2013. január 24., csütörtök

Pintér Ferenc, a bűnüldöző haditengerész – avagy Pipás Pista pandúrja

Képek a Szent István és a Viribus Unitis csatahajók egykori írnoka, a későbbi rendőrnyomozó életéből

Hivatalos fotó 1936-ból
Kevesen tudják, hogy a ’20-as évek legnagyobb magyar bűnügyi szenzációjának főszereplője, a sorozatgyilkos „Pipás Pista”-ként ismert, férfiruhában járó, férfi módra élő, de valójában nő, Rieger Pálnét, az „Átokházi rém”-et leleplező rendőrnyomozó, Pintér Ferenc az első világháborúban a tragikus sorsú Szent István csatahajó írnoka volt.




Pintér Ferenc a hajó elsüllyedése idején is a Szent István csatahajón szolgált és a katasztrófát szerencsésen túlélte – bár ehhez tényleg nem kis szerencsére volt szüksége. 
Balogh Tamás, a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnökének segítségével idézzük fel a hajóírnok-nyomozó szerencsés megmenekülését. 


A csatahajó mentése és a szerencsés megmenekülés

A sérült és oldalára billent csatahajó mentését oly módon is megkísérelték, hogy a kíséretében haladó testvérhajó, a Tegetthoff csatahajó vontába vette és a közeli Brlguje-öbölbe vontatta volna, ahol a sekély part menti vízben a vízzel megtelő hajó az elsüllyedés veszélye nélkül „leült” volna az öböl fenekére, amíg a lékeket lezárják, a vizet kiszivattyúzzák és elvégzik a legszükségesebb javításokat. A vontatókötelet a megszűnt elektromosáram-szolgáltatás miatt kézzel kellett a fedélzetre csörlőzni. Ebben a munkában segédkezett több társával együtt Pintér Ferenc is a csatahajó felső fedélzetén, legelöl, ahol a fedélzeten egy rövid szakaszon szabadon futnak a horgonyláncok. A Szent István felgyorsult dőlése miatt azonban a munkákat abba kellett hagyni, a vontatásra már nem került sor. A fokozódó dőlés miatt a ferde fedélzeten azonban hirtelen a dőlésoldal felé kezdtek csúszni a súlyos horgonyláncok, ledöntve lábukról azokat, akik nem tudtak idejében félreugrani.
A szegedi szerb templomban 1973. június 27-én
Nikoláev Zsiván esperes-plébános társaságában
Pintér is az egyik lánc alá került és ott maradt – a lánc alá szorult lábbal – a fedélzethez szögezve. Már éppen felkészült rá, hogy a hajóval együtt fog elsüllyedni, s a szegedi szerb hajóács – super – családból származó Pintér ekkor Szűz Máriához kezdett imádkozni. Ám a part felől, a közeli dalmát hegyekből feltámadó és a tenger felé fúló reggeli szél egy hirtelen rohama ekkor megbillentette a hajót, s a láncok ismét megmozdultak. A fellazult lánc alól így Pintér kibújhatott. Megmenekülése emlékére a horgony kicsinyített ezüst mását ajándékozta a szegedi szerb templom „csodatévő” Madonnájának (a kis horgony a templomban ma is látható). A súlyos láncszem nyomát pedig a haláláig viselte a lábszárán. Pintér Ferenc fia ma is él a Duna mentén, Kisapostagon. 

Pintér, a rendőrtiszt

A rendőrtiszti vizsgát 1926. február 1-én tette le, majd 3 évig a szegedi I. kerületi Rendőrkapitányságon dolgozott. Utána helyezték ki a tanyavilágba, ahol az őrszoba vezetője lett. Érdekesség, hogy Szeged királyi kiváltságai közé tartozott, hogy külterületén – a városkörnyéki földeken – nem járőrözhetett a Csendőrség, ezért a tanyákon is a városi rendőrség alakulatai vigyáztak a rendre.
Az 1930-as évek derekán a Királyhalmi Pusztai Őrszobán

Pintér Ferenc 1948 októberében vonult nyugállományba. Szolgálatát – mint emlékirataiban írja – a rendőrtiszti vizsga sikeres megszerzésekor letett eskü szövege szerint „pártatlan eréllyel, emberszerető kímélettel” végezte. „Amikor kikerültem a pusztaságba, a táj szép volt, kaptam egy 10-12 holdas körzetet, annak biztonságáért, nyugalmáért felelősséget kellett vállalnom. Szememben a bűnöző is ember volt, soha nem éreztettem, hogy haragudnék, vagy lenézném őket és soha nem ragadtattam el magamat törvénytelen cselekedetre – pedig nagyon sok esetben próbára tették az idegeimet – soha nem hagyott el a hagyományos tengerész hidegvér.”

