A szegedi városrészek története: Móraváros

Móraváros a 19. század első felében alakult. Nevét a város egykori főbírájáról, Móra Balázsról kapta. 1827-ben kezdték felparcellázni ezt a területet. Ide a város szegényei költöztek. Az itt lakók kubikusok, téglagyári munkások, kendergyári dolgozók és napszámosok voltak. Innen indult ki a szegedi munkásmozgalom.

Szeged városának nagyjából a Kálvária sugárút, körtöltés és a Petőfi sugárút által közrefogott részének Móraváros, röviden Móra, az alsóvárosi nép ajkán Újváros a neve. A Móra elnevezés talán még Móra Balázs főbíró idejére (1676) megy vissza, akinek cölöpökkel védett nemesi kúriája itt állott valahol.

A Móra család

A szegedi Móraváros névadója a Móra család. A Móra családról már a 17. századtól van adatunk: 1660-tól 1661-ig Móra Ferenc, 1669-től 1670-ig és 1676-ban Móra Balázs a város főbírája. Az utóbbinak cölöpökkel védett nemesi kúriája valahol itt állott. Az író Móra Ferenc (1879–1934) nem ennek a családnak a leszármazottja.
Móra Ferenc Cheperke Mátéval együtt 1662-ben I. Leopold királytól kapta címeres nemes levelét. Címere a pajzs kék udvarában repülő fehér galamb, lábai pirosak, valamint csőre is, melyben zöld gallyat tart. A pajzs fölötti sisak koronáján fekete sas-szárny lebeg. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst vörös.

Kertek, szőlők

„Elégh ollyan föld vagyon Alsó Városon lévő Temető mellet,
ki másként Mester hegynek is mondatik” – 1750

„Aszalló Vőgyben lévő két darab Szöllőm” – 1746

„Aszaló heg” – 1778

Móraváros vízállásos, mai napig feltörő nádas földje évszázadokon át nyilvánvalóan lakatlan volt. Legföljebb hátságain alakultak ki kertek, szőlők. Ilyen volt a 18. században emlegetett, de a név után föltétlenül még a középkorban telepített Betlehem, a mai Rákóczi utca nyugati részén, továbbá a Mestör-högy, nyilván az alsóvárosi templomtól északnyugatra. Az Aszalóhögy, olykor Aszalóvőgy, röviden Aszaló nagyjából a mai Kálvária sugárút és Korda utca szögében terült el. Az első világháború után Ottovay telep néven épült be.
Ettől délre terült el a ma már szintén beépített Hërnyós kertség. A körtöltéstől, budapesti és szabadkai vasútvonaltól bezárt kis háromszögletű részének viszont Teás a neve. A Cserepes sor a régi fazekasok, népiesen cserepesek hajlékára, illetőleg munkahelyére emlékeztet. Nem véletlen, hogy a Város legnagyobb téglagyára a múlt század folyamán itt bontakozott ki.

Kálvária és temetők

Hogy a mai Móraváros területe még a 18. században is lakatlan volt, az egykorú térképek mellett az is bizonyítja, hogy a Kálváriát, amelyik mindig a város szélére szokott kerülni, először a mostani Bólyai utca táján szőlők között (inter vineas) állították föl. Itt volt a piaristák kertje is. Tőlük nyugatra volt a katolikus és görögkeleti, később még a zsidó temető. Itt a katolikus temető melletti szántóföldön folyt hosszú időkön át a palánkiak Márk napi (április 25.) búzaszentelése, amelynek emlékezetét a Víz előtt a Búzaszentölő utca (mai semmitmondó neve Zoltán utca) tartotta fönn. A Kilpalánk, tehát nagyjából a mai két körúttól, továbbá a Kossuth Lajos és Petőfi sugárutaktól körülhatárolt terület benépesedésével a Kálváriát és a temetőket mostani helyükre telepítették.

Az új városrész

Az így felszabaduló területeket és szomszédos szántóföldeket, tanka néven emlegetett vízállásokat, amelyek hajdanában a kihalt Móra család, majd Nagy Ferenc szenátor birtokában voltak – innen az egykorú megjelölés: Nagy Ferenc födje – házhelyekül osztották ki. Az új városrész szabályos utcasorai, arányos telkei már a Víz előtt is mérnöki szemléletről, átgondoltságról tanúskodnak. A házak azonban nem érik el a régebbi városrészek színvonalát, aminek természetesen társadalmi és gazdasági okai vannak.
Bár Balla Antal térképén (1776–1777) már jelölte Móravárost, az csak a 19. század elején kezdett kialakulni. A jelzett időben akkor a helyén még szőlők terültek el. Talán egy előzetes rendezési elgondolás jelent meg Balla térképén. Mindenesetre Móraváros széles, szabályos és rendezett utcáival határozott és magas szinten tervezett, igényes mérnöki munka nyomán alakult ki.

A munkásosztály

Móraváros és Újszeged példája mindenesetre azt mutatja, hogy a hatalmasan szaporodó, hagyományos városi életéhez, a városi munkalehetőségekhez ragaszkodó szegényebb népesség kénytelen már olyan vízjárta, peremi területekre is rátelepülni, amelyeket hosszú időkön át iparkodott elkerülni.
Föltétlenül a családi település nyomait őrzik Móraváros utcanevei: Móra, Szekeres, Hajnal (ennek félreértéséből született az árvíz után az ellentétes, a szegedi népnyelvben ismeretlen Alkony), Répás, Farkas, Katona, Csillag, (híres koplalós, azaz fuvaros család), Felhő, Kormányos, Faragó utca. A Vöresács, Nömöstakács utca itt élő iparosok nevét őrizte meg, melyeket a Víz utáni idegen névosztogatók a szegedi fül számára zörejszerűen hangzó, e-ző alakban állandósították. Ők változtatták meg a régebbi Gyöp utca nevét is, az „előkelőbb” Gép utcára.
A munkásság Szegeden főképp Rókuson és Móravárosban lakott apró házakban, továbbá a telepek egy részén, elvegyülve a kispolgári lakossággal. A szakmunkás réteg lakáskörülményei kevésbé különböztek azokétól, főképp a jól képzett szakmunkásoké. A többiek egyszerű szoba-konyhás lakásban éltek, gyakran féltetős udvari lakrészekben, mivel a bérkaszárnyák nem épültek meg a városban egyrészt a bőséges telek lehetőség, másrészt a nagy tömeget foglalkoztató gépipari és textilipari üzemek és gyárak hiánya miatt. A munkásság lakásaiban a személyi életterek nem különültek el, sőt divatja volt az albérletnek és az „ágyrajárásnak”. E családon kívüli személyek általában a konyhában laktak. A gyerekek gyakran a szülők között az ágyban aludtak.

A móravárosiak

Móravárosban települtek le a város legszegényebb családjai, amelyekből az agrárproletárok, a kubikos, a téglagyári munkás és gyári munkás, a napszámos, a máról-holnapra tengődő rétegek kerültek később ki, akik leghamarabb ébrednek emberi elhagyatottságuk tudatára. Szükségszerű emberi folyamat tehát, hogy a szociáldemokrácia, később a kommunizmus első szegedi hívei leginkább móravárosiak. Megbántottságukat, de reménységeiket is Móraváros költőfia, Lődi Ferenc fejezi ki. Ezt a világot rajzolja bizonyos korlátozottságokkal Jávorka Ferenc (1904–1963). Innen a Vörösács utcából hódítja meg a világot korunk egyik legnagyobb szobrásza, Csáky József.

A móravárosi csizmadiák – gyárak és mesteremberek

Szeged városának egyik ipari különlegessége a papucs, amely egyébként – mint ismeretes – a török idők szegedi hagyatéka. Iparművészetté azonban elsősorban móravárosi félproletár csizmadiák avatták a múlt század derekán. Ugyanis Szeged legelső önálló női dolgozói, akik a megváltozott közgazdasági viszonyok, főleg a manufaktúra és kezdődő gyáripar hatására, továbbá a proletár családok pusztuló emberi organizmusa, széteső munkaközössége következtében külső munkára, önálló keresetre (téglagyár, dohánygyár, kendergyár, paprikamunka) szorulnak, legelőször szinte kizárólag Móraváros lányaiból és asszonyaiból kerülnek ki.
E városias életmódból adódó lábbeliszükségletet, továbbá kereső mivoltukból fakadó önálló emberi igényeiket először éppen Móraváros szegény sorsú, pályájuk elején komoly nehézségekkel küszködő fiatal csizmadiái elégítették ki. Ezek mesterségükbe nagyobb tőkét, anyagmennyiséget és választékot nem tudnak befektetni, de éles szemmel, leleményes ösztönnel észreveszik azt a nagy társadalmi és ízlésbeli változást, amelynek szegedi szülőföldje, elindulása éppen Móraváros lesz, és megteremti a pillanatnyi társadalmi helyzetet, anyagi állapotokat, modernebb népi közízlést és divatot egyaránt kifejező, szinte jelképező szegedi lábbelit, a papucsot.
Az első világháború előtt még számos fazekas, szíjjártó, kötélverő kisműhely is virágzott Móravárosban. Egyik kötelesmester, Bakay Nándor alapítása Móraváros és Rókus határán, a helybeli, elsősorban móravárosi kézműves hagyományokból kibontakozó Szegedi Kenderfonó Gyár (1877), amelynek szegedi ajkakon Bakay-gyár, röviden Bakay a neve. A közvetlen környezet ihlette a textilkombinát Móravárosba telepítését is.

Kápolna és plébánia

Szegeden 1738 és 1741 között hatalmas pestisjárvány pusztított. A túlélők megfogadták, hogy három kápolnát építenek, melyek közül az egyik az 1790-ben átadott volt. Ezt az akkoriban még lakatlan területen, a város szélén állítottak fel. A híveket a Dömötör-templom lelkészei gondozták, a szentmisét a Kálvária-kápolnában mondták. Így jött létre a „Szegedi Kálvária”. Az 1879-es „Nagy Árvíz” a Kálváriát is megsemmisítette, de a szegediek akarata az 1800-as évek végére helyreállította a kápolnát – eredeti helyétől a mai Bólyai utca mellől távolabb –, amely szebb lett, mint elődje volt.
A 2. világháborúban az épület megsérült. A háború után a helyreállítására nem is gondoltak, 1968-ban a stációkat „kiverték”, a kápolnát elbontották, a dombot eltüntették, helyére benzinkút került. A Kálvária téri templom gondnoka mesélte, hogy a teret egy út metszette hosszában ketté és ennek a végén volt a kápolna. Az út mellett 14 stáció volt (a régi képen látszanak is), amelyek most a templom udvarán vannak. A kápolna 1968-as bontásáról azt mondta, hogy először fel akarták robbantani, de csak a tető omlott be. Jött a dózerolás, utána láncokkal akarták a megmaradt falakat kidönteni, ám végül kövenként szedték szét.
A móravárosi plébániát – kiszakadva a belvárosi plébániából – önálló lelkészségként 1931-ben alapították. A mai Szent Kereszt felmagasztalása templomot 1932–33-ban építették. A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) után Szegeden itt állítottak először szembemiséző oltárt. Nyolcvan centiméter átmérőjű nagyharangját 1928-ban öntötték a Harangművek Rt. Pesterzsébeti gyárában, orgonáját 1943-ban az Angster gyár építette. 

