2014. július 9., szerda

Szegedi gyárak: Az aranyévek

Több ezer embert foglalkoztattak hajdan azok a kisebb-nagyobb gyárak, üzemek, melyeknek ma szinte hírmondója sem maradt. Sok esetben már a gyárépület sincs meg, miközben egyre másra épülnek a városban a bevásárlóközpontok. Sorozatunkban Reizner János és Blazovich László munkáinak felhasználásával megpróbáljuk áttekinteni Szeged iparának kialakulását, fejlődését és hanyatlását.




Mezőgazdasági feldolgozóipar


Szeged hagyományosan mezőgazdaságból és kereskedelemből élő lakossága számára az ipart a mindennapi élet fenntartásához szükséges kisipar jelentette. Az 1800-as évek közepére a termény- és búzakereskedők tőkéjüket a mezőgazdasági terményeket feldolgozó iparba, elsősorban a malomiparba fektették. Bár a budapesti malmok az egész monarchiát el tudták látni liszttel, a vidéki Magyarországon is fontos malomipari központok alakultak ki, amelyek egyik legjelentősebbike Szeged volt. Az 1880-as évekre a Back- és a Ligeti-féle óriásmalmokkal együtt a városban nyolc neves gőzmalom őrölt, a század végére ez a szám tizenkettőre emelkedett.

A malomipar sajátos ágaként élt Szegeden a paprikaőrlő ipar, azonban nagy malmok nem alakultak ki. Több kis malom őrölt paprikát, így például később a fűszerfélék területén világhírnévre szert tett család szegedi ősének, Kotányi Jánosnak a malmában csak hat munkás dolgozott.

Szappan, gyufa és kékfestő

Az egykor oly híres szegedi szappant nem szódával, hanem a város területén levő szikes telepeken (vak székek) és összeszedett sziksóból gyártották. A sziksóseprés egyik mellékgazdaság és gazdálkodás volt, az ekként nyert anyag tisztítására és a földanyagok eltávolítására 1845. évben a rókusi nyomásszélen, Sandhaus vállalkozó emeltetett gyárat, mely később a szóda térhódításával ment csődbe.
Az első gyufagyárat Neubauer József 1858. évben állította, és fokozatosan fejlesztette. Évenként 50.000 csomag kénes és 5000 csomag szalon gyufát állított elő s a gyárban 6 férfi-, 12 nő- és 10 gyermekmunkás foglalkozott. A gyár 1878-ban Breier Miksa, illetőleg Pálfi Lipót tulajdonába került, de az árvíz alatt a tűz és a víz egyszerre pusztította el.
A gyolcs- és vászonfestés Szegednek régi, kiváló ipara volt, mellyel különösen az Adler, Auer, Felmayer és Wiedermann családok foglalkoztak. Felmayer Antal külföldi tapasztalatok után kékfestő üzletét 1826-ban már gyári színvonalra emelte s fehér babos festésű vásznai országos kelendőségnek örvendettek.

A szalámi- és szeszgyártás

A mezőgazdasági cikkeket feldolgozó iparágak közül a szesziparban Szegeden nem jött létre nagyvállalat a nagyméretű gyümölcstermesztés ellenére sem. Az 1860-as években a szesztermelés kezdetben két gőzgép erejével indult meg, és 1869-ig a napi termelés 60 akóra emelkedett, majd a más gyárakban termelt szeszt is itt finomították. Ekkor 287 tiszti- és munkás személyzetet foglalkoztatott s külön gyári tűzoltóságot is fenntartott.
A szalámigyártás a negyvenes évek alacsony jószágárai mellett indult meg. Az első üzemet Torossy József pesti kereskedő alapította, ahol 1852-ben már 300 mázsa szalámit állítottak elő, de néhány év múlva a gyártás megszűnt. A húsiparban azonban máig vezető nagyvállalat született a csehországi származású Pick család fáradozása nyomán.
A terménykereskedéssel és paprikaőrléssel foglalkozó Pick Márk 1869-ben nyitott kóser hentesüzletet, és mint számos társa, szalámi készítésével is foglalkozott. Olaszországi tanulmányútja után kezdett a nagyobb mennyiségű szalámigyártáshoz. Az 1880-as évektől kifejlődő hazai húsipar versenyében a Pick megállta helyét nemcsak Szegeden, hanem az országos versenyben is.
A Back malom és a Pick szalámigyár munkáslétszáma száz körül mozgott, az utóbbiban a monarchia idején 17 olasz és több mint 10 idegen anyanyelvű munkás dolgozott. Az 1885-ben indult dohánygyár – amely a Felmayer-féle kékfestő gyár épületében kezdte meg működését. Később Rókuson, a mai Kossuth Lajos sugárúton kapott 12 holdas telket, és a legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemként 750 munkást, főképp nőket foglalkoztatott. Az üzemben 1911–1912-ben már közel 40 millió darab szivart állítottak elő, azonban a termelés a világháború idején csökkent, utána pedig megszűnt a szegedi üzem.


Szeged, a kenderipar fellegvára

Mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó textilipar területén  a kendergyártás honosodott meg városunkban, amely a magyar és Közép-Kelet-Európa kenderiparának központja lett, miután két nagyobb és két kisebb gyárat alapítottak már a kiegyezés után Szegeden. Bakay Nándor apja kötélverő műhelyét fejlesztette modern üzemmé, amely Szeged első nagyipari létesítménye lett a Londoni körút és a mai Bakay Nándor utca sarkán fekvő telken. Az 1870-es évek elején már gőzgép hajtott 20 szövő- és 56 fonókeréken 70-80 munkás közreműködésével évente 2500-3000 mázsa különféle kötelet gyártott, melyek mindenfelé nagy kelendőségnek örvendettek. Az 1930-as években az üzemben már ezer ember dolgozott. Az árvíz idején romba dőlt üzemet 1881-ben a korábbinál korszerűbb gépekkel és nagyobb kapacitással újraindították.
1887-ben a vasúti híd újszegedi hídfőjétől délre a város 70 hold városi földet részint ingyen, részint bérbe átengedett Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi kereskedőknek, amelyen kender- és lenfeldolgozó gyárat létesítettek. A gyár munkásainak létszáma a századfordulóra 500 főre emelkedett. Termékei között találjuk a kender- és lenzsákot, a lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon anyagokat, a törülközőt és hátizsákot. A szövőgyárban jutából, pamutból, nyers-selyemből és gyapjúból szövetet szőttek. Áruikat Európán kívül még Amerikában értékesítették. A mintegy másfélezer munkást foglalkoztató kenderipar a szegedi munkásság negyed részét foglalkoztatta.

Fa- és bőripar

Amint a malomipar esetében a búzát, a középkorig visszanyúló szegedi faipar alapanyagát, a gömbfát szintén a Tisza és Maros hátán szállították városba. A Tisza mellé telepített fafűrészelő és csónakkészítő üzemek mellett – közülük a Lippai-féle gőzfűrészüzem maradt fenn a 20. század végéig – újabb feldolgozó üzemeket alapítottak. Közülük az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt., a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., a ma is működő, 1922-ben telepített gyufagyár és a Szegedi Bútoripari Rt. nevét lehet megemlíteni. A trianoni béke következtében az utódállamokból szállított úsztatott fa mennyisége csökkent, amelynek nyomán vasúton is jelentős mennyiségű fa érkezett a már régóta megszűnt, Nagyállomás melletti rönktérre.
A szegedi bőripar múltja ugyancsak a középkorig nyúlik vissza. A tímárházak például később jellegzetes épületei lettek a városnak. A XIX. század második felében pedig már megjelent a gyári jellegű bőrkikészítés is. A bőriparhoz tartoztak a szegedi cipőgyárak és papucskészítő üzemek, amelyek közül 1935-ben jött létre az Első Szegedi Cipő- és Bőripari Vállalat jogutódjaként az Első Szegedi Cipőgyár Kft. A bőr-, cipő- és papucskészítő üzemekben közel ezer munkás dolgozott.
Amint láthatjuk, városunk nagyiparát a malom-, élelmiszer-, textil- és a könnyűipar különböző ágai határozták meg. Közülük sem mindegyik jelent meg a monarchia korban, illetve különböző okok miatt nem fejlődött erős üzemmé. A konzervgyár csak 1940-ben született meg a kecskeméti üzem fiókjaként. Megerősödését a háborús konjunktúrának köszönhette, és az utána következő években még hosszan virágzott, végül a rendszerváltozás áldozataként az 1990-es évek elején tűnt el a szegedi ipar palettájáról sok társával együtt a jobb sorsra érdemes üzem.

Nehézipari kísérletek

Ebben az időszakban a nehézipar tekintetében országosan a gépgyártás és műszeripar játszott fontos szerepet, amely nem telepedett meg városunkban. Néhány kezdeményezés ennek ellenére szép reményekkel indult. A Pálffy testvérek vasöntödéje és gépjavító gyára az 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyből virágzott fel. A világháború előtt már Szerbiába és Olaszországba exportált kendert feldolgozó gépeket, gyártott többek között vízvezetékekhez és fürdőszobákhoz szükséges szerelvényeket. Nem lett nagyüzem az Alföldi vasút gépjavító üzeme sem, pedig a járműipar a korban különös lendületet adott egy-egy település növekedésének. Ifjú Hodács János kocsigyára sem lett nagyméretű, bár külföldre is szállított, akárcsak Brauswetter János és fia fali- és zsebóragyára.
A szép reményekkel induló építőanyag-ipar fejlődését és azon belül a téglagyártást, amelynek üzemeiből a keramittégla külföldre is eljutott, az első világháború fékezte le. Végül ne feledkezzünk meg az energiapiacon belül a gázgyárról, amely nemcsak a várost látta el, hanem 75 km-es távvezetékével egyik irányban elérte Kiskundorozsmát, a másikban pedig Szőreget és Újszentivánt, sőt Makón át egészen Magyarcsanádig és Csanádpalotáig jutott a két világháború közötti időben.

A következő részben: A háborútól a tervgazdálkodásig

Forrás
Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged története I-IV.

Szegedi gyárak: A háborútól a tervgazdálkodásig

A lebombázott szegedi vasúti híd
A két világháború közötti korszaktól Szeged számos, a jövőt meghatározóan befolyásoló, sajátos vonást hordozó ipart örökölt. Olyan termelőüzemek jöttek létre, amelyek az itt talált vagy könnyen elérhető nyersanyagokhoz kötődtek, mint a mezőgazdasági eredetű nyersanyagokat feldolgozó élelmiszeripar, a kenderfeldolgozás, a tiszai faúsztatáson alapuló faipar, a helyi agyagkitermelésen nyugvó tégla- és cserépgyártás.





Szeged gyáriparának reprezentáns egységei a háború végén a Szegedi Kenderfonógyár Rt., az Újszegedi Kendergyár, az Angol-Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt., a Kunsági Szövőgyár, az Orion Bőrgyár Rt., a Délmagyarországi Cipőgyár, az Első Szegedi Cipőgyár, a Pátria Cipőgyár, a Lippai Fűrészüzem, a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt., a Szegedi Gyufagyár, a Tisza Malom Rt., a Szegedi Konzervgyár, a Pick Szalámigyár, a Szegedi Dohánygyár, a Szegedi Keramit és Műtéglagyár Rt. és a Szegedi Téglagyár Társulat voltak.

Szeged ipara a háború végén

A II. világháború során Szeged ipara az ország más városaihoz mérten lényegesen kisebb károkat szenvedett, melyek nagyobb része a termelő-berendezések leszereléséből, elszállításából, valamint az anyag és termékkészletek elviteléből származott. Ebben szerepet játszottak a volt tulajdonosok, akik a közeledő front elől próbálták menekíteni javaikat, valamint a kivonuló, menekülő német, majd a bevonuló szovjet csapatok.

Újra termelnek a gyárak
Szeged a bombázások után

A nagyobb üzemek közül a Szegedi Kenderfonógyár, amely a háború után is részvénytársasági formában működött, komolyabb károkat nem szenvedett, a gépi berendezéseket, a nyersanyagokat sikerült megmenteni. A Szegedi Konzervgyár sértetlenül vészelte át a front átvonulását. A kivonuló német és magyar katonaság a készáru készletek nagy részét elszállította. A Pick Szalámigyárat lényegében nem érte háborús károsodás. Az üzem szélesebb körű élelmiszeripari tevékenységet folytatott, így rendelkezett hentesáru és húskonzerv üzemmel, zsírolvasztóval, gyümölcskonzervgyártó berendezéssel, sőt libabontásra alkalmas felszereléssel is. A Szegedi Gyufagyár 1946 elején 60%-os teljesítménnyel üzemelt, év végére elérte a háború előtti szintet.

Szovjet csapatok átkelnek
a Tiszán létesített pontonhídon
A helyreállítás évei: a mellőzött város

1945–46-ban az országos helyreállítási és újjáépítési program elsődlegesen a nehéziparral, ezen belül a gépgyártással és bányászattal foglalkozott, a szegedi ipart reprezentáló könnyűipar és élelmiszeripar nem kapott érdemi támogatást. A város ipara csak lokális jelentőséggel rendelkezett, az ország gazdaságában nem töltött be érdemi szerepet.
Számos szegedi üzem a Vörös Hadsereg részére is dolgozott, mint például a Lippai Fűrészüzem, az Orion Bőrgyár, a Szegedi Dohánygyár, a Szegedi Gyufagyár, a Délmagyarországi Cipőgyár, a Szegedi Cipőgyár, és a Pick Szalámigyár. A Szegedi Kenderfonógyár az újraindulását követő első hónapokban szinte kizárólag katonai megrendelésre termelt. A szovjet hadsereg igényeit teljesítő gyárak nyersanyagellátását a katonaság segítette elő.

 

Fejlesztés helyett leépítés

A Vörös Hadsereg parancsnoksága Szegeden
1947 őszén elkészült Szeged város hároméves terve. A terv külön nem foglalkozott iparfejlesztési és -telepítési kérdésekkel. Az összeállítók naivitását jelzi, hogy felvetették egy Szegeden felépítendő évi 60-65 millió kW energiát adó vízi erőműtelep létesítését.
1948 közepén a politikai hatalom biztonsági okokból a szegedi gyárak termelésének egy részét az ország belsejébe helyezte át, főleg a hadiipari megrendelések esetében. Csökkentették a Szegedi Gyufagyár, és a Szegedi Dohánygyár termelését, majd sor került a város iparában a háború után jövő évek legnagyobb veszteségét okozva a dohánygyár áttelepítésére Sátoraljaújhelyre. Így Szegeden – az ország sok más településéhez hasonlóan – jelentős munkaerő felesleg alakult ki, és a munkanélküliség 1949-ben érte el csúcspontját.

A szocialista ipar: gyárak és szövetkezetek

A Gazdasági Főtanács 1949 februárjában határozatot hozott arról, hogy a korábban a Szovjetunióból megvásárolt 32 000 darab fonóorsó felhasználásával fonóüzemet létesít Szegeden, és már ekkor tervbe vették, hogy a későbbiekben ezt szövőüzemmel is kibővítik. A Szegedi Textilművek alapkövét 1949. május 1-én rakták le, a fonodai rész felépítése 1950-ben be is fejeződött.
Az 50-es évek elejétől az élelmiszeripar legnagyobb üzemei a Konzervgyár és a Paprikafeldolgozó voltak. A Szalámigyár még csak a 15. helyen állt a nagyság szerinti rangsorban. A nehézipart reprezentáló gyárak, mint a kéziszerszámgyár, a vasöntöde és az autójavító alig néhány száz fővel dolgoztak.
A szövetkezeti iparban 1954-ben 19 kisipari termelőszövetkezet (ktsz) és egy háziipari szövetkezet tevékenykedett, összesen 2185 főt foglalkoztatva. Legtöbben, közel nyolcszázan a Szegedi Háziipari Szövetkezetnél dolgoztak, döntően bedolgozói rendszerben. A ktsz-ek között az Április 4. Első Szegedi Cipész, a Szegedi Vas- és Fémipari, valamint a Szegedi „Nívó” Játék és Tömegcikk Szövetkezet létszáma 100 és 300 fő között mozgott. Szeged szövetkezeti iparában – az állami ipartól eltérően – a vas- és fémfeldolgozás jelentős szerepet töltött be.

 

Iparfejlesztés: a valóság és a tervek

A város iparában az 1960-as éveket a gyors ütemű fejlődés jellemezte, a foglalkoztatottak száma másfélszeresére bővült. Döntően a korábban meglevő gyárakban növelték a munkahelyek számát, új üzemek telepítése csak az évtized végén indult, és az 1960-as évek közepén kezdődött az olajbányászat a térségben.
Szegedi fonógyár
1964-ben felépült Szegeden a gumigyár, és az Országos Gumiipari Vállalat gyáregységeként megkezdte termelését. A határozat alapján a II. ötéves tervben mindössze egy új ipari létesítmény, a Kábel- és Sodronykötélgyár gyáregységének telepítését irányozták elő Szegedre. A város a kábelgyáron kívül további ígéreteket kapott ipartelepítésre, ezek azonban egy kivételével nem valósultak meg.
1958 őszén szó volt arról, hogy Szeged egy gyógyszergyárat kap, mivel Budapest gyógyszeripara már nem volt fejleszthető. Annak ellenére, hogy a gyógyszeripari beruházás megvalósításához a feltételek rendelkezésre álltak, és már a helyszínét is kiszemelték, a beruházás végül Debrecenbe került.
Az olajipari eredmények más iparágakat is fejlesztési lehetőségekkel kecsegtettek. A hatvanas évek elején 20 éves távlati fejlesztés keretében tervbe vették a Tisza déli szakaszán, Szeged körzetében egy petrolkémiai kombinát telepítését. Ennek a helye vagy Domaszék, vagy Sándorfalva lett volna. A telepítés végül csak terv maradt, egyrészt az algyői olajipari beruházás nagysága, másrészt a szegedi munkaerő hiánya miatt a gyárat Észak-Magyarországra helyezték.

A szegedi gumigyár
Szegediek a világpiacon

A korszakban a város jelentősebb gyárai közül a legnagyobb fejlődést az 1959-ben létesített kábelgyár és az 1960-as években telepített gumigyár érte el. A Szegedi Gumigyár fejlesztései a tengeri olajkutatáshoz és olajtermeléshez kapcsolódtak. Kialakították a kitörésgátló, a tengeri átfejtő és a vízsugaras árokásó tömlőfajtákat. A gyár sikere, hogy a KGST-n belül kijelölték a mélyfúró-tömlők gyártására, licencüket pedig az USA is megvásárolta. Ebben az időben a világ mélyfúró-tömlő termelésének mintegy 40%-a Szegeden készült, emellett szállítóhevedereiket a világ 20 országába exportálták.
A hazai gyufagyártás mindinkább Szegedre koncentrálódott. Felszámolták a Kecskeméti Gyufagyárat, gépparkját Szegedre szállították. Egy részüket munkába állították, és megkezdték velük a családi gyufa gyártását, a többi gépet pedig felújítás után eladták Irakba. Az évtized végén 380 fő dolgozott a gyárban, ahol évente 170 millió doboz gyufát gyártottak.
A város nagy hagyományú kézműipari terméket gyártó seprűgyára az egyetlen gyár volt Szegeden, amelyik kimondottan csak exportra termelt, és egy évtized alatt meghódította a világpiacot.

Az előző részben: Szegedi gyárak: az aranyévek
A következő részben: Az élelmiszeripar szárnyalása

Forrás:
Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged története I-IV.
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

Szegedi gyárak: Az élelmiszeripar szárnyalása

Az élelmiszeripar a város nagy múltú hagyományos ipara, amely a térségben rendelkezésre álló nyersanyagok feldolgozásán alapul. Számos élelmiszeripari ágazat meghonosodott Szegeden, így a húsipar, a konzervipar, a paprika-feldolgozás, a malomipar, a tejipar, a boripar, valamint a helyi igényekre termelő sütőipar, továbbá a gyógy- és szikvízgyártás.







Szeged leghíresebb termékeit az élelmiszeripar adta. Mind a mai napig Szeged hírét viszik ország-világszerte a Pick szalámigyár termékei, a szegedi paprika neve, de a konzerveket már nem gyártják, hanem hozzák a városba...

Az élelmiszeripar szárnyalása: a Pick Szalámigyár

A Pick húsüzeme

A város legnevesebb élelmiszeripari üzeme a Pick Szalámigyár a II. világháború utáni időszakban tett szert világhírnévre. 1947-ben még 60-70 munkással dolgozó kisüzem létszáma 1949-re megközelítette a 300 főt. A szalámigyár Szeged élelmiszeriparának legsikeresebb vállalataként nagy utat tett meg a lényegében kisipari szalámigyártástól a legkorszerűbb gyártósorokon évszázados recept szerint folytatott tömegtermelésig. A Pick szalámi, mint a város emblematikus terméke ismert lett számos országban, köztük a legigényesebb külföldi piacokon is keresett termékké vált.

Tömegtermelés egy manufaktúrában: a konzervgyár

A térség zöldség és gyümölcstermelése megfelelő hátteret jelentett a konzervgyártás kialakulásához. A gyár az üzemelés tekintetében lényegesen jobban állt a szegedi vállalatok többségénél, ahol a termelés vontatottan folyt.
Konzervált paradicsomot, pritamint és szárított hagymát sőt még nyúlpástétomot is exportáltak Nyugat-Európába.
Az eredetileg nem konzervgyárnak épült kisüzemet hatalmas gyárrá fejlesztették a téglagyári bányagödrök közé szorított területen. A folyamatosan épülő termelő csarnokokat nem technológiai sorrendben helyezték el, hanem mindig oda, ahol éppen helyet találtak. A gyártelep állandó átépítés alatt állt, nem rendelkezett nagyságrendjének megfelelő raktárakkal, út- és közműrendszerrel. A vállalat beruházások hiányában különféle újításokkal, saját erőből megoldható ésszerűsítésekkel próbálkozott. Eközben az 1950-es évek első felében a hazai konzervipar gyárai jelentős beruházásokhoz jutottak, de a Dél-Alföld – kiemelkedő zöldség- és gyümölcstermelési lehetőségei ellenére – és a szegedi gyár ebből nem részesült.

A munkanélküliség megszűnése

A gazdaság fejlődésével az 1960-as évek elején megszűnt a munkanélküliség Szegeden. A konzervgyár a szezonális időszakban már létszámhiányt tapasztalt a szerződéses dolgozók körében. Kezdetben a honvédség segítségével és nyári szünidős diákokkal pótolták a hiányt.
1965-ben már 300 dolgozót szállítottak naponta bérelt autóbuszokkal a gyárba, és négy előkészítő telepen folyt a munka a községekben 600 fővel. A szatymazi őszibarack telepítések ezekben az években fordultak termőre, korlátlan felvásárlási lehetőséget teremtve. Öt év alatt 200 tonnáról 4000 tonnára növelték az őszibarack feldolgozást.
A Szegedi Konzervgyár 1968-ra az ország harmadik legnagyobb mennyiséget és értéket termelő konzervgyára lett. A sikeres éveket követően 1970 után romlottak a vállalat pozíciói. A gyár dolgozóinak átlagkeresete Szegeden a legalacsonyabbak közé tartozott. Emelkedett a fluktuáció, egyre többen távoztak jobban fizető vállalatokhoz. Egyes években több mint ezer fő lépett ki a konzervgyárból.
A nyolcvanas évek második felében három év alatt a konzervgyár nyugati exportja 2 millió dollárról 10 millió dollárra nőtt. Ugyanakkor a Szovjetunió egyre kevesebb konzervet rendelt, majd 1990-ben a kormány leállította a rubelelszámolású exportot. Hatalmas készletek halmozódtak fel, a kellő forgótőkével nem rendelkező gyár jelentős hitelek felvételére kényszerült egyre növekvő kamatok mellett. Egyrészt elvesztette mezőgazdasági nagyüzemi nyersanyagbázisát másrészt legnagyobb piacát, és nem tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

 

