, Világ Győzelmes Királynője Szent Korona Lovagrend, lovagja, egy ötletet vázolt fel. A nemzeti oldal összefogásával, a Szent Koronánkkal is lehetne Országjáró körutat, zarándok utat szervezni, mostani országhatárok között, figyelembe venni a Szent Jobb körút állomásait.
Persze egy Mária zarándoklat se lenne rossz elgondolás, csak már itt a Külügyminisztériumnak is lenne tenni valója (zarándokútvonal Mariazelltől Csíksomlyóig ) Ezúton kérném figyelmüket – segítségüket, az Egyházaknak, a Vitézi rendeknek, Lovag rendeknek, az országért – a nemzetért aggódó politikusoknak jó szándékú magyar embereknek. Kérek mindenkit, fogjunk össze és mutassuk meg a világnak, hogy e nemes célért össze tudunk fogni és fel tudunk emelkedni a politika mocsarából!
vitéz Csonka László – Koós Hutás Katalin


2015. augusztus 26., szerda

Szegedikumok - A szegedi paprika


Kolumbusztól a ferenceseken át a világégésig
Négy fontos tényező határozza meg a piros paprika fűszer hungarikumból speciálisan szegedikummá válását: a termesztéshez a legmegfelelőbb tiszai öntés talaj, annak kitűnő tápanyaga és vízháztartása, továbbá az évi 2500 óra napsütés, amely e tájra éghajlati tényezőként jellemző. A másik kettő a természeti tényezők után az emberi oldal: egyrészt a szakértelemmel végzett szelekció, illetve nemesítés és fajta-kitenyésztés, másrészt pedig az a sok évszázados tapasztalat, amely a feldolgozás minden fázisában érvényre jut mai technológiában is.

A magyar paprika


A paprika egészen új jövevény nálunk. Ükanyáink konyháján még félelmesen nagy volt a fűszerek bősége. Ha előveszünk egy régi magyar szakácskönyvet, például a Tótfalusi K. Miklós-félét (Kolozsvár, 1695.) minden lapon csakúgy hemzseg a sok fehér bors, fekete bors, szerecsendió-virág, fahéj, gyömbér, vöröshagyma, foghagyma – és még folytathatnánk a sort a végtelenségig –, a paprikának azonban sehol semmi nyoma.
Legrégebbi írásos adat Hangay Oktáv monográfiájában – A paprikáról, Székes-Fehérvár, 1887 – található. Itt leírja, hogy ő először Csapó József Új füves és virágos magyar kertjében (Pozsony, 1775.) talál adatot e fűszer használatáról. A régi magyar botanikus szerint „a Capsicum annuum Linné hosszú, piros gyümölcsét a paraszt emberek porrá törik és vele borsozzák eledeleiket. Igen erős eszköz ez és az ember vérét igen meghevíti.” Gróf Gvadányi József 1787-ben írta az Egy falusi nótáriusnak budai utazását, melyben részletesen bemutatja, hogyan főzött a hortobágyi gulyás egy bogrács húst; de csak „megborsolta”.
Ennél fogva a paprika rendszeres termesztése és fűszernövényként való felhasználása csak az 1700-as évek végétől válik igazán elterjedtté az országban.
Hogy paprika egyáltalán van a világon, csak 1831-ben, a nagy kolera idejében tudták meg sokan, amikor a járvány ellen „paprikás pályinkával” éltek némelyek. Mindez arra mutat, hogy a paprika kezdetben parasztfűszer volt, és az úri asztalokra csak a XIX. század közepe táján került. A Balkánról vándorolt hozzánk, legelőször az Alföldre, és Szegedre.
Porrá törése is magyar dolog, mert Szerbiában és Bulgáriában főképpen zölden, töltve eszik, a szárított változatát pedig darabonként főzik az ételbe. Asztalon, a só mellett, nem igen látni a Balkán országaiban, pedig sokan termesztik és fogyasztják. A törött paprikának a használata is tőlünk származott vissza a déli szláv népekhez, és Szeged volt az a központ, ahonnan a „magyar bors” országhódító útjára indult.

