2012. december 22., szombat

A tűzoltók is szeretnek karácsonyozni – ünnep tűz nélkül

Nem lehet elégszer elmondani, hogy mennyire fontos, hogy az ünnepek békésen, boldogan teljenek, és semmi ne legyen, ami megzavarja a gondtalan családi együttlétet. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet a házunk előtt fagyoskodva végignézni, ahogy leég az otthonunk, miközben mások a finom meleg szobában ünnepelnek…





A fenyőfa

Mielőtt megvesszük a fenyőfát, ellenőrizzük, hogy frissen vágták-e. Húzzunk végig a zárt tenyerünk között egy ágat, és ha sok tűlevél lehullik, hagyjuk az árusnál a fát. A száraz fenyőfa nagyságrenddel gyorsabban lángra kap, és leég, mint a nedves. Díszítés előtt a fát állítsuk egy nagy vödör vízbe, és feldíszítésnél olyan fenyőtalpat használjunk, amibe víz tölthető. A feldíszített fát is rendszeresen öntözzük. A feldíszített fa ne legyen közel semmilyen fűtőberendezéshez, és ne akadályozza a menekülést.



Dekoráció és ajándék

A karácsonyi dekorációk, és csomagolóanyagok nagyrészt gyúlékony anyagúak, ezért mindenképpen tartsuk távol őket a különféle hőforrásoktól, gyertyától, kandallótól, lámpától, fűtőberendezéstől. Az ajándék kicsomagolása után a dobozokat, szalagokat, csomagoló papírokat gyűjtsük össze és dobjuk el, ne halmozzuk fel.

Karácsonyfa világítás

Csak megbízható helyen vásárolt izzósort használjunk. Használat előtt vizsgáljuk meg az elektromos vezetéket és a villásdugót. A kopott, repedt szigetelésű vezetékek, a meglazult villásdugó mind-mind komoly tűzveszélyt jelentenek. Ne terheljük túl a hosszabbítót, ne csatlakoztassunk három izzósornál többet egy konnektorba. Ne vezessünk izzósort ott, ahol beleütközhetünk, megránthatjuk, és ne haladjon elektromos vezeték a szőnyeg alatt sem. Ha az égősorban izzót kell cserélni, előtte húzzuk ki a konnektorból. Soha ne használunk időzítőt a lámpák fel-le kapcsolásához. A távollétünkben bekapcsolt izzósor potenciális tűzveszélyt jelent. Mindig kapcsoljuk ki a karácsonyi fényeket, ha elmegyünk otthonról, vagy aludni térünk.

Fények a kültéren

Csak olyan izzósort használjunk, ami kimondottan kültéri használatra lett gyártva. Tartsuk az elektromos vezetékeket távol a talajtól, ne lógjon bele vízbe, pocsolyába, hóba, és ne érjenek a vezetékek fém tárgyakhoz (ereszcsatorna, szög, fémkerítés). Csak kültérre kifejlesztett hosszabbítót használjunk.

Gyertyák a szobában

Soha ne használjunk gyertyát a karácsonyfán. Az asztalon olyan gyertyatartót használjunk, ami nem tud felborulni, és ami kellően biztonságosan tartja a gyertyát, távol az éghető anyagoktól. Ne hagyjuk felügyelet nélkül az égő gyertyát. Ha elhagyjuk a helyiséget, a gyertyát oltsuk el. Tartsuk távol a gyerekeket és a háziállatokat az égő gyertyától. A gyufát, és az öngyújtót tartsuk olyan helyen, ahol a gyerekek nem férhetnek hozzá.




Az ünnepi konyha

Ne hagyjuk felügyelet nélkül a készülő ételt. Az étolaj, vagy a zsír könnyedén lángra kaphat. Ha meggyullad az étolaj, kapcsoljuk le a tűzhelyet, és borítsunk egy fedőt, vagy egy vizes konyharuhát az edényre. Óvatosan bánjunk az edényekkel, hogy nehogy leverjük, vagy leforrázzuk magunkat. Ne nyúljunk át a tűzhely lángja felett, mert a ruhánk lángra kaphat.