Csak a híre maradt: A szegedi paprika-feldolgozás

A szegedi paprika a város országosan, sőt a határokon túl is nagy hírnévvel rendelkező terméke. A térségben termett fűszerpaprikát hosszú ideig kisipari módszerekkel, sok-sok kézi munkával, hagyományosan dolgozták fel. A felfűzött paprikát természetes úton füzérekben szárították, kézzel hasították, kierezték majd paprikamalmokban megőrölték.
Paprikafeldolgozó
Az államosítások után, 1949-ben jelentős beruházásokba kezdtek a paprikafeldolgozó iparban. A gyártás erős idényszerűséget mutatott, szezonban 1200-an is dolgoztak a gyárban. A paprika-feldolgozás néhány hónapig tartott, utána álltak a gépek, és elküldték az idénymunkásokat. Az idényszerűség csökkentése érdekében a paprika természetes szárítása helyett mesterséges szárítást vezettek be. 1956-ban napi 20 tonna kapacitású szárító üzemet építettek, mely a paprika-feldolgozás befejeződését követően a nyári hónapokban kamillát, almát és zöldségféléket szárított.
A paprika-feldolgozást egyre inkább a Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat központi telephelyére koncentrálták. A város különböző pontjain levő régi paprikamalmok helyett új malmot építettek, gépesítették az eléggé munkaigényes anyagmozgatást és a csomagolást. A folyamatos fejlesztések eredményeként a kezdetleges körülményekkel induló üzemből az évek során gyár lett, amely a fél ország fűszerpaprika igényének kielégítése mellett jelentős exportot bonyolított le, majd a piaci lehetőségek szűkülése miatt a paprika-feldolgozás mellett egyre jelentősebb konzervipari tevékenységbe kezdett. Jelentős sikereket értek el a levesporok gyártásában, 1967-ben már 220 vagon készült belőle. A hazai piacon akkoriban elterjedt külföldi gyártású Vegeta ételízesítő helyettesítésére megkezdték a Delikát 8 termék kifejlesztését.
A Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat az 1980-as évek elején élte fénykorát, évente 6-8 ezer tonna paprikát őrölt. Monopolhelyzetben volt a piacon a kalocsai gyárral együtt. Mögöttük állt a termelői háttér, a nagyüzemek, a nagy táblák és a háztájik, minden működött. A szegedi paprikát kedvelték külföldön, főleg Németországban. 1988-ban megszűnt a paprikaőrlés monopóliuma, és mások is megjelentek a piacon. A szabad verseny körülményei között majdnem tönkrement a szegedi paprikafeldolgozó, mivel nem rendelkezett megfelelő forgótőkével. A paprikafelvásárlás idején nem fizették ki a termelőket, és az őrölt paprika bevételéből közel egy éves késéssel jutottak a pénzükhöz. Az addig alacsony kamatú banki hitelekből tartották fenn az üzemet, de az infláció nyomán emelkedő kamat miatt a cég eladósodott, a külföldi konkurencia olcsóbban termelt, így hatalmas eladatlan készletek halmozódtak fel. Az 1990-es években a cég fizetésképtelen lett, és felszámolási eljárás indult ellene.

Az előző részben: A háborútól a tervgazdálkodásig
A következő részben: Kis- és nagyipar

Forrás:
Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged történet I-IV.
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

Szegedi gyárak: Kis- és nagyipar

A tervgazdálkodás időszakában az ipari beruházások a meglevő ipari objektumok továbbfejlesztését, illetve rekonstrukcióját szolgálták. Az ipari beruházások döntő része egyetlen szakágazatba, a kőolaj- és földgázkitermelésbe összpontosult. Egy lakosra számítva az országos átlag feletti ipari beruházás valósult meg, ebből azonban jórészt nem gyárak, gépek születtek, hanem olaj- és gázkutak, vezetékek, amelyeket a szénhidrogénmező kimerülése után leírnak.





Az államosítást követően a „szocialista ipar” megteremtése jegyében elindult a szervezeti-irányítási formák átalakítása. Ennek során a nagyobb méretű, stratégiailag fontosabbnak ítélt üzemeket minisztériumok és más főhatóságok irányítása alá vonták. A kisebb és inkább helyi igényeket szolgáló vállalatok a városi tanács felügyelete alá kerültek, mint „állami helyi ipar”. A kisipart, a magánszektor utolsó képviselőjét szövetkezeti formában kívánták a tervgazdaság keretei közé szorítani. Így Szegeden is létrejött a szocialista ipar három szektora, a minisztériumi, a tanácsi és a szövetkezeti ipar, valamint továbbra is fennmaradt a magánkisipar.

Kis- és nagyipar

A nagyobb létszámú szövetkezetekben nem a korábbi kisipari tevékenységet végezték, hanem áttértek a tömegcikkek gyártására. A bővülő termelés létszámigényét nem lehetett kisiparosok bevonásával biztosítani. Az 1960-as évek közepére a szövetkezeti ipar fejlődésében új elemek jelentek meg.
A kisipari szövetkezetek alapításuk idején meghatározott céljaiktól, a kisipari termeléstől, a lakossági szolgáltatásoktól elfordulva a nagyiparral vetélkedve üzemházakat építve gyáripari körülményeket teremtettek. Rugalmasan alkalmazkodva az igényekhez sorozatgyártásra tértek át. A nemzetközi piacokon versenyképes termékeket állítottak elő, és rövid idő alatt megtöbbszörözték exportjukat. 1965 után az addig rendkívül alacsony beruházási kereteket kapott szövetkezeti ipar beruházásai élénkültek, nőtt a létszám, és gyorsult a termelés fejlődése.

Az ipar fejlődése a lakosság szemével

Érdekes kérdés, hogy Szeged lakossága hogyan élte meg a város iparosítását. Lett munkahely, igaz, nagyrészt nehéz fizikai munka, de egyértelműen az iparfejlesztés oldotta meg a foglalkoztatási gondokat. A változásoknak jól látható jelei a nagy építkezések és új gyárcsarnokok lettek. Mindezt a helyi sajtó erős kommunikációja, folyamatos sikerjelentései, „termelési” cikkei kísérték. Majd minden cég élüzem lett, ezrével osztották a kitüntetéseket, az elismerő okleveleket. Sokféle termelési mozgalmat szerveztek a dolgozóknak, amelyekben „illett” részt venni. Az üzemek jelentős szerepet töltöttek be a szociális ellátásban, a nagyobb gyárak óvodát és bölcsődét tartottak fenn, üzemi színjátszás, könyvtárak szolgálták a művelődést. Szervezték a dolgozók üdültetését, jutott pénz sok mindenre. A dolgozók sikerként élték meg mindezt, nem észlelték az elmaradottságot, a fejlesztési döntések hibáit.



Kisipari szövetkezetek, 1985., foglalkoztatottak száma (fő)
Tápéi Háziipari: 1391
Csongrád megyei Fodrász: 478
Szegedi Bútoripari: 406
Szegedi Ruházati: 397
Szegedi Vas- és Fémipari: 352
Szegedi Háziipari: 322
Szegedi Bőrdíszműipari: 300
Szinkron Vegyesipari: 280
NÍVÓ Faipari: 226
Szegedi Szűcs Szabó: 223
Szegedi Tömegcikk: 181

A több mint 100 főt foglalkoztató ipari szervezetek (1990):
Délmagyarországi Áramszolgáltató
Szegedi Vas- és Fémöntöde
Szegedi Vas- és Fémipari Szövetkezet
Szegedi Tömegcikk Készítő Ipari Szövetkezet
IKARUS Szegedi Leányvállalata
AUTOFER Autójavító és Fémipari Vállalat
Délalföldi Gázszolgáltató
Florin Vegyipari Szövetkezet
Medikémia Ipari Szövetkezet
Első Beton Kft.
Budalakk Titán Festékgyártó Kft.
Alföldi Bútorgyár
Szegedi Nyomda
Szegedi Fonalfeldolgozó
Újszeged Szövőipari Vállalat
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó
Mary Cipőgyár
Szegedi Ruhagyár
DÉLTEX Kereskedelmi Vállalat
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt.
Szegedi Hangszergyár Leányvállalat
Tápéi Háziipari Szövetkezet
Pick Szeged Szalámigyár és Húsüzem
Tejipari Vállalat
Sámson Szegedi Konzervgyár Kft.
Szegedi Paprika Élelmiszerfeldolgozó Rt.
Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat
Csongrád megyei Sütőipari Vállalat
Szegedi Sütőipari Vállalat
Délalföldi Pincegazdaság

A vég kezdete: a kft.-k és az rt.-k

Az 1980-as évek vége felé megjelentek a piacgazdaságra jellemző vállalati formációk, 1990-ben már voltak részvénytársaságok és több mint 80 kft. virágzott Szeged iparában, egyes cégek leányvállalati formában dolgoztak. A nyolcvanas évek végére tehető a hazai privatizáció hőskora. Részvénytársaságok és kft.-k születtek több korábbi nagyvállalatból, miközben a legfőbb tulajdonos az állam maradt. Gyakran azok a vállalatok alakítottak kisebb, működőképes egységeikből rt.-t vagy kft.-t, amelyek jókora adósságot görgettek maguk előtt. A magántőke ebben az időben még nem jutott szerephez. 1990-ben az MDF-vezette kormány az eladási jogokat központosította, megszüntette a vállalati tanácsokat, az összes tulajdonosi jogot a privatizációval megbízott Állami Vagyonügynökséghez rendelte. Minél több vállalatot minél gyorsabban akartak eladni, viszont a tartósan állami tulajdonban maradó cégek az Állami Vagyonkezelő Rt.-hez kerültek.


A Szegedi Kábelgyár

A kábelgyár telephelyválasztásában meghatározó szerep jutott a város akkori vezetőinek, akik felajánlották a gyár létesítéséhez a Huszár utcai huszárlaktanya hatalmas épületeit, amelyek egy részét a honvédség és a határőrség még használta. A gyár létesítésére 83 millió forintot irányoztak elő és 1963-as befejezést. Modern technika akkor még szóba sem került, használt, részben felújított gépek telepítésével a foglalkoztatottságot kívánták növelni.
Az első műanyag-szigetelő gépek 1960-ban léptek termelésbe, megindult a Bányagyutacs-gyártól átvett PVC-szigetelésű robbantóvezeték-gyártás. 1966-ban állt termelésbe az akkori idők élvonalát jelentő angol vezetékgyártó gépsor, mely percenként 600 méter PVC szigetelésű vezetéket gyártott. 1967-ben elkezdődött a termelőcsarnok második, 8000 m²-es ütemének építése, melyet 1969-ben avattak. A termékválaszték folyamatosan bővült, elsősorban erős- és gyengeáramú vezetékekkel és erőátviteli kábelekkel.
A gyár az 1970-es években igen sikeresen fejlődött. A kapacitás folyamatosan bővült, új, magas színvonalat képviselő gépeket helyeztek üzembe, dinamikusan bővült a termelés és a nyugati piacokra irányuló export, a telephely létszáma meghaladta az 1000 főt. 1974-ben az egész Magyar Kábel Művek termelésének már 30%-át adta. Nagyságát jelzi, hogy egy évi termeléséhez ekkor 5700 tonna rezet, 4600 tonna alumíniumot és 8700 tonna PVC-port használt fel.
A kábelgyártást a város hagyományos iparaitól eltérően gyakoribb termékváltás és koncepcióváltás jellemezte. Az 1970-es évek végén 200 millió forintot meghaladó beruházásból a legkorszerűbb gépek megvásárlásával koaxiális kábel gyártórendszer létesült, amely elsősorban szovjet exportra termelt. Szegedre telepítették a budapesti Erzsébet híd tartóköteleit készítő sodrógépek egyikét, amelynek segítségével a tengeralatti kábelekhez hasonló koaxiális kábeleket tudtak gyártani ugyancsak a Szovjetunió számára.
A szegedi kábelgyár nemzetközi sikereit jelzi, hogy 1982-ben nyugati fővállalkozókat, élvonalbeli kábelgyártókat megelőzve kuwaiti szállítási tendert nyertek. Az 1980-as évek elején egy évi 12 ezer tonna kapacitású dróthúzóművet létesítettek, amelynek segítségével 280 millió forint értékben exportáltak réz távvezetéket Líbiába. A Szegedi Kábelgyár a fejlesztési program befejeztével elsősorban világszínvonalú töltött terű telefonkábel és koaxiális kábel készítésével a kábelgyártás élvonalába került. A géppark a ’80-as évek végére eljutott arra a szintre, amelyet Európában mércének tekintettek, és ezt dokumentálták az arra hivatott európai minősítő intézetek.

Az előző részben: Az élelmiszeripar szárnyalása
A következő részben: Az algyői fekete arany

Forrás:
Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged történet I-IV.
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

Kisiparos Szövetkezetek kongresszusa, 1948.

Szegedi gyárak: Az algyői fekete arany

Szeged körzetében az 1910-es évek óta ismeretesek gázelőfordulások, de szakszerű kutatások az 1960-as évekig nem indultak. A geofizikai – elsősorban szeizmikus – vizsgálatok eredményei 1964-ben vezettek olyan döntéshez, hogy mélyfúrással végzett kutatás induljon a térségben.





A Szeged melletti Algyőn 1965-ben kezdték meg az első fúrást. Még mielőtt ez a munka eredményt hozott volna, a Szegeddel egybeépült Tápén a szénhidrogén-kutatási programtól függetlenül az Országos Vízkutató és Fúró Vállalat a Tiszatáj Tsz termálkútját mélyítette, és a kút beindítása 1965. július 7-én kőolajkitöréshez vezetett. Ezt követően az algyői fúrás is eredményesnek bizonyult.

Termálvízből olajkút

A feltört olajat a már a helyszínen dolgozó alföldi kőolajfúrási üzem dolgozói fojtották el, majd átvették a kutat mely Tápé-1 néven még a 90-es években is termelt. Az első algyői fúrás ekkor 1517 m-en tartott, de ebből gázkút lett. A kutatók 1965-ben Magyarország addig ismert legnagyobb szénhidrogén készleteit tároló szerkezetet találták meg. A lezárt kutatások szerint az algyői medencében a kitermelhető kőolaj mennyisége 31 millió tonna, míg a kitermelhető fölgáz mennyisége 85 milliárd m³.
Az algyői kőolaj- és földgázmező szénhidrogénkészlete jelentősen felülmúlta az ország korábbi nagy előfordulásait, így a feltárás ennek megfelelően nagy erőkkel indult, a szénhidrogén előfordulás minél gyorsabb felkutatása érdekében.
Az olajmezők feltárásában az úttörő munkát mindig az olajfúró cégek végzik, Algyőn ezt a feladatot a Kőolajkutató Vállalat kapta. A fúrási üzemegység 1965-ben települt a Szeged melletti Kiskundorozsmára, ahol 11 megyéből érkezett olajbányászt helyeztek el. Megépült a barakktábor, ahol munkásszállót, műhelyeket, raktárakat és irodákat helyeztek el. A fúrási üzem 1965–1966-ban 400-450 főt foglalkoztatott, 1967-ben már 800 főt.
Az olajmező jelentős része a Tisza és a Maros árterülete, illetőleg beépített helyek – ipartelepek és termelési objektumok – alatt fekszik. Ezért nem lehetett a kutakat a földtanilag megfelelő helyre telepíteni, sok fúrást irányított ferdítéssel mélyítettek le.
Az első algyői ferdekút mélyítésére 1967-ben került sor, amelyet számos további követett. A legnagyobb „talpi eltérésű” kutat 1971-ben fúrták Szegeden, ennek ferdesége 40 fokos, a talpa 1300 méterrel van távolabb a fúrás felszínétől. A mező legmélyebb kútja Algyőn van 3893 méterrel.



Olajváros

A fúrást végző dolgozók száma 1050 fővel 1970-ben érte el a tetőpontot, ezt követően csökkentették a berendezések számát és a fúrási teljesítményt. A kőolaj kitermelése lényegében a feltárással együtt megkezdődött, és a fúrási munkákkal párhuzamosan egyre nagyobb méreteket öltött. Az algyői kőolajtermelés kezdete 1965 augusztusa, ekkor állították termelésbe a kitörést követő kútkiképzés után a Tápé-1 jelű kutat tartálykocsis olajszállítással. 1965 szeptemberében üzembe állították az első ideiglenes gyűjtőállomást. Már az első évben, 1966-ban 62 ezer tonna olajat és 8 millió m³ földgázt termeltek az ideiglenes létesítményekkel. Elindultak a finomítóba az első tartálykocsis szerelvények és az olajjal megtöltött tiszai uszályhajók. Megindult a közvetlen gázszolgáltatás Szegedre. Jöttek a tapasztalt olajbányászok Dunántúlról, és betanították az olajkutat soha sem látott helyi munkaerőt.

Az algyői olajmező

A szegedi üzem végül 1970-re épült ki teljesen. A 25 fővel induló kitermelő üzemben a foglalkoztatottak száma 1968-ban meghaladta a 900 főt 1971-ben pedig már közel 1600 fő dolgozott itt, köztük 80 diplomás szakember. Ezt követően 1990-ig ezen a szinten maradt a létszám. A nagyberuházáshoz további jelentős fejlesztések kapcsolódtak. A kitermelt kőolajnak a finomító üzembe juttatásához kőolajvezeték épült Szeged és Százhalombatta között. Az algyői mezőt bekapcsolták a főváros gázellátásába, ehhez földgázvezetéket építettek Algyőtől Budapestig. A leválasztott propán-bután gáz közvetlen hasznosítását szolgálta a létrehozott PB palacktöltő üzem. Bővítették az algyői vasútállomást és megvalósult a földalatti gáztárolás is.
Az olajmező legnagyobb ipari katasztrófája 1968. december 19-én következett be, amikor Algyőn kitört majd kigyulladt a 168. számú kút. Naponta 1000 m³ olaj és 1 millió m³ földgáz áramlott ki a kútból, és óriási lánggal égett. Hatalmas kráter keletkezett, amelyben a teljes fúróberendezés elsüllyedt. A hagyományos módszerekkel számos próbálkozás ellenére sem tudták a tüzet eloltani. Végül december 26-án szovjet segítséggel, turbóreaktoros tűzoltó berendezéssel sikerült az oltás, magát a kútkitörést csak 1969. január 17-én fojtották el. A magyar olajbányászat legnagyobb kútkitörésének megfékezésén 300 ember és 50 nagyteljesítményű munkagép dolgozott. A kitörés elhárítása akkori árakon 35-37 millió Ft-ba került, amiből 15-17 kutat lehetett akkoriban fúrni.


Olajkutak ipar nélkül

A szegedi üzem a magyar olajbányászat fellegvára lett. Az 1990-ig eltelt 25 év alatt az algyői mezőből kitermeltek többek között 23 millió tonna kőolajat, 7 milliárd m³ földgázt, 3 millió tonna propán-bután gázt, 7 millió tonna gazolint.
A korabeli világpiaci árakat alapul véve ennek az értéke meghaladta a 3,5 milliárd dollárt. A mező felfedezése, termelésbe állítása és művelése az 1990 előtti évtizedekben a magyar gazdaság legjövedelmezőbb vállalakozása volt.
A természeti kincsekben szegény, és jelentősebb nehéziparral nem rendelkező Szeged város és térsége nagy várakozással fogadta az olajbányászat megjelenését, és a gazdaság korábban hiányolt, elmaradt fejlesztését, újabb iparok telepítését remélte a hatalmas szénhidrogén vagyontól. A kitermelhető olajkincs mennyisége azonban kevésnek bizonyult egy finomító telepítéséhez. Korszerű ipari övezet épült ki Szeged határában az olajipar számára, gázüzem létesült a földgáz elsődleges feldolgozására, de további ipartelepítést az olajbányászat nem generált, a kitermelt olajat és földgázt lényegében nyersanyagként szállítják el a térségből.

Az előző részben: Kis- és nagyipar
A következő részben: DÉLÉP, a házak gyára

Forrás:
www.olajmuzeum.hu
Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged történet I-IV.
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

Szegedi gyárak: DÉLÉP, a házak gyára

A DÉLÉP egykori székháza
Ma a NAV Csm.-i irodaháza
Szegeden az építőipar háború előtti kisipari jellege a háború utáni első években lényegében nem változott. Alacsony építési igények, jelentéktelen állami lakásépítés jellemezték a korszakot. Az építőipart a kezdetektől erős szervezeti koncentráció jellemezte, ami megszülte a megye és talán az ország legnagyobb és legeredményesebb építőipari „mamut” vállalatát, a DÉLÉP-et, teljes nevén a Délmagyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalatot.




Házgyár épül

Az építőipar szegedi történetét alapvetően a legnagyobb vállalat fejlődése jellemzi. A termelést az 1960-as évek elejéig hagyományos kézműves jelleggel, nagy élőmunka ráfordítással végezték. Ekkor megkezdődött az egységek összevonása és a Dorozsmai úti központi telep kiépítése. Itt alakították ki a betongyárat, a vasbeton előgyártó üzemet és megkezdődött a gépi-, technikai felszereltség növekedése. A korábban kézzel végzett nehéz fizikai munka egy részét gépesítették. Bevezették az építési tevékenység terén a sorrend optimum programozást, és megkezdődött a vállalati számítástechnikai rendszer alkalmazása.
A szegedi házgyár létrehozásával megnyílt a tömeges iparszerű lakásépítés lehetősége. Az építőipar az 1970-es években az intenzív fejlődés szakaszába jutott, a foglalkoztatottak száma szinten maradt. Több munkaterületen, így a gépkezelők, a szak- és szerelőipari munkások körében megjelent a szakember hiány. Csökkent a fizikai foglalkozásúak, nőtt a nem fizikaiak hányada. A házgyárra alapozott tömeges panelépítkezés velejárójaként az építőiparon belül az ipari termelés aránya folyamatosan emelkedett. A megyében végzett beruházási munkákból a lakásépítések részesedése az 1970-es évek második felében elérte a 45%-ot.
1974-ben megkezdődött a számítógéppel támogatott termelésirányítási és vállalatirányítási rendszer kialakítása. 1979-től már számítógéppel programozták a házgyárban a panelok gyártását, szállítását és szerelését. A DÉLÉP számítástechnikai bázisa egyedülálló volt a hazai építőiparban.

Panelszerelő üzemcsarnok a Dorozsmai úton
A DÉLÉP aranykora

A legnagyobb szegedi építőipari vállalat elindult egy nagyra törő növekedési pályán. Egyes szakterületeken, mint a csúszózsaluzási rendszer és a dugóalapozás már országos piacra törekedtek. Az 1980-as évek elején megalakították a külkereskedelmi irodát, melynek révén Ausztriában, Németországban és Irakban dolgoztak. 1982-ben létrehozták a budapesti és a békéscsabai leányvállalatot. Ekkorra a vállalat létszáma 7300 főre emelkedett, és a DÉLÉP az ország második legnagyobb építőipari vállalata lett.
Ezekben az években viszonylag könnyen ment az építőiparnak. A hatalmas lakásépítési láz, a nagy beruházásokra szóló megbízások az építőknek józan tervezhetőséget, folyamatos munkát és nagy fejlődési lehetőséget biztosított. Az 1970-es évtizedet a DÉLÉP aranykoraként lehet jellemezni. A vállalat építette Szeged szinte valamennyi jelentősebb épületét, többek között a megyeházát, az MTA Biológiai Központját, a Somogyi-könyvtár és Levéltár épületét, a Posta-palotát, a Deák Ferenc Gimnáziumot, a tarjánvárosi víztornyot, az Égő Arany-házat, a SZOTE Biológiai Kutató Intézetét, a Forrás Szállót, a Taurus Gumigyárat és Szeged hatalmas lakótelepeit. Elvégezték a Szegedi Nemzeti Színház felújítását, és felépítették saját maguknak Szeged legnagyobb vállalati irodaházát. Az ország más térségeiben szintén vállaltak nagyobb beruházásokat, például részt vettek a Paksi Atomerőmű építésében is.
A Rókusi víztorony építése
A vállalat gazdasági sikerei megteremtették a nagyvállalati körben akkoriban divatos termelésen kívüli intézmény- és támogatási rendszer kiépítését. Építettek hatalmas munkásszállót, vállalati éttermet, saját üdülőket, Szarvason horgászházat, akkora DÉLÉP sportpályát, hogy az építők napján 4-5 ezres tömeget tudtak fogadni. A DÉLÉP táncegyüttes Angliában és Franciaországban lépett fel, virágzott a kultúrkör, énekkar létesült, műszaki és szépirodalmi könyvtár szolgálta a művelődni vágyókat.

A bukás évei

Az 1980-as évek közepétől a lakásépítések drasztikus visszaesése a vállalat gazdasági eredményeinek romlásához vezetett, az 1985-ös évet 100 millió forintos veszteséggel zárták. A túlfejlesztett vállalatnak megmaradt az értékes és korszerű eszközállománya, valamint az igen jelentős szellemi tőkéje, viszont nem talált elegendő megrendelést. Gazdasági pozíciói egyre rosszabbodtak, tartalékait néhány év alatt felélte, gyakran a munkabért hitelből tudták kifizetni.
Végül 1986-ban beindult a vállalatot szanáló eljárás, amely sikertelennek bizonyult. Az 1986. évi mérleg már 210 milliós veszteséget mutatott. Eladó lett minden, méghozzá gyorsan, még a központi irodaházat is eladták az APEH-nek. A dolgozók számát 1200 fővel csökkentették. Felgyorsult a vállalati vagyon felélésének folyamata, többen megszerezték a maguk kisvállalkozásának eszközeit, induló vagyonukat.
Az évtized végén a cég minden anyagi eszközét áruba bocsátotta, annak bevételeiből az adósságokat csökkentette. A dolgozók száma 2700 főre apadt. Megkezdődött a termelő szervezetekből alakuló bt.-k és kft.-k létrehozása, és az új, már nem állami tulajdonú szervezetek megalakulásával a korábbi „mammut” cég alkotóelemeire hullott szét. Részeiből sok kft., illetve bt. alakult, a DÉLÉP maradványát pedig 1989-ben felszámolták.

DÉLÉP, élt 40 évet (1949-1989)

1949. január 1-én megkezdte működését a szegedi székhelyű Magasépítő Nemzeti Vállalat, melynek elődje az 1947-ben létrejött, majd államosított Szervezett Építőmunkások Szövetkezete volt.
1951. január 1-től szegedi központtal, kilenc vállalattal megalakult a 65.sz. Építőipari Tröszt, Gyólai István igazgatásával
1954. december 31-én megszűnt a 65.sz. Építőipari Tröszt, szerepét az ÉM Csongrád Megyei Állami Építőipari Vállalat vette át. Gyólai István nyugdíjazása után Joós Antalt nevezte ki az Építésügyi Minisztérium a vállalat igazgatójának.
1957-ben a vállalat jelentős létszámmal részt vett Budapest egyik kerületében a lakóházak és középületek romeltakarítási és újjáépítési munkálataiban.
1960-ban megkezdődött a telephelyek összevonása, és a Szeged, Dorozsmai úti központi telephely kiépítése.
1961-ben az új telephelyen megkezdte tevékenységét a vállalat saját vasbeton előgyártó üzeme.
1962-ben megépült a központi telepen a betongyár, mely 1963-tól évi 2000 köbméter beton előállítását teljesítette. Megkezdődött Újszegeden a telep jellegű téglablokkos lakásépítés.
1964-ben az ÉM a vállalat vezetésére Sipos Mihályt nevezte ki. Megépült a központi habarcs előállító és mészoltó üzem, megkezdődött a nehéz fizikai munkát kiváltó gépi eszközök széleskörű alkalmazása.
1965-67-ig kialakításra került a korszerű vállalati technikai bázis és megkezdődött az építési tevékenység szakosítása, ami teljesen új szervezési struktúra szerint működött. A teljes folyamatban ÉGSZI-vel közösen kialakított számítástechnikai rendszert alkalmaztak. A termelési tevékenység bővülése miatt a vállalat kilépett Csongrád megye területéről és nevét DÉLÉP-re módosította.
1965-70 között a vállalat kiemelkedő eredményeiért hatszor nyerte el a Kiváló Vállalat címet.
1971 júniusában a Szocialista Munka Vállalata kitüntetésben részesült a DÉLÉP-vállalat.
1971 novemberére megépült s Szegedi Házgyár.
1975-ben az Alföldi Közmű és Mélyépítő Vállalat beolvasztására került a DÉLÉP-be. Ebben az évben megalakult a fizikai dolgozókkal kibővített igazgatói tanács.
1976-1983 között folyt a DÉLÉP saját számítástechnikai bázisának kiépítése, ami egyedülálló volt a hazai építőipari vállalatok körében.
1980-ban megvásárolták a Békés megyei Tanácsi Építőipari Vállalat is, amivel a dolgozói létszám 6500 fölé emelkedett. Ekkor a DÉLÉP vállalati éves tiszta nyeresége 300 millió forint volt.
1981-ben a DÉLÉP elnyerte a MT-SZOT Vöröszászlót és az MSZMP KB Kongresszusi Zászlóját. Megalakult a vállalati exportüzem. Még ebben az évben az ÉVM hosszas egyeztetés után hozzájárult a DÉLÉP két leányvállalatának létrehozásához.
1982-ben a DÉLÉP budapesti és békéscsabai leányvállalata megkezdte működését, ezzel a dolgozói létszám 7300 főre emelkedett. A piaci igények kielégítésére megjelentek a vállalat által épített vegyesszerkezetű lakóépületek és megkezdődött a panel korszerűsítése is.
1983-ban a DÉLÉP-vállalat a gazdasági évet a kedvezőtlen külső hatások miatt 35 milliós veszteséggel zárta. A bank a 3 milliárdos megrendelés állomány és a több mint 2 milliárdos vállalati vagyon ellenére hitelképtelenné nyilvánította a DÉLÉP-et, ahol felerősödött a bizalmatlanság és a nyugtalanság.
1985-ben a DÉLÉP a leányvállalatok ellehetetlenülése és az építőipart sújtó kedvezőtlen döntések hatására 100 milliós veszteséggel zárta az évet. Megalakult a Vállalati Tanács.
1986. április 30-án az ÉVM képviselői kijelentik a VT ülésén, hogy a vállalatot szanálni kell. Az ehhez szükséges 250-300 millió forintot a saját eszközök értékesítéséből a vállalatnak kell előteremtenie. Ezért eladásra került a munkásszálló és a 3000 adagos üzemi konyha is. Megkezdődött a vagyon felélése.
1986. szeptember 7-én a szanálás helyett az ÉVM és a DÉLÉP vezérigazgatója között megállapodás jött létre a minisztérium által biztosított kedvezményekről és a kibontakozás feltételeiről.
1986. október 30. A vállalat vezetősége kidolgozta a 3 éves kibontakozási programot, amit a VT elfogadott. Ezen a tanácskozáson felmerült a vezetőváltás szükségessége.
1986. november 5-én Sipos Mihály vezérigazgató nyugdíjazási kérelmével az Építésügyi Miniszter egyetértett, azt jóváhagyta. A vállalat ezt az évet 210 millió forint veszteséggel zárta.
1987. január 23. A vezetőváltásra tekintettel pályázat került kiírásra és az ÉVM, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága, valamint az EFEDOSZ ajánlása alapján a Vállalati Tanács vezérigazgatónak Körtvélyessy Pétert választotta meg.
1987. január 30. Az országos és a vállalati helyzet következményeiről az MSZMP Vállalati Bizottsága kezdeményezésére munkásgyűlések megtartására került sor.
1987. február 28. Véget ért a vállalati vezérigazgatói munkakörben bekövetkezett váltás technikai lebonyolítása. Az év végére a dolgozói létszám 1200 fővel csökkent.
DÉLÉP SC
1988. április 17. A Vállalati Tanács ülésén Körtvélyessy Péter vezérigazgató bejelenti, hogy a vállalat az 1987-es évet 228 millió forint veszteséggel zárta. A vállalati eszközök közül további értékesítésre javasolja a II. sz. központi telepet, az irodaház még meglévő részét, a DÉLÉP Sporttelepet, a házgyárat, valamint a Békés megyei leányvállalatot is.
1989-ben a vállalt összes anyagi eszközét áruba bocsátotta, annak jelentős bevételét jórészt az adósság csökkentésére fordította, így az 1988-as évet a DÉLÉP „csak” 49 millió forint veszteséggel zárta. A dolgozói létszám ugyanakkor 2700 főre apadt, és az év végére beindultak a termelő szervezetekből alakuló bt.-k és kft.-k alapítására irányuló konkrét tárgyalások is.
Az új, már nem állami tulajdonú termelő szervezetek megalakulásával a „mammut”-DÉLÉP alkotóelemeire hullott szét. Különböző alkotórészeiből 24 kft., illetve bt. alakult, az ÁPV Rt. pedig elrendelte a „DÉLÉP maradvány” felszámolását.
1990-ben megalakult a DÉLÉPSZER Kft., valamint a DÉLÉPÍTŐ Kft., mely 1200 fővel átvette a folyamatban lévő építkezések irányítását. Többek között ekkor jött létre a DÉLTRANSZ, a DÉLBETON, a GÉPSZOLG és a DVB Vasbetonipari Kft.
A DÉLÉP ezzel végérvényesen megszűnt létezni, de hatalmas házgyárainak, telepeinek nyomai még ma is láthatók. Szegeden és a megyében alig van olyan középület, óvoda, kazánház, sor- és panelház, melyet nem a hajdani óriáscég dolgozói építettek volna, akik több külföldi építkezésen is bizonyították, hogy a magyar építőipar abban az időben kiváló teljesítményre is képes volt.


 

Szövetkezetek és tervezőirodák

A szegedi Postapalota
A szövetkezeti szektorban 1951-ben megalakult a Szegedi Építőipari Szövetkezet, amely 1955-ben 170, 1985-ben már 850 főt foglalkoztatott és több mint 300 millió forint értékű termelést teljesített. Az 1980-as években felgyorsult a szövetkezeti építőipar szervezeti gyarapodása, 1987-re már 11 építőiparba sorolt szövetkezet tevékenykedett Szegeden, közülük 9 szövetkezet 1982 és 1986 között alakult. Ezt követően néhány év alatt, 1990-ig valamennyi szegedi építőipari szövetkezet megszűnt, vagy más szervezeti formát választott.
Vidéki viszonylatban kiemelkedő építészeti tervező kapacitás alakult ki Szegeden, messze a várost és térségét meghaladó megrendelői körnek dolgozva. A tervező szervezetek közül kiemelkedett a DÉLTERV, ahol a térség fontosabb középületeit, lakótelepeit tervezték. A tanácsi szektorba ugyancsak jelentősebb tervező szervezet tartozott, a CSOMITERV.

Az előző részben: Az algyői fekete arany
A következő részben: Változások kora
Forrás:
Blazovich László: Szeged rövid története
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története
Tarjányi György: Egyszer volt egy DÉLÉP 1949–1989
Somogyi-könyvtár gyűjteménye

Szegedi gyárak: Változások kora


Szeged ipari szerkezete hosszú fejlődés eredményeként alakult ki, melyben szerepe volt a helyi nyersanyagforrásoknak, a bányák, az ipari központok távolságának, a közlekedési kapcsolatrendszernek és a befektetői döntéseknek.




A város gazdasága a háború utáni fejlődési szakaszát számos nagy gyárral, a város lakosságához mérten számottevő ipari munkással kezdte, de az ipar szerkezetében döntő szerepet a könnyű- és az élelmiszeripar képviselt, míg a nehézipar jelentéktelen, az ország más térségeihez mérten alacsony szinten állt.

Az ipar szerkezeti változásai

Az élelmiszeripar és a kenderipar nyersanyaga a térségben termett, természetes, hogy a feldolgozó ipara itt települt. A nehézipari ágazatok hiánya viszont hátrányokkal járt, mert emiatt kevesebb beruházásban részesült a város, ipara hosszabb távon az átlagosnál lassabban fejlődött, az iparban foglalkoztatottak pedig az országos átlag alatt kerestek.
Az 1950-es években az ország számos városába telepítettek új iparágakat, az ipar további fejlődését megalapozó üzemeket. Az Alföld másik, Szegednél akkor kisebb népességű és iparilag fejletlenebb agrárközpontjába, Debrecenbe gördülőcsapágy-gyártást, orvosi műszergyártást, gyógyszeripart és műanyagipart helyeztek. A Szegedre irányuló ipartelepítést gátolták, szerkezetében korlátozták a szomszédos Jugoszláviával megromlott politikai viszonyok, ide ebben az időben egyetlen új iparág, a stratégiai jellegűnek nem minősíthető pamutipar települt.

Helytelen irány

A foglalkoztatási gondok kezelésére a helyi vezetők a korábban kialakult ipart igyekeztek továbbfejleszteni. Az ipartelepítés évekig háttérbe szorult, és az elmaradott iparszerkezet konzerválódott. Az ipar jövője tekintetében az ekkori ipartelepítésekből történt kimaradás végzetesnek bizonyult. A helyi vezetők nem ismerték fel az iparnak a város jövőjét befolyásoló szerepét, nem látták, hogy a könnyű- és élelmiszeripar fejlődési lehetőségei messze elmaradnak szerte a világban a magasabb műszaki kultúrát képviselő, több szellemi munkát igénylő ipari ágaktól.
Az élelmiszeripar nyersanyagai általában nem szállíthatók gazdaságosan nagyobb távolságra, ezért mindenütt a nyersanyagbázisra települ. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szinte minden élelmiszeripari üzemet Szegedre kellett telepíteni, a megye más városai is alkalmasak voltak erre.
A könnyűiparban pedig a nyersanyagbázis és a fogyasztói felvevőpiac területi elhelyezkedése egyáltalán nem indokolta ilyen mértékben a szegedi fejlesztést, mivel a könnyűipari vállalatok nagyobbrészt más megyéből származó alapanyagot dolgoztak fel, és termékeik döntő hányada más megyébe került fogyasztásra, illetve továbbfelhasználásra.

A modern ipar

Az 1950-es évek végétől Szegeden is megindult a modernebb ipar kialakítása, újabb esélyt adva az iparszerkezet megváltoztatására. Ennek jegyében megjelent a város iparában a kábelgyártás és a gumigyártás, később a feltárt szénhidrogén vagyon alapján az olajbányászat.
További nagy ívű, szerkezetjavító ipartelepítési tervek fogalmazódtak, így vegyiműveket, gyógyszergyárat, műtrágyagyárat, kaucsukgyárat, újabb gumigyárat és műszeripari létesítményt is terveztek a város térségébe. A fejlesztések alapvetően a munkaerő-tartalékok kimerülésén hiúsultak meg, azokat az ország olyan térségeiben valósították meg, ahol még találtak termelésbe állítható munkaerőt.
A helyi ipar terhére megvalósuló modernizációra az 1970-es évek közepéig kellett várni, ekkor kisebb telephelyek és tanácsi vállalatok átadásával 1800 dolgozót csoportosítottak át minisztériumi nagyvállalatok részére. Ekkor jelent meg Szegeden az IKARUS és a BUDALAKK, a nehézipar részesedése növekedett, de stratégiai iparágakat továbbra sem sikerült Szegedre vonzani.

Ingázók és a hiányzó képzés

A város üzemei a környékbeli településekről ingázók ezreit foglalkoztatták. A bejárók főként a kevésbé képzett munkaerőt igénylő gyárakban dolgoztak.
Döntően a kevesebbet fizető könnyű- és élelmiszeripari üzemek kényszerültek munkaerő hiányában vidéki munkások toborzására, illetve Szegeden kívül telephelyek létesítésére.
Az egyetemek részben a felsőfokú szakemberek kibocsátásával, részben az általuk folytatott kutatómunkával általában fontos tényezői térségük gazdasági fejlődésének. Szegeden az egyetem nem töltött be ilyen szerepet, nem nevelt ipari szempontból hasznosítható munkaerőt, és kutatási eredményei sem generáltak helyben iparfejlesztést.
Az egyetem és a város vezetői esélyeket mulasztottak, a lehetségesnél évtizedekkel később indult az önálló gazdaságtudományi képzés, és nem tettek időben lépéseket a mérnökképzés beindítására sem.

Elmaradott iparszerkezet

Az elmaradott iparszerkezet kedvezőtlen hatásai 1990 után, a piacgazdasági viszonyok között mutatkoztak meg igazán. A rendszerváltást követően a régi nagy múltú szegedi gyárak nem tudtak talpon maradni, sorra omlottak össze. A piac világossá tette, hogy évtizedeken keresztül nem versenyképes ágazatokba tartozó cégeket tartottak fenn, sőt fejlesztettek Szegeden. Miközben tőlünk nyugatra nem fejlesztették a textilipart, a ruházati iparokat, itt milliárdokat költöttek arra, hogy a jövő nélküli termékeket gyártó üzemekben a manufakturális termelési körülményeket modern ipari környezettel váltsák fel, kiküszöböljék a nehéz fizikai munkát, és elfogadható szociális viszonyokat teremtsenek a dolgozóknak.

A rendszerváltás: a szegedi ipar vége

A rendszerváltás felgyorsította az eseményeket, mert állami támogatással, szovjet piaccal a háttérben még sokáig teljesítőképes maradt volna ez az ipar. Szeged jórészt elveszítette régi iparát, de helyébe nem tudott újat teremteni.
Világcégek sora települt az országba, de egy sem választotta Szegedet, számos más város eredményesebben lobbizott, és tett vonzó ajánlatokat a befektetőknek.
Az autópálya sem hozott érdemi ipart Szegedre. A leépült gyárak dolgozói tízezres nagyságrendben ipari munkahelyek híján eltávoztak az ágazatból. Az ipar szerepe a város gazdaságában számottevően csökkent. Megszűnt a város textilipara, ruházati ipara és bútoripara, és a legnagyobb veszteség a Kábelgyár lett.
Ezek mellett megszűnt Szegeden a nagy múltú gyáripari paprika-feldolgozás, kenderkikészítés és seprűgyártás is. A tömeges gyárbezárás nem csak munkahelyek ezreinek megszűntét jelentette, sok emberi erőfeszítés, áldozatos munka eredménye lett hiábavaló, a város javát szolgálni tudó felhalmozott emberi tudás, szervezett nagyipari gyártási tapasztalat vált semmivé.

A rendszerváltás után megszűnt szegedi gyárak
Alapítási év
Szegedi Nyomda
1864
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó
1883
Délmagyarországi Rostkikészítő
1886
Újszegedi Szövőipari Vállalat
1888
Szegedi Bútorgyár
1895
Mary Cipőgyár
1905
Szegedi Konzervgyár
1940
Alföldi Bútorgyár
1947
Szegedi Ruhagyár
1949
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt.
1949
Szegedi Textilművek
1950
Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalat
1951
Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat
1953
Szegedi Kábelgyár
1959
Délalföldi Pincegazdaság
1973
IKARUS Szegedi Gyáregysége
1976


Előző részben: DÉLÉP, a házak gyára
A következő részben: Ipartemető

Forrás:
Blazovich László: Szeged rövid története
Kristó Gyula (szerk.): Szeged története