Szegedi gyárak: Változások kora

Szeged ipari szerkezete hosszú fejlődés eredményeként alakult ki, melyben szerepe volt a helyi nyersanyagforrásoknak, a bányák, az ipari központok távolságának, a közlekedési kapcsolatrendszernek és a befektetői döntéseknek.

A város gazdasága a háború utáni fejlődési szakaszát számos nagy gyárral, a város lakosságához mérten számottevő ipari munkással kezdte, de az ipar szerkezetében döntő szerepet a könnyű- és az élelmiszeripar képviselt, míg a nehézipar jelentéktelen, az ország más térségeihez mérten alacsony szinten állt.

Az ipar szerkezeti változásai

Az élelmiszeripar és a kenderipar nyersanyaga a térségben termett, természetes, hogy a feldolgozó ipara itt települt. A nehézipari ágazatok hiánya viszont hátrányokkal járt, mert emiatt kevesebb beruházásban részesült a város, ipara hosszabb távon az átlagosnál lassabban fejlődött, az iparban foglalkoztatottak pedig az országos átlag alatt kerestek.
Az 1950-es években az ország számos városába telepítettek új iparágakat, az ipar további fejlődését megalapozó üzemeket. Az Alföld másik, Szegednél akkor kisebb népességű és iparilag fejletlenebb agrárközpontjába, Debrecenbe gördülőcsapágy-gyártást, orvosi műszergyártást, gyógyszeripart és műanyagipart helyeztek. A Szegedre irányuló ipartelepítést gátolták, szerkezetében korlátozták a szomszédos Jugoszláviával megromlott politikai viszonyok, ide ebben az időben egyetlen új iparág, a stratégiai jellegűnek nem minősíthető pamutipar települt.

Helytelen irány

A foglalkoztatási gondok kezelésére a helyi vezetők a korábban kialakult ipart igyekeztek továbbfejleszteni. Az ipartelepítés évekig háttérbe szorult, és az elmaradott iparszerkezet konzerválódott. Az ipar jövője tekintetében az ekkori ipartelepítésekből történt kimaradás végzetesnek bizonyult. A helyi vezetők nem ismerték fel az iparnak a város jövőjét befolyásoló szerepét, nem látták, hogy a könnyű- és élelmiszeripar fejlődési lehetőségei messze elmaradnak szerte a világban a magasabb műszaki kultúrát képviselő, több szellemi munkát igénylő ipari ágaktól.
Az élelmiszeripar nyersanyagai általában nem szállíthatók gazdaságosan nagyobb távolságra, ezért mindenütt a nyersanyagbázisra települ. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szinte minden élelmiszeripari üzemet Szegedre kellett telepíteni, a megye más városai is alkalmasak voltak erre.
A könnyűiparban pedig a nyersanyagbázis és a fogyasztói felvevőpiac területi elhelyezkedése egyáltalán nem indokolta ilyen mértékben a szegedi fejlesztést, mivel a könnyűipari vállalatok nagyobbrészt más megyéből származó alapanyagot dolgoztak fel, és termékeik döntő hányada más megyébe került fogyasztásra, illetve továbbfelhasználásra.

A modern ipar

Az 1950-es évek végétől Szegeden is megindult a modernebb ipar kialakítása, újabb esélyt adva az iparszerkezet megváltoztatására. Ennek jegyében megjelent a város iparában a kábelgyártás és a gumigyártás, később a feltárt szénhidrogén vagyon alapján az olajbányászat.
További nagy ívű, szerkezetjavító ipartelepítési tervek fogalmazódtak, így vegyiműveket, gyógyszergyárat, műtrágyagyárat, kaucsukgyárat, újabb gumigyárat és műszeripari létesítményt is terveztek a város térségébe. A fejlesztések alapvetően a munkaerő-tartalékok kimerülésén hiúsultak meg, azokat az ország olyan térségeiben valósították meg, ahol még találtak termelésbe állítható munkaerőt.
A helyi ipar terhére megvalósuló modernizációra az 1970-es évek közepéig kellett várni, ekkor kisebb telephelyek és tanácsi vállalatok átadásával 1800 dolgozót csoportosítottak át minisztériumi nagyvállalatok részére. Ekkor jelent meg Szegeden az IKARUS és a BUDALAKK, a nehézipar részesedése növekedett, de stratégiai iparágakat továbbra sem sikerült Szegedre vonzani.