Karácsonyi tippek

  • Ügyeljünk arra, hogy a fűtőberendezések (kazán, kandalló, fatüzelésű berendezés, kémény) tiszták, és jó állapotban legyenek.
  • Vásároljunk CO érzékelőt, mivel a szén-monoxid mérgezés csendes gyilkos.
  • Módjával használjuk a karácsonyi fényeket. Ne terheljük túl az elektromos rendszert, és csak jó minőségű, kifogástalan állapotú égőket használjunk.
  • Frissen vágott fenyőfát vásároljunk, és tartsuk vízben karácsony előtt, és feldíszítés után is. Ne tegyük a fát hőforrás közelébe.
  • A csomagolópapírokat, dobozokat tartsuk távol fűtőberendezéstől, gyertyától, ne halmozzuk fel, és dobjuk ki, ha már nincs rájuk szükség.
  • Különös gonddal használjunk gyertyát, ne hagyjuk felügyelet nélkül, gyerekek ne férhessenek hozzá, és ne legyen a közelükben éghető anyag.
  • Főzés közben ne hagyjuk felügyelet nélkül az ételt, ha meggyullad az olaj, fedjük le az edényt, és kapcsoljuk ki a tűzhelyet. Szükség esetén szerezzünk be egy porral oltó készüléket.
  • Mielőtt eldobjuk az égő cigarettát, győződjünk meg róla, hogy alaposan eloltottuk. Ne dobáljuk a csikkeket szanaszét, legbiztonságosabb egy vízzel teli üvegedényben eloltani, tárolni.
  • Kültéren csak az erre a célra gyártott égősort, fényfüzért használjuk. Ezek az égők beltéri használtra nem alkalmasak, mivel túl nagy hőt termelnek.
  • Mielőtt elmegyünk otthonról, vagy aludni térünk, győződjünk meg arról, hogy a fényeket lekapcsoltuk, és a gyertyákat eloltottuk. 

2012. december 17., hétfő

Munkácsy Szegeden: a legsikeresebb magyar festő legsikeresebb vidéki kiállítása

A szegedi Móra Ferenc Múzeum eddigi legsikeresebb kiállításaként tekinthetünk a 2012-es év Munkácsy-tárlatára, hiszen a festő műveire 49.709-en voltak kíváncsiak. A kiállításról, a szervezési munkákról és a jövőről beszélgettünk Medgyesi Konstantinnal, az intézmény sajtóreferensével.




– Hogyan merült fel az, hogy ismét Munkácsy képeiből rendezzenek kiállítást Szegeden és miképpen állt össze a tárlat anyaga?
– A nagyobb kiállításokat nagyon alaposan elő kell készíteni, leszervezni, kitalálni. Ezt a kiállítást azonban, ha szabad ezt mondani, az élettől ajándékba kaptuk, hiszen egy évvel ezelőtt még nem gondoltuk, hogy lesz Munkácsy-kiállítás. A Fekete házban terveztünk egy Munkácsy fotókiállítást, melyen a festő életéből mutattunk volna be fényképeket. Valamikor az év elején a Munkácsy Alapítvány felajánlotta azt a lehetőséget, hogy ők szívesen elhozzák Szegedre a Golgotát és Pákh Imre kollekciójának jelentős részét. Ekkor átfordult a gondolkodásunk, új irányt adott az, hogy a Golgotát bemutathatjuk.
2006-ban ugyan volt már egy Munkácsy-kiállítás, a mostani szalonképek közül többet már láthatott a közönség, így vannak párhuzamosságok az akkori és a 2012-es tárlat között. Viszont a Golgota ittléte mindent vitt. Ez a kép a maga monumentalitásával, erejével, rendkívüliségével azt jelentette, hogy önmagában már emiatt érdemes a kiállítást megrendezni. Innen pedig minden elindult a maga útján.

– Hogyan épült fel a kiállítás kommunikációja?
– Márciusban ültünk össze és megalkottuk a kommunikációs tervet. Az volt az alapvetésünk, hogy mivel hat évvel ezelőtt már rendeztünk Munkácsy-kiállítást, tudatosan megpróbáltuk Munkácsyt újrapozícionálni. Így nem Munkácsyról a festőről és a festményekről beszéltünk, hanem Munkácsyról az emberről. Apró sztorikkal, történetekkel megpróbáltuk a tárlatot fogyaszthatóbbá tenni azért, hogy érzelmileg tudjanak az emberek kapcsolódni, kötődni Munkácsyhoz. Mivel 2006-ban is én voltam a kiállítás kommunikációs koordinátora, így tudtam azt, hogy most mennyivel kell másképp vinnünk a kommunikációt. Most, 2012-ben – ha valaki csúnya kifejezésnek is tekinti, de nem kell ettől megijedni – tudatosan kicsit bulvárosítottuk Munkácsyt amiatt, hogy egy másfajta érzésvilágot tudjunk kialakítani.