Források
Bálint Sándor, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. 139-140. p.
Blazovich László: Szeged története, 2005.
Magyar Katolikus Lexikon
Péter László: Szeged utcanevei, 1974. 270. p.

A szegedi városrészek története: a Palánk – vesszőkerítéstől a városmagig

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét.
Az újkori Szeged városmagja a Belváros, ősi, halódó nevén Palánk. Ismeretes, hogy Szeged a középkorban több egymástól elkülönült földhátra, szigetre települt, amelyet a Tisza és kiágazásai fogtak közre.

A 18. században emelt királyi vár és a hozzátartozó városrész, a váralja, az egész városnak legkiemelkedőbb szigetén épült. A palánki település alakját, kiterjedését éppen ez a sziget szabta meg és nagyjából a mai Kállai Ödön (Híd), Kelemen, Zrínyi utca, továbbá a püspöki rezidencia–szemklinika vonalán és a Tisza között terült el. Reizner Jánosnak nincs igaza, amikor azt állítja, hogy a Palánk Zsigmond idejében keletkezett. Erre a palánki Dömötör-templom cáfol rá, amelynek alapjait még a 11. században rakták le. Ma is látható toronymaradványa is a 13. századból származik és a hazai gótika egyik legkorábbi emléke. Annyi azonban bizonyos, hogy Zsigmond rendelte el, hogy a szabad királyi városok tartoznak fallal övezni magukat.

A palánk vár körül

A palánk szó a régi magyar nyelvben, de ma is számos tájszólásunkban kerítést, főleg deszkakerítést jelent, ami egyúttal a szegedi Palánk elnevezést is megmagyarázza. Eszerint tehát a szegedi city palánkkal körülvett, megerősített hely és eredeti hivatása szerint a Vár külső erődjéül, elővédjéül szolgált. Cs. Sebestyén Károly szerint, akinek kutatásaiból merítettünk, és aki állításait a régi ábrázolásokra alapítja, a Palánkot körülvevő árokból kiásott föld annak belső oldalán sánccá, vagy gáttá volt halmozva. A gát tetején fatörzsekből faragott cölöpök voltak sűrűn egymás mellé verve, vagy ásva. Ez volt a palánkkerítés, későbbi katonai nyelven pallizád. A törzsek erősen le voltak verve, egy kevéssé ferdén kifelé hajlítva, felül kihegyezve. A földhányásból mintegy másfél méter magasan nyúltak ki. Felső végük alatt 30–40 cm-re sövényfonás tartotta őket össze. Ilyen, sokszor félkör alakban kiöblösödő pallizádsor egyébként a Palánk tiszai oldalán is húzódott. Erre nyilván nemcsak védekezés, hanem árvizek, jégzajlás miatt is szükség volt.
Meg kell még Cs. Sebestyén nyomán azt is jegyeznünk, hogy a földbeásott fatörzsek mögé vízszintesen egymásra helyezett fagerendákból, esetleg vesszőfonadékból álló falazat, boronafal is került. Az így keletkezett közt földdel töltötték ki.

A várat és Palánkot övező széles árok vízzel való ellátását állandóan biztosítani tudták. Amikor a Tiszában nagy volt a víz, akkor egyszerűen a Vár északkeleti körtornyánál kezdődő várárokba folyt. Körülfolyta a vár északi, nyugati oldalát és a délnyugati körtoronynál, a mai nagyposta helyén, két ágra szakadt. Az egyik a vár déli oldalánál húzódó várárkot töltötte meg és a mai múzeum s a Tisza közötti tájon, keleti irányban szakadt a Tiszába. A másik ág a Palánk árkában, a mai Kelemen utca és Zrínyi utca vonalán folyt tovább és a püspöki palota táján keletre fordulva torkolt a Tiszába.
Alacsony tiszai vízállás idején ez az árokrendszer kiszáradt volna. Ezen úgy segítettek, hogy a Palánk legnagyobb része körül egymással párhuzamosan kettős árkot ástak: egy belső, szélesebbet és egy külső, keskenyebbet. A kettőt igen keskeny gát választotta el egymástól. A külső árok volt a nagy víz levezető árka, amelyen a Tisza vize apály idején egyszerűen keresztül folyt. A belső árok viszont nyilván vízszintezve volt, mert alsó vége a Tiszánál el volt zárva. A lezárás még a nagyobb vízállás idején megtörtént. így aztán a belső árkot állóvíz, a külső árkot pedig folyóvíz töltötte meg. Ennek az állóvíznek nyomai még a múlt század elején is megvoltak a régi árok helyén megmaradt pocsolyákban, így a Hatrongyos, vagyis a mai belklinika táján. Azt már nem tudjuk megmondani, hogy ezek az árkok a középkori várépítés idején természetesek voltak-e, vagyis a vár és Palánk alaprajza szükségszerűen alkalmazkodott-e hozzájuk, vagy pedig mesterségesen jöttek létre. Valószínűnek látszik mégis, hogy természetes vízfolyásokat, tiszai mellékágakat használtak föl eredetileg és a szükségletek szerint regulázták, állandósították. Nyilván ez lehetett nagyjából a vár és Palánk középkori képe.

Kereskedelmi központ

A Palánk volt a sókereskedelem középpontja és hosszú időkön át Csongrád megye székhelye. A várnagy többször egyúttal Csongrád megye főispánja is, hiszen az ősi csongrádi várispánság tekintélye a tatárjárás után aláhanyatlott és a vízközi, sószállító Szeged lépett a helyébe. A várat a király olykor el is zálogosítja, ajándékozza. így Albert király Erzsébet királynénak (1439). Amíg Alsó- és Felsőszeged, vagyis a mai Alsó- és Felsőváros a középkor folyamán külön városi kiváltságokat élvezett, addig a várhoz tartozó Palánknak nem volt polgári autonómiája. Ennek ellenére az egész város gazdasági súlypontja már a középkor végén a Latrán, Latorján volt, vagyis a Palánk és vár között elterülő nagy térség, a mostani szegedi hídfő környéke (Roosevelt tér és Mórakert). Itt összpontosult a szárazföldi és víziforgalom évszázadokon át. Később és még a közelmúltban is, a nép Halpiac, Makaipiac néven szokta emlegetni.
Ez utóbbinak megértéséhez tudnunk kell, hogy egészen 1950-ig a szegedi különlegesség számba menő kedd és péntek alkonyati, sőt estébe nyúló, gyertyafénnyel világító kispiacok színhelye volt. A rendes szerdai és szombati hetivásárokra a Tiszán, továbbá a Maroson Makó felől érkező, megrakott bárkák, dereglyék, luntrák, csámeszok ugyanis valamikor már előző nap délután megérkeztek és portékáikat ott helyben mindjárt árusítani kezdték. Ezt természetesen a helybeliek is követték, sőt a helyiérdekű vízifuvarozás elsorvadásával később teljesen kisajátíthatták a maguk számára.
Védettségénél fogva városlakó társadalmi elemek: iparosok, kereskedők, polgárok telepednek itt meg. Erről az 1522. évi tizedlajstrom palánki nevei is tanúskodnak. Egy mozzanatra azonban mégis rámutatunk. A szegedi polgároknak a középkor végén, a Szerémségben szőleik voltak, sőt a szerémi és baranyai borok kereskedelmi értékesítésével is foglalkoztak. Lehetséges, hogy a Roosevelt tér 11. és 12. számú házak alatti hatalmas gótikus jellegű kőpincék még ebben az időben épültek, az Oskola utca 6. számú törökház szintén gótizáló pincéjével egyetemben.

A Palánk bontás előtt

A bejárat – át a palánkon

Egyébként a Palánkból a várba ennek toronnyal erősített déli főkapuján, nagyjából a mai Klauzál-szobor táján lehetett bejutni. Az előtte folyó árkon át felhúzható fahíd vezetett. A körülkerített Palánknak még két kijárata volt.
Az egyik a városrész északnyugati sarkában, nagyjából a mai Kelemen és Hugo Victor utca találkozása táján. Itt is híd vezetett a mai Széchenyi tér helyén tátongó egykori üres térségre, amely – mint majd látni fogjuk – csak a 18. század folyamán kezd a város életében szerepet játszani. Ez volt különben a Palánk 17. században Palánkkapu néven emlegetett fő kapuja. Ezen át lehetett egyrészt a várba, másfelől a tiszai komphoz, átkeléshez (traiectus), majd később az állandóbb hajóhídhoz eljutni.
A Palánk másik, Alsóváros felé táruló déli kapuja a Dömötör-templom előtti nagy térségből nyílt. Ide torkollott a városrész két hosszanti főutcája: az egyenes Oskola és az ívszerűen meghajló Piarista (mai töredéke: Révai) utca is. Ezek az elnevezések a 18. századból származnak, azonban nyilván azonosíthatók az 1522-ik évi tizedlajstromban szereplő Plathea S. Demetrii és Plathea Magna utcanevekkel.
A térségből nyílt tehát a déli kapu, valahol a mostani Gellért kapu, Beloiannis-emlékmű, illetőleg Rákóczi-szobor táján. Ennek is volt fahídja, amely az Árkon, vagyis a sánc déli vonulatán át ívelt. Északi partjának egészen az 1879. évi árvízig Árokhát volt a neve és házsor húzódott rajta. Ez volt a vízutáni Árpád utca, mai Rerrich Béla tér, Béke épület vonala.

A szegedi vár elhelyezkedése a mai várostérképen

A török hódoltság

A hódoltság idején Palánk teljesen török városrésszé alakult át, osztozván a vár közvetlen sorsában. Élete eléggé mozgalmas lehetett, mert egykorú török színházi előadásokról is van szűkszavú tudósításunk. Evlia Cselebi szerint 200 bolt, egy medresze (török hittudományi főiskola), két török kolostor, két török iskola is van benne. Török lakossága mellé jelentős számmal szivárognak be már ebben az időben is délszlávok. így a szerbeknek már a hódoltság idején, de nem a mostani helyen, templomuk van a Palánkban.
A Palánk utcahálózatának legrégibb ismert megörökítése 1713-ból való. A térkép De la Croix Paitis császári mérnökkari tiszt gondos és szép munkája, amely nyilván még igen régi települési állapotokat örökít meg. A városrész alaprajza a középkorhoz képest aligha változott lényegesen. Ezt a maradandóságot a török hatóságok keleti egykedvűsége, a változásoktól való rettegése, a bennszülött lakosság megkötött élete is valószínűvé teszi.

Térképünkön a Palánk 12 háztömbre és 8 utcára oszlik. Világosan felismerhető a mai, illetőleg jórészt Víz után elnevezett Oskola, Eötvös, Somogyi, Oroszlán, Tömörkény, Bajza és Révai (egykor Piarista) utca, továbbá az egyetemi építkezésekkel megszűnt Szekfű és Ipar utca. Mindezeknek mai irányát tehát eredetinek, nyilván még középkorinak kell tekintenünk. Ez lett egyébként a 18. század folyamán kiépülő barokk városrész váza is. Reizner János gondos és elfogadható számítása szerint itt a Palánkban, ebben az időben 125 háztelek, illetőleg lakóház állhatott, amelynek lakossága jórészt katonákból, továbbá magyar és szerb határőrökből állott. De la Croix Paitis tanúsága szerint a mai Belvárosnak a Palánkon kívül eső része, továbbá a későbbi Rókus, a 18. század elején még teljesen lakatlan. Egyedül egy ék alakjában épült házsorral találkozunk a Klauzál tér táján, ami a mai Kárász, illetőleg Kígyó utca magja.

A vár a szatmári béke után

A szegedi vár a 18. század elején – egészen 1718-ig, amíg a Temesköz a török kezén volt – elsőrangú katonai erősségnek számított. Újjáépítésének, nagyszabású kibővítésének gondolatával ezért állandóan foglalkoztak. Erre azonban csak a szatmári békekötés után kerülhetett sor. De la Croix Paitis hatalmas, csillag alakú erődítési tervet készített, amely a városnak általában a mai kiskörúton belüli részét is magában foglalta volna. A terv leegyszerűsítve, földsánc formájában került csak Gosseau mérnökkari ezredes irányításával megvalósításra és Savoyai Jenő neve után Eugenius árka, a régi szegedi nép nyelvén csillagsánc, mélysánc néven volt ismeretes. Egészen a 18. század végéig fönnáll, csak a fokozatos betelepülés következtében kezd elenyészni. A 19 méter széles, vízzel telt mély árok a Tiszából táplálkozott, de attól szükség szerint mégis el volt zárva. Az árkon belül mintegy 6 méter szélességű, magas földbástya, ezen pedig erős cölöpkerítés, palánk emelkedett. Mint látjuk, Eugenius árka a régi Palánk erődítési hagyományait és tanulságait feltűnő módon érvényesítette, ami a környezet adottságaiból, illetőleg kötöttségeiből is következett.

A szegedi vár 1857-ben

Az új Palánk

Ebbe az új Palánkba három nagy kapun lehetett bejutni. A Pétörváradi, másként Szabadkai kapu a mai Kárász és Kölcsey utca; a Budai, másként Kecskeméti kapu a Kossuth Lajos sugárút és Vadász utca; a Csongorádi, vagy Erdélyi kapu a Fodor és Szent Mihály utca keresztezése táján volt. Az átjárásra felvonóhidak szolgáltak. A gyalogközlekedést három kiskapu is megkönnyítette. Az Eugenius árka sokszor szolgált árvízvédelemre is, funkciójában tehát megelőzte a körtöltést.

A királyi kiváltságlevél (1719) nyomán, vagyis Szeged szabad királyi várossá nyilvánításával, illetőleg e jognak felújításával a palánki városkép kibővül. Miután az ősi Palánk a bevándorló német, szerb, örmény, görög, bunyevác, nemkülönben a visszamaradt és hamarosan elmagyarosodott török népesség gyarapodásával zsúfolttá lett, adva volt az Eugenius árkán belüli új védett terület betelepítése. A tanácsháza eddig Alsóvároson állott, most a várral szemben újat építenek (1728), amely egyúttal az újjászülető polgárváros önérzetét is hatásos kifejezésre juttatta.
Mint már említettük, az Eugenius árkának megépítése a Palánk területét nyugat felé, éppen a tanácsháza körül jelentékeny mértékben kiterjesztette. Az ütemesen szaporodó, főleg bevándorló német, később zsidó lakosság is ide telepedik le. Egy 1739-ből való bécsi tervrajzon a régi Palánknak Raitzenstadt, Rácváros, míg a frissen megszállott területeknek Deutsche Stadt, későbbi magyar nevén Külpalánk, másként Kilpalánk a neve. Ezek az elnevezések természetesen csak hozzávetőlegesen tüntetik fel a valóságos helyzetet, hiszen a Palánkban németek, a Külpalánkban pedig magyarok is szép számmal laktak.
Az Eugenius árkával körülhatárolt terület a régi Palánkot négyszeres nagyságúvá növelte és így igen sok értékes, biztonságos beltelek képződött. Kaltschmidt Ábrahám térképén (1747) már kialakult a mai Klauzál tér déli vonala, bontakozik a Kárász, Kígyó, Háromkorona (ma Hajnóczy) és Feketesas (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca.

Ami tehát a települési képet illeti, a Palánk nyugat felé jelentős mértékben megnőtt. A mai Dugonics tér helyén, az Eugenius árkán kívül foglal helyet a hatalmas kiterjedésű, szabálytalan alaprajzú Búzapiac, amelyet keleten a Sáncpart (ma Zrínyi utca) határol. A tér északon nagyjából, de cikcakkokban a mai Kelemen és Kölcsey utca vonalához igazodik. A Kölcsey és Kárász utca kereszteződése táján volt a Péterváradi kapu, mellette az Eugenius árkán átívelő híd. Ezen lehetett a vár és tanácsháza felől a Búzapiacra kijutni, amely nyugaton nagyjából a Dani utcáig, délen pedig a Dugonics tér, illetőleg Jókai utca déli vonaláig terjedt.
Úgy látszik, hogy a Búzapiac vizes esztendőkben egyúttal a rókusi lapályokon fölgyülemlő vadvizek közvetítésére, Tiszába vezetésére is szolgált. A Búzapiac ugyanis északnyugaton, a mai zsidótemplom és Mars tér táján elterülő lacus stagnans (állóvíz) területével is, nagyjából a mai Gogol utca vonalán szintén összefüggött. A víz a Jókai utca és Vértanúk tere táján ömölhetett tovább a mai Hősök kapuja, továbbá a szülészeti és gyermekklinika helyén álló tankákba, tiszai ártérre.A már említett Búzapiac, a mai Dugonics tér újabb gazdasági súlypontot jelent.

Piachelyek

Szeged – a gabonatermelés fokozatos fejlődése miatt – a szemtermelő Délvidék életében is egyre nagyobb jelentőségűvé vált. Árvíz előtti források és ábrázolások összefüggő, organikus házegységekről számolnak be ebben a térségben, amelyek azonban a feltöltés, illetőleg a modern, leginkább szecessziós bérházépítések következtében bomlottak fel. Hírmondóul azonban máig találkozunk néhány kúriaszerű, későbarokk, illetőleg klasszicizáló lakóházzal (Árpád tér 5-6., Dugonics tér 9., Dáni utca 7., Jókai utca 9.). Közülük több olyan is akadt, amely délvidéki földbirtokosok téli szállása és gabonaraktára, ügynöksége volt egyszerre.E piachelyek kibontakozása, összekötése magyarázza Szeged mai főutcájának, a Horgoson birtokos Kárász család városi kúriájáról elnevezett Kárász utcának, de a vele párhuzamos Feketesas utcának, továbbá a mai Klauzál tér, vagyis az akkori nagypiac déli részének lassú kiépülését, nemkülönben a Tisza-parthoz vezető Köröszt (ma Somogyi) utcának fontosságát.

Polgári paloták és a török kor hangulata

A múlt század első felének palánki városképe már a reformkorszak szellemét is tükrözi. A negyvenes években megkezdődik az utcakövezés és csatornázás. Kezdenek a városesztétikai követelmények is jelentkezni.
Nem tudjuk, hogy mikor alakult, de 1834-ben már működött a Szépítő Küldöttség, későbbi nevén Szépítő Bizottmány, amelynek szűkszavú jegyzőkönyvei nem egészen hiánytalanul állnak rendelkezésünkre. A városkép gondozása érdekében a Bizottmány 1861-ben indítványozza, hogy megadott övezetben, nagyjából a Tükör utca, Ferencpiac, Zsótér-ház, Feketesas utca, Búzapiac, Sáncpart és Árokhát, végül a Tisza, illetőleg a vár közötti területen csak emeletes új házakat lehessen építeni. Ez a rendelkezés igen hasznosnak bizonyult, hiszen ekkor épült többek közt a Kárász és Oskola utca számos olyan háza, amely a mai városképnek is jelentős művészi eleme.
A 19. század folyamán különben a Palánkban jelentős súlyponti eltolódás következett, ami igen jellemző az akkori Szeged gazdasági és társadalmi életére. Eddig ugyanis a város szíve a Palánkban, az Oskola utcában volt. Öreg házai még most is elárulnak valamit az egykori életstílusból: műhely és raktár az udvaron, a család az emeleten, a bolt pedig a földszinten. Itt még a céhesség tisztes, családias, de lassanként mégis korszerűtlenné váló világát érezzük. Részben már elmúlt romantikáját egyik őslakója, Tömörkény István így örökítette meg:

„Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsausz, a tekintetes szubasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsák-főispán és vilajetkormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték. Isten nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte halálát.
E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy van olyan szűk utca, hogy ha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele, soha onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre egymás mellé, s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu is, nem vesznek össze rajt azok, akik a házban laknak. Lám, azóta mennyi idő elmúlt, s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már bizonyára nem egy család lakja mind a kettőt.”

