2012. december 6., csütörtök

Egy hölgy az űrből – munka, élet és szórakozás 400km-re a Földtől

Az SZTE Tanulmányi és Információs Központ Kongresszusi termét zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek igazi tudományos csemegében lehetett részük: Marsha Sue Ivins, nyugalmazott amerikai űrhajós- és mérnöknő tartott előadást, aki először járt Magyarországon, és első útja Szegedre vezetett.





Előadása kezdetén rövid ismertetőt hallhattunk az űrhajózás kezdeteiről, amikor az 50-es és 60-as években hatalmas verseny alakult ki az Amerikai Egyesült Államok és az akkori Szovjetunió között arról, hogy melyik ország juthat először az űrbe, s ki léphet hamarabb a Hold felszínére.

Mercurytól a Space Shuttleig

A NASA először a Mercury-programot indította el a ’60-as évek elején, mely az első olyan amerikai űrprogram volt, ahol embereket juttattak a világűrbe. A következő a Gemini-program volt, melynek keretében 16 űrhajós 600-szor kerülte meg a Földet. A mindenki által ismert Apollo-program 1969 és 1972 között zajlott, s a Holdon a program 6 küldetése, összesen 12 űrhajós landolhatott.
„Ezek a programok és űrhajók csak egyszeri használatra voltak tervezve” – hangsúlyozta az űrhajósnő. „Az űrkapszulák visszatérve a Földre vagy a tengerben, vagy szárazföldön landoltak, ám egyiküket sem lehetett újra fellőni.”
Ezután Ivins áttért az úgynevezett „Space Shuttle” programra – azaz űrrepülőgépekre, illetve a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) folyó munkára és hétköznapokra. Az űrrepülőgépeket többször fel lehetett használni – rakétával juttatták a világűrbe, ám visszatérve – immár üzemanyag nélkül – úgy landoltak a Földön, akár egy személyszállító repülőgép.
Az űrrepülőgépek feladatai közé tartozott az állandó személyzet cseréje a Nemzetközi Űrállomáson, a különböző űrállomáselemek és utánpótlás, a friss víz, az élelmiszer szállítása, műholdak pályára állítása és karbantartása, illetve különböző kísérletek és mérések végrehajtása alacsony Föld körüli pályán. Összesen hét ilyen űrrepülőgép készült el: a Pathfinder – makettként csak mozgatási és szállítási tesztekre használták –, az Enterprise – csak légköri próbarepülésekre használták, hővédőpajzs nélkül készült, űrrepülésre nem volt alkalmas –, a Columbia, a Challenger, a Discovery, az Atlantis és az Endeavour.


 

A Challenger 1986-ban, a Columbia 2003-ban szenvedett balesetet, amelyek az űrhajózás történetének legnagyobb katasztrófái voltak, melyben összesen 14 ember vesztette életét. Az amerikai űrrepülőgép-program hivatalosan 2011. július 21-én ért véget az Atlantis utolsó landolásával. Marsha S. Ivins ötször (1990, ’92, ’94, ’97 és 2001) repült az azóta „nyugdíjazott” Columbia és Atlantis űrrepülőgépekkel. Ivins összesen 55 napot, 21 órát és 48 percet töltött a Világűrben.

Fent és lent nélkül – élet az űrállomáson

Ivins rengeteg izgalmas képpel, vicces és érdekes videóval színesített előadásában szemléltette az űrállomáson folyó életet.
„Gravitáció nélkül nincs fel, és nincs le, nincs súly sem, így egy nagyon nehéz tárgyat is könnyedén felemelhetsz” – mesélt élményeiről Marsha. „Ha nincs gravitáció, nem tudsz sétálni sem, hanem repülnöd kell. Persze munkát végezni így nem könnyű, de vannak lábtartók, melyekbe belecsúsztatva a lábfejed egyhelyben maradhatsz.”
Az űrállomáson uralkodó gravitációs körülmények az étkezést és az alapvető tisztálkodást is megnehezítik. Az előre feldolgozott, megfőzött, készre sütött ételt speciális zacskókban kapják, melyet azután kikanalaznak, esetleg szívószállal fogyasztják el. A vizet egy tartályból szintén zacskóba töltik és szívószállal isszák meg. Ha valaki esetleg narancsdzsúzt vagy kávét szeretne inni, arra is van megoldás: az ilyen zacskók por formájában tartalmazzák az aromát, melyekbe ugyanúgy vizet töltve összekeveredik, így könnyedén fogyasztható. Ha az űrállomás legénysége vicces kedvében van a folyadékot a zacskóból kis is nyomhatja: a nulla gravitációnak köszönhetően mindennemű folyadék egy gömbbé áll össze.