– Ez a bulváros irányzatot már megtapasztalhattuk a Csontváry-tárlatnál is. Viszont ez nem egy szokványos múzeumi közeg.
– Azt gondolom, hogy a múzeumoknak reagálniuk kell az új helyzetre, és igenis be kell vállalni ezt a fajta kommunikációt. Csontvárynál is megcsináltuk, Vasarelynél is, Dalinál pedig végképp erre helyeztük a hangsúlyt. A Munkácsy-kiállításnál viszont az emberek ettől tartottak, hiszen egy tradicionális festőről beszélünk. Itt a múzeumon belül is viták folytak erről. Viszont így visszagondolva ez volt az első olyan Munkácsy-kiállítás, amiben a bulvárelemeket tudatosan használta egy közgyűjtemény.

– Mennyire kaptak pozitív visszacsatolást a közönség részéről erre a kommunikációra?
– A látogatószám mindent elmond. Egy felmérés szerint Munkácsy a legismertebb, legnépszerűbb magyar festő és az is lesz. Soha nem fogják őt megunni az emberek, csak az elmúlt években már nem volt meg az az óriási lendület, nem volt meg az a bizonyos bumm. Az pedig, hogy mi itt Szegeden közel ötvenezer látogatót fel tudunk mutatni, ez mindenképpen arról tanúskodik, hogy ezzel a fajta kommunikációval el tudtuk, el lehet érni az embereket.

– Ha most a fővárosi múzeumokról nem beszélünk, ez a látogatószám országosan hová pozicionálható?
– Szerénytelenség nélkül elmondhatjuk, hogy a vidéki Magyarország legerősebb múzeuma vagyunk, a budapesti múzeumokat és az egri vármúzeumot leszámítva nagyon sok tekintetben az élen állunk. Összességben elmondható, hogy a szegedi kiállítóhelyek – a Móra-múzeum, a Vár, a Fekete ház, a Kass Galéria és a Varga Mátyás kiállítóház – látogatottsága kilencvenezer körüli. Ez vállalható, jó szám, persze annak fenntartásával, hogy ezt lehet überelni, sőt kell is, hiszen egyre inkább építenünk kell arra, hogy a jegybevétel markáns módon megjelenjen nálunk. De országos összehasonlításban mindenképpen büszkének kell lennünk.

– A kiállítás szervezésének következő lépcsője a megvalósítás. Mi volt az, ami fizikailag a legnehezebb volt?
– Egyértelműen a Golgota installálása volt a legnehezebb feladat. Már tavasszal jártunk a kollégákkal Budapesten, hogy felmérjük a képet és a lehetőségeket. A Golgota 36 négyzetméteres festmény, így egy kicsit féltünk attól, hogy tudjuk megoldani. Önmagában ennek a festménynek az installálása hétszámjegyű összeg volt. Óriási pénzt, tervezést, odafigyelést igényelt. A múzeum technikai csapata és a külsős szakmai erők, akiket ebbe bevontunk, egyaránt profik, ezért tökéletesen meg tudtuk oldani a feladatot.
A másik pedig nagyon mélyen szakmai kérdés: a világítás. Egy kiállítás sorsát gyakran az dönti el, hogy jó-e a műtárgyak megvilágítása, pedig nagyon pici dolognak tűnik. Szerencsére a Munkácsy-tárlat esetében hosszú időnk volt a képek felrakása és a megnyitó között, de nagyon sok időbe telt a képek bevilágítása. Ez egy sziszifuszi munka, mert ha nem pont jó a szög, akkor nem biztos, hogy úgy hat a festmény, ahogy elvárnánk. Itt is a Golgota bevilágítása volt a legkomolyabb feladat, de úgy gondolom, hogy tökéletesen sikerült. Ennek a világításnak is köszönhető volt, hogy ez a nagyméretű alkotás azt a hatást keltette a látogatóban, mintha belesétálna a képbe, az események közepébe, mintha ott lenne Jézus kereszthalálánál. Ezt pedig – természetesen Munkácsy tehetsége mellett – a megvilágítással tudtuk elérni.