Ingázók és a hiányzó képzés

A város üzemei a környékbeli településekről ingázók ezreit foglalkoztatták. A bejárók főként a kevésbé képzett munkaerőt igénylő gyárakban dolgoztak.
Döntően a kevesebbet fizető könnyű- és élelmiszeripari üzemek kényszerültek munkaerő hiányában vidéki munkások toborzására, illetve Szegeden kívül telephelyek létesítésére.
Az egyetemek részben a felsőfokú szakemberek kibocsátásával, részben az általuk folytatott kutatómunkával általában fontos tényezői térségük gazdasági fejlődésének. Szegeden az egyetem nem töltött be ilyen szerepet, nem nevelt ipari szempontból hasznosítható munkaerőt, és kutatási eredményei sem generáltak helyben iparfejlesztést.
Az egyetem és a város vezetői esélyeket mulasztottak, a lehetségesnél évtizedekkel később indult az önálló gazdaságtudományi képzés, és nem tettek időben lépéseket a mérnökképzés beindítására sem.

Elmaradott iparszerkezet

Az elmaradott iparszerkezet kedvezőtlen hatásai 1990 után, a piacgazdasági viszonyok között mutatkoztak meg igazán. A rendszerváltást követően a régi nagy múltú szegedi gyárak nem tudtak talpon maradni, sorra omlottak össze. A piac világossá tette, hogy évtizedeken keresztül nem versenyképes ágazatokba tartozó cégeket tartottak fenn, sőt fejlesztettek Szegeden. Miközben tőlünk nyugatra nem fejlesztették a textilipart, a ruházati iparokat, itt milliárdokat költöttek arra, hogy a jövő nélküli termékeket gyártó üzemekben a manufakturális termelési körülményeket modern ipari környezettel váltsák fel, kiküszöböljék a nehéz fizikai munkát, és elfogadható szociális viszonyokat teremtsenek a dolgozóknak.

A rendszerváltás: a szegedi ipar vége

A rendszerváltás felgyorsította az eseményeket, mert állami támogatással, szovjet piaccal a háttérben még sokáig teljesítőképes maradt volna ez az ipar. Szeged jórészt elveszítette régi iparát, de helyébe nem tudott újat teremteni.
Világcégek sora települt az országba, de egy sem választotta Szegedet, számos más város eredményesebben lobbizott, és tett vonzó ajánlatokat a befektetőknek.
Az autópálya sem hozott érdemi ipart Szegedre. A leépült gyárak dolgozói tízezres nagyságrendben ipari munkahelyek híján eltávoztak az ágazatból. Az ipar szerepe a város gazdaságában számottevően csökkent. Megszűnt a város textilipara, ruházati ipara és bútoripara, és a legnagyobb veszteség a Kábelgyár lett.
Ezek mellett megszűnt Szegeden a nagy múltú gyáripari paprika-feldolgozás, kenderkikészítés és seprűgyártás is. A tömeges gyárbezárás nem csak munkahelyek ezreinek megszűntét jelentette, sok emberi erőfeszítés, áldozatos munka eredménye lett hiábavaló, a város javát szolgálni tudó felhalmozott emberi tudás, szervezett nagyipari gyártási tapasztalat vált semmivé.

A rendszerváltás után megszűnt szegedi gyárak	Alapítási év
Szegedi Nyomda	1864
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó	1883
Délmagyarországi Rostkikészítő	1886
Újszegedi Szövőipari Vállalat	1888
Szegedi Bútorgyár	1895
Mary Cipőgyár	1905
Szegedi Konzervgyár	1940
Alföldi Bútorgyár	1947
Szegedi Ruhagyár	1949
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt.	1949
Szegedi Textilművek	1950
Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalat	1951
Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat	1953
Szegedi Kábelgyár	1959
Délalföldi Pincegazdaság	1973
IKARUS Szegedi Gyáregysége	1976

Előző részben: DÉLÉP, a házak gyára
A következő részben: Ipartemető

Forrás:

Blazovich László: Szeged rövid története

Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

panoramio.com