Az űrmenü

„A narancsdzsúzt akár haraphatod is” – mutatta meg egy képen az űrhajósnő, mellyel nagy derültséget okozott a teremben. „Egy fogselyemmel pedig könnyedén arrébb terelheted. Ugyanígy zacskózva kapjuk a mogyorót és különféle magokat is. Vicces, ahogyan az M&M’s-edet a levegőben úszva kapod el. Ezért talán a legjobb űrkaja a méz és a mogyoróvaj, hiszen ezek rajtamaradnak a kanaladon.”
Az űrben űrhamburger készítésére is lehetőség van: egy tortillalapot egy csipeszre felrögzítenek, rányomják a ketchupot és a mustárt, ebbe az előkészített-megsütött húst beleragasztják, ami ott is marad. Már csak fel kell tekerni és fogyasztható is.
A fogmosás és a tisztálkodás is bonyolultabb, mint a Földön. A víz – mivel egyetlen gömbbé áll össze – nem folyik, így magadra kell terelni a gömböt, jól eldörzsölni majd letörölni. Fogmosáskor a tubusból ugyanúgy kijön a fogkrém, mint itthon. A toalett használata már jóval bonyolultabb. Légmentesen záró, kifejezetten erre a célra készülő zacskókat helyeznek a különleges WC-tartályba. Az „eredményt” persze nem engedik a világűrbe.
„Mi nem eresztjük a szemetünket a világűrbe” – hangsúlyozta az űrhajósnő. „Összegyűjtjük, esetleg összepréseljük azt, ami keletkezett, és a legközelebbi szállítmánnyal érkező űrrepülőgéppel visszaküldjük a Földre. Van, hogy 4 hónapig a szemeted is ott van veled, de eddig még senki sem panaszkodott.”
A vizeletet újrahasznosítják, hiszen a víz nagy kincs. Teljesen sterilizált, átszűrt és megtisztított állapotban kerül vissza a rendszerbe, így emberi fogyasztásra alkalmas.



Munka és pihenés a világűrben

Az űrállomáson dolgozó legénység a Földet is tanulmányozza. Az ISS űrállomás mindössze 400 km magasságban kering Föld körüli pályán, így a teljes Földgömböt nem láthatják. Cserébe viszont odafentről naponta 16 napfelkeltében gyönyörködhetnek. A Föld felszínéről fotókat készítenek, melyeket továbbítanak a földi központba.
Marsha Ivins az előadás során többek között mutatott képeket London, New York és Olaszország mellett Szegedről és Budapestről is. Az utóbbiról készültek felvételek éjszaka és hóesés után is. Odafentről városokat, folyótorkolatokat, hegyeket, és különböző légköri képződményeket (viharok, hurrikánok) fotóznak.
„Így gyakorlatilag beutazhatom a világot” – mutatott a fényképekre Marsha. „A leghosszabb idő, amit odafent töltöttem két hét volt. Most is két hete vagyok távol a családomtól, így elviselhető a honvágy. De az űrállomáson lehetőség van a szeretteinkkel való kapcsolattartásra e-mailben és videocsevegéssel is. Nem szörfölhetünk az Interneten, de lentről küldenek nekünk filmeket és zenét is.”
A legénység vihet fel magával kisebb hangszereket is – szintetizátort, gitárt – így alkalmuk van együtt zenélni is. A mindennapokból nem hiányozhat a szórakozás sem: sokszor játszanak „Supermaneset” is, köszönhetően a gravitáció hiányának.
Az alvás Ivins szerint kényelmesebb mint a Földön: nincs lehetőség elaludni a kezed vagy a nyakad. Egy speciálisan kialakított hálózsákban alszanak, melybe belebújva testüket, és a hozzá tartozó párnához pedig a fejüket és a nyakukat rögzítik. Ezt a hálózsákot pedig valamihez hozzárögzítik. A legénységnek – igaz szűkösen – kialakítottak egy-egy hálófülkét, ahol egy kicsit egyedül lehetnek.
„Ha nem vigyázol és nem rögzíted a hálózsákodat, előfordul, hogy egy teljesen másik helyen ébredsz, mint ahol elaludtál” – mesélte nevetve a nyugalmazott űrhajósnő.

Űregészségügy

Az űrállomáson persze komoly kutatómunka is folyik: különböző laboratóriumi egységek vannak felállítva, ahol például a növények növekedését is vizsgálják. Az emberi testre gyakorolt hatásokat is kutatják. A súlytalanság legnagyobb problémája a csontritkulás (osteoporosis) és a fokozott kalciumürítés. A kalcium-anyagcsere negatív egyensúlya a nehézségi erő hiánya miatt következik be. A nagy súlyt hordozó csontok (sarok, sípcsont) tömörsége akár 20%-kal is csökkenhet!
A nulla gravitációs állapot megzavarja a vérkeringést is: a Földön a vér nagyobb része a testünk alsó részében kering, míg a világűrben a test összes részében igyekszik eloszlani – így 1,5 literrel több vér jut a normálisnál a fej tájékába. A vörösvértestek száma és a folyadékvesztés miatt a keringő vértérfogat is csökken (kozmikus anaemia). Kétórányi mindennapos testedzéssel a változások javíthatóak, az izmok és a keringési rendszer is helyreáll, illetve nem veszít térfogatából, sűrűségéből.
A nők is kiveszik a részüket a munkából, ezt jól szemléltette az a fotó is, amelyen az orosz és amerikai állomás csatlakozásakor az első kézfogást a két parancsnok, két nő ejtette meg.