– Ön is aktív tárlatvezető volt. Mennyire változtak meg a tárlatvezetések alatt elmondottak a megnyitótól kezdve az utolsó napokig?
– Természetesen előre felkészülünk rá, hiszen ez egyfajta csapatmunka. Meghallgatjuk egymást, megbeszéljük az elhangzottakat, egymástól átveszünk ezt-azt. Közben is jönnek újabb sztorik. Olyan is volt például, hogy egy látogató mesélt el valamit, amit azután beépítettünk a tárlatvezetésbe. Így folyamatosan változó, átalakuló, megújuló volt a szöveg.
A tárlatvezetések óriási sikerélményt jelentettek nekünk. Még az elmúlt hetekben is, amikor adventre, karácsonyra készülnek az emberek, alkalmanként több mint százan voltak ezeken az eseményeken. A látogatók, amellett hogy megveszik a jegyet, igényelnek még plusz információt, amit mi meg tudtunk nekik adni az ingyenes tárlatvezetésekkel. Persze arra mindig figyelnünk kell, hogy ez ne váljon a mi részünkről rutinná. Az elmúlt hónapok kulcsfogalma a múzeumi kollégák szempontjából is a szenvedély volt- szenvedélyesen akartuk sikeressé tenni ezt a kiállítást.

– Ha a szenvedélyről beszélünk, Munkácsyval kapcsolatban van egy ember, aki szenvedélyes műgyűjtőként szorosan kapcsolódik a festőhöz, a képekhez. Pákh Imre milyen véleménnyel volt a kiállításról, hogyan volt megelégedve a szegedi Munkácsy-tárlattal?
– Nagyon jó a kapcsolatunk Pákh Imrével, többször személyesen is eljött Szegedre. Volt egy olyan kijelentése – ami ugyan nem a nyilvánosság előtt hangzott el, de bátran idézhetem –, melyben azt mondta, hogy amit itt látott Szegeden, ez a fajta siker visszaadta a hitét, hogy érdemes Munkácsy-kiállításokat rendezni. Ez számunkra rendkívül lelkesítő gondolat. A szegedi múzeum olyan típusú teljesítményt tudott felmutatni a kiállítás előkészítésben, az installálásban, a megvilágításban, a kommunikációban, a látogatottságban, egyáltalán a kiállítás-szervezésben, hogy ez a kultúraszerető, magyar származású milliárdos azt mondta, hogy visszaadtuk a hitét. Ez nekünk, múzeumi szakembereknek nagyon komoly visszajelzés és jó érzést ezt hallani.
Ebből is fakad, hogy nem szakad meg a kapcsolatunk Pákh Imrével és a Munkácsy Alapítvánnyal a kiállítás lebontása után sem. Egyelőre még nem szeretnék részleteket elárulni, de a Munkácsy-ügynek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nem szakad vége. A jövőben a szegedi múzeum egyfajta bázisát fogja majd jelenteni a Munkácsy-brandnek. Bár a kiállítás bezárt, és a képek nagy részét elviszik, Munkácsy mégis egy picit itt marad majd velünk.


– Tavaly, hasonló időszakban volt egy nagysikerű Csontváry-tárlat, amit – a múzeum imázsát tekintve – egy nem igazán sikeres év előzött meg igazgatóváltással, közéleti botrányokkal tarkítva. Most ismét egy sikeres kiállításon vagyunk túl, és ismét változásokkal teli év, és egy újabb váltás előtt áll a múzeum.
– A tavalyi Csontváry-kiállítás azért is jól jött, mert valóban voltak nagyon komoly nehézségeink, és ezeket a múzeum munkatársai – köztük jómagam is – igen nehezen élték, éltük meg. A megannyi gondot a Csontváry-tárlat zárójelbe tudta tenni. Ez pszichés szempontból volt jó nekünk, múzeumi dolgozóknak megmutatva azt, hogy igenis ki tudunk jönni a gödörből.
A Munkácsy-kiállítás idei sikere azért is kiemelkedő fontosságú, mert ez az esztendő a bizonytalanságról szólt.  Egy év alatt három fenntartónk volt: tavaly a megyei önkormányzat, idén a Megyei Intézményfenntartó Központ, januártól pedig Szeged város önkormányzata. Ezeket a fenntartóváltásokat sem könnyű megélni. Az elmúlt idők állandó beszédtémáját jelentette a múzeumok sorsa. A Munkácsy-kiállítás megmutatta, hogy igenis fontos a múzeum. Amikor egy kiállításra bejön ötvenezer ember, akkor annak az az üzenete: a múzeum a közösségek számára nagyon fontos bázist jelent. Olyan teljesítményt tudtunk letenni az asztalra, ami azt mutatja, hogy van erő ezen intézmények mögött.