Itt az ősi Palánkban nyílik meg a múlt század ötvenes éveiben Szeged első igazi modern könyvkereskedése a Béró-házban (Oskola u. 13., Burger Zsigmond). Ugyanitt van első jelentős újságának – Szegedi Híradó, megindult 1859-ben – a szerkesztősége. Itt születik meg a Bába-házban (1878) a Szegedi Napló, amely egy ideig Mikszáth Kálmánnak is nemcsak munkahelye, hanem szállása is volt.
A modern gazdasági élet fokozódó követelményeivel azonban az őspalánk már nem tud lépést tartani. Társadalmi és gazdasági funkcióját a Széchenyi tér, Kárász utca és a Búzapiac tájéka veszi át. Itt vannak a gabonaszállító cégek irodái, itt nyílnak meg a Széchenyi téri nagypiac körül azok az üzletek, amelyek már nem saját készítményeiket, hanem a korai gyáripar, bontakozó hazai kapitalizmus, illetőleg cseh gyáripar áruit juttatják el a mindinkább növekvő fogyasztói tábornak. Ennek a virágzó, lüktető gazdasági életnek eredménye a Kárász utca, Klauzál tér, Dugonics, tér romantikus szellemben fogant, később eklektikus elemekkel is átszőtt utcaképe, amelynek szerencsére még számos szép alkotása maradt korunkra.

Palánk a „víz után”

Az árvíz utáni városrendezés is ezt a részt ismeri el Szeged szívének, modern súlypontjának. A 20. század városfejlődése visszatér az ősi Palánkba. Itt épül ki a város modern szellemi középpontja (egyetem, szabadtéri játékok).
A gazdasági élet fokozatos fejlődését mutatja, hogy a vár és városi tanácsház közötti hatalmas területen, a mai Széchenyi téren a nagypiac foglal helyet. Körülötte alakul aztán ki a modern Szeged közigazgatási és közgazdasági centruma.

A tanácsház mellett a mai Bérház helyén állott egészen az 1860-as évekig az árkádos rendszerű, hatalmas négyzetalakú, földszintes lacikonyha, amely még a török-kor levantei hagyományait, mediterrán mozgalmasságát őrizte meg két évszázadon keresztül. Mészárszékek, serbetkocsmák, vendéglők, garkukl néven emlegetett kóser kifőzések, duttyánok, simindzsiák, azaz finom süteményeket készítő pékségek foglaltak benne helyet. Az udvaron lepény-, gesztönye- és töksütögető kufák. Természetesen léhűtők, lacibetyárok, piaci legyek és könnyűvérű fehérnépek is mindig lézengtek körülötte. Itt várakoztak a kétkezi munkások, koplalósok (fuvarosok) is, hogy megfogadják őket.
A tanácsháza előtt egyébként kút, pellengér, délebbre a mai, (volt) déli szovjet emlékmű táján egy Szentháromság-szobor, amelyet 1724-ben Kárász Miklós horgosi földesúr fogadalomból állított. Ezen a téren, szerdán és szombaton a piacosok, vasárnap pedig a férfiak és fiatalok gyűltek össze, hogy a heti elfoglaltság után egymással találkozzanak, munkát keressenek, vagy elszegődjenek, továbbá hogy a lacikonyha, tanácsháza és vendégfogadók szomszédságában idegenekkel, utasokkal beszéljenek, híreket és tanácsi hirdetéseket halljanak. Innen az öregek körében máig élő szólás: mindön újság mögteröm a Szentháromság tüvibe. Hasonló régi szólás: Mögteröm mindön a Szentháromság lapossán, mai nyelven: a flaszteron mindön mögteröm, azaz a piacon minden kapható, még rossz termés idején is. Ennek az ősi szegedi társadalmi hagyománynak sokáig élő nyoma volt, amikor a férfiak vasárnap délelőttönként a Bérház előtt a külső városrészekből beszélgetésre jöttek össze.

A korzó

Az ősi közösségi tradíció másik elevenebb megnyilatkozása, hogy itt a tér hatalmas fái és virágai között van a korzó. Jellemző a régebbi idők feudális szellemére, a katonai parancsnokság kötekedő magatartására, hogy hosszú évtizedeken át a legénységi állományhoz tartozó katonáknak csak a korzó nyugati oldalán, tehát a városháza felőli, polgári részen volt szabad csak sétálni. Innen a tréfás bakakorzó elnevezés.
A Széchenyi tér hosszú ideig, 1870 tájáig, a mostani Klauzál tér déli házsoráig nyúlt. Ezért van e házak között itt máig több régi alkotás. így a Kárász-ház, a barokk jellegeket is őrző Wagner-ház, amely azelőtt a Zseravicza, majd a Felmayer családé volt és a Kelemen utca sarkán a már lebontott Klauzál-ház. A Klauzál téri kinyer- és tejpiac jellegzetes, kávéduttyán néven emlegetett kávézó sátraival az 1920-asévekben szűnt meg. Ez a piac voltaképpen utóda volt annak a nagypiacot a halpiaccal összekötő kisebb térségnek, amely a mostani Kállai Ödön, Kelemen, Victor Hugo és Deák Ferenc utca közötti háztömbön terült el és ahol a Bauernfeind-ház erkélyéről 1848. október 11-én Kossuth Lajos életének egyik legnagyobb beszédét mondotta el, amely így kezdődött: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa.” A tér neve már a szabadságharc idején Szabadság tér lett; 1879 után beépítették.

A következő részben: A Palánk – Utcák, kocsmák, cégérek

A szegedi városrészek története: a Palánk – utcák, kocsmák, cégérek

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét.
Az újkori Szeged városmagja a Belváros, ősi, halódó nevén Palánk. Szeged, illetőleg a Palánk vendégfogadóiról a 18. századot megelőző időkből nincsenek adataink. Lehetséges, hogy az ideérkező idegenek addig a kolostorok, vendégszeretetét élvezték. Egy 17. századi adat szerint raguzai kereskedők az alsóvárosi kolostorban találtak szállásra. A 18. században Szeged katonai garnizonná, jelentős kereskedővárossá, fontos tiszai átkelőhellyé válik.

A számos átutazó hivatalnoknak, katonatisztnek, kereskedőnek vendégfogadók állnak rendelkezésére, amelyek a tanácsháza és a nagypiac szomszédságában nyílnak meg. Szép sorjában következnek az egyik fogadóról elnevezett Feketesas utcában.

Cégérek

Ismeretes, hogy a régi idők írástudatlan embere számára a boltokat, fogadókat, cégérükről nevezték el. Idézzük itt fel főleg Beck Pista visszaemlékezései nyomán a régi szegedi cégéreket, amelyeket olykor még mai öregek is emlegetnek.
A boltcégérek között legrégibb volt Rókuson, a budai országúton a Három kereskedőhöz címzett vegyeskereskedés. A cégtábláján magyar, német és török kereskedők voltak ábrázolva, amint egymással cukor, kávé és törökpipa fölött alkudoznak. Ez a kereskedés már a 18. század végén fönnállott.
Régi és érdekes boltcégér volt a Szentháromság utcai Molnár-féle házban A kengyelfutóhoz címzett szatócsbolté. Ennek táblája egy jó távlattal festett utcát ábrázolt, amelyen a kengyelfutó szűk trikóban, kezében lovaglóvesszővel, az utcagyerekektől kísérve fut. Ezt a cégtáblát Nagy Ferenc festőművész festette az 1840-es években. Ugyancsak Nagy Ferenc festő festette Weinglein Ferenc fűszerkereskedőnek a cégtábláját, amely A polgárhoz volt címezve és az 1840. évben újjáalakult szegedi lovas polgárőrség egyik tipikus alakját, egy rókusi disznóvágót ábrázolt.
Művészi kivitelű boltcégér volt a Vitkovszky rajztanár által festett és az Oskola utcai Egressy-féle házban, egészen az árvízig fennállott Zum Soldaten nevezetű pálinkás bolt cégtáblája, amely egy szegedi háziezredhez tartozó, 46-os bakát ábrázolt csákósan, fehér Waffenrockban és fehér vállszíjon lógó panganéttal. Ezt a képet, valamint Nagy Ferencet, későbbi átfestésekkel tönkretették.
Érdekes cégtáblát festett Bloch akadémiai festő apjának szatócsboltjára. Ez ugyanis III. Napóleont ábrázolta a vegyeskereskedés tárgyaiból összeállított arcképben, melyben az orrot egy vörös cseréppipa jelképezte. Szegedi egyenruhás polgárok alakjait korhű öltözetben festették meg Aradi József és Gera szabók cégtábláján.

Érdekes hármas tagozatú tilalomtábla volt a szegedi hajóhídnál is, amelyet Joó Ferkó szegedi piktor, Dankó Pista apósa festett. E tilalomtáblán az első kép: egy pörgekalapos, kislajbis, bőszájú inges-gatyás parasztember hosszú bottal, kezében vörös pipával, nagy füstöt eregetve kilép. Oda is van írva: Tilos a dohányzás. Alatta a második kép. Ugyanolyan parasztember kocsin ülve, a futó lovak közé vág. Aláírás: Tilos a sebes hajtás. A legalsó harmadik kép: az ábrázolt személyt deresen, egy nagybajuszú, kékdolmányos, tarkazsinóros hajdú mogyorópálcával üti. Ezen nem volt írás, de mindenki világosan megértette belőle, hogy a hídon való dohányzásért, sebes hajtásért bot jár. Ez a feudális időket idéző tábla is elpusztult.
A szegedi vendégfogadókat is cégérükről lehetett fölismerni. Talán a Feketesas volt köztük a legrégibb. Épülete, hatalmas beszálló udvarával, ma is áll. Tömörkény István, akinek édesapja itt fogadós volt, gyermekkori emlékeit így örökíti meg:

„Az öreg Feketesasban mindig volt néhány sas egy ketrecben, a pincében pedig láncon rókafiak lakoztak. Az udvaron szabadon sétált a gólyapár, meg a gödény, ellenben a sündisznók az istállóban tartózkodtak. A padlás tele volt galambbal, a folyosókon kalitkában fülemülék és beszédes mátyásmadarak éltek, amik kedélyesen lebetyározták az érkező vendéget. Nagy kutyák egészítették ki a társaságot, amelyek a nagy macskákkal állottak kitartó háborúban. A tetőket nagy fényes farkukkal büszke pávák söpörték és csúnyán kiabáltak. És öreg vendégfogadósok jártak-keltek az utasok, kocsisok és mindenféle állatok között és szép kasamadinereket mondtak, és ha olyan olcsó volt is a fogadójuk, hogy ráfizettek, hát akkor is csak csinálták tovább ezt az életet. Főnöki jelvény gyanánt aranybojtos házisapka volt a fejükön, a zsebükben pedig hosszú, ezüst tubákos szelence, abból kínálták reggeltől estig az arra alkalmatos embereket.”

Vendégfogadók és kocsmák

A Feketesassal átellenben, a Feketesas és Károlyi utca sarkán ma is áll a régi Hételektor, másként Hétválasztó épülete. Ezt a vendéglőt, illetőleg kávéházat főleg bennszülöttek látogatták: Erdélybe, a régi „Oláhországba”, Szerbiába is fuvarozgató nagykocsisok, disznóvágók, mészárosok, hajósgazdák, superok, cincárok, azaz juhvágók, szappanfőzők, különféle kupecek, mesteremberek, akik itt szerezték a világról való értesüléseiket. Ugyanis a Pest–Szeged–Temesvár között közlekedő gyorsparaszt, vagyis gyorskocsi vállalat fogata a Hétválasztó előtt szokott megállani. Ilyenkor a vendégfogadó kis házi harangját meghúzták, mire a lacikonyhából, nagypiacról, környékbeli boltokból összesereglettek a kíváncsiak, hogy híreket halljanak az utasoktól, főleg a kocsistól, aki régi ismerősük volt.
A Hétválasztó mellett volt már a 18. században is virágzó Arany sas és Arany páva fogadó, hatalmas beszálló udvarral, főleg a nép fiai, így a tanyaiak számára. Az Aranypávában volt a pávaparlament, ahol az első világháború előtt a 48-as képviselők és korteseik a tanyai néppel hetipiacos napokon találkoztak. A valamikor igen jómódú juhászok is itt tartották gyapjúeladás, illetőleg vásározás után hangos dáridóikat. Az Aranypáva régi gazdájáról egyébként régi öregek azt beszélik, hogy Rózsa Sándornak, betyároknak és pusztai embereknek a legjelesebb orgazdája volt.
Itt, a Feketesas utcában, a mai Vasúti Üzletigazgatóság (ma MÁV székháza) helyén elterülő, Ferencpiac néven emlegetett szénapiacon volt a hetelőkocsma, vagyis a hetelőre rendelt parasztok várakozóhelye. „1848-ig – írja a szögedi magyar néven is emlegetett Beck Pista, akinek alakját többek között Móra Ferenc is megörökítette – a szabad királyi városok polgári előfogatot nem tartoztak kiszolgáltatni, azért a vármegyei jobbágyok rendeltettek be Szegedre, hogy az itt keresztülutazó katonatiszteket, hivatalnokokat innét a legközelebbi állomásig elfuvarozzák. Ezek az előfogatos parasztok ... a hetelő kocsma udvarán, az állás alatt dángubáztak (ácsorogva várakoztak), várva az érkező vendégeket, akik a városházánál jelentkezvén, a városi kvártélymester által vezettettek a hetelő kocsmába.” A név onnan származik, hogy ez a jobbágyi szolgálat hetenként váltakozott a környékbeli faluk között.
A Palánk régi vendégfogadói közül ismeretes még az Ötpacsirta a mai Oroszlán utcában, a Fehérköröszt a Somogyi utcában, a romantika Rousseau kultuszára utaló Vadembör a Dugonics téren, a Háromkirály a mai Klauzál téren, a Háromkorona a zsidótemplom táján. Ez utóbbi két név a napkeleti Háromkirályokra, a vendégfogadósok és utasok ősi, középkori védőszentjeire utal. Róluk kapta nevét a Háromkorona, a víz után Korona (napjainkban pedig a Hajnóczy) utca.

„Kecske-trafik” (Oskola és Tömörkény u. sarok)

A kávéházak közül a következők híre maradt fönn: Unikornis (egyszarvú), Palatínus, amelynek emlékezetét a mai Nádor utca őrzi, az elnevezés pedig a reformkorra, József nádor idejére emlékeztet. Az egykori Templom téren álló Zrínyi kávéház nevét az abszolutizmus hazafias borongásai ihlették. Különösen híres volt az Aranyoroszlán, az Oskola és Oroszlán utca sarkán. Itt darvadozott Petőfi Zoltán, majd Mikszáth Kálmán. A házat feltűnővé teszi a sarkán álló kőből faragott hajóorr is, amely régebben jellegzetessége volt a városnak: a Tisza után élő emberek hajléka előtt állott. A századforduló táján a kecsketrafik költözött bele. Nevét cégéréről, egy két lábon álló, szivarozó kecskéről kapta. A nevet szellemes öngúny szülte, gazdája ugyanis valamikor szabómester, tréfásan csúfoló szegedi szóval kecske volt. A Hungária az Oskola utca déli végén, a régi Hungária szálló épületében, az örökvilágosság a Feketesas, a Tigris-kávéház pedig a Szentháromság utcában állt.
A palánki, főleg Tisza menti kiskocsmák, vendéglők közül a cégérről kapta a nevét az Aranypotyka, Durbincs, Háromfejsze, Kékgolyó, gazdáiról emlegették Onozóné és Kis Julcsa kis kocsmáját. Különösen Onozóné szegedi nevezetesség volt, amelyet Tömörkény számos elbeszélésében, Juhász Gyula pedig egyik versében (Tömörkény asztalánál) is megörökít.
Említsük meg itt is a simindzsia néven ismert szerb édességboltokat is, amelyek az egykori Templom, másként Egyház téren, a régi gimnázium körül álltak.

Utcák a Palánkban

Oskola-Oroszlán utca sarok

A Palánk múltja, emberi világa egykori utcaneveiben is visszatükröződik. Árvíz előtti főutcája az Oskola utca, amely a déli részén, a mai modern árkádsoros tér északi felében fekvő, Dömötör templomhoz támaszkodó régi piarista gimnázium épületétől kapta a nevét, öreg alsóvárosi- parasztemberek Palánki utca néven is emlegették. Nyilván vele azonos az 1522. évi tizedlajstromban említett Plathea Magna is.
Az Oskola utcától keletre, vele majdnem párhuzamosan haladt az ívszerűen meggörbülő Piarista utca, amelynek a Dömötör templom keleti oldalához épült piarista rendház volt a névadója. Az árvíz után a híres piarista nyelvtudósról a Révai utca nevet kapta (Révai Miklós szegedi diák volt). Az utcának egy kis töredéke máig megmaradt. Lehetséges, hogy ez volt az 1522. évi jegyzékben szereplő Plathea Sancti Demetrii.
A Piarista utca és a Tisza-part között, párhuzamosan a mai klinikakerten végighúzódó, sikátorszerű utcának eredetileg Szivek, majd Szív utca. volt a neve. Az elnevezés nyilván a piarista rend régi címerében szereplő és a rendház homlokzatán látható, egymásba fonódó két szív szemléletéből származott.
A Szív utca délen a Szekfű utcába torkollott, amely a Piarista utcát kötötte össze a mai idegklinika épülete táján a Tisza-parttal. A Szekfű utca nevének eredete ismeretlen. Vagy egy ott lakó család neve, vagy pedig valami szegfűszerű házdísz után kapta a nevét. A 18. század végén mindenesetre dolgozik Szegeden egy Szegfű nevű lakatos. Itt volt a 2. számú házban Gárdonyi Gézának egyik szegedi lakása.

Oskola utca

Délebbre, szintén Ny–K-i irányban halad, de már a Templom, régebbi térképeken Egyház térről, vagyis a Dömötör templom előtti térről kiindulva a Sörház utca, amely nagyjából a mai szemklinika helyén elterülő városi sörfőző házhoz vezetett. A Sörházból a múlt század második felében kaszárnya lett, amelynek a lakosság nyelvén sörházkaszárnya, illetőleg a sörfőzők védőszentjének, Szent Flóriánnak az épület homlokzatán látható szobra után flóriánkaszárnya volt a neve. Szintén a szemklinika helyén állott az egykori Stifthaus (hadapródiskola) is, amelyet Czímer Károly szerint Vedres István épített.
A Sörház utca az árvíz után az Ipar utca nevet kapta, mert 1860 táján Mása Miklós gazdag tanyai polgár, aki Dugonicsot lovasszoborral akarta megtisztelni, két utcára szolgáló emeletes házat építtetett a Templom térre. Itt volt eleinte a Zrínyi kávéház, majd az ipartestület székháza, vendéglővel. A szép romantikus házat az 1920-as évek végén bontották le, amikor a nagy egyetemi építkezések elkezdődtek. Mint ismeretes, az Ipar utcában (13. sz.) volt Káló Antal gombkötőmester lakóháza, egyben Petőfi Zoltánkának szállása, majd a Káló unokának, Juhász Gyulának szülőháza és otthona. Lebontása a költőt nagyon megindítja:

Kárász utca 15.

Eltűnik egy ház. Alacsony tetővel
Nem ostromolta gőggel az eget,
Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,
öreg anyó volt, élt már eleget,
De nekem a szívembe vág a csákány,
Mely falait lebontja, mert nekem
E ház volt gyermekségem, ifjúságom,
E szürke ház volt színdús életem...

Itt virrasztottam álmaim fölött én,
Mint kapitány a süllyedő hajón,
A földet kémlelőn, mely ott dereng már
Egy új hajnalban. És majd hallgatom,
Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda,
Hogy dolgozik, ront, bont a faltörő,
Hogy épül álmon, harcon és kudarcon,
Egy élet romjain túl a jövő!
                                              (Egy ház)

Az ipartestület déli szárnya mentén húzódott a már középkorban is előforduló Árokhát (1522. Plathea Arokhath), későbbi nevén Árokpart, sőt ragozva Árkon, vagyis a Palánkot övező sáncnak déli, belső partja. Egy kétes hitelességű adat szerint az Árokpartot a bevándorló balkáni népelemekről a múlt század elején Bunyevácszél néven is emlegették.

A legrégebbi kép a Somogyi utcáról – 1872

Az Árokpart nyugati vége a Templom térre szolgált. Itt állott a 18. század nagy pestisjárványaira emlékeztető, régi Rozália-kápolna (1739). Ezt a barokk kápolnát a tiszai árvíz romba döntötte. Másik épült a helyén, amelyet a nagy egyetemi építkezések idején a Lechner térre telepítettek át.
Az Árokpartot „a Víz után” feltöltötték és az Árpád utca keletkezett a helyén. Ennek utolsó nyomai a Béke-épület emelésével tűntek el. Az Árokhát házsora már ősidők óta lakott volt, déli része azonban csak „a Víz után” épült be. Ide került a piarista gimnázium és vízműtelep.

Fekete ház

Az ősi Palánkot nyugaton egészen a Vár délnyugati sarokbástyájáig a Sáncpart védelmezte, amelynek a Feketeház tájáig terjedő szakaszát, tehát a mai Kelemen utcát, már régebben betöltötték. Déli szakasza, a mostani Zrínyi utca, csak a Víz után tűnt el. ,,Szép neve van – írja Tömörkény István – a Zrínyi utcának, de az öreg polgárok ma is csak Sáncpartnak nevezik, aminthogy csakugyan az is volt ezeknek előtte.”
A Sáncpart keleti szélén barokk és klasszicizáló földszintes házak épültek, amelyek csak 1928 táján kerültek lebontásra, hogy a püspöki palotát építsék helyükre. A Sáncpart vizének a Palánk ipari életében is volt jelentősége, mert több kékfestő, így az Auer és Wiedermann család háza, illetőleg telepe állott itt.
A mai Hősök Kapuja táján állott a 18. században egy Mária-kápolna, amelyet a bevándorolt német polgárság épített és Mariahilf-Kapelle néven emlegetett. A kápolnától származik a Boldogasszony sugárút vízelőtti neve: Segítő Boldogasszony út. Érthető, hogy e közeli régi patika titulusa is Segítő Boldogasszony volt.
A mai Vitéz utcának a Segítő Boldogasszony úttól nyugatra eső része Nagyfestő utca néven volt ismeretes, mert Nagy Ferenc érdemes festőművész lakott itt a múlt század derekán. A keleti rész a Háromfejsze utca nevet viselte, a már említett és három fejszét ábrázoló kocsma cégére után. Ide vízenjárók, főleg superok, hajóácsok jártak darvadozni, akiknek superplacc néven emlegetett egyik hajóépítő telepük itt volt a mai gyermekklinika tájékán.
A mai Somogyi utca Oskola utcától keletre eső részének Köröszt utca volt a neve, ami világosan útkereszteződésre utal. A Dugonics tér és Oskola utca közötti rész viszont az itt lakó jómódú, hasonló nevű család után a Mészáros utca nevet viselte. A Mészáros utcából északra két ősi, szűk utca nyílt, amelyeknek töredékei máig megvannak. A mai Bajza utcának régebbi neve Bába utca volt, amely nyilván családnévi eredetű. Többek között ez volt a neve a múlt század egyik híres szegedi nyomdászfamíliájának, amely Tömörkény első könyvét (Szegedi parasztok és egyéb urak), de Palotás Fausztin, Békefi Antal, Pósa Lajos, Kálmány Lajos számos művét is kiadta. A név különben már az 1522. évi tizedlajstromban is előfordul. A másik, Nádor utcának vízelőtti neve Palatinos utca volt, egy már említett kávéház után.
Az Oroszlán utca Klauzál tér felől eső és nagyjából a mai Deák Ferenc utcáig terjedő kis részének az egykori vendéglő cégére után Ötpacsirta utca volt a neve és a mai zálogház épületének tájékán kis térbe öblösödött. Egy 1811-ből való tervrajz szerint még két kis zsákutca is ágazott ki belőle. Könnyen lehetséges, hogy a terecskén valami szobor is állott. Az utca folytatásának egészen a Tisza-partig egy oroszlános pékcégér, esetleg az Aranyoroszlán kávéház után Oroszlán utca lett a neve. Az Oskola utca és Tisza-part közötti rész az itt lakó Tömörkény István után később a Tömörkény utca nevet kapta. Tömörkény háza egyébként azelőtt Ferenczi János néptanítóé, a szegedi népnyelv régi derék kutatójáé volt.
A Tömörkény utcából északra nyíló kis Béla utcának vízelőtti neve Kéménysöprő utca volt, mert itt lakott a déltiroli eredetű Kontraszti kéményseprőmester, öregek jól emlékeznek rá, hogy a Piarista utca szerbtemplom körüli részén, továbbá a mai Tömörkény utcában élt az árvíz előtt a szegedi szerb polgárság és értelmiség javarésze. A városnak ez a társadalmi rétege már sok évtizeddel ezelőtt eltűnt: vagy beolvadt a magyarságba, vagy pedig az 1878-ban függetlenné vált Szerbiába vándorolt.
A mai Victor Hugo (azelőtt Aradi) utca táján volt a kanyargós Kígyó utca. Az itt elterülő régi Szabadság térről, Kossuth beszédéről már megemlékeztünk.

Utcák a Külpalánkban

Eddig az ősi Palánk régi utcáiról volt szó. Most nézzünk szét a Külpalánkban, tehát az Eugenius árkától övezett területen, amely a 18. században kezd benépesedni.
Először a Kárász utca bontakozik, amely a Kárász családnak máig álló, a múlt század első felében (1845) teljesen újjáépített, kúriaszerű lakóháza után kapta a nevét. A gyönyörű épület tervezőművészét sajnos nem ismerjük. Iparművészeti munkáit azonban szegedi mesterek végezték. 1849 nyarán Kossuth Lajos kormányzó lakása s a minisztertanácsok színhelye volt. Erkélyéről hangzott el Kossuth utolsó hazai beszéde. 1857-ben pedig Ferenc József és Erzsébet szállott itt meg. 1918. november 1-én a forradalmat innen jelentette be Móra Ferenc Szeged népének.
A mai Kölcsey utca helyén a Könyök utca, amelynek szögben elhajlott az alakja és magában foglalta a mai Kelemen utca Kölcsey és Somogyi utca közé eső részét is. A mostani Kárász, Kölcsey, Kelemen, Somogyi, Nádor, Oroszlán utcától és Klauzál tértől közrezárt terület ugyanis az árvíz előtt egységes telektömböt alkotott. A Könyök utca keleti végén épült 1857-ben a Feketeház, amely ezt a népies elnevezését külső vakolatszíne után kapta. Mellette állott a régi színház, amelynek emlékét tábla őrzi. A Könyök utca nyugaton a Feketesas utcába torkollott, amely nevét a 18. században itt álló Feketesas vendégfogadótól kapta.
Említettük már, hogy a mai Kígyó utcának és folytatásának, a Hajnóczy (Korona) utcának régi együttes neve Háromkorona utca volt. A mai Gutenberg utca vonala az árvíz előtt még igen görbe és vízállásos volt: belső részének Mély árok utca, a külsőnek pedig Ördögluk utca volt a neve. A Nagy Jenő és Attila utca közös neve Némöt utca volt, mert itt a 18. század folyamán sok német mesterember épített magának házat. A Püspök tér és Rákóczi tér táján álló nagykaszárnya és kiskaszárnya ihlette a Nagykaszárnya (ma Tábor) és Kiskaszárnya (ma a Tisza Lajos körút egy része), továbbá s régi törökverő generálisokról elnevezett Eugên (ma Püspök) és Laudon (ma Mikszáth Kálmán) utcaneveket.

A mai Jósika utcának az árvíz előtt Kocsonnyás utca volt a neve. Az elnevezés onnan származik, hogy a múlt század első felében itt volt egy Kovács nevű embernek a Zöldág kocsmája, ahol mindig igen jóízű kocsonyát lehetett kapni. A Kovács családnak ez az ága innen kapta aztán a Kocsonnyás Kovács melléknevet is. Ennek sarjadéka Kovács István, régi érdemes építőmesterünk is, aki többek között a lebontott vár faragott köveit az utókor számára megmentette.
A Kocsonnyás utca északi folytatásának Törökfej utca volt az eredeti neve, egy kőből faragott, turbános török fej után, amely eredetileg nyilván kocsmacégér volt és később az említett Kovács Istvánnak a múlt század hatvanas éveiben épült házára (ma Kossuth Lajos sugárút 27, az utca északi torkolatában) került. Az utca jellegzetes szép nevét az árvíz után Török utcára szürkítették. Ebben az utcában született (1870. március 3.) és nevelkedett (a 6. számú házban) Maróczy Géza világhírű sakkmesterünk, egyébként egy ezermester rókusi lakatos fia. Ő fúrta a Mars téren az első szegedi artézi kutat.
A Palánk északi részének jellegzetes utcanevei a Városistálló (ma Szilágyi) utca. Itt volt a város fogatainak istállója, továbbá a bitang, azaz gazdátlan jószágnak őrzőhelye. A mai Madách utcának mély fekvése miatt Vőgy utca volt a neve. Az Arany János utca árvíz előtti neve Tükör utca volt, egy régebben itt lakó Spiegel nevű pékmester után. A Takaréktár utcát Élésház utca néven ismerték, mert itt, nagyjából a mai fürdőépület helyén állott a katonai élelmiszerraktár, amelyet a nép Prófontház néven is emlegetett. A mai Szent Mihály utcának Szent Mihály köz, a Kazinczy utcának pedig a vár közelsége miatt Sánc utca volt az árvíz előtti neve.

Piacok, fiákerek, bérkocsik

Roosevelt téri régi halászcsárda

A Palánk régi terei, piacai közül már szóba került a Halpiac, vagy Makaipiac (Roosevelt tér), középkori nevén Latrán. A mai Dugonics tér régi neve Búzapiac, a Széchenyi téré Nagypiac. Ennek északkeleti, Horváth Mihály és Vörösmarty utca közötti, akkor még beépítetlen részén állott a Szénapiac. A mai MÁV Igazgatóság palotája helyén a már említett Ferencpiac terült el.
A régi Palánk közlekedésének meggyorsítására szolgáltak a fiákerok. Először 1846-ban egy Burger nevezetű bognár állított ki a városház elé két ódivatú, bőr rugók között himbálódzó fiákért, de senki sem mert beleülni, mert szégyellt volna a városban kocsikázni. A vállalat ekkor megbukott. Amikor azonban 1854-ben megnyílt a Pest és Szeged közötti vasútvonal, amelynek állomása egy ideig a mai rendező, öreg szegediek ajkán randzsér volt, szükség volt fiákerközlekedésre. Szegeden a legtöbb fiákerba szürke ló volt fogva, hogy szerencsét hozzon hajtójára, s utasára egyaránt.
Meg kell még említenünk, hogy a múlt század derekán voltak csörgős bérszánkók is. Ezekbe azonban akkoriban inkább csak vidám fiatalurak és szömélyök ültek. Hogy a figyelmet magukra irányítsák, ezek a könnyűvérű fehérnépek kikötötték, hogy a hajtók ügyes fölfordulást rendezzenek velük.
A mai villamosközlekedés őse 1883–1908 között a Nagyállomás és a Rókusi állomás között a lóvonat volt. Tömörkénytől tudjuk, hogy a hordárok régebben arra is vállalkoztak, hogy a színházból, bálákból hazatérő asszonynép előtt lámpával világítsanak a macskaköves, sáros utcákon.

Bálint Sándor

Az előző részben: A Palánk – vesszőkerítéstől a városmagig

FORRÁSOK ÉS IRODALOM

BAINVILLE JÓZSEF: Sz. Kir. Szeged városának helyzetterve. 1850.

BÁLINT SÁNDOR: Szegedi utcanevek. Délmagyarország, 1943, 98, 127. szám.

BÁLINT SÁNDOR: Szegedi Szótár I–II. Budapest, 1957.

BÁLINT SÁNDOR: Szeged városa. Budapest, 1959.

BALLÁ ANTONIUS: Mappa ichnögraphica Liberae Regiaeque Civitatis Szegediensis... 1777

BECK PISTA: A szegedi régi laci-konyháról. Szegedi Napló, 1905, 131. sz.

BECK PISTA: Régi szegedi cégérekről. Szegedi Napló, 1905, 266. sz.

CSERZY MIHÁLY: Öreg Szeged. Szeged, 1922.

Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: Szegedi utcák. Szeged, 1928.

Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: A szegedi Palánk. Szeged, 1933.

Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: Szeged régebbi városképének kialakulása. Szeged, 1933.

JENŐFI ÉVA: Adatok a szegedi német telepesek és céheik történetéhez. Budapest, 1932.

KOVÁCS JÁNOS: Szegedi emlékek. Szeged, 1895.

KOVÁCS JÁNOS: Szeged és népe. Szeged, 1901.

KOVÁTS ISTVÁN: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Szeged, 1885., Kézirat.

KRÓL OSZVALD: Szeged sz. kir. város térképe. 1931.

PATTERSON, J. ARTHUR: The Magyars Their Country and Institutions. London, 1897.

REIZNER JÁNOS: Szeged története I–IV. Szeged, 1900.

SZIGETHY VILMOS: A régi Szegedből az újba. Szeged, é. n.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: Az arany pávához. Szegedi Napló, 1914, 81. sz.

egykor.hu

Palánk – Szeged belvárosa egykor

A középkori eredetű, mára szinte teljesen átalakult régi belvárost, a Palánkot mutatja be régi fotók segítéségével Fári Irén és Simoncsics János frissen megjelent könyve. A „Palánk – Szeged belvárosa egykor” című kötetet június 10-én, hétfőn 17 órakor mutatják be a Móra Ferenc Múzeumban.

A Palánk Szeged középkori eredetű belvárosa, melynek főutcája az Oskola utca, központja pedig a Szent Demeter és a szerb templom voltak. A városrészt megkímélte az 1879-es nagyárvíz, a katasztrófát követő újjáépítés azonban már nem: a régi Palánk az építkezések, a dóm, majd a klinikatömb kialakítása után szinte teljesen eltűnt.
Fári Irén és Simoncsics János frissen megjelent kötete a középkori hangulatú városrészben invitálja képzeletbeli sétára az olvasót. Régi fotókon keresztül mutatják be a Palánk házait, tereit, a könnyebb beazonosítást pedig térképrészletekkel és napjainkban készült fotókkal segítik. Az olvasók így többek között megismerhetik a Rosevelt és Dóm tér, valamint az Oskola és Somogyi utca régi arcát is.

A Szeged Panoráma Palánk történetét bemutató kétrészes írása

A Palánk:
Vesszőkerítéstől a városmagig

 

A Palánk:
Utcák, kocsmák, cégérek

 

A szegedi városrészek története: Felsőváros, a vizek hazája

Mielőtt a felsővárosi magyar nép jellemzésére rátérnénk, vegyük számba a Tisza felsővárosi vízrendszerét. A szabályozás és feltöltés előtt a Tisza sok mellékága folyta körül. Ereinek, tavainak, tankáinak, réveinek és fokainak ma már természetesen nem tudjuk teljes számát adni. A szabályozás előtt volt időszak, amikor Tápéról csak ladikon, tutajon lehetett megközelíteni a Várost.

A Szillér, Annusér, Jánosér, Kemös, Tápaiér, Ásvány, Bencfa észak, északnyugat felől, Tápé tájáról folytak a Tiszába, helyesebben Kistisza néven emlegetett mellékágába, amelynek medre a mai Kis-Tisza és Maros utca volt. Valahol a mai sportpálya táján szakadt ki a folyóból és a vár körül folyt ismét bele. Több kisebb híd is ívelt át rajta. Hogy ezek miből épültek, nem tudjuk. Részei közül már a 18. századból ismeretes a Kéri Kata luka, másként Kéri Kata köze. Valahol a mostani Zsótér utca táján szolgált a Nagytiszába. A Sándorréve néven is emlegetett Kistiszára hajók is bejártak, kikötöttek és teleltek.
Felsőváros szigetségei közül egyedül az Epörjes neve ismeretes a mai Petőfitelep délkeleti részén. A Tisza felsővárosi partrészei közül legnevezetesebb a régebben Sárgapart, Sárgaszirt néven is emlegetett Sárga, ahol egykor vízimalmok is őröltek.

Vízenjárók

A felsővárosi Kistiszapart és Nagytiszapart volt Szeged víziforgalmának évszázadok óta a fő helye. A sószállítás még az Árpád-kor elejére nyúlik vissza. Csak a vasúti közlekedés sorvasztotta el. A sórakodást lajmás, szamár, lukmájér néven emlegetett sóhordó munkások végezték, akik sokáig a várban őrzött rabokból kerültek ki.
Mérhetetlen jelentősége volt a faúsztatásnak is, ami Felsőváros hajó- és malomépítő iparának, a super mesterségnek a Kopasz, Terhes, Ökrös és más családokban való virágzását teremtette meg. Hasonló hírrel dicsekedhetett a zsindelyvágó, talicskás, kocsigyártó, ács és asztalosipar. E fabőség magyarázza a napsugárdísz páratlan szépségben és változatokban való feltűnését is a szegedi parasztházakon.
A Szegeden készült fahajóknak tetszetős formájuk és célszerűségük miatt nagy keletük volt az egész országban. Hajóácsaink a superplacc néven emlegetett hatalmas parti térségeken dolgoztak. Ilyen volt a mostani Római körút végződésénél, a Gyermekklinika helyén, továbbá az újszegedi parton.

A rönkök deszkává formálásának helye a gőzfűrész elterjedése előtt a fűrészölő gödör volt. Föléje embermagasságban állvány került. Erre fektették a fűrészelendő törzset. A munkát négy, esetleg csak két ember végezte. Egyik felük az állványon, a másik pedig lent a gödörben. E műveletnek szemléleti maradványa magyarázza a magát ok nélkül nagyratartó, balgán dicsekvő emberre mondott gúnyos megjegyzést: fölül húzta az apja a fűrészt.
A régi szegedi vízenjárók a Tiszán Szegedtől Szolnokig, ha a vízállás engedte: Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Körösön Gyomáig hajóztak. A gabona-, sószállításra a Tisza, majd a Száva vizén Sziszekig, a Dunán Pestig, Győrig vállalkoztak. Eljutottak azonban Bécs, Linz, Regensburg városáig is, lefelé pedig egészen a Fekete-tengerig. Sokat emlegették valamikor Ábrahám József szegedi hajósembert, aki a múlt század harmincas éveiben a Vaskapun először jutott át rakományával veszély nélkül.
A régi felsővárosi hajósgazdák, főleg a Zsótérok, Kopaszok, Tombáczok és mások, bőgőshajó, gabonás néven emlegetett lóvontatta fahajóikon vállalkoztak a Temesköz, Csanád, Békés, részben a futóhomok gabonájának Titelen, Ferenc-csatornán át való továbbítására. Szállítottak azonban sót, szegedi vízimalmokban őrölt lisztet, szalonnát, cserzett bőrt, dohányt is. Hazatérőben Piszkén mészkövet rakodtak, amelyet itthon égettek ki. Szobról kövező anyagot hoztak. A Száván járó hajóink szlavóniai cserfával tértek haza. A szegedi Tiszának ez a nagy gabonaforgalma tette lehetővé a vízimalom-ipar, továbbá a helyi kenyérsütögetés kibontakozását is.

Fuvarosok, kereskedők

A javak felsővárosi cseréjébe, elosztásába belekapcsolódtak a nagykocsisok, koplalósok is, akik az egész monarchiát, Havasalföldet úgy ismerték, mint a tenyerüket. Szegeden is ismerték – írja öregek visszaemlékezései nyomán Szigethy Vilmos – az ötösfogatot, nem debreceni különlegesség az. Vitték a szárított halat szerteszét, továbbá a mindig kiváló szegedi szappant, és hozták haza Brassóból a posztót, Erdélyből a világ legtökéletesebb faggyúgyertyáját, Lőcséről a finomra szőtt vásznat, patyolatot, Baranya déli részéből a gesztenyét, amiért – ha már itt tartottak – átrándultak Szlavóniába is, mert annál édesebb lisztű az, minél délebbről származik. Ha pedig megvolt a fuvar, felhasználták sószállításra is. Aigner Mátyás a legrégibb szegedi fűrészüzlet megalapítója, egyúttal nagyfuvaros is volt, mert az a foglalkozás nemcsak a külső költségeket apasztotta a saját számára való szállításnál, hanem jelentékeny hasznot is hozott. Ehhez tegyük még hozzá, hogy déligyümölcsöt, fűszereket rendszeresen szállítottak a Térgyes helyi néven emlegetett Triesztből is.

Halászat és halszárítás

Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a felsővárosi halászat, halsózás, halszállítás ősi világáról sem. Tömörkény István írja, hogy a felsővárosi halászok, halászgazdák, fisérök „sohasem voltak céhben. Mindig ősfoglalkozásnak tartatott, miként a földművelés, avagy a pásztorkodással járó állatnevelés. De azért mégiscsak nagy társaság voltak. Céhládájuk nem volt, de zászlójuk volt, mert az alatt tartoztak együvé. Még ünneplő ruhájuk is formára volt csinálva: molnárszín posztó, meggyszín bársony gallérral.”

1806

A régi halászgazdák érdekeltségéhez tartozó halhasító tanyákon a halhasítók: rendesen lányok, asszonyok lekaparták a halról a pikkelyeket, kivetették a belét, majd besózták. Amikor a só a halat már jól átjárta, akkor kiterítették az islég néven emlegetett zsinórokra száradni. Ennek a szárítóhelynek zsidóutca volt a sajátos neve. A szárítás hat-nyolc napig eltartott. Utána az egyes halfajtákat külön-külön 25 fontos kötegekbe bálázták. Ehhez kákát, fűzfaháncsot használtak. A halhasítás csak késő ősszel szűnt meg. Ilyenkor a bálázott halakat dereglyén a Városba szállították. A szárított halból főleg Arad, Temesvár, Lúgos környékének görögkeleti népe vásárolt sokat. Az évi mennyiség 800-1000 bécsi mázsára is fölment. A halzsírt külön korsókba gyűjtötték, és tímároknak adták el: különleges bőrfinomító volt.
Kováts István önéletrajzában olvassuk, hogy „még a múlt század első felében is a magyarországi halkereskedelemnek középpontja volt Szeged. Sok ezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. Az időben a leghíresebb halhasító telep volt a Porgány, Királica, és az Alsótisza jobb partján túl a Boszorkányszigeten vagy 20-30 tanyán hasították a halat... Egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, akik halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkoztak. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros.”

Tímár-ház

Iparosok a Tisza mellett

A Tisza egyéb iparágaknak is jó szolgálatot tett. Már láttuk, hogy miért települt Tabán a Tisza mellé. A Tímár és Festő utcák táján dolgozó tímárok, bocskor-vargák, szűcsök, kékfestők a Tisza vizében tisztították, áztatták a nyersanyagaikat, készítményeiket. Itt a közelben könnyen hozzájutottak a cserzőléhez is. A Kéri Kata lukához telepedett és országos hírre emelkedett Felmayer-kékfestőgyár, majd a helyére épült Pick-szalámigyár virágzását is jelentős mértékben éppen a tiszavíz közelsége tette lehetővé. Számos szappanfőző is itt dolgozott.

Kis-Tisza utca a 20. század elején

Felsőváros középkori utcaneveiről már megemlékeztünk. Vegyük sorra most a 19. század jellegzetes utcáit. A gazdasági élet főleg a Kis-Tisza utcán lüktetett, amely egészen a Vízig a Maros utcát is magábanfoglalja. Az újjáépítés előtt voltaképpen csak házsor volt, amely a Kis-Tisza partjára telepedett.
A híres szegedi halászok lakták – írja Kovács János – a Kis-Tisza partját. A mi utcánkban csak így beszéltek: Zsótér-had, Kopasz-had, Förgeteg-had. Itt laktak a leggazdagabb halászok, hajóépítők, itt volt a festőgyár. Kissé beljebb a közmondás dicsőségét élvező tapló – amely tűzvész alkalmával sem égett el – ügyes kereskedője, Manódli, azontúl pedig még számos több híres görög rezidenciáját takarta a cifrázott ablak rácsozatvédő vasa.
Itt volt a szappanexport, itt volt a leghíresebb molnárcsalád, a Fabók-had, az asztalosok eleje, itt készültek a legszebb irhás subák, itt varrták a legvirágosabb papucsot. Laktak itt csizmadiák, magyarszabók, hajóácsok is. „Elnézem – emlékezik Kovács János – a sok szép cifra házsorokat, melyek most a Kistisza medre fölött ott pompáznak.”

Utcanevek a Víz előtt és után

A Víz mosta el a következő régi utcaneveket: Bírák utcája, Gazdagék utcája, Csiga, Darab, Fukar, Rozmaring, Sóház, Sóhordó utca, Barka, Csuka, Háromsarok köz. Viszont szerencsés volt a Víz utáni névosztogatók eljárása, amikor itt számos régi, illetőleg a tiszai életre utaló újabb utcaneveket meghagytak, illetőleg választottak. Ilyenek: a Tímár, Festő, Zsótér, Kálmán, Bárka, Csuka, Sajka, Molnár, Malom, Liszt, Szillér, Tabán, Kemes utcanevek. Sajnos hiányzik a régi Epörjes, Gecemán,
Tarján, Kispest, Burgundia nevek hivatalos formában való megőrzése. Kíméletet, hatósági védelmet érdemelnek, mert társadalomtörténetet, helyi művelődést, törzsökös családok emlékezetét idézik a Szent Miklós utca, Szent György tér, Hóbiárt basa utca, továbbá a Rom (-cigányember), Sándor, Gál utcanevek.
Felsőváros honorácior, hivatalviselő polgársága a mai Dugonics és Teleki utcában élt. Ezeknek hajdani neve Szent György utca, Bírák utcája, illetőleg a családnévi eredetű Rúzsa utca volt. Kétségtelen, hogy ezek az utcák még mai, sokszorosan eltorzított képükben is megőriztek valamit Felsőváros polgári világából.
„Szeged legszebb útvonalának – írja a 20. század elején egy sajnos ismeretlen, de kitűnő ösztönű cikkíró – a Dugonics utcát tartom, és utána mindjárt a Maros utcát. Tessék arra sétálni kora téli szürkületkor, mikor az árnyékok kezdenek nőni és a házak ablakszemeiből fátyolos szűrődő fény esik a goromba kövezetre. Az öreg utcák hol jobbra, hol balra kanyarodnak, saját úri szeszélyük szerint, melyeket annak idején nem zabolázott meg a művészi formák ellensége, a szürke lénia. Ezek a kedves, öreges, szigorú tekintetű házak úgy állanak ott, mint régi sírjukba szállott emberek megkövesedett szellemei: bezárkózva, hangtalanul, és egy kicsit rezignáltán, mintha roszzallóan néznék, a többi utca kötelező flancolását. A gyalogjáró kikopott, a sarkon derengő utcai lámpás...
A Dugonics utcának ugyan már kivették a lelkét, mikor lerombolták belőle Dugonics András szülőházát, de a Maros utca még ma is a régi, a múlt század elejéről való hangulatokat őrzi. Ott van benne a fehérre meszelt kondignációs épület, a Felmayer kékfestő háza, ott a Kátay Sándor bagolyvára, meg a töpörödött kicsi nénémasszonynak, Farkas Mihálynénak rezidenciája. A Haris-família bizony kipusztult már az utcából, pedig de híres, nevezetes kreolszínű görögök kerekedtek belőle annak idején...”
A kép azóta természetesen méginkább felbomlott és megváltozott.

A boszorkánymester kúriája

Talán nem lesz itt érdektelen megemlítenünk azt a mondai hagyományt, hogy a Dugonics utca 13. számú ház volt a magister sagarum, azaz Rózsa Dániel boszorkánymester kúriája. A régi, századunk elején lebontott Szent György-templom tornyát pedig boszorkányok tornya néven is emlegették, mert a monda szerint itt gyülekeztek a Gellérthegyre iparkodó szegedi bűbájosok.

Kőből faragott hajóorr

A vízelőtti felsővárosi utcaképhez hozzátartoztak a vízenjárók, főleg hajóácsok és molnárok háza előtt címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrok, és a bejárat elé rakott elhasznált malomkövek. A Kis-Tisza utca 7. számú ház szárazbejáratának falain népies „freskókat” látunk, amelyek az egykori gazda, Bitó Ferenc foglalkozására, a halászatra utalnak. Ezek: Ádám és Éva kiűzése a Paradicsomból, Jónás a cethalban, az öt árpakenyérrel és két hallal való vendégség, a háborgó tenger lecsöndesítése, a csodálatos halfogás, a mennyország kulcsainak átadása, vagyis a halász Péter kiválasztása. Végül Saul a damaszkuszi úton. Az első és utolsó képek összefüggése nem világos. Az olajfestékkel festett naiv hangulatú freskók egy Zöldhegyi nevezetű virágozó, azaz bútorra virágokat festő asztalosnak kezemunkái a 19. század utolsó évtizedeiből. Feltételezhetően más régi felsővárosi házakban is akadtak hasonló alkotások, illetőleg ábrázolások.
Felsőváros számos derék fiat adott Szegednek, részben az országnak is. Dugonics András, Nagy Sándor (Senex), Kálmány Lajos, Kovács János, Szűts Mihály, Tápay- Szabó László a szegedi hagyományok kifejezésével, illetőleg megörökítésével szerzett érdemeket. Vastagh György, Joó Ferenc, Nyilasy Sándor a képzőművészet, Dankó Pista pedig a zeneszerzés terén jeleskedett.

Bálint Sándor

Az előző részben: Felsőváros, a legősibb városrész

Források és irodalom

Bainville József: Sz. Kir. Szeged városának helyzetterve. 1850.

Bálint Sándor: Szegedi utcanevek. Délmagyarország 1943., 98, 127. szám.

Bálint Sándor: Szegedi Szótár I-II. Budapest 1957.

Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, 1959.

Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Budapest, 1963.

Balla Antonius: Mappa ichnographica Liberae Regiaepue Civitatis Szegediensis... 1777.

Cserzy Mihály: Öreg Szeged. Szeged, 1922.

Cs. Sebestyén Károly: Szeged régebbi városképének kialakulása. Szeged, 1933.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Budapest, 1963.

Herepei János: A szegedi és aradi bokály. Néprajz és Nyelvtudomány 1963.

Káldy-Nagy Gyula: Two Sultanic Hass Estates in Hugary during the XVIth and XVIIth

Centuries. Acta Orientalia 1961.

Káldy-Nagy Gyula: A Szeged környéki szultáni hász birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. Agrártörténeti Szemle 1961. Szerző szívességéből módunkban volt a teljes kéziratot tanulmányozni.

Kovács János: A mi utcánk. Szegedi Napló 1884. 22. sz.

Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1901.

Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Szeged, 1885. Kézirat

Öreg szegedi utcák. Délmagyarország 1913. 283. sz.

Pillich Kálmán: A régi Szeged. Szegedi Napló 1902. 306. sz.

Reizner János: Szeged története. I-IV. Szeged, 1900.

Szigethy Vilmos: Utazás Felsővároson. Délmagyarország 1942. 174. sz.