Az űrkutatás jövője

Az érdekességek mellett a nyugalmazott űrhajósnő beszélt az amerikai űrkutatás jövőjéről is.
„Zavaró, de azt kell mondjam, nem tudjuk mi lesz a jövőben…” – utalt az űrkutatás jövőjére Marsha. „Ha engem kérdeznek, azt mondanám, hogy próbáljuk meg újra a Holdraszállást. Itt ki kellene alakítani egy olyan technológiát, amellyel önálló létfenntartó rendszert lehet létrehozni. Végülis három napba telik eljutni a Holdra, tehát nincs olyan messze. Ha ez sikerül, a következő célállomás lehetne a Mars.”
A Marsra eljutni nagyjából hat hónapot venne igénybe. Eddig több műholdat és űrszondát is indítottak a Vörös Bolygóra.  1997. július 4-én szállt le a Mars Pathfinder nevű űrszonda az Ares Vallis északi végénél. Napjainkban a világ a Curiosity szondára figyel, mely a három Marson landoló szonda közül a legnagyobb méretű. 2011. november 6-án indították a Földről és 2012. augusztus 6-án ért talajt. Célja a talajminták vétele-elemzése, illetve képek továbbítása a Mars felszínéről. Több szerves mintát is felfedezett már – ám nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy azok nem a Földről származnak.
„Amit egy robotnak hat hónapba telik kivizsgálni, azt az ember képes elvégezni 10 perc alatt is” – emelte ki az emberes űrutazás előnyét az űrhajósnő. „Sajnos nem tudjuk még, hogy hogyan hatna egy féléves űrutazás az emberi szervezetre, így ezeknek a küldetéseknek az ideje még nem jött el. Persze a Mars után következhetne a Jupiter, a Szaturnusz… De a mai technikával borzasztóan sok időbe telne eljutni oda, így várunk még az újabb technológiára.”
Az űrkutatásba sajnos a politika és a kormány is igencsak beleszól, így az elkövetkezendő programok sorsa nagyban függ az amerikai kormány további döntésétől. Ám különböző cégek, akár magánemberek is építenek különféle űreszközöket – Ivins elmondása szerint ezek sem teljesen önálló pénzből épülnek, ezeket is a kormány jelentős mértékben támogatja.

Képzelt és valódi hősök az űrben

Az előadás végén a nézők kérdezhettek is az űrhajósnőtől. Többek között elhangzott az a kérdés is, hogy szereti-e a sci-fit.
„Ó igen, szeretem az igazán jó sci-fi filmeket, amik aztán tényleg kitalációk – az Armageddon például szerintem rossz… De a Star Wars és hasonlók… na azokat tényleg csípem.”
Egy másik kérdés ezután az idegenekről kérdezte Ivinst (lásd Alien című sci-fi).
„Alien…? Nos… nem hiszek bennük. És úgy tudom, hogy a NASA sem jutott semmilyen eredményre ezzel kapcsolatban. Vagy, ha mégis, akkor azt eddig nem kötötték az orromra.”
A több mint egy órás előadás után portálunk kérdezhetett pár mondatban az űrhajósnőtől.

Régen az űrhajósok valóságos hősöknek számítottak, ám mára mondhatjuk, hogy egy szokványos hivatás az övék. Az első asztronauták nevét a máig ismeri a világ, ám azok, akik napjainkban az űrállomáson dolgoznak, már nem olyan ismert emberek. Mit gondol erről?
– Kisebb nyilvánosságot kaptak az űrrepülőgépes programok, mint mondjuk a Holdraszállásoké, amiket a televízió élőben közvetített és millióan – köztük gyermekkoromban én is – követtek otthon. Az emberek nem kapják az arcukba minden percben a híreket a fent zajló eseményekről. Azt hiszem, hogy a legtöbb űrhajós, akit ismerek, nem akar nagy nyilvánosságot maga körül, hiszen ez nekünk nem arról szól, hogy híresek legyünk, vagy gazdagok, mert ez egy munka. Egy nagyon-nagyon jó munka. Ez nekem sosem azt jelentette, hogy én magam is ismert legyek. Egyszerűen menni akartam. És mentem is!
Illés Réka





2012. december 5., szerda

A tiszai tutajozás és a szegedi hajóépítés

Szeged városi fejlődését, délvidéki központtá válását elsősorban kedvező földrajzi helyzetének köszönhette. A földrajzi adottságok közül is a folyó melletti fekvés és a Maros torkolatához való közelség volt a legfontosabb. Ez volt a döntő már a letelepülés létrejöttében, a honfoglalás utáni századokban, majd a középkorban még inkább a település városias fejlődésében, gazdasági erősödésében. Szeged a 12. századtól a sószállítás révén a vízi kereskedelemben uralkodó szerephez jutott.




Sorozatunkban Juhász Antal írásának (Móra Ferenc Múzeum 1960-62-es évkönyv) segítségével mutatjuk be a város 18-19. századi életét meghatározó tutajozást és a hajóépítők mesterségét.

Áruszállítás a Tiszán

A középkori vízi forgalomban jelentős volt a szerémségi bor szállítása, amit szintén szegediek fuvaroztak.
Természetes, hogy a már középkorban élénk vízi kereskedelem a szállító eszközök iránt jelentős szükségleteket támasztott. A legkezdetlegesebb szállító eszköz a szálfákból összerótt tutaj vagy láp lehetett, amiken még századunk elején is szállítottak sót Máramarosból az ottani román és rutén tutajeresztők. A sószállítmányokkal érkező tutajok faanyaga a rendeltetési helyen maradt, ami azt eredményezte, hogy Szegeden és más nagyobb Tisza menti városokban is könnyen és olcsó sok fához lehetett jutni. Ez a társadalmi munkamegosztás egy bizonyos fokán, a technikai eszközök fejlettségéhez mérten, lehetőséget adott a faipar kifejlődéséhez. A földrajzi adottságok kihasználásával így válhattak a különböző faiparágak Szegeden – ezen a különben fában szegény vidéken – jellegzetes és hagyományos foglalkozássá.
A tiszai és marosi faúsztatás különösen a 18. században lendült fel. Ennek eredményeképpen Szeged a múlt században országos viszonylatban is számottevő faipari központtá fejlődött. Országos hírű volt a hajó- és vízimalomépítő mesterség, de nagy hírre tett szert a kocsigyártás, a talicskakészítés és a zsindelyvágás is. Ezek az iparágak nemcsak a helyi szükségleteket elégítették ki, hanem más vidékekre, részben külföldre is szállítottak készítményeket. A város virágzó régi faiparából viszont csak a legnevezetesebbet: a hajóács (super) mesterséget fogjuk bemutatni.
Kiindulásul szólnunk kell a tiszai faúsztatás, tutajeresztésről, ami alapfeltétele volt a szegedi faipar nagymérvű kifejlődésének. A tutajozás múltjának és néprajzának vizsgálata a gazdaságtörténeti adatokon kívül úgy hisszük, hasznos részletekkel gazdagíthatja a tutajozásról való elég gyér mesterségbeli, technikai ismereteinket. A hajóépítés Szegeden már évtizedek óta kihalt foglalkozás, így teljes munkafolyamatát nem figyelhettük meg, hanem régi leírásokra, fényképekre és főleg az idős mesterek elbeszéléseire voltunk utalva. A ma még élő utolsó mesterek felvilágosításain kívül sok értékes adatot szerezhettünk a levéltárból. A néprajzi és levéltári adatgyűjtés alapján így rajzolódik ki előttünk egy letűnt világnak: a vízi életnek és a vízből, fafeldolgozásból élő virágzó „super” mesterségnek a képe, a város életében játszott szerepe és gazdasági jelentősége.