– Bezárt a Munkácsy-kiállítás, idénre bezárt a múzeum is. Lehet-e tudni valamit a jövő évi tervekről?
– Nagyon sok tárgyalást folytatunk, és sajnos a napokban három kiállítás kapcsán is kudarcélmények értek bennünket. Két kiállítás esetében sokkal gyengébb az a kollekció, amit el lehetett volna Szegedre hozni, mint ahogy előzetesen gondoltuk. Ezt pedig így nem tudjuk vállalni. A vidéki Magyarország egyik legerősebb múzeumaként ide erős anyagokat kell hoznunk. A harmadik eset pedig részben pénzügyi okokkal, részben szervezési okokkal, részben emberi tragédiával is magyarázható. Azt gondolom ez a kiállítás létrejöhetett volna, sok embert vonzott volna a múzeumba, de lekerült a napirendről. Próbálkozunk, küzdünk tovább. Az is nagyon nehéz ügy, mázsás teher, hogy a Munkácsy után jövőre is nagyon komoly teljesítményt kell felmutatnunk.

– Tegnap este bezárt a Munkácsy-kiállítás, az összegzés alapján 49.709 látogató járt a tárlaton. Lehet és kell-e ezt überelni?
– Természetesen vannak grandiózus elképzeléseink… Valószínűleg 2013-ban nem lesz olyan kiállítás, ami a Munkácsy-kiállítás látogatószámát megdöntené. Az viszont alapot ad egy jövendőbeli nagykiállításnak, hogy a Munkácsy- és a Csontváry-kiállítás referenciát biztosított számunkra. Az eljövendő kiállítások megszervezésénél ez nagyon komoly erőt jelenthet. Bíznak bennünk, hiszen ezekkel a kiállításokkal letettünk valamit az asztalra.



2012. december 16., vasárnap

Mégsem lesz vége a világnak 2012-ben?

Az idei 2012-es világvége-történet nagyon hasonlít az utóbbi évtizedek forgatókönyveire: egy vélt vagy valós csillagászati felfedezés, közelítő kisbolygó, mérgező üstökös, az X-bolygó megjelenése, és még sorolhatnánk a végtelenségig. Pedig 2012-nek akadnak régészeti alapjai is, ezek egyike az úgynevezett mexikói „Monument 6”, melyet maja naptárként tartanak számon.
A szegedi Partiscum Csillagászati Egyesület összeállításának segítségével tekintsük át az „idei világvégét.”




A hatalmas kőtáblára egy ismeretlen eredetű romban bukkantak rá egy dél-mexikói útépítés munkálatai során. A terület nagy részét már leburkolták, a táblát pedig széthordták. A lelet érdekessége, hogy ami megmaradt belőle, az a 2012-es dátummal foglalkozik. A feliratok valamilyen 2012-ben bekövetkező eseményről regélnek, aminek köze van Bolon Yokte, a rejtélyes maja istenhez, akit egyaránt társítanak a háborúhoz és a teremtéshez.

Egy töredékből találtak ki mindent?

Azonban ahogy az a klasszikus kalandfilmekben lenni szokott, a szöveg vége az idő vasfogának köszönhetően olvashatatlanná vált, így a szakemberek leginkább csak találgatni tudnak. Guillermo Bernal, a mexikói Nemzeti Egyetem régésze például úgy véli, hogy az erodált betűkép azt mondja, hogy az isten leereszkedik az égből. Bernal több más dátumot is beazonosított a maja ásatásokon, sok jóval 2012 utánra mutat, az egyik körülbelül 4772-t említ.
A mai majáknak azonban kisebb gondjuk is nagyobb a 2012-es jövendöléseknél. „Ha elmennék egy maja közösségbe és megkérdezném az ott élőktől, hogy mi fog 2012-ben történni, halvány fogalmuk sem lenne róla” – mondta Jose Huchim régész. „Ha azt mondanám, hogy vége lesz a világnak, nem hinnék el. Mostanság ennél jóval valósabb problémák aggasztják a lakosságot.”