A szegedi helytörténész

1973 júniusában, szegedi otthonában
A háttérben a maga festette
Szent István csatahajót ábrázoló kép
1973-ban találkozott vele Petneházy Zalán, aki nem mindennapi személyt ismert meg az egykori haditengerész-negyedmesterben: „Nyolcvannégy éves, testben és szellemiekben teljesen friss és ép” – írja az emlékiratait szépen futó gyöngybetűivel. A már kész sok köteg közül az egyik a „Szent István” elsüllyedéséről szól Egyebekben a híres Bálint Sándor szegedi muzeológus és helytörténész állandó munkatársa és barátja Szeged helytörténetének a feldolgozásában. Ugyanis a Pintérek ős szegediek, nagy-és dédapja odavaló hajóács volt egykor a bőgőshajók korában. „11.000 címszava van meg felcédulázva, amit fel akar dolgozni! Csodálatos!!” Nem kevésbé csodálatos, hogy Pintér Ferenc bátyja, Pintér István szintén haditengerész lett: az első világháborúban a Hadiflotta dunai részlegénél, a Flottillánál szolgált a Bodrog monitoron. Az 1940-es években egyike volt Szeged legnagyobb közmegbecsülésnek örvendő önkéntes véradóinak.
1916. január 19-én
a Szent Istvánra történő behajózás napján
Történetét saját önéletírása és fia elbeszélése alapján dr. Balogh Tamás (a TIT HMHE elnöke) és Csepregi Oszkár (a csatahajó roncsainak 1994-1998 közötti feltárása idején a Magyar Búvár Szövetség elnöke, a TIT HMHE tagja) 2002-ben feldolgozta A SZENT ISTVÁN csatahajó és a csatahajók rövid története című kötetében (General Press kiadó, Budapest, 2002). Az egykori hajóírnok, későbbi rendőrnyomozó családjától – fiától Lászlótól és unokájától Katalintól – kapott képek és képeslapok felhasználásával pedig 2008-ban rendezett kiállítást az egyesület számára, 2009-ben pedig a National Geographic Magyarország hasábjain is felidézte az egykori haditengerész emlékét.

A Szent István csatahajó krónikája a Szent Korona Rádió weboldalán olvasható.

Most a családtól 2008-ban kapott és a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesületnek az akkori Múzeumok Éjszakáján tartott kiállításán bemutatott képekkel emlékezünk az öreg tengerészre és emlékére, amelyet gondosan őriz és ápol családja.

                                                                               dr. Balogh Tamás



A szegedi városrészek története: Felsőváros

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét. Ezúttal Felsővárosra látogatunk.
A jólétéből fakadó rátartisága és költségesebb ruházkodása miatt régebben kényös város, selymös város, hajdani kenyérsütögető asszonyairól pedig kinyérváros néven emlegetett Felsőváros Szegednek Alsóváros mellett legjellegzetesebb városrésze.



Felsőváros hagyományvilága már ugyan jórészt a múlté, de a szegedi köztudat részben írófiai révén is még érzi azokat a sajátosságokat, amelyek ezt a magyar gyökérzetű polgárnépet jellemzik.