Faúsztatás, tutajozás

A tiszai faúsztatás eredetéről és legrégibb múltjáról nincsenek adataink. Joggal feltételezhetjük, hogy múltja még a 11–12. századba visszanyúlik. A 12. századból származnak az első oklevéladataink arról, hogy Szeged sólerakodóhely (1183-ban pl. a Nyitra megyeieknek kell sót kiszolgáltatni). A máramarosi és erdélyi só szállítása abban az időben csak szálfákból összeerősített tutajokon, régiesen lápokon történhetett. A szakirodalom is azt tartja, hogy a több fatörzsből összetákolt tutaj vagy láp egyik legősibb szállító eszközünk.
1516-ban II. Lajos megtiltja a Tiszán és Maroson szálfákat szállító szegedi polgárok adóztatását. Ez az adómentesség nyilván a fenyőszállításnak már korábbi jelentőségére és méreteire utal. A török időkben az ország szétszakítottsága és a kereskedelem pangása visszavetette a tiszai faúsztatást is. A város a 18. század elején, évtizedekkel a török hódoltság után Budáról kénytelen révhajókat és a legközelebbi dunántúli erdővidékről, Baranyából szekereket és kocsikat hozatni. Ez részben a fahiánnyal, részben – mint majd látni fogjuk – hozzáértő mesterek (hajóácsok, bognárok) hiányával magyarázható. A hajóépítés 18. századvégi adatai és a vízimalmok számának gyarapodása arra engednek következtetni, hogy a század végére a faúsztatás elérte a kívánt méreteket és kielégítette a szükségleteket. Vedres István könyve szerint:
„... nem tsak Arad Vármegy ebül hoznak ide Hajónak való Tölgy fákat, hanem a’ Tiszahátrul, a Kőrös tájékárul, és még Török Országbul is; a Munkátsi Uradalomból majd minden Esztendőben szállítanak itten keresztül a Ferentz Tsatornájára, és tovább is legszebb Tölgyfa pallókat, és Deszkákat. Fenyő fa pedig, melly Szolnok mellett Máramarosból jön a Só alatt, elég van: abbul dolgoznak is, valamint szintén az Arad Vármegyei Tölgyfákbul is, két nagy hajót készítettek el mostanában.”
Vedres István: A Tiszát a Dunával öszve kaptsoló új hajókázható tsatorna...
Szeged, 1805. 84.

Erdőt visz a víz

Az 1890-es években évenként átlagosan 200-250.000 m3 fát tutajoztak Szegedre.
„1892-ben Szegedre részint a Tiszán Máramarosból, részint a Maroson Erdélyből mintegy 200.000 m3 fenyőszálfa érkezett... Ugyancsak víziúton érkezett Szegedre az év folyamán 100.000 m3 kemény szálfa, tölgy- és kőrisfa rönkökben.”
A szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület 1892. évi jelentése. Szeged, 1893.

A fenyőszálakból a szegedi fűrésztelepek és zsindely vágók 150.000 m3-t dolgoztak fel, a többit továbbszállították vidékre. A tutajeresztést csak a Tisza és a Maros tartós, nagy áradása és apadása, vagy járványos megbetegedések hátráltatták, mint pl. 1893-94-ben, amikor kolerajárvány miatt a Tiszán hónapokig tiltva volt a tutajozás. „... Ha a felső-Tisza és a Maros vízállása megfelelő és a víziszállítás akadályokba nem ütközik, a nyersanyag feleslegében is bővelkedünk, ellenben kedvezőtlen vízállás esetén a lehető legnagyobb akadályokba ütközik a nyersanyag előteremtése, amint az 1904-ben tényleg meg is történt ...” – olvashatjuk a Szegedi Kereskedelmi és. Iparkamara 1906-os jelentéséből.
A tutajozás méreteire, egyben a faipar növekedésére is jellemző, hogy míg az 1890-es években négy gőzfűrésztelep működött a városban, addig 1906-ban már hét telep dolgozta fel a Tiszán és a Maroson leúsztatott szálfákat.

A tutajeresztés

A tutajokat tulajdonképpen a felvidéki rutének eresztették le a Tiszán, de a szegedi fűrészgyárosok elküldték megbízott embereiket a felső-Tiszára, hogy minden tutajon legyen egy közülük. Ezt az óvatosság tette szükségessé, a fát ugyanis a szegedi fakereskedők legtöbbször már lábon állva (kitermelés előtt) megvásárolták. Előfordult, hogy a szegedi és tápéi tutajosok már a felső-Tiszán átvették a fát a ruténektől, de – különösen régebben – leggyakrabban az olajok is lejöttek Szegedig. Szeged-Felsővároson és Tápén élő idős emberek még az első világháború előtt erögettek tutajt. Akkoriban rendszerint Tiszabecsig mentek fel a tutajokért, de a háború utáni tutajeresztők legföljebb Csapig, Tokajig, legtöbbször azonban csak Szolnokig járták a Tiszát. A tutajokat az olájok kötötték össze a hegyekben.

„A fenyők össze vótak heveder özve. A szálfák vékonyabb végit átfúrták, körösztülfektettek rajta három-négy széthasított fenyőt, úgy mondták: hevedert és azokat erős tőgyfaszögekké a fenyőhön szögezték. Az első hevederné mindön fatörzset átfúrtak, a többiné csak mindön másodikat. A hátujját tőgyfagúzzsa vagy mogyorócserjébű font kötelekké összekötötték, össze gúzsolták. Ez úgy vót, hogy befúrtak a fába, bükkfaszögge becövekőték és a cöveköket gúzzsá összekötötték. Húsz-huszonöt szál fenyő vót összekötözve egy hevederén. Ez vót egy fërtáj. Két f'értájt összekötöttek egy táblába.. Asztán a táblákat is összekötötték, az vót egy kötés. Egy kötésön négyen-öten vótak az olájok.”
Adatközlők: Zakar András tutajos, Tápé (szül. 1880), Hegyesi András hajós, Szeged-Felsőváros (szül. 1888), Miklós István tutajos, Tápé (szül. 1905), Vince József tutajos, Tápé (szül. 1905), Török András tutajos, Tápé (szül. 1888.) 

A fërtájnak volt plotty, a kötésnek pedig kajla elnevezése is. A tutajokat szárazon állították össze a rutének. A fatörzseket lecsúsztatták a lejtős hegyoldalon, száraz patakmederben összerótták, majd a patak vizét felduzzasztottak, kizsilipölték. Egy darabon fertájba eresztették le a fenyőt és ahol már szélesedett a folyó, ott a fertájokat összekötötték táblákba., majd kötésbe. A tutajokat rendszerint mögnyergelték, azaz a tetejére újabb sor fenyőt raktak. A nyergelés vékonyabb és rövidebb szálfákból került.
A kötésbe a táblákat egymás után kötötték úgy, hogy az első tábla farának öszszegúzsolását a következő hevederezéséhez erősítették három helyen. Erre is tölgyfagúzs szolgált, amit úgy készítettek, hogy a csuklóvastagságú vagy annál vékonyabb tölgyfát megfőzték, melegen meghajlították és összefonták. A táblák összegúzsolását csatlásnak nevezték. Rövidebb fenyőkből olykor 5-6 táblát is összekötöttek, de utóbb a biztonságos vízi közlekedés érdekében a révkapitányság már nem engedte 4-nél több tábla összekötését. Mindez még a rutének feladata volt. A szegedi tutajosok vittek magukkal drótkötelet, régebben vastag kenderkötelet, sőt utóbb U kapcsot is használtak a fenyők összeerősítésére. Az így összeállított kötést nevezték tulajdonképpen egy tutajnak.

Tutajok a Tiszán

Hallgassuk meg most az öreg tutajosokat arról, hogyan kormányozták a tutajt és hogyan kötötték ki?

„Vót olyan nyóc-tíz métör hosszú mögfaragott sugárfenyő, annak a végire két méterös deszkát szögeztek. Evvót a kórmányiapát. Avva kormányozták elő, mög hátú. Lënta vót a neve. ö t lentával kormányoztak, három elül, kettő hátul. Az eleje vót a fontosabb, hogy az neki ne mönnyön a partnak. Ászt monták a régi öregök, a hátújja mán emögy az eleje után...”
Egy kötésen általában 4–5 lentával kormányoztak, de volt a tutajon elkészítve több is szükség esetére. Ezeket is felsőtiszai rutének készítették. A tutaj kormányzása nagy hozzáértést és főleg sok tapasztalatot, gyakorlatot követelt. „Ki köllött üsmerni a folyót” – mondják az öreg tutajosok. Ez persze nem ment egyhamar. Sok utat meg kellett tenni addig, amíg a fiatalok is megtanulták, hol következik kanyar a folyón, mikor kell a kanyarulatban kezdeni a lentázást. Voltak hagyományos irányító szavak: „Bánátra hajcs” – balpart felé, „Magyarra hajcs” – jobbpartra (magyarázata az, hogy Szegednél Bánát a balpart felől esik). Jó időben, jó vízzel simán haladt a tutaj, de ha fújt a szél, résen kellett lenniök, nehogy partnak sodorja a szél ereje, hajóval vagy vízimalommal összeütközzenek. Nagyon szeles időben a tutajosok is szelet hevertek, mint a hajósok. Sok veszélyt rejtettek a kevéssé tapasztalt tutajosok számára az örvényes helyek. Különösen két ilyen veszélyes folyószakaszt emlegetnek: az egyik Anyásnál van, a másik Tiszafüreden felül egy éles kanyarban. Az „ányási sarok”-nál széles a víz és örvényes. Itt úgy mondják, egy darab deszkát dobtak a vízbe, így próbálták megállapítani a vízfolyás irányát.
„Vezseny alatt olyan a Tisza – mesélte Török András tápai tutajos –, hogy azt hiszi az embör, hogy nincs tovább, nekimögy a partnak. Eccő gyüttünk, azt vöttük észre, hogy parthon ütöttük az evedzőt. Elő kiugrottunk a büszkével, nyomtuk a fát a vízbe, hátú mög ketten hajtották partnak a farát, míg elkapta a tutajt a víz sodra.” A legnagyobb igyekezet mellett is előfordult, különösen gyakorlatlan emberekkel – de még az olajokkal is –, hogy „a limány beszopta a tutajt”. Miklós István tutajos így mondta: „Ha limányba jutottunk, fővitt bennünket visszafelé a langó víz…” Langó víznek a part melletti lassú, lusta vízfolyást nevezik. Ennek ellentéte a gyors folyás a szirtokon, ahol erős a víz sodra. Kanyarban gyakran olyan erővel torkollik meg a víz, hogy örvény, limány képződik és a kanyar után visszafelé folyik a víz. Ez néhol több száz méterre visszasodorta a limányba. került tutajt, hallottam úgy is: „No, viszi főfelé a szent Pétör vize!” Ilyenkor három kormány evezővel hátul hajtották, a tutajt és bizony meg kellett dolgozniuk, amíg kikecmeregtek az élő vízre.
Különösen elővigyázatosnak kellett lenniök, ha hídhoz vagy révhez közeledtek. Áradás idején, amikor természetesen nagyobb a víz sodra – a tutajosok úgy mondják: nagy víznél – így is előfordult, hogy hídlábnak szaladt a tutaj. A szétszakadt tutaj szálfáit – kacatnak mondták – halászoktól kért csónakokon szedték össze. Ha a fenyők megsérültek, tehát kárt csináltak, a fakereskedők lefogták kialkudott bérükből. Tudták, hol következik rév és már előre jeleztek, hogy a révész idejében leeressze a kompkötelet. Éjszakára azonban olyan helyen, ahol már közel volt a híd vagy rév, és nem ismerték elég jól a folyót, kikötöttek.
Kikötéshez a tutajosok horgasfát, ún. büszkét használtak. Ez nagyjából másfél méter hosszú, erős, gyertyánfából faragott, rendszerint megvasalt végű karó. Szöges kampóba vagy természetes ágcsonkba akasztották a tutaj kötelét. A tutajon az utolsó tábla végébe két erős tölgyfaszöget, úgynevezett bikaszöget vertek, ezekhez kötötték a kötelet.
„A hátújját odahajtottuk a parthon, ahun langó víz vót, a büszkés kiugrott a kötéll a büszkét nekivetötte a fődnek, ránehézködött, csak úgy szántott vele. A tutaj ërántotta, vigyázni köllött, nehogy a vízbe essön. Addig büszkéztük, amíg mög nem állt. Mikó a tutaj lassan mögcsöndesödött, kikötöttük egy partmenti fáhon.”
Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete. Népünk hagyományaiból. Bp. 1956. 69.
A büszkézés volt a jó tutajos egyik fő próbája, úgy mondják, nem kellett hozzá nagy erő, inkább ügyesség. A büszkét lehajolva, ferdén földbeszúrva kellett tartani, egész testsúllyal ránehezedve. Amikor a büszke egy jó darabon mély barázdát szántott és tutaj már-már elrántotta a büszkést, a büszkét kihúzta a földből és pár lépés után újból belenyomta. „Előfordult, hogy nem sikerült mögfogni a fát, akkó mögfogtuk másutt” – mesélte Török András tutajos. Rendszerint szirtaljban fogtak ki, a szirtnek az alsó vagy felső végén, mert porondnál estétől reggelig kiapadhatott a víz a tutaj alól. Út közben mindig „farral” fogták ki a tutajt, keskenyebb elejét a víz azután part mellé sodorta.
Másként történt a kikötés nagy víznél, amikor a folyó elöntötte a szirtokat és kiáradt az ártérre. Ilyenkor a tutajt orral nekieresztették egy élőfának, mikor a fához közel értek, ráfogtak a kötéllel egyet a fára, egyet a tutaj elején, a második hevederbe vert bikaszögre, a másik bikaszögnél pedig „rajzoltak a kötéllel”, amíg megállt a tutaj. A tutaj farát azután a víz kihajtotta a part felé, a többi fához. Egyébként áradás idején nem volt ajánlatos a tutajozás, annál is inkább, mert az ártéri erdőkben sűrűn elakadtak. Előfordult, hogy szét kellett szedni a tutajt és újból összeróni, hogy tovább haladhassanak. Miklós István tápéi tutajos mesélte, hogy egy alkalommal a hirtelen tavaszi áradás miatt elakadtak az ártéri erdőben. Ő volt a bandagazda, nem vállalta a felelősséget a fáért, inkább kikötötték a tutajt és hazajöttek. Lippai Imre fűrészgyáros szolnoki tutajosokat fogadott, akik vállalták az eresztést, de nem volt benne sok köszönet, mert csak keservesen és rongálódottan tudták hazaszállítani a tutajt.

Záhonytól Szegedig

A szegedi fatelepekre szállított tutajok Szeged, illetve Tápé fölött, Porgányon, Vesszősben rendszerint kikötöttek. Egy ember elment jelenteni a megérkezést, csak ezután ereszkedtek le a fatelephez, ahol a facsősz segítségével kötöttek ki. A csősz ladikon az érkező tutaj elé evezett, kötelét a tutaj orrán egy bikaszöghöz erősítette, majd a „tetthelyre” érve kievezett a partra és büszkével kifogta a tutajt. Régebben – még az első világháború előtt – sokszor annyi fa érkezett, hogy a fatelepek előtt a Tisza tele volt tutajokkal. Ilyenkor nem volt módjuk büszkézni, hanem egy lemacskázott tutajhoz kötötték ki az utóbb érkező tutajokat. A szegedi fatelepeknél – a tutajosok úgy mondják: a tötthelyön – mindig a tutaj elejét fogták ki, a tutajt azután a víz előre sodorta, így orral fordult a vízfolyás irányába.
A facsősz vagy fapásztor a fakereskedők megbízott embere volt, aki a tutajosoktól a szegedi Tisza-parton átvette a fát, átszámolta a szálfákat. Rendszerint kiöregedett tutajosok kerültek ebbe az állásba. A vízparton készült cölöpépítményben laktak. Azokat a tutajokat, amiket a fűrésztelepek nem tudtak mindjárt feldolgozni, a városon fölül, Porgányon, Vesszősben és Nagyfában tárolták. Itt volt a szegedi fakereskedők telephelye (Zakar András tápéi tutajos sokáig volt fapásztor Beck Jenő és Lippai Imre fakereskedők telephelyén).


A Tiszán Záhony tájékáról jó vízzel, jó időben 8-10 nap alatt értek haza, de kis vízzel csak 12-14 nap alatt, nagyon alacsony nyári vízállásnál még később Szolnokról 5 nap, 5 éjjel tartott az út, – ha éjjel is jöttek. Csendes időben rendszerint éjjel is úton voltak. Csak akkor kötöttek ki éjszakára, ha esős, szeles, zivataros idő partra kényszerítette őket. Éjjel a vízimalmok és lehorgonyzott hajók természetesen ki voltak világítva, sőt az utóbbi időkben a tutajosoknak is kötelezővé tették a kivilágítást. Deszkából, rőzséből, szárból – a tápéiak gyékényponyvából – az első tábla elején egy kis féltetejű gunyhót, gulibát építettek. Újabban kátránypapírral fedték és ide húzódtak rossz időben. A gunyhó elé vastag földréteget hordtak a tutajra, itt volt a tűzhely. A szeged-felsővárosi és tápai tutajosok krumplit, tarhonyát, szalonnát, sót, paprikát vittek magukkal az útra. Rendszerint tarhonyás krumplit főztek bográcsban. Kenyeret kikötéskor partmenti falukban vettek. A rutének legtöbbször puliszkát ettek, „kiteritötték, fölvágták, úgy ötték”. Babot főztek még, vagy nyárson szalonnát sütöttek. Különben egyszerű, igénytelen emberek voltak, háziszövésű ruhát és szíjas bocskort viseltek.
A tutajos románok és rutének sót, különféle seprűket, tavasszal ültetni való fákat, ősszel pedig almát hoztak a Felső-Tisza vidékéről. Deszkából akolformát építettek a tutajra, abba öntötték az almát. A lápon hozott almát tréfásan fűzfaalmának, máskor lápos almának mondták. A lápos alma elnevezést ismerték Szentesen is és azokon a helyeken, ahol a tutajosok a Tisza mentén kikötöttek (Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. Alföldi Tud. Intézet Évkönyve II. Szeged, 1946–47. 194–298. 9 Tömörkény István: Parti füzesek. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 253.).
Vásár alkalmával „...a román mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar...” – írja Tömörkény. Tömörkény novellájából ismerjük a lápgazda foglalkozását is.
„Egészen más ember a tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, akkor láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk... A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig hozzákötözik... Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda... Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn való ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végén vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen hosszúságú vagy vastagságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. így a csak egy véggel összekötözött fenyők a másik végükkel külön válnak... és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos rajával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda.”
Tömörkény István: Parti füzesek. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 253.

A szegedi fatelep

A szétbontott tutajok szálfáit általában négyesével az úgynevezett vaskocsin vagy vontatókocsin húzatták fel a fatelepre. A vaskocsit a felsővárosi Lippai-féle fatelepen már gép húzta, míg az alsóvárosi Szilvánia és az újszegedi oldalon levő Lőwi fatelepen régebben ökrökkel vontatták fel tengelyen a szálfákat.
Régebben, a század elején a tápéi tutajosok szerződésben voltak szegedi fűrészgyárosokkal és fakereskedőkkel. Amikor emberre volt szükség, a kereskedő értesítette a bandagazdát, aki azután szólt megszokott társainak, a cimboráknak. A tutajozás kora tavasztól – ahogy a jégzajlás megszűnt – tartott a téli idő beálltáig. Volt úgy, hogy zajlott a Tisza – a tápéiak úgy mondják: szotyé volt –, amikor jöttek. Az is előfordult, hogy út közben valahol befagytak, beállt a folyó. Ilyenkor őrizetre bízva otthagyták a tutajt, hazautaztak és csak tavasszal tudták leereszteni. A tápéiak természetesen aratás, cséplés és gyékényszödés idején nem vállaltak tutajeresztést.
A tutajosokat átajjába fizették. A kialkudott bér attól függött, honnan hozták a fenyőt. Jó időben, jó vízzel hamarabb leértek, de nagy szélben és alacsony vízálláskor napokkal tovább tartott az út. A tutajosoknak kevés földjük volt – ha volt egyáltalán –, 1-1,5 hold. A foglalkozás rendszerint öröklődött a családban: az 50-60 év közötti tutajosoknak az apjuk is tutajeresztő volt, idős korára pedig fapásztor valamelyik fűrésztelepen. A ma 50-60 év között járó nemzedék az első világháború után zömmel valamelyik fűrésztelep állandó alkalmazottja volt. Amikor nem volt faúsztatás, a vaskocsinál, kézifűrésznél vagy a gater mellett dolgoztak. Úgy mondják, hogy a tutajozással jobban kerestek. Az 1930-as években Lippai fatelepén 25 pengő volt a hetibérük, a tutajozással pedig 5 nap – az éjszakai ereszkedést is beleszámítva! – 30 pengőt megkerestek.
A szegedi és tápéi tutajosok az első világháború előtt eresztettek tutajt a Dunán Romániába, Bulgáriába is. Ezen az úton az Al-Duna volt veszedelmes folyószakasz. „Hét hétig möntünk” – mondja Zakar András, a legidősebb tápéi tutajos. „A Kazán högyekné eccő szétvert bennünket a hullám. Orsován szödtük össze a tutajt.” Ilyenkor a rutének által Szegedig hozott tutajt teljesen itteni tutajosok vitték tovább, mert azok Szegednél tovább nem mentek. Innen vonaton utaztak vissza a Felső-Tisza vidékére.
A tiszai tutajozás az első világháború után lényegesen csökkent. Az 1920–30-as években is folyt tutajeresztés a szegedi fűrésztelepek – főleg a gyorsan gazdagodó Lippai Imre számára –, sőt 1945 után is erögettek még tutajt hozzáértő idős tutajosok és hajósok, de ez méreteiben, jelentőségében nyomába sem léphetett a hajdani faúsztatásnak, aminek Szeged faipara létét és fölvirágzását köszönhette.


A következő részben: A szegedi hajóépítők, a superek


2012. december 4., kedd

Bizarr Babák korhatárral a REÖKben

Sötét ösztönökről szól a REÖK legújabb szobaszínházi produkciója: pszicho-horror előadáson borzonghatnak a nézők december 10-én, hétfőn 19 órától.



George Michael és Christina Aguilera is ihlette a Babák című előadást, mely december 10-én, hétfőn 19 órakor kerül színre a REÖK-ben. A Genet-darabból, A cselédekből született produkció két testvérpár furcsa életét mutatja be, akiket sakkban tart úrnőjük. Az abszurd drámák egyik legjelesebbike bizarr, felkavaró fantáziavilágot elevenít meg. Az előadás szinte egy pszicho-horrordráma: sötét és gyilkos ösztönöket szabadít fel a három szereplő kapcsolatán keresztül. A rendező, Fodor Annamária nem mindennapi világot teremtett a költői szépségű drámanyelv és a halálos romlottságot bemutató cselekmény segítségével.



MaNNA és a Budapest Bábszínház

Az előadás a MaNNa és a Budapest Bábszínház koprodukciójában jött létre. Alakjait ugyan hús-vér bábszínészek játsszák, remekül érvényesül a bábszínházi műfaj is, hiszen – ahogy Bóta Gábor kritikus lelkes írásában kifejti – „megmozdítanak ruhákat, jókora próbababákat, időnként élőként, személyként kezelik a holt anyagot, miközben maguk olykor próbababákként viselkednek”. Érdekesség még, hogy az úrnőt Bercsényi Péter játssza, így emelve ki a karakter diktátor személyiségét. Bohoczki Sára és Mórocz Adrienn alakítják a szolga-szörnyetegeket.

„Azért megyek színházba, hogy lássam magam a színpadon (egyetlen személybe visszahelyezve vagy egy megtöbbszörözött személyben, a mese formájában), mégpedig olyannak, amilyennek nem tudnám – vagy nem merném – látni vagy álmodni, de amilyennek mégis tudom magam.”
Jean Genet

Az abszurd dráma eszközeivel a produkció olyan fontos kérdéseket feszeget, mint a szexualitás, testvéri szeretet és hűség, a megalázás és megaláztatás, a gyilkosság és öngyilkosság. Jegyek már kaphatók: elővételben 1200, az előadás napján 1500 Ft-ért lehet a belépőket megvásárolni.



Az előadás 14 éven aluliaknak nem ajánlott!

Tringa Borpince az Alsóvárosi Tájházban

Az Alsóvárosi Tájházba (Szeged, Nyíl utca 43.) ismét borestre invitálják a borkedvelőket. Ezúttal december 6-án, csütörtökön 18 órától, Szekszárdról Gál Antal borász lesz a vendég aki a Tringa Borpincét mutatja be.





A pincészet 2001-ben alakult Szekszárdon kis családi vállalkozásként, mely 7 hektáron gazdálkodik. A napsütéses órák magas száma, valamint a lösz talaj adottságai kiválóan alkalmassá teszik a vidéket a vörösbor szőlők termesztésére.

Pince a hegytetőn

A birtok gerincét alkotó négyhektáros terület a feldolgozó üzemmel és pincével a város szélétől nagyjából egy kilométerre, a Kerékhegy tetején, festői környezetben található. A pincészet nagyrészt vörösborok készítésével foglalkozik, Kékfrankos, Merlot, Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc fajták, valamint ezek házasításai a legjellemzőbb boraik, de választékukat színesíti egy rozé és egy fehérbor is.


A borkészítés alapjául szolgáló szőlőt kifejezetten minőség orientáltan, magas tőkekorlátozással termesztik, szüret után pedig modern, irányított erjesztés technikával készítenek belőle bort. Ezt követően fahordós pincékben érlelődnek a vörösborok legalább egy évet, mielőtt palackba töltenék őket. Filozófiájuk szerint a fogyasztóval minél közelebbi kapcsolatra törekszenek, ezért elsősorban közvetlenül értékesítik a boraikat a pincénél, illetve fesztiválokon, bemutatókon, ezen kívül borszaküzletekbe, borozókba, éttermekbe szállítanak. Pincészetüknél kialakított vendégfogadó épületben lehetőség van a borkedvelőknek helyben kóstolni a borokat, illetve megismerkedhetnek a feldolgozó üzemmel is.


A borestre a belépő a helyszínen váltható, 2000 Ft/fő áron.
A rendezvényre jelentkezni e-mailben vagy telefonon lehet:
Szabó Magdolna: 30/294-52-22  szabomagdoln@gmail.com
Kulik Melinda: 30/501-28-22      kulik.melinda@gmail.com