A 13-as szent maja szám

A virágkorukat i.sz. 250 és 900 között élő maják igen jártasak voltak a csillagászatban. Hosszú Számítás nevű naptárukban – ami i.e. 3114-től indul – nagyjából 394 éves időszakokat, úgynevezett baktunokat jelölnek. A 13 a maják szent száma, a 13. baktun pedig megközelítőleg 2012. december 21-én ér véget. És ezen van az egyik hangsúly: megközelítőleg!
„Ez a teremtés egy különleges évfordulója” – magyarázta David Stuart, a Texasi Egyetem maja epigráfiai szakértője. „A maják soha nem mondták, hogy a világ véget ér, soha nem regéltek semmi rosszról, csupán feljegyezték ezt az évfordulót.”
Bernal szerint a 2012-es apokalipszis egy nyugati, keresztény koncepció, amit ráaggattak a majákra, talán mert a nyugati mítoszok már mostanra teljesen „kimerültek”. Egyesek szerint a maják tudtak egy titkot, miszerint a Föld tengelye inog, s minden évben egy picit megváltozik ezáltal a csillagok együttállása. Ennek következtében 25 800 évente a Nap egy téli napforduló alkalmával egy vonalba kerül a galaxis közepével. Ez 2012. december 21-én következik be, amikor a Nap ugyanazon a ponton kel fel, ahol a galaxis fényes középpontja helyezkedik el. Sokakat ez a ritka együttállás már önmagában is megrémít. Ha tudják, hogy egyáltalán miről is van szó!
Egyrészt ez az együttállás nem pontosan 2012-re esik, másrészt pedig ezek az emberek csak valamilyen csillagászati eseményt igyekeznek társítani a 2012-es dátumhoz. Ráadásul a távoli csillagok, netán a galaxis középpontja semmilyen hatással sincs a Földre.
Sőt 25.800 évvel ezelőtt is volt világ, de nem volt világvége!

A világvége-hisztériák

Egyesek szerint a maja régészeti leletek azt bizonyítják, a maják tudatában voltak ennek az együttállásnak és nagy fontosságot tulajdonítottak neki. A ciklusok végeként, egy változásként, egyfajta megújulásként tekintettek rá. Persze a korábbi hasonló világvége hisztériákat is egészen jól átvészeltük, miért lenne ez másként 2012-ben?
Úgy látszik tehát, 2012. december 21-én vége lesz a világnak? Mindenki költekezzen, vásároljon olyat, amit még eddig nem tett, csinálja azt, ami eddig kimaradt az életéből, hiszen nem lesz már rá többé lehetősége. Kiváló alkalom ez a fogyasztói társadalom, a kereskedők zsebének tömködésére. Sőt közeleg a karácsony, ami ugyebár az utolsó lesz.
A maja prófécia hatása, mint egyetlen még fennmaradt „világvége-bástya” egyre erősödik. Nostradamus próféciái már a múlté, kimerültek a lehetséges variációk, elfelejtettük már az évezredváltással kapcsolatos Y2K-t, nyugaton múlóban a hitelválság, de ez az esemény, és a maják „tévedhetetlensége” nagyon meggyőzően képes hatni az emberekre.

A maja birodalom

Tehát mi is ez a maja naptár? A naptárt valóban egy számításokban fejlett civilizáció alkotta meg, mely i.sz. 250-900 között Mexikótól Guatemalán, Belize-en, El Salvadoron és Hondurason húzódott végig. Az akkori emberek már nagyon fejlett írásbeli készséggel rendelkeztek, és csodálatos városokat terveztek és építettek.
Valószínűleg mindenki által ismertek a lépcsős maja piramisok és más bonyolult épületek. A maják nagy hatással voltak az egész közép-amerikai kultúrára. Jelentős számban még ma is élnek, és tovább ápolják a régi hagyományokat. Kivéve persze a világvégét, amiről semmit nem tudnak!
A maják különféle naptárakat használtak, melyek többféle ciklusokban mutatták az időt. Míg a naptárak gyakorlati célokat – mint például szociális, mezőgazdasági, kereskedelmi és adminisztratív feladatokat – szolgáltak, volt egy nagyon erős vallásos elemük is. Minden napnak volt egy védőszentje, jelezve, hogy milyen spirituális jelentősége van. Ezzel ellentétben a modern Gergely-naptár elsődlegesen a közigazgatási, a társadalmi és a gazdasági dátumokat határozza meg.