Felsőváros, a legősibb városrész


Ismeretes, hogy Szeged egészen a 19. századig egymástól eléggé elkülönült városrészekből, sőt önálló, autonóm városegységekből állott. Felsőváros, Alsóváros, Palánk, azaz Belváros múltja mélyen belenyúlik a középkorba. Rókus a 18. században, Móraváros és Újszeged a 19. század folyamán, a környező telepek pedig már szinte szemünk láttára bontakoztak ki.
Történelmi adataink szerint talán a Felsőváros tetszik valamennyi között a legrégibbnek, illetőleg legjelentősebbnek, Már a bronzkorból vannak a Sándor utcából leleteink, amelyek a mezőgazdasági élet ősrégi virágzásáról tanúskodnak.
A történelmi kutatás csak a legújabb időkben derítette föl, hogy az Árpád-korban Felsővároson Szent Miklós tiszteletére bencés apátság virágzott. Más országos analógiákból következtetve, valamelyik uralkodónk, talán éppen István első királyunk alapította. Mármost tudjuk, hogy Miklós püspök a középkorban az útonjárók, kereskedők, hajósok védőszentje volt. Ha az apátság patrónusául őt választották, akkor ez nyilvánvalóan, azt is bizonyítja, hogy Szegednek legkésőbb a 12. században a sószállítás révén jelentős víziforgalma, kereskedelmi élete is volt. Egyébként ismeretes, hogy a szegedi sóra vonatkozó első adatunk 1183-ból való.
Visszatérve az apátsághoz, életéről nincs is több adatunk. A virágzását tanúsító oklevél (1225) a szegedi latinbetűs íráskultúra legrégibb emléke. A tatárjárás után nem támadt föl. Amikor ugyanis IV. Béla Szegedet városi rangra emeli, és Tápét adományozza neki, a birtokba iktatást Leontius szőregi apát kénytelen a király nevében elvégezni. A Miklós-hagyomány szívósságára, gazdaságtörténeti és társadalmi jelentőségére azonban jellemző, hogy a következő században (1318) Szegedre, Felsővárosra települt dominikánusok templomuk titulusául szintén Miklóst választják, nyilván a hajdani apátság romjain. Ő különben a védőszentje a mostani, 18. században emelt templomnak is, amelyben minoriták szolgáltak, és amely a tanács egykori szigorú kikötése szerint szintén a középkori maradványokra épült.
Felsőváros másik, szintén Árpád-kori egyháza a Szent György tiszteletére emelt plébániatemplom, amelynek maradványai megérték századunk első évtizedét.
A középkorban a templomok elnevezései a társadalmi állapotokat, gazdasági helyzetet is legtöbbször hűségesen tükrözik. Ezt a Miklós-apátságnál is láttuk. Miután Szent György vitéz évszázadokon át katonák, lovagok patrónusa volt, egyáltalán nem alaptalan az a feltételezés, hogy a szegedi várnép itt Felsővároson, a vártól 5-10 percnyi járásra telepedett meg. Polgárosodása azonban nyilván hamar bekövetkezett, hiszen a tiszai közlekedés, marosi sószállítás már a 13. században virágjában volt.
Az urbanizáció gyors ütemét, a pénzgazdaság bontakozását mi sem igazolja tanulságosabban, mint az a pápai adójegyzék, amely Jakab csanádi püspök (1332-1343) felügyelete alatt készült. A benne említett pénznemek között előfordul a parva moneta chegediensis, vagyis a szegedi aprópénz, amely eddigi adataink szerint a kalocsai főegyházmegye területen volt használatos. Ismeretes, hogy ebben az időben Szeged is ide tartozott. Tudjuk, hogy a középkorban egyes gazdaságilag különösen fejlett városok pénzverést jogot is nyertek az uralkodótól. Nyilván ez magyarázza a szegedi ötvösség kivételes alföldi virágzását is a középkor folyamán.
Hogy e fejlődésben éppen Felsőváros járt az élen, az is bizonyítja, hogy a szegedi főesperesség két plébániájának pápai tizede legmagasabb az egész Alföldön: 1332-1337 között a palánki Dömötör-plébánia átlag 501, a felsővárosi Szent György-plébánia pedig 549 báni dénárral adózik. Felsőváros középkori autonómiájának bizonysága Zsigmond király oklevele (1431), melyben Felsősziget (Felsewzygeth) számára csütörtöki napokra szabad hetivásárt engedélyez.
Felsőváros középkori műveltségéről és gazdasági életéről tesz tanúbizonyságot például a premontrei apácák Szentlélekről elnevezett felsővárosi monostora (1511), amelynek emlékezetét az 1522. évi tizedjegyzékben előforduló Szentlélek utca (plathea S. Spiritus) is őrzi. A monostor magyar nyelvű kódexirodalmunk nagy jelentőségű, Margitszigethez fogható műhelye, birtokában volt az Apor-kódex, a hangjegyes, 1516-ban már meglevő, egyelőre kiadatlan Szegedi-kódex, itt íródott a Lányi-kódex (1519), szellemi hatására született a Pozsonyi-kódex (1520).

Utcák és mesterségek

1912 – Felsőváros Rózsa utca
Az 1522. évi tizedjegyzéknek feltétlenül felsővárosi utcanevei: a dominikánusok után elnevezett Prédikátor utca (plathea Praedicator), a Felszer utca (plathea Feeylzer), a Sóhordó utca (plathea Sohordo), a Műves utca (plathea Myves), a Szent György utca (plathea S. Georgii), a Szent Miklós (plathea S. Nicolai) és a már említett Szentlélek utca. Főleg a Műves és Szent György utcában lakó családok neve túlnyomóan ipari foglalkozásra, a mellettük olvasható megjegyzések pedig szerémi szőlőbirtokra utalnak.
Nyilvánvalóan még a középkorban nyúlik vissza Felsőváros számos helyneve is. Tarján, Tariány kertség (a mai Fodortelep) neve még az Árpád-kort, illetőleg egyik magyar törzs emlékezetét idézi, bár ez a név csak 1753-ban bukkan fel először.
Más egykorú hazai párhuzamokból bizonyos, hogy még középkori egy házias névadó gyakorlatra utalnak Felsővárosnak, de egész Szeged peremeinek bibliai eredetű helynevei. A mai Szillér egyik 16. századbeli defterben (1553) Szilont néven fordul elő, az –i pedig egyszerű tárgyrag. Sajnos forrás nélkül régi Szilonér is olvasható. Úgy gondoljuk, hogy ez a frigyládát őrző bibliai Silón város nevének átvétele. Így érthető azután meg a mai Csillag tér táján elterülő régi Gëcëmán, majd a későbbi Rókuson Názáret, Róma, Jerikó, Kálvária, Alsóvároson Betlehem hajdani kertségek neve, amelyek egyben tükröződései a középkor jámborságának, de névmágiás szorongásoknak is: a Várost, az emberek munkáját szakrális körként övezik.
A 17. században bukkan fel Felsőváros két kisebb, de jelentős ipari életre utaló fertálya: Fazékszer, szegediesen Fazékször és Tabán.

A Fazékszer pedig a palánkhoz vagyon foglalva, de abban mind csak mesteremberek szorultak és kívül laknak a palánkon a Tisza felől. Ezek nem akarják a magyarországi urakat vallani: hanem mind afféle törökkel bélelt emberek... ezek mindönféle partekájukat az Palángba tartják és maguk is többnyire mind a Palángba hálni járnak.
1641 – Szeged főbírája, Kovács Mihály tiltakozása
Gombkötő János füleki hadnagynál
a fazékszöriek zaklatása, fosztogatása ellen
A Fazékszer 17. századbeli gazdasági virágzásáról Káldy-Nagy Gyula ad eddig ismeretlen török források nyomán kitűnő tájékoztatást.
Fazékszer vegyes: magyar és idegen, de nem mohamedán lakossága számotvetve az adott körülményekkel, kétségtelenül megtalálta a törökkel való együttélés elviselhető lehetőségeit. Ez viszont megnyitotta előtte a török érdekszféra tájain a gazdasági boldogulás útját. Erdélyszerte ismeretes volt a szegedi bokály, amelyet Herepei János kutatásai tártak föl.
A Fazékszerrel, fazekas mesterséggel kapcsolatba hozható a valahai Deszkás (1913-tól Dugonics) temető táján elterülő Agyagosvőgy, Agyagvőgy, amely Balla Antal térképén (1776) is rajta van. A másik Kispest (1730), amely talán mészégető, cserépégető kemencékre utal valahol a mai Kis-Tisza utca északi végénél. Kispesttel volt szomszédos az egyébként teljesen ismeretlen Serhát, amelynek területét 1731-ben házhelynek osztották ki.
A Tabán, alakváltozatában Tobány Felsővárosnak nagyjából a mai Római körút, Szilléri sugárút, Körtöltés és Tisza közé zárt része, amely eredetileg a török tímárok telephelye (Tabahan) volt. A bőrcserzés kellemetlen szaga, továbbá a szükséges víz közelsége miatt ide, Felsővárosnak akkor a legszélére telepítették. Így volt ez egyébként más városaink Tabán nevű részeinél is. Ismeretes, hogy a török tímárok számos finom bőrtechnikát (kordován, szattyán) honosítottak meg hazánkban. Nem véletlen az sem, hogy a finom bőrt készítő, természetesen már magyar nemzetiségű tímároknak is tabakos a nevük. A papucs is török átvétel.
Kinyomozhatatlan, de világosan török hagyományra utal a múlt század első felének végrendeleteiben fölbukkanó Hóbiárt, Hubiárt, Habiárt, vagyis a mai Hóbiárt basa utca tájéka, amely Tápay-Szabó László szerint valamikor török temető volt.
A mai Brüsszeli körút és Dugonics temető közötti alacsonyabb fekvésű résznek Burgundia volt a neve, amely a múlt század legelején kezd betelepülni.
 Maga az ősi Felsőváros a hódoltság után De la Croix Paitis császári mérnökkari tiszt szép, áttekinthető térképén (1713) hat, szigetszerű házcsoportból állott. A legnagyobb egység a Szent György tér és környéke, vagyis a mai Kossuth, Juhász Gyula, Lengyel, Szent Miklós, Tímár és Kálmán utcáktól határolt terület. Ezen hat háztömb volt. Itt épült a középkori Szent György- és Szent Miklós-templom. Egy másik házcsoport a mai Sándor és Csuka utca déli részét foglalta el, három háztömbből állott. Vele szemben volt a mai József Attila sugárúton egy házsor. E két utóbbi szigetségtől teljesen elkülönült az a téglalapszerű öt háztömb, amely nagyjából a mai Római körút, Maros, Tímár és Háló utca vonalába esett. Az ettől északkeletre eső három háztömb a Kis-Tisza és Hajós utca tájékán terül el, már a Tabán területén. Ezen a részen dolgoztak valamikor a török cserzővargák, tímárok. Ettől északra volt még két terjedelmes háztömb a Szilléri sugárút táján. Mögöttük a Szilléri szőlők következtek. Aligha tévedünk, ha ezt a Kispest néven emlegetett településsel azonosítjuk. Reizner János szerint itt a házhelyek, illetőleg lakóházak száma 340 körül lehetett. Ezek a szigetségek lassan eltűnnek, és Felsőváros is a múlt század derekára már összefüggő településsé válik.

