2015. június 1., hétfő

Pákh Imre, a műgyűjtő és az ember


Pákh Imre a kárpátaljai Munkácson született, Magyarországon keresztül vezetett az útja az Egyesült Államokba, ahol magas üzleti- és diplomáciai körökben dolgozott.




Életútja nemcsak egy interjút, de talán egy egész kötetet is meg tudna tölteni. Bár 1974-ben az akkori pártállami vezetés belügyesei – saját megfogalmazása szerint – „kirúgták” az országból és hosszú évek óta távol él, mégis magyarnak vallja magát, alapítványai segítségével támogatja a kárpátaljai magyarságot, és a hazai kulturális életet.


– Tartalmas életútja mindig egy nagyon fontos gondolat mentén haladt.

– A sors nemcsak engem, hanem egész családomat, szüleimet vert. Apám megjárta a Gulágot, anyám is nehéz életet élt az akkori Szovjetunióban. Ma már bárki előtt ismert tény, hogy milyen nehéz volt a 40-es, 50-es években magyarként élni Munkácson. Életem legnagyobb tanulságát a szüleimtől tanultam: bármi történik veled, bármilyen borzasztóan is néz ki a sorsod, az Úristen tudja, hogy mit csinál, és oda vezet, ahová predesztinálva vagy. Hiába gondoljuk azt, hogy mi csináljuk, mi tevékenykedünk, mégis mindez fenti vezérléssel történik. Én mindig hittem és bíztam abban, hogy bármi történik, a másik oldalon biztosan jobb lesz.
Amikor nekem 48 óra alatt el kellett hagynom Magyarországot, azt életem legtragikusabb napjának tartottam. Mai szemmel azt mondom, talán meg kellene köszönni ezt azoknak a belügyeseknek, akik kirúgtak engem az országból, mert ha itt maradok, nem biztos, hogy Munkácsy-gyűjtő lett volna belőlem. Úgyhogy hiszek a sorsban.

– Sikeres üzletemberként sokszor megfogalmazta már, hogy nem lehet mindig csak az üzletnek élni.

– Az biztos, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Ezt tudjuk jól, hiszen nálam sokkal gazdagabb emberek sem boldogak igazából. A pénz csak akkor boldogít, ha jól tudjuk felhasználni. Ha az ember nemcsak a saját szűk körére, a saját szűk családjára költi a pénzét, ha van lehetősége és tud segíteni, akkor segítsen. Az boldogítani fogja. Ezt is a szüleimtől tanultam meg, akik húsz éven keresztül egészen halálukig egy alapítványt kezeltek Munkácson, ahol betegeknek, szegényeknek nyújtottak támaszt és segítséget. Ez az alapítvány, mely apám nevét viseli, most is működik és nyolcvan embernek adunk havi apanázst. Segítjük a magyar szervezeteket, foci-akadémiát alapítottunk, magyar kulturális klubot tartunk fenn. Ez az életünk.

– Bár 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, mégsem szakadt el teljesen az üzleti világtól, sőt élénken érdeklődik a biotechnológia, és ezen belül az őssejt-kutatások iránt.

– Az őssejt-kutatás az orvostudomány jövője. Amikor egy Nobel-díjas biológus professzort a Stanfordi Egyetemen megkérdeztem erről, azt mondta, hogy a 21. század első felében jobban fogja befolyásolni az életünket, mint a számítógépek a 20. században tették. Azt gondoltam, ha egy ilyen okos embernek ez a véleménye, akkor nekem ebbe be kell szállnom. Később pedig már saját családomon tapasztaltuk azt a hihetetlen gyógyító erőt, amit ez a terápia nyújtani tud, hiszen apám azért élt 104 évig, mert egy súlyos betegsége során őssejttel kezeltettük.

– Az üzleti élet, az őssejt-kutatások után kanyarodjunk vissza szenvedélyéhez, Munkácsyhoz. Az első képet örökölte, de hogyan jött a többi, hogyan lett ebből gyűjtemény?

– Én mindig elmondom, hogy akkoriban nem voltam profi gyűjtő, ami persze rányomta a bélyegét a gyűjteményemre is: nagyon sok olyan képet nem vettem meg, ami nekem személy szerint nem tetszett. Ami viszont megtetszett, azt azonnal megvettem, és ez egy ideig jól is működött. Egy profi gyűjtő viszont nem ezt nézi, hanem azt, hogy mi illik be a gyűjteménybe és kikéri mások, a hozzáértők véleményét. Most már én sem vásárolok a szakma véleménye nélkül képet.
Eleinte azért vásároltam képeket, hogy csak én nézem őket, de ez ma már nem így van, hiszen a képeim nagyobb részt már nem otthon vannak, hanem múzeumokban mutatjuk be őket és nem valószínű, hogy egyhamar hazakerülnek. Ezért át kellett gondolni a gyűjtési koncepciómat és most már szakszerűbben állok hozzá.

– Tagja az 1920-ban, Horthy Miklós által alapított Vitézi Rendnek is.

Nagy tisztelettel vagyok a kormányzó úr által felállított Vitézi Rend tagja. Apám volt az érdem szerzője, a Rongyos Gárdában tevékenykedett kárpátalján a 30-as években. Ekkor a visszacsatolás előtt és után a csehek még ott garázdálkodtak és ebben az interregnum időszakban működött ez a csapat, védte a lakosságot, segítette a menekülőket. Én apám érdemei után, várományosként lettem vitéz. Aktívan részt veszek a rend életében, Amerikában központi törzskapitány vagyok. Most szeptember 16-án épp vitézavatás lesz nálunk. Rendkívül összetartó a csapatunk, ami 180-200 emberből áll.
Nagyon sokáig a Vitézi Rend Magyarországon be volt tiltva, így büszkén mondhatom, hogy olyan idős embereket ismerek még, akik nemcsak a Rendet, hanem a rendi hagyományokat is táplálták és életben tartották külföldön. A Vitézi Rend a 90-es évek elején visszajöhetett Magyarországra, mint társadalmi szervezet, és azóta nagyon aktívan, több ezer taggal működik. Amikor mi Amerikában két embert avatunk, itthon kétszázat avatnak.
A Rend nálunk belekapcsolódott mindenféle társadalmi munkába. Van egy különleges századunk, ami sok eseményen részt vesz. Itt nemcsak hagyományőrzésről beszélek, hanem például árvízvédelemben is segédkezünk. Ezen túlmenően neveljük a fiatalokat, a vitézi hagyományokat pedig tiszteljük.


Pákh Imre életútja

• 1950-ben született Munkácson a volt Szovjetunióban
• 1972-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait arab szakon Szentpéterváron (akkor Leningrád)
• 1973-ban ismerkedett meg az egyetemen első – amerikai származású – feleségével, rövidesen Magyarországra költözött
• 1974-ben kivándorolt az Egyesült Államokba
• 1979-ben szerzett a New York Egyetemen közgazdász diplomát
• 1980-tól előbb egy áruházlánc ügyintézői és beszerzői feladatait látta el, majd átkerült egy nyersanyagok kereskedelmével foglalkozó céghez. Nem sokkal később egy partnerrel saját vállalatot alapított, amely elsősorban Közép- és Kelet-Európában vásárolt nyersanyagokat – főleg fémeket – és műtrágyát
• 1994-ben ismerte meg második feleségét, akit 1996-ban vett el feleségül, és akitől két gyermeke – Natália Erzsébet és Sándor – született
• A ’90-es évek közepétől gyűjti Munkácsy Mihály alkotásait
• 2000-ben eladta partnerének részesedését a cégében, azóta a családjának és befektetéseinek él
• 2006-ban Magyarországon Parlamenti Aranyéremmel tüntették ki
• 2006-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tisztikeresztjével tüntették ki
• 2008-ban Ukrajnában az Ukrán Nagykereszttel tüntették ki a „művészeti értékeink széleskörű megismertetéséért, a kultúra önzetlen támogatásáért”
• 2009-ben Munkács díszpolgárává avatták
• 2010-ben létrehozta a Munkácsy Mihály Alapítványt
• Tagja a Szent István lovagi rendnek és a Vitézi Rendnek

A Munkácsy Mihály Alapítvány

Munkácsy Mihály (1844–1900) festményeinek számát a szakértők 650-re becsülik, ám ma ezeknek csupán a felét ismerjük. Pákh Imre azzal a céllal hozta létre a Munkácsy Mihály Alapítványt, melynek alapító elnöke, hogy az utókornak legyen lehetősége felkutatni, megismerni és méltó módon kezelni a legnagyobb magyar festő hagyatékát. Az ismert Munkácsy-alkotások egy része a világ különböző múzeumainak tulajdonában van, de a többség magánemberek gyűjteményeit ékesíti. Ma Pákh Imre rendelkezik a legnagyobb magángyűjteménnyel, 43 festmény van a birtokában. A Pákh-gyűjtemény több darabja is tárlatokon tekinthető meg Magyarország különböző városaiban.
Az alapítvány tervei között szerepel a Munkácsy kulturális központ létrehozása, Munkácsy hagyatékának, többek között az 1000 levélből álló magánlevelezésének feldolgozása, Munkácsy-monográfia kiadása, lappangó képek felkutatása és bemutatása, kiállítások szervezése Magyarországon és külföldön, határon túli partnerszervezetek felkutatása, valamint fiatal kortárs művészek támogatása.

2015. május 31., vasárnap

Munkácsy Mihály: Golgota – 660 megapixeles felbontásban

Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának talán legmegragadóbb darabja a Golgota, mely Krisztus kereszthalála előtti perceket rögzíti. A művész a Máté evangéliumának 27. fejezetében leírtak alapján dolgozott, a bekövetkező dráma és annak a jelenlévőkre tett hatása szolgált megfestendő témaként. A Szeged Panoráma most elkészítette a festmény 660 megapixeles fotóját, melyen a mű legapróbb részletei is megtekinthetők.


Golgota
Készítés időpontja: 1884
Technika: olaj-vászon
Méret (magasság x szélesség): 460×712 cm
Jelenlegi helye, település: Déri Múzeum, Debrecen
Tulajdonos: Munkácsy Alapítvány, Budapest (Pákh Imre)

Munkácsy a kép megfestése előtt számos e témában készült olajfestményt, illetve grafikai vázlatot tekintett meg. Különösen nagy hatást gyakorolt rá Jacopo Tintoretto Scuola di San Rocco-ban található, Jézus életét feldolgozó sorozatának Golgotája. A 17. században élt elődjéhez hasonlóan Munkácsy is a keresztre feszítés eseményét követő tömeget, illetve az őket körülvevő táj hangulatfestő hatásának jellegét hangsúlyozta az alkotásában. Elsőként az előzőekhez kapcsolódóan, a tömeg egyes alakjairól készített tanulmányokat, majd ezután az égi jelenet megfestése foglalkoztatta és csak néhány hónappal később, 1883-ban fogott a Kálvária jelenetéhez. A tanulmányok megfestésének sorrendje is azt bizonyítja, hogy mennyire foglalkoztatta a keresztre feszítés eseményén megjelentek arcán visszatükröződő érzelem képi ábrázolása. A realitásra való törekvésének egyik bizonyítéka az a fotó, amelyen a festő saját magát kötéllel rögzíttette a keresztre, hogy a test izmainak mozgását a leghitelesebben tudja visszaadni.

Golgota a közönség előtt

A Golgota 16 olajvázlat után alig több mint két év alatt készült el. Sedelmeyer Párizsban, saját palotája dísztermében mutatta be a Golgotát, és az erre az alkalomra visszaszállított Krisztus Pilátus előtt című festményt. A párizsi siker után a Golgotát 1884–1887 között ugyanazokon a helyeken mutatta be, ahol már az előző festmény iránt is nagy érdeklődés mutatkozott. A két mű a Jenkinstownban lévő, Lindenhurst nevű Wanamaker palotában találkozott újból. 1907 februárjában ezt az alkotást is hóra dobva mentették meg az alkalmazottak. 1911-ben már restaurálva került elhelyezésre a Philadelphiában lévő Wanamaker üzletházban. Az örökösök ezt a művet, több más birtokukban lévő alkotáshoz hasonlóan, a Sotheby’s aukcióján értékesítették. A vásárló Julian Beck volt, aki 2004-ben Pákh Imre magángyűjtőnek adta el.