A maja naptárak

A legtöbb maja naptár azonban igen rövid volt. A Tzolk’in naptár például 260 napos, a Haab megközelítette a mai 365 napból álló naptárunkat. A maják együtt használták ezt a két naptárt, és így létrehozták a Naptárgyűrűt, aminek egy ciklusa 52 Haab, ami körülbelül 52 év, illetve a hozzávetőleges egy emberöltőnyi időt ölel fel.
A Naptárgyűrűn voltak ciklusok is: a trecena-k – 13 napos – és a veintena-k – 20 napos – ciklusok. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer igen hasznos volt számukra, ha figyelembe vesszük az 52 év folyamán lévő összesen 18 980 napot. Emellett a majáknak is volt egyfajta „Vénusz-ciklusuk”, lévén lelkes és rendkívül pontos csillagászok is voltak. Sőt a Vénusz megjelenése és eltűnése mellett a többi, szabad szemmel is látható bolygót is „belekalkulálták” a naptárukba.
Azonban a Naptárgyűrű használata sohasem terjedt tovább az 52 éves ciklusnál, így máris problémát jelentett, ha ezt meghaladó születési, vagy épp jelentős vallási időszakot szerettek volna behatárolni?

A maja megoldás

A maják megtalálták a megoldást erre a problémára is. Egy egyszerű újítással kombinálták az 52 éves Naptárgyűrűt a 13-as és a 20-as számmal, és a ciklusok segítségével, némi asztrológiai mítoszt is kevertek bele, felhasználták a 365 napos évet – ekkor még nem vették figyelembe a szökőéveket – és máris megszületett egy hosszú időszak, egy új naptár, a Hosszú Számítás, ami 5126 évet ölelt fel, melynek az alapja a 20-as szám.

A Hosszú Számítás

A bázisévet természetesen a majáknál 0.0.0.0.0 jelöli. Itt minden nulla egészen 19-ig megy föl, s így szépen megegyezett a Naptárgyűrű 20-as ciklusával. Tehát, például az első nap jelölése a 0.0.0.0.1, a 19. napon lesz 0.0.0.0.19, a 20. napon pedig már 0.0.0.1.0. Ez egészen addig folytatódik, amíg elér a 0.0.1.0.0-ig, ami nagyjából egy évnek felel meg. A 0.1.0.0.0 húsz évet jelent, a 1.0.0.0.0 pedig négyszáz évnek felel meg. Ezért, ha választunk egy tetszőleges időpontot, például a 2.10.12.7.1, ez a maja naptár szerint 1012 év, 7 hónap és 1 nap. Ez mind nagyon érdekes, de mi köze mindennek a világvégéhez?
A maja naptáron alapuló világvége hisztériának az az alapja, hogy amikor ezek a számok elfogynak, és már nem lehet többé „19-re lapot húzni”, azaz mindegyik szám elérte a 19-et – kivéve az első számot, ami csak 13-as lehet a maja mítosz szerint – valami rossz fog történni, hiszen elfogytak a számok, vége a naptárnak.
A maja naptár tehát véget ér, amikor eléri 13.0.0.0.0 időpontot. Nos mikor történik meg ez? A Hosszú Számítás naptár 5126 évet ölel fel, és a kiindulópontot követően – ami i.e. 3114 – 2012. december 21-én éri el a végét.

A vég kezdete vagy a kezdet vége?

Ha valami véget ér, akkor mindig elkezdődik egy új, és bizony ez így van a naptárak esetében is, ami a legártatlanabb dolog a világon. Mit szólnának ahhoz, ha minden év december 31-én világvégét kiáltanánk, hiszen véget ért a naptárunk? A majáknál ez a naptárvég 5126 évet ölelt fel. Az persze nyilvánvalóan már nem akadémikus kérdés, hogy a maják civilizációjának még töredékében sem sikerült elérni naptáruk végső időpontját.
Persze a nyugati társadalom mindig is nyitott volt a világvége-hangulatra, így remekül kapóra jött ez a „vég” és annak „pontos” időpontja. Persze az, hogy a maják egyáltalán nem vették figyelembe a szökőéveket, már más lapra tartozik, szinte elhanyagolható semmiség ahhoz képest, hogy 2012-ben vége lesz a világnak.

Modern mítoszok és a filmek

Az archeológusok persze más síkon gondolkodnak, mint a filmkészítők. A misztikus 13-as szám bűvöletében készült például az Indiana Jones és a kristálykoponya című film is, ahol a főhős 13 kristály koponya segítségével menti meg az emberiséget a végzettől. A filmbéli mítosz azt mondja, hogy ha a 13 koponyát nem hozzák össze a megfelelő időben, a Föld kibillen a tengelyéből és vége a világnak. Ez a legjobb példa arra, amikor a vallási, régészeti és tudományos tényeket egy nagy katyvasszá keverve kijelentik: itt a világvége, készüljön mindenki!