Felsővárosi cigányok

Cigánykovács és lánya
A 18. század elején bukkantak föl Szegeden, Felsővároson a cigányok. Egy 1724. évi tanácsi határozat kimondja, hogy „a tzigányok nemes szabad királyi Szeged várossában, valamint Palánkban is meg ne szenvedtessenek, hanem légyen eő nekiek külső városban a lakásuk, valamint ez más királyi városokban is szokás”. Így kerülnek azután a cigánybíró felügyelete alatt Felsőváros akkor még lakatlan, vízjárta részeire, a mostani Dankó Pista utca tájára, amelynek azután Cigányfurbic, Cigánytanka lesz a neve. Egyik különösen vízállásos része volt valahol a Vajda utca felé a Cigánytó, Nagytanka, Cigánytanka.
A cigánykovácsok a hajóácsok számára a cigányiszkába, erős cigányszög készítésével foglalkoztak. A régi cigányhorog kiválóságát öreg halászok máig emlegetik. A négykarikás csuklós zablának cigányzabla a népi neve. Ez valamikor szintén cigánykovácsok munkája volt. A később megalakuló kovács céh nem jó szemmel nézi, de tűrni kénytelen őket. Nyilván jó munkájuk, különleges készítményeik miatt fogja a tanács is pártjukat.
Cigányszegek
A felsővárosi cigányok muzsikálással – tudomásunk szerint – csak a 18. század végefelé kezdenek foglalkozni. A szegedi társadalom zenei igényeit – Alsóváros kivételével – ettől kezdve ők elégítik ki. Számos nagyhírű prímás került ki közülük: Koszta Zsiga, Rácz Móric, Erdélyi Náci, a Kukac néven becézett Urbán Lajos – akit Juhász Gyula is megbecsült –, és Boldizsár Kálmán. Ebben a környezetben nevelkedett a legnagyobb magyar dalköltők egyike, Dankó Pista, akit Juhász Gyula méltán nevezett Szeged Schubertjének.
Felsőváros kezében lévén a vízi szállítás, egyáltalán a gazdasági élet, a bevándorolt görögök (így a Haris, Lippay, Manódli család), de szerbek is a mai Maros és Kálmán utca táján telepedtek le. A görögkeleti görögök templomát a Kálmán utca elején a magyarok kiscerkó néven emlegették. Az 1879. évi árvíz mosta el. A helybeli szerbek ajkán Felsővárosnak egyébként gornja varoška, a német polgárságén pedig Oberstadt volt a neve.



A következő részben: Felsőváros, a vizek hazája