A paprika, és a szegedi ferencesek

A paprikát, azaz a Capsicum nemzetséget a burgonyafélék (Solanaceae) családjába soroljuk. Tudományos neve a termése csípős ízére utal (capsis = „csípés”). A nemzetség valamennyi faja Közép-, illetve Dél-Amerikából származik, de mára a mérsékelt és a trópusi égövben szerte a világon termesztik őket.
A termesztés, felhasználás során sehol a világon nem futott be akkora karriert, mint hazánkban. Eleinte a paprika főúri kastélyok virágoskertjeit díszítette. Már 1570-ben díszlett vörös törökbors néven Zrínyi Miklós nevelőanyjának, Széchy Margitnak a növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében.
Az anekdota szerint az egyszerű emberek azt tapasztalták, hogy a papok, akik akkoriban tanítók és orvosok is voltak, elkezdték terjeszteni, meghonosítani a kertjeikben a paprika növényt. Hasznosságát, jó ízét bizonyítandó megpróbálták megenni is. Mivel azonban a paprika igencsak erős volt, és aki azt elfogyasztotta, annak bizony elkezdett folyni a könnye, mint aki sír-rí bánatában. Így alakulhatott ki a „pap-ríkató” szóból a paprika. Persze ebben a történetben annyi igazság mindenesetre van, hogy a szegedi ferences kolostor kertje az, ahonnan elterjedt egész Magyarországon ez a nemes növény.
Ha a nevét kutatjuk a valóság máshol rejlik. A paprika szláv-szerb eredetű szó, amely pepr azonos a latin piper (bors) szóval, ebből lett a szláv kicsinyítő képzővel peperke, piperka, majd a paprika.
Régen a megszárított paprikát törték. Erre különböző speciális eszközöket gyártottak. Ilyen a külü, amely egy nagyméretű, lábbal hajtott famozsár volt.

Szeged és a paprikatermesztés

Mivel a paprikának, mint növénynek a szabadföldi termesztés során a legjobban az úgynevezett fekete homokföld kedvezett, így hamarosan Szeged és környéke a paprikatermesztésének valóságos melegágya lett. A dohánnyal szemben a paprika termesztése nemhogy elsorvadt, hanem általa Szeged neve az egész világon elhíresült.
Igen érdekes szokások és hagyományok is kapcsolódnak a paprikához. A népi orvosságok között szerepel a vad paprika (Vincentoxicum lacum), amelynek szárított gyökerét pálinkába áztatva gyomor, máj és lép bántalmakra használták.
A XIX. század első felében kofaasszonyok hordták a jó hírű szegedi paprikát Horvátországtól Debrecenig és Nagyváradig a vásárokra. Ám híre és termesztésének méretei a monarchia korszakban növekedtek igazán. A két világháború közötti időben azonban a külföldi piacokon értékesítési nehézségek léptek fel. A szegedi paprika más államokon kívül Franciaországba, Oroszországba, Romániába, Bulgáriába, sőt Latin-Amerikába is eljutott.
A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken, majd később a tanyavilágban is 5000-6000 holdon több mint 5000 család termesztette. Ahol a vetésforgóba a paprikát is beillesztették, ott a földek igen jó termőképességűek maradtak. A paprikaültetést vagy -rakást a palántanevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést” pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára függesztették száradni, majd az őrlés következett. A paprika termesztésével foglalkozó családok, akárcsak a makói hagymások, főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak. A táj terményei közül a paprika és az őszibarack már ekkor jelképet és hírnevet adó terményei lettek a város mezőgazdaságának.

A szegedi határban a legfontosabb paprikatermelő terület Alsóvároson, Röszkén, Szentmihályon, Feketeszélen, Nagyszéksóson, Kiskundorozsmán voltak. Főként a harmincas években Felsővároson, Átokházán, Csórván, Domaszéken, Mórahalmon, Királyhalmon, Zákányon is jelentőségre tett szert a paprikakultúra, kisebb mértékben pedig Felsőtanyán, Gyálán, Tápén és Újszegeden is megjelent. Az 1920-as években a paprikatermesztés Szeged környékén az átmenetileg növekvő exportigények hatására jelentősen föllendült.

A világháborútól a nemzetközi védettségig 
A szegedi paprika sorsára a gazdasági válságok és a nagy világégések éppúgy hatással voltak, mint a szocializmus éveinek gazdaságpolitikája. Mégis napjainkig megőrizte egyedi megjelenését, különlegességét, amit 2010-ben a nemzetközi oltalommal világszerte is elismertek.

A termelés és értékesítés az 1920-as években sem volt teljesen zavartalan. Kedvezőtlen időjárás miatt nem ritkán adódott gyengébb termés. 1925-ben az árakban egyenesen zuhanásszerű visszaesés következett be. A korabeli szakirodalomban „hegyomlás”-nak nevezett árcsökkenés valójában az eladhatatlan készletek felhalmozódása nyomán jött létre, ami végül is a kistermelők százait temette maga alá.

A gazdasági válság évei

A katasztrofálissá vált helyzetből való kilábalás megkönnyítésére az akkori kormány hárommilliárd inflációs korona rövid lejáratú kölcsönt folyósított a szegedi paprikatermelők és kikészítők számára. A Szeged című napilap 1925. február 21-i számában arról tudósított, hogy mintegy 300 személy vette igénybe a hitelt, s nagyon valószínű, hogy a rendelkezésre bocsátott összeg kevésnek bizonyul. Ami a külföldi értékesítési lehetőségeket illeti, fokról fokra rosszabbodtak a feltételek.
Ugyanekkor a paprikanemesítés egyik legfontosabb eszköz volt a külföldi versenytársak visszaszorításában. A kormányzat 1920 áprilisában Szegeden mintegy 25 holdnyi területen Paprika- és Gyógykísérleti Telepet létesített, melynek célja új, a korábbinál jobb paprikatörzsek kifejlesztése volt.
Az 1930-as évek gazdasági krízise természetszerűleg a paprikatermesztésben is éreztette hatását, nagy nyomorba sodorva a termelők egy részét. A termelők és kikészítők szervezetlen tömegétől eltérően a kereskedők egységesen tudtak fellépni. Nem került nagy fáradságukba a piaci árak alakítása, irányítása, akkor vásároltak, amikor az számukra a legelőnyösebb volt.
Az értékesítési válságot elmélyítette, hogy fokozódott a konkurenciaharc a két fő termelési körzet, Szeged és Kalocsa között, ami egyes esetekben már-már a termelés biztonságát, minőségét is veszélybe sodorta. Mindezek következtében a paprikaárak hallatlan mértékben lecsökkentek, a külföldi kivitel pedig megbénult.
A paprikatermelőknek a II. világháború elején nagyon kedvezett az általánosan jelentkező fűszerhiány. 1940 nyaráig Trieszten és Genován át még sikerült a nyugati piacok megőrzése, ezt követően azonban szinte kizárólag a tengelyhatalmak részére szállítottak. A legfontosabb változást az a rendelet jelentette, amely megszüntette a minősítés hosszú időn át bevált rendszerét. Mindössze kétféle minőséget engedélyeztek, előírva, hogy mindkét fajta csípős legyen.

A paprika új útja a II. világháború után

A szegedi mezőgazdaság szerves részét képezték a mezőgazdasági szövetkezetek. A két világháború között kialakult szövetkezetek a háborús körülmények hatására jórészt felbomlottak.Szegeden 1945-ben leginkább a helyi kisgazda szervezet aktivizálódott, képviselői nagy számban voltak jelen a szövetkezetek igazgatóságaiban. Az 1930-as évek óta működő Szeged és Szegedvidéki Paprikatermelők és Kikészítők Termelő és Értékesítő Szövetkezetének újjáalakításában aktívan részt vett a kisgazdapárt helyi szervezetének vezetője. A vállalkozás feladatát képezte a szegedi paprikakörzetben őrölt paprika beváltása és forgalomba hozatala.
A szegedi mezőgazdaság szocialista átszervezése 1948–1953 között nem hozott átütő társadalmi és gazdasági változásokat. A helyzetet némileg javította, hogy a szegedi termelő-szövetkezeti csoportok fő profilját adó kertgazdálkodás, zöldség- és paprikatermesztés nem igényelt nagyobb gépi munkaerőt.
Az egyéni parasztság kereskedelmi tevékenysége nehézségekbe ütközött, a szegedi növénytermesztési ágazat viszont megkövetelte a kereskedést. Az alsóvárosi paprikatermesztő gazdaságok nem saját szükségletre termeltek, termékeiket országosan terítették, ezért őket különösen sújtották a korlátozó rendeletek, mivel a paprika ekkor már jövedéki áru volt. Sok gazda vállalta azonban a kockázatokat, és paprikaőrleményeiket a fővárosban próbálták értékesíteni, így ellenük sok esetben indult büntetőeljárás.

A tsz-ek megalakulása

Az 50-es évek elejének gazdaságpolitikai változásai az egyéni gazdaságok lehetőségeit is javították. A szegedi mezőgazdaság legjövedelmezőbb ágazatát jelentő paprikatermesztésben a termelési szerződést kötő egyéni gazdaságok száma két év alatt mintegy 20%-kal, 7500-ról 8925-re nőtt.
A szegedi mezőgazdasági szövetkezetek növénytermesztési lehetőségei viszonylag jónak bizonyultak, és a hatvanas években kialakult vetésszerkezet megfelelő jövedelmeket biztosíthatott a tsz-tagoknak, így Szeged hagyományos növénytermesztési kultúrái ebben az új gazdálkodási környezetben is fennmaradhattak. A Felszabadulás és a Haladás Tsz-ek fő ágazata a növénytermesztésben a zöldségtermesztés lett, míg az Új Élet és az 1964-ben a Táncsics és Dózsa Tsz-ek egyesüléséből létrejött Móra Ferenc Tsz a fűszerpaprika termesztésére szakosodott.
Az államhatalom a hetvenes évek közepén jelentős módosítást hajtott végre agrárpolitikájában, és nagy kedvezményeket kezdett biztosítani a háztáji és kisegítő gazdaságok számára. A paradigmaváltás bizonyos lehetőségeket nyújtott a szegedi mezőgazdasági egységek számára az eredményeik növelésére. Jelentősen erősítette háztáji területeit az Új Élet Tsz, amely zöldségféléket, elsősorban fűszerpaprikát termesztetett, amihez a szerves- és műtrágyát, a fóliát, a növényvédő szereket, valamint kerti traktorokat a szövetkezet biztosította. Hasonlóan szervezte meg kisegítő tevékenységét a Móra Ferenc Tsz, amely tagjainak elsősorban a palántanevelésben és értékesítésben nyújtott jelentős segítséget.

A szegedi paprika védettsége és feldolgozása

Az Európai Bizottság 2010. november 3-án bejegyezte a „Szegedi paprika” elnevezést az oltalom alatt álló eredetmegjelölések és földrajzi jelzések nyilvántartásába. A „szegedi paprika” kifejezés mellett külön regisztrálták – ugyanebben a bejegyzésben – a pontosabb meghatározást tartalmazó „szegedi fűszerpaprika-őrlemény” elnevezésű terméket is. A Bizottság jelenleg 945 bejegyzett elnevezést tart nyilván, amelyek között mindössze kilenc fűszer, ezen belül a szegedivel együtt négy fűszerpaprika szerepel. A nyilvántartásba vétel, azon túl, hogy védelmet biztosít az elnevezés használatával való visszaélések ellen, az azonos közösségi szimbólum révén beazonosíthatóvá és a köztudatban is egyenértékűvé teheti a hazai termékeket más tagállamok olyan híres termékeivel, mint a szardíniai sáfrány (Zafferano di Sardegna), a cseh kömény (Český kmín), vagy az espelette-i paprika (Piment d’Espelette).Évi 2500 óra napsütés, tápanyagokban gazdag talaj, genetikailag nemesített vetőmag, és a 250 éves tapasztalat. Ez a négy hozzávaló kell a világhírű szegedi paprikához, mely a szabadalmi hivatal által hivatalosan bejegyzett védjegy. Így kizárólag a hagyományos tájkörzeten belül termesztett fűszert hívhatják, hiszen csak ezen a területen érvényesülnek a paprika termesztéshez kedvező időjárási feltételek. Ilyen a 2500 napsütéses óra, ami garantálja a nagy színtartalmat, amitől a paprika szép piros lesz. A megérett termést hagyományosan szeptember második felében kezdik el szüretelni, mégpedig teljes egészében kézzel.
A leszüretelt paprikákat megmossák és felfüggesztve szárítják körülbelül három hétig, ami egyben az utóérlelés is. Ezt követi a fertőtlenítés, majd a porrá őrlés.
A minőség titka a paprika színanyaga, az úgynevezett kapszantin. Másik fontos élvezeti szempont, hogy a paprika csíp-e vagy sem. Ez az 1930-as évekig nem lehetett kérdés, ugyanis eredetileg mindegyik tő csípős volt, de a század elején találtak egy genetikailag eltévedt, nem csípős palántát, amit továbbnemesítettek. Az összes mai édes ízű palánta ennek az egykori különleges tőnek a leszármazottja. Ma már ebből fogy a legtöbb, így tízből kilenc csomag ételízesítő nem csípős.
És, hogy az őshonos paprika minek köszönheti erejét? A kapszaicin nevű anyagnak, ami kizárólag a zöldség erezetében található. Tehát ha ezt kivágjuk, a paprika édessé varázsolható.

Szent-Györgyi Albert és a paprika

A szegedi paprika valószínűleg akkor vált igazán világhírűvé, amikor Szent-Györgyi Albert a C-vitamin utáni kutatásai során ezt a növényt is megvizsgálta. A későbbi Nobel-díjas tudós érdekes körülmények között jött rá arra, hogy a szegedi zöldpaprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök. A legendák szerint utálta a paprikát, és amikor egyik este a felesége a vacsora mellé egy darab paprikát is odatett, rutinos, és higgadt férjként, veszekedés, vitatkozás helyett egy óvatlan pillanatban a köpenye zsebébe dugta, elfogyasztotta a vacsoráját, majd lement a laboratóriumába, és mivel sok más zöldség és gyümölcs után, amiket addig sikertelenül kipróbált, veszíteni valója nem lévén elővette a vacsoráról kimenekített paprikát, és munkához látott. Állítólag aznap éjjel a kezében volt a megoldás. Tudta, hogy megtalálta a C-vitamin aranybányáját. A korábbi apró, jelentéktelen mennyiségek után egyszeriben több kilónyit tudott előállítani. A környék zöldségesei nem tudták ekkor még, hogy hová tolja talicskaszám a piacokon megvásárolt paprikát, és, hogy mihez kezd vele.


A paprika és a magyar konyha

A magyar konyhát teljesen átalakította a paprika. A magyar paprika leghíresebb leveseink –halászlevek és gulyások –, továbbá párolt ételeink – pörköltek, tokányok – nélkülözhetetlen fűszere. A hidegkonyha is előszeretettel alkalmazza a paprikát bekeverve vagy az ételre szórva. Az ételek „utánerősítésének” lehetősége – Erős Pista, cseresznyepaprika, szárított erős paprikák – megfelelő kompromisszumot kínál a csípős ételeket kedvelők és az azt kerülők számára.

Felhasznált irodalom
Reizner János: Szeged története
Blazovich László: Szeged rövid története
Szeged története 1-5