Népszerű világvége-megoldások

Persze a maja naptáron kívül tartja még magát néhány modernkori mítosz. A legnépszerűbbek mindig a világűrből érkeznek: az X-bolygó, ami a Földnek ütközve eltörli az életet, hatalmas meteoritok bombázzák a felszínt – természetesen gondosan szétrobbantva a Fehér Házat –, fekete lyukak közelítenek a Naprendszerhez, gyilkos napkitörés, gammasugárzások, hirtelen és hihetetlenül gyors jégkorszakok, a mágneses pólus percek alatti eltűnése vagy megfordulása okoz végzetes gondot az emberiségnek. Mind-mind remek filmforgatókönyv alap, melyeket kisebb-nagyobb kasszasikerrel vetítettek a világ számos országában. Persze azért a végén mindig van egy főhős, aki megment ezt-azt, akár az egész Földet is.


A kiszámítható vég

Olyan sok fikció született már a világvégére, hogy éppen kapóra jött a maja naptár 13.0.0.0.0 időpontja, ami egy igazán kiszámítható, konkrét dátumra mutat. Persze semmi sem szól – sem tudományos, sem pedig régészeti – amellett, hogy a naptár helyes folytatása éppen az lenne, hogy visszaáll minden szám 0-ra, vagy épp folytatódik, míg az első szám nem éri el a 20-at, vagyis a 20.0.0.0.0-t. És ez mikor lesz? Nagyjából i.sz. 8000-ben, plusz-mínusz a maják által figyelembe nem vett szökőnapokat nem számítva.
Szóval 2012. december 21-én, vagy valamikor 8000-ben lesz vége a világnak? Esetleg előkerülnek újabb „szenzációs” kőtáblák Mexikóban, újabb dátumokkal és a maják jósképességeivel teli?





Fakarusztól a Mercedes Connectóig – A Tisza Volán

„A busznak mindig mennie kell!” 

A Tisza Volán Zrt. Szeged egyik legjelentősebb vállalata, meghatározója a Dél-Alföld közlekedésének. A városi tömegközlekedés mellett helyközi és távolsági járataival a környék és az ország számtalan településére juthatunk el, de akár távoli országokba is utazhatunk a szegedi buszokkal. A vállalat múltjáról, jelenéről és jövőbeni terveiről Szeri Istvánnal, a társaság vezérigazgatójával beszélgettünk.





– Hogyan és mikor indult el az autóbusz-közlekedés Szegeden és környékén?
– A vállalat ötven-, illetve hatvanéves évfordulójára mi is sokat kutattuk az előzményeket. A legkorábbi dátum, amivel buszközlekedés címén találkoztunk, 1933 volt, amikor magánkezdeményezésre elindult a Szeged környéki tanyák irányába néhány járat. Ez az akkori kor színvonalának megfelelő, kis befogadóképességű Opel csőrös busz volt, de később közlekedtek magyar gyártású buszok is.
A háború előtt még nem lehet igazán komoly buszközlekedésről beszélni. Az 1948-ban létrejött MATEOSZ, a Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetségének tagjai a háború után itt maradt teherautókból, csapatszállítókból készítettek személyszállításra is alkalmas járműveket, melyekkel elsősorban a munkásokat szállították a környékről a szegedi gyárakba. Ezeket a bódés teherautókat hívta később is a népnyelv Fakarusznak. 1953. december elején a főleg teherfuvarozással foglalkozó 82. számú Autóközlekedési Vállalatba beleolvadt a MÁVAUT szegedi kirendeltsége, és az akkori leltár szerint hét darab autóbusszal, három darab bódés és négy darab ponyvás Csepel teherautóval érkezett a vállalathoz. A komolyabb autóbuszok azonban csak az ötvenes években jelentek meg a forgalomban, és a buszközlekedés kiteljesedése egészen az 1960-as évek közepéig tartott.

– Ezt követően a helyközi és távolsági közlekedésben is jelentős szerepe lett a buszközlekedésnek.
– A Szeged környéki tanyák irányába indított buszjáratok Mórahalom, Ásotthalom felé olyan új, kényelmes közlekedési alternatívát nyújtottak, amit az akkoriban még közlekedő kisvasút nem tudott megadni. A buszok ugyanis bementek a faluközpontokba, és a keskeny nyomtávú vasút 1-2 órás menetidejéhez képest jóval gyorsabban tudták a munkásokat, diákokat és a piacozókat a városba behozni. Makó és Hódmezővásárhely irányából ekkor még a vasúti közlekedés dominált, de a 60-as évek végére, amikor jelentