A szegedi városrészek története: Felsőváros, a vizek hazája

Mielőtt a felsővárosi magyar nép jellemzésére rátérnénk, vegyük számba a Tisza felsővárosi vízrendszerét. A szabályozás és feltöltés előtt a Tisza sok mellékága folyta körül. Ereinek, tavainak, tankáinak, réveinek és fokainak ma már természetesen nem tudjuk teljes számát adni. A szabályozás előtt volt időszak, amikor Tápéról csak ladikon, tutajon lehetett megközelíteni a Várost.

A Szillér, Annusér, Jánosér, Kemös, Tápaiér, Ásvány, Bencfa észak, északnyugat felől, Tápé tájáról folytak a Tiszába, helyesebben Kistisza néven emlegetett mellékágába, amelynek medre a mai Kis-Tisza és Maros utca volt. Valahol a mai sportpálya táján szakadt ki a folyóból és a vár körül folyt ismét bele. Több kisebb híd is ívelt át rajta. Hogy ezek miből épültek, nem tudjuk. Részei közül már a 18. századból ismeretes a Kéri Kata luka, másként Kéri Kata köze. Valahol a mostani Zsótér utca táján szolgált a Nagytiszába. A Sándorréve néven is emlegetett Kistiszára hajók is bejártak, kikötöttek és teleltek.
Felsőváros szigetségei közül egyedül az Epörjes neve ismeretes a mai Petőfitelep délkeleti részén. A Tisza felsővárosi partrészei közül legnevezetesebb a régebben Sárgapart, Sárgaszirt néven is emlegetett Sárga, ahol egykor vízimalmok is őröltek.

Vízenjárók

A felsővárosi Kistiszapart és Nagytiszapart volt Szeged víziforgalmának évszázadok óta a fő helye. A sószállítás még az Árpád-kor elejére nyúlik vissza. Csak a vasúti közlekedés sorvasztotta el. A sórakodást lajmás, szamár, lukmájér néven emlegetett sóhordó munkások végezték, akik sokáig a várban őrzött rabokból kerültek ki.
Mérhetetlen jelentősége volt a faúsztatásnak is, ami Felsőváros hajó- és malomépítő iparának, a super mesterségnek a Kopasz, Terhes, Ökrös és más családokban való virágzását teremtette meg. Hasonló hírrel dicsekedhetett a zsindelyvágó, talicskás, kocsigyártó, ács és asztalosipar. E fabőség magyarázza a napsugárdísz páratlan szépségben és változatokban való feltűnését is a szegedi parasztházakon.
A Szegeden készült fahajóknak tetszetős formájuk és célszerűségük miatt nagy keletük volt az egész országban. Hajóácsaink a superplacc néven emlegetett hatalmas parti térségeken dolgoztak. Ilyen volt a mostani Római körút végződésénél, a Gyermekklinika helyén, továbbá az újszegedi parton.

A rönkök deszkává formálásának helye a gőzfűrész elterjedése előtt a fűrészölő gödör volt. Föléje embermagasságban állvány került. Erre fektették a fűrészelendő törzset. A munkát négy, esetleg csak két ember végezte. Egyik felük az állványon, a másik pedig lent a gödörben. E műveletnek szemléleti maradványa magyarázza a magát ok nélkül nagyratartó, balgán dicsekvő emberre mondott gúnyos megjegyzést: fölül húzta az apja a fűrészt.
A régi szegedi vízenjárók a Tiszán Szegedtől Szolnokig, ha a vízállás engedte: Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Körösön Gyomáig hajóztak. A gabona-, sószállításra a Tisza, majd a Száva vizén Sziszekig, a Dunán Pestig, Győrig vállalkoztak. Eljutottak azonban Bécs, Linz, Regensburg városáig is, lefelé pedig egészen a Fekete-tengerig. Sokat emlegették valamikor Ábrahám József szegedi hajósembert, aki a múlt század harmincas éveiben a Vaskapun először jutott át rakományával veszély nélkül.
A régi felsővárosi hajósgazdák, főleg a Zsótérok, Kopaszok, Tombáczok és mások, bőgőshajó, gabonás néven emlegetett lóvontatta fahajóikon vállalkoztak a Temesköz, Csanád, Békés, részben a futóhomok gabonájának Titelen, Ferenc-csatornán át való továbbítására. Szállítottak azonban sót, szegedi vízimalmokban őrölt lisztet, szalonnát, cserzett bőrt, dohányt is. Hazatérőben Piszkén mészkövet rakodtak, amelyet itthon égettek ki. Szobról kövező anyagot hoztak. A Száván járó hajóink szlavóniai cserfával tértek haza. A szegedi Tiszának ez a nagy gabonaforgalma tette lehetővé a vízimalom-ipar, továbbá a helyi kenyérsütögetés kibontakozását is.

Fuvarosok, kereskedők

A javak felsővárosi cseréjébe, elosztásába belekapcsolódtak a nagykocsisok, koplalósok is, akik az egész monarchiát, Havasalföldet úgy ismerték, mint a tenyerüket. Szegeden is ismerték – írja öregek visszaemlékezései nyomán Szigethy Vilmos – az ötösfogatot, nem debreceni különlegesség az. Vitték a szárított halat szerteszét, továbbá a mindig kiváló szegedi szappant, és hozták haza Brassóból a posztót, Erdélyből a világ legtökéletesebb faggyúgyertyáját, Lőcséről a finomra szőtt vásznat, patyolatot, Baranya déli részéből a gesztenyét, amiért – ha már itt tartottak – átrándultak Szlavóniába is, mert annál édesebb lisztű az, minél délebbről származik. Ha pedig megvolt a fuvar, felhasználták sószállításra is. Aigner Mátyás a legrégibb szegedi fűrészüzlet megalapítója, egyúttal nagyfuvaros is volt, mert az a foglalkozás nemcsak a külső költségeket apasztotta a saját számára való szállításnál, hanem jelentékeny hasznot is hozott. Ehhez tegyük még hozzá, hogy déligyümölcsöt, fűszereket rendszeresen szállítottak a Térgyes helyi néven emlegetett Triesztből is.

Halászat és halszárítás

Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a felsővárosi halászat, halsózás, halszállítás ősi világáról sem. Tömörkény István írja, hogy a felsővárosi halászok, halászgazdák, fisérök „sohasem voltak céhben. Mindig ősfoglalkozásnak tartatott, miként a földművelés, avagy a pásztorkodással járó állatnevelés. De azért mégiscsak nagy társaság voltak. Céhládájuk nem volt, de zászlójuk volt, mert az alatt tartoztak együvé. Még ünneplő ruhájuk is formára volt csinálva: molnárszín posztó, meggyszín bársony gallérral.”

1806

A régi halászgazdák érdekeltségéhez tartozó halhasító tanyákon a halhasítók: rendesen lányok, asszonyok lekaparták a halról a pikkelyeket, kivetették a belét, majd besózták. Amikor a só a halat már jól átjárta, akkor kiterítették az islég néven emlegetett zsinórokra száradni. Ennek a szárítóhelynek zsidóutca volt a sajátos neve. A szárítás hat-nyolc napig eltartott. Utána az egyes halfajtákat külön-külön 25 fontos kötegekbe bálázták. Ehhez kákát, fűzfaháncsot használtak. A halhasítás csak késő ősszel szűnt meg. Ilyenkor a bálázott halakat dereglyén a Városba szállították. A szárított halból főleg Arad, Temesvár, Lúgos környékének görögkeleti népe vásárolt sokat. Az évi mennyiség 800-1000 bécsi mázsára is fölment. A halzsírt külön korsókba gyűjtötték, és tímároknak adták el: különleges bőrfinomító volt.
Kováts István önéletrajzában olvassuk, hogy „még a múlt század első felében is a magyarországi halkereskedelemnek középpontja volt Szeged. Sok ezer mázsákra ment, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. Az időben a leghíresebb halhasító telep volt a Porgány, Királica, és az Alsótisza jobb partján túl a Boszorkányszigeten vagy 20-30 tanyán hasították a halat... Egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, akik halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkoztak. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros.”

Tímár-ház

Iparosok a Tisza mellett

A Tisza egyéb iparágaknak is jó szolgálatot tett. Már láttuk, hogy miért települt Tabán a Tisza mellé. A Tímár és Festő utcák táján dolgozó tímárok, bocskor-vargák, szűcsök, kékfestők a Tisza vizében tisztították, áztatták a nyersanyagaikat, készítményeiket. Itt a közelben könnyen hozzájutottak a cserzőléhez is. A Kéri Kata lukához telepedett és országos hírre emelkedett Felmayer-kékfestőgyár, majd a helyére épült Pick-szalámigyár virágzását is jelentős mértékben éppen a tiszavíz közelsége tette lehetővé. Számos szappanfőző is itt dolgozott.

Kis-Tisza utca a 20. század elején

Felsőváros középkori utcaneveiről már megemlékeztünk. Vegyük sorra most a 19. század jellegzetes utcáit. A gazdasági élet főleg a Kis-Tisza utcán lüktetett, amely egészen a Vízig a Maros utcát is magábanfoglalja. Az újjáépítés előtt voltaképpen csak házsor volt, amely a Kis-Tisza partjára telepedett.
A híres szegedi halászok lakták – írja Kovács János – a Kis-Tisza partját. A mi utcánkban csak így beszéltek: Zsótér-had, Kopasz-had, Förgeteg-had. Itt laktak a leggazdagabb halászok, hajóépítők, itt volt a festőgyár. Kissé beljebb a közmondás dicsőségét élvező tapló – amely tűzvész alkalmával sem égett el – ügyes kereskedője, Manódli, azontúl pedig még számos több híres görög rezidenciáját takarta a cifrázott ablak rácsozatvédő vasa.
Itt volt a szappanexport, itt volt a leghíresebb molnárcsalád, a Fabók-had, az asztalosok eleje, itt készültek a legszebb irhás subák, itt varrták a legvirágosabb papucsot. Laktak itt csizmadiák, magyarszabók, hajóácsok is. „Elnézem – emlékezik Kovács János – a sok szép cifra házsorokat, melyek most a Kistisza medre fölött ott pompáznak.”

Utcanevek a Víz előtt és után

A Víz mosta el a következő régi utcaneveket: Bírák utcája, Gazdagék utcája, Csiga, Darab, Fukar, Rozmaring, Sóház, Sóhordó utca, Barka, Csuka, Háromsarok köz. Viszont szerencsés volt a Víz utáni névosztogatók eljárása, amikor itt számos régi, illetőleg a tiszai életre utaló újabb utcaneveket meghagytak, illetőleg választottak. Ilyenek: a Tímár, Festő, Zsótér, Kálmán, Bárka, Csuka, Sajka, Molnár, Malom, Liszt, Szillér, Tabán, Kemes utcanevek. Sajnos hiányzik a régi Epörjes, Gecemán,
Tarján, Kispest, Burgundia nevek hivatalos formában való megőrzése. Kíméletet, hatósági védelmet érdemelnek, mert társadalomtörténetet, helyi művelődést, törzsökös családok emlékezetét idézik a Szent Miklós utca, Szent György tér, Hóbiárt basa utca, továbbá a Rom (-cigányember), Sándor, Gál utcanevek.
Felsőváros honorácior, hivatalviselő polgársága a mai Dugonics és Teleki utcában élt. Ezeknek hajdani neve Szent György utca, Bírák utcája, illetőleg a családnévi eredetű Rúzsa utca volt. Kétségtelen, hogy ezek az utcák még mai, sokszorosan eltorzított képükben is megőriztek valamit Felsőváros polgári világából.
„Szeged legszebb útvonalának – írja a 20. század elején egy sajnos ismeretlen, de kitűnő ösztönű cikkíró – a Dugonics utcát tartom, és utána mindjárt a Maros utcát. Tessék arra sétálni kora téli szürkületkor, mikor az árnyékok kezdenek nőni és a házak ablakszemeiből fátyolos szűrődő fény esik a goromba kövezetre. Az öreg utcák hol jobbra, hol balra kanyarodnak, saját úri szeszélyük szerint, melyeket annak idején nem zabolázott meg a művészi formák ellensége, a szürke lénia. Ezek a kedves, öreges, szigorú tekintetű házak úgy állanak ott, mint régi sírjukba szállott emberek megkövesedett szellemei: bezárkózva, hangtalanul, és egy kicsit rezignáltán, mintha roszzallóan néznék, a többi utca kötelező flancolását. A gyalogjáró kikopott, a sarkon derengő utcai lámpás...
A Dugonics utcának ugyan már kivették a lelkét, mikor lerombolták belőle Dugonics András szülőházát, de a Maros utca még ma is a régi, a múlt század elejéről való hangulatokat őrzi. Ott van benne a fehérre meszelt kondignációs épület, a Felmayer kékfestő háza, ott a Kátay Sándor bagolyvára, meg a töpörödött kicsi nénémasszonynak, Farkas Mihálynénak rezidenciája. A Haris-família bizony kipusztult már az utcából, pedig de híres, nevezetes kreolszínű görögök kerekedtek belőle annak idején...”
A kép azóta természetesen méginkább felbomlott és megváltozott.

A boszorkánymester kúriája

Talán nem lesz itt érdektelen megemlítenünk azt a mondai hagyományt, hogy a Dugonics utca 13. számú ház volt a magister sagarum, azaz Rózsa Dániel boszorkánymester kúriája. A régi, századunk elején lebontott Szent György-templom tornyát pedig boszorkányok tornya néven is emlegették, mert a monda szerint itt gyülekeztek a Gellérthegyre iparkodó szegedi bűbájosok.

Kőből faragott hajóorr

A vízelőtti felsővárosi utcaképhez hozzátartoztak a vízenjárók, főleg hajóácsok és molnárok háza előtt címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrok, és a bejárat elé rakott elhasznált malomkövek. A Kis-Tisza utca 7. számú ház szárazbejáratának falain népies „freskókat” látunk, amelyek az egykori gazda, Bitó Ferenc foglalkozására, a halászatra utalnak. Ezek: Ádám és Éva kiűzése a Paradicsomból, Jónás a cethalban, az öt árpakenyérrel és két hallal való vendégség, a háborgó tenger lecsöndesítése, a csodálatos halfogás, a mennyország kulcsainak átadása, vagyis a halász Péter kiválasztása. Végül Saul a damaszkuszi úton. Az első és utolsó képek összefüggése nem világos. Az olajfestékkel festett naiv hangulatú freskók egy Zöldhegyi nevezetű virágozó, azaz bútorra virágokat festő asztalosnak kezemunkái a 19. század utolsó évtizedeiből. Feltételezhetően más régi felsővárosi házakban is akadtak hasonló alkotások, illetőleg ábrázolások.
Felsőváros számos derék fiat adott Szegednek, részben az országnak is. Dugonics András, Nagy Sándor (Senex), Kálmány Lajos, Kovács János, Szűts Mihály, Tápay- Szabó László a szegedi hagyományok kifejezésével, illetőleg megörökítésével szerzett érdemeket. Vastagh György, Joó Ferenc, Nyilasy Sándor a képzőművészet, Dankó Pista pedig a zeneszerzés terén jeleskedett.

Bálint Sándor

Az előző részben: Felsőváros, a legősibb városrész

Források és irodalom

Bainville József: Sz. Kir. Szeged városának helyzetterve. 1850.

Bálint Sándor: Szegedi utcanevek. Délmagyarország 1943., 98, 127. szám.

Bálint Sándor: Szegedi Szótár I-II. Budapest 1957.

Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, 1959.

Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Budapest, 1963.

Balla Antonius: Mappa ichnographica Liberae Regiaepue Civitatis Szegediensis... 1777.

Cserzy Mihály: Öreg Szeged. Szeged, 1922.

Cs. Sebestyén Károly: Szeged régebbi városképének kialakulása. Szeged, 1933.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Budapest, 1963.

Herepei János: A szegedi és aradi bokály. Néprajz és Nyelvtudomány 1963.

Káldy-Nagy Gyula: Two Sultanic Hass Estates in Hugary during the XVIth and XVIIth

Centuries. Acta Orientalia 1961.

Káldy-Nagy Gyula: A Szeged környéki szultáni hász birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. Agrártörténeti Szemle 1961. Szerző szívességéből módunkban volt a teljes kéziratot tanulmányozni.

Kovács János: A mi utcánk. Szegedi Napló 1884. 22. sz.

Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1901.

Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Szeged, 1885. Kézirat

Öreg szegedi utcák. Délmagyarország 1913. 283. sz.

Pillich Kálmán: A régi Szeged. Szegedi Napló 1902. 306. sz.

Reizner János: Szeged története. I-IV. Szeged, 1900.

Szigethy Vilmos: Utazás Felsővároson. Délmagyarország 1942. 174. sz.

A szegedi városrészek története: Felsőváros

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét. Ezúttal Felsővárosra látogatunk.
A jólétéből fakadó rátartisága és költségesebb ruházkodása miatt régebben kényös város, selymös város, hajdani kenyérsütögető asszonyairól pedig kinyérváros néven emlegetett Felsőváros Szegednek Alsóváros mellett legjellegzetesebb városrésze.

Felsőváros hagyományvilága már ugyan jórészt a múlté, de a szegedi köztudat részben írófiai révén is még érzi azokat a sajátosságokat, amelyek ezt a magyar gyökérzetű polgárnépet jellemzik.

Felsőváros, a legősibb városrész

Ismeretes, hogy Szeged egészen a 19. századig egymástól eléggé elkülönült városrészekből, sőt önálló, autonóm városegységekből állott. Felsőváros, Alsóváros, Palánk, azaz Belváros múltja mélyen belenyúlik a középkorba. Rókus a 18. században, Móraváros és Újszeged a 19. század folyamán, a környező telepek pedig már szinte szemünk láttára bontakoztak ki.
Történelmi adataink szerint talán a Felsőváros tetszik valamennyi között a legrégibbnek, illetőleg legjelentősebbnek, Már a bronzkorból vannak a Sándor utcából leleteink, amelyek a mezőgazdasági élet ősrégi virágzásáról tanúskodnak.

A történelmi kutatás csak a legújabb időkben derítette föl, hogy az Árpád-korban Felsővároson Szent Miklós tiszteletére bencés apátság virágzott. Más országos analógiákból következtetve, valamelyik uralkodónk, talán éppen István első királyunk alapította. Mármost tudjuk, hogy Miklós püspök a középkorban az útonjárók, kereskedők, hajósok védőszentje volt. Ha az apátság patrónusául őt választották, akkor ez nyilvánvalóan, azt is bizonyítja, hogy Szegednek legkésőbb a 12. században a sószállítás révén jelentős víziforgalma, kereskedelmi élete is volt. Egyébként ismeretes, hogy a szegedi sóra vonatkozó első adatunk 1183-ból való.
Visszatérve az apátsághoz, életéről nincs is több adatunk. A virágzását tanúsító oklevél (1225) a szegedi latinbetűs íráskultúra legrégibb emléke. A tatárjárás után nem támadt föl. Amikor ugyanis IV. Béla Szegedet városi rangra emeli, és Tápét adományozza neki, a birtokba iktatást Leontius szőregi apát kénytelen a király nevében elvégezni. A Miklós-hagyomány szívósságára, gazdaságtörténeti és társadalmi jelentőségére azonban jellemző, hogy a következő században (1318) Szegedre, Felsővárosra települt dominikánusok templomuk titulusául szintén Miklóst választják, nyilván a hajdani apátság romjain. Ő különben a védőszentje a mostani, 18. században emelt templomnak is, amelyben minoriták szolgáltak, és amely a tanács egykori szigorú kikötése szerint szintén a középkori maradványokra épült.
Felsőváros másik, szintén Árpád-kori egyháza a Szent György tiszteletére emelt plébániatemplom, amelynek maradványai megérték századunk első évtizedét.

A középkorban a templomok elnevezései a társadalmi állapotokat, gazdasági helyzetet is legtöbbször hűségesen tükrözik. Ezt a Miklós-apátságnál is láttuk. Miután Szent György vitéz évszázadokon át katonák, lovagok patrónusa volt, egyáltalán nem alaptalan az a feltételezés, hogy a szegedi várnép itt Felsővároson, a vártól 5-10 percnyi járásra telepedett meg. Polgárosodása azonban nyilván hamar bekövetkezett, hiszen a tiszai közlekedés, marosi sószállítás már a 13. században virágjában volt.
Az urbanizáció gyors ütemét, a pénzgazdaság bontakozását mi sem igazolja tanulságosabban, mint az a pápai adójegyzék, amely Jakab csanádi püspök (1332-1343) felügyelete alatt készült. A benne említett pénznemek között előfordul a parva moneta chegediensis, vagyis a szegedi aprópénz, amely eddigi adataink szerint a kalocsai főegyházmegye területen volt használatos. Ismeretes, hogy ebben az időben Szeged is ide tartozott. Tudjuk, hogy a középkorban egyes gazdaságilag különösen fejlett városok pénzverést jogot is nyertek az uralkodótól. Nyilván ez magyarázza a szegedi ötvösség kivételes alföldi virágzását is a középkor folyamán.
Hogy e fejlődésben éppen Felsőváros járt az élen, az is bizonyítja, hogy a szegedi főesperesség két plébániájának pápai tizede legmagasabb az egész Alföldön: 1332-1337 között a palánki Dömötör-plébánia átlag 501, a felsővárosi Szent György-plébánia pedig 549 báni dénárral adózik. Felsőváros középkori autonómiájának bizonysága Zsigmond király oklevele (1431), melyben Felsősziget (Felsewzygeth) számára csütörtöki napokra szabad hetivásárt engedélyez.
Felsőváros középkori műveltségéről és gazdasági életéről tesz tanúbizonyságot például a premontrei apácák Szentlélekről elnevezett felsővárosi monostora (1511), amelynek emlékezetét az 1522. évi tizedjegyzékben előforduló Szentlélek utca (plathea S. Spiritus) is őrzi. A monostor magyar nyelvű kódexirodalmunk nagy jelentőségű, Margitszigethez fogható műhelye, birtokában volt az Apor-kódex, a hangjegyes, 1516-ban már meglevő, egyelőre kiadatlan Szegedi-kódex, itt íródott a Lányi-kódex (1519), szellemi hatására született a Pozsonyi-kódex (1520).

Utcák és mesterségek

1912 – Felsőváros Rózsa utca

Az 1522. évi tizedjegyzéknek feltétlenül felsővárosi utcanevei: a dominikánusok után elnevezett Prédikátor utca (plathea Praedicator), a Felszer utca (plathea Feeylzer), a Sóhordó utca (plathea Sohordo), a Műves utca (plathea Myves), a Szent György utca (plathea S. Georgii), a Szent Miklós (plathea S. Nicolai) és a már említett Szentlélek utca. Főleg a Műves és Szent György utcában lakó családok neve túlnyomóan ipari foglalkozásra, a mellettük olvasható megjegyzések pedig szerémi szőlőbirtokra utalnak.
Nyilvánvalóan még a középkorban nyúlik vissza Felsőváros számos helyneve is. Tarján, Tariány kertség (a mai Fodortelep) neve még az Árpád-kort, illetőleg egyik magyar törzs emlékezetét idézi, bár ez a név csak 1753-ban bukkan fel először.
Más egykorú hazai párhuzamokból bizonyos, hogy még középkori egy házias névadó gyakorlatra utalnak Felsővárosnak, de egész Szeged peremeinek bibliai eredetű helynevei. A mai Szillér egyik 16. századbeli defterben (1553) Szilont néven fordul elő, az –i pedig egyszerű tárgyrag. Sajnos forrás nélkül régi Szilonér is olvasható. Úgy gondoljuk, hogy ez a frigyládát őrző bibliai Silón város nevének átvétele. Így érthető azután meg a mai Csillag tér táján elterülő régi Gëcëmán, majd a későbbi Rókuson Názáret, Róma, Jerikó, Kálvária, Alsóvároson Betlehem hajdani kertségek neve, amelyek egyben tükröződései a középkor jámborságának, de névmágiás szorongásoknak is: a Várost, az emberek munkáját szakrális körként övezik.
A 17. században bukkan fel Felsőváros két kisebb, de jelentős ipari életre utaló fertálya: Fazékszer, szegediesen Fazékször és Tabán.

A Fazékszer pedig a palánkhoz vagyon foglalva, de abban mind csak mesteremberek szorultak és kívül laknak a palánkon a Tisza felől. Ezek nem akarják a magyarországi urakat vallani: hanem mind afféle törökkel bélelt emberek... ezek mindönféle partekájukat az Palángba tartják és maguk is többnyire mind a Palángba hálni járnak.

1641 – Szeged főbírája, Kovács Mihály tiltakozása
Gombkötő János füleki hadnagynál
a fazékszöriek zaklatása, fosztogatása ellen

A Fazékszer 17. századbeli gazdasági virágzásáról Káldy-Nagy Gyula ad eddig ismeretlen török források nyomán kitűnő tájékoztatást.

Fazékszer vegyes: magyar és idegen, de nem mohamedán lakossága számotvetve az adott körülményekkel, kétségtelenül megtalálta a törökkel való együttélés elviselhető lehetőségeit. Ez viszont megnyitotta előtte a török érdekszféra tájain a gazdasági boldogulás útját. Erdélyszerte ismeretes volt a szegedi bokály, amelyet Herepei János kutatásai tártak föl.
A Fazékszerrel, fazekas mesterséggel kapcsolatba hozható a valahai Deszkás (1913-tól Dugonics) temető táján elterülő Agyagosvőgy, Agyagvőgy, amely Balla Antal térképén (1776) is rajta van. A másik Kispest (1730), amely talán mészégető, cserépégető kemencékre utal valahol a mai Kis-Tisza utca északi végénél. Kispesttel volt szomszédos az egyébként teljesen ismeretlen Serhát, amelynek területét 1731-ben házhelynek osztották ki.
A Tabán, alakváltozatában Tobány Felsővárosnak nagyjából a mai Római körút, Szilléri sugárút, Körtöltés és Tisza közé zárt része, amely eredetileg a török tímárok telephelye (Tabahan) volt. A bőrcserzés kellemetlen szaga, továbbá a szükséges víz közelsége miatt ide, Felsővárosnak akkor a legszélére telepítették. Így volt ez egyébként más városaink Tabán nevű részeinél is. Ismeretes, hogy a török tímárok számos finom bőrtechnikát (kordován, szattyán) honosítottak meg hazánkban. Nem véletlen az sem, hogy a finom bőrt készítő, természetesen már magyar nemzetiségű tímároknak is tabakos a nevük. A papucs is török átvétel.
Kinyomozhatatlan, de világosan török hagyományra utal a múlt század első felének végrendeleteiben fölbukkanó Hóbiárt, Hubiárt, Habiárt, vagyis a mai Hóbiárt basa utca tájéka, amely Tápay-Szabó László szerint valamikor török temető volt.
A mai Brüsszeli körút és Dugonics temető közötti alacsonyabb fekvésű résznek Burgundia volt a neve, amely a múlt század legelején kezd betelepülni.

 Maga az ősi Felsőváros a hódoltság után De la Croix Paitis császári mérnökkari tiszt szép, áttekinthető térképén (1713) hat, szigetszerű házcsoportból állott. A legnagyobb egység a Szent György tér és környéke, vagyis a mai Kossuth, Juhász Gyula, Lengyel, Szent Miklós, Tímár és Kálmán utcáktól határolt terület. Ezen hat háztömb volt. Itt épült a középkori Szent György- és Szent Miklós-templom. Egy másik házcsoport a mai Sándor és Csuka utca déli részét foglalta el, három háztömbből állott. Vele szemben volt a mai József Attila sugárúton egy házsor. E két utóbbi szigetségtől teljesen elkülönült az a téglalapszerű öt háztömb, amely nagyjából a mai Római körút, Maros, Tímár és Háló utca vonalába esett. Az ettől északkeletre eső három háztömb a Kis-Tisza és Hajós utca tájékán terül el, már a Tabán területén. Ezen a részen dolgoztak valamikor a török cserzővargák, tímárok. Ettől északra volt még két terjedelmes háztömb a Szilléri sugárút táján. Mögöttük a Szilléri szőlők következtek. Aligha tévedünk, ha ezt a Kispest néven emlegetett településsel azonosítjuk. Reizner János szerint itt a házhelyek, illetőleg lakóházak száma 340 körül lehetett. Ezek a szigetségek lassan eltűnnek, és Felsőváros is a múlt század derekára már összefüggő településsé válik.

Felsővárosi cigányok

Cigánykovács és lánya

A 18. század elején bukkantak föl Szegeden, Felsővároson a cigányok. Egy 1724. évi tanácsi határozat kimondja, hogy „a tzigányok nemes szabad királyi Szeged várossában, valamint Palánkban is meg ne szenvedtessenek, hanem légyen eő nekiek külső városban a lakásuk, valamint ez más királyi városokban is szokás”. Így kerülnek azután a cigánybíró felügyelete alatt Felsőváros akkor még lakatlan, vízjárta részeire, a mostani Dankó Pista utca tájára, amelynek azután Cigányfurbic, Cigánytanka lesz a neve. Egyik különösen vízállásos része volt valahol a Vajda utca felé a Cigánytó, Nagytanka, Cigánytanka.
A cigánykovácsok a hajóácsok számára a cigányiszkába, erős cigányszög készítésével foglalkoztak. A régi cigányhorog kiválóságát öreg halászok máig emlegetik. A négykarikás csuklós zablának cigányzabla a népi neve. Ez valamikor szintén cigánykovácsok munkája volt. A később megalakuló kovács céh nem jó szemmel nézi, de tűrni kénytelen őket. Nyilván jó munkájuk, különleges készítményeik miatt fogja a tanács is pártjukat.

Cigányszegek

A felsővárosi cigányok muzsikálással – tudomásunk szerint – csak a 18. század végefelé kezdenek foglalkozni. A szegedi társadalom zenei igényeit – Alsóváros kivételével – ettől kezdve ők elégítik ki. Számos nagyhírű prímás került ki közülük: Koszta Zsiga, Rácz Móric, Erdélyi Náci, a Kukac néven becézett Urbán Lajos – akit Juhász Gyula is megbecsült –, és Boldizsár Kálmán. Ebben a környezetben nevelkedett a legnagyobb magyar dalköltők egyike, Dankó Pista, akit Juhász Gyula méltán nevezett Szeged Schubertjének.
Felsőváros kezében lévén a vízi szállítás, egyáltalán a gazdasági élet, a bevándorolt görögök (így a Haris, Lippay, Manódli család), de szerbek is a mai Maros és Kálmán utca táján telepedtek le. A görögkeleti görögök templomát a Kálmán utca elején a magyarok kiscerkó néven emlegették. Az 1879. évi árvíz mosta el. A helybeli szerbek ajkán Felsővárosnak egyébként gornja varoška, a német polgárságén pedig Oberstadt volt a neve.

A következő részben: Felsőváros, a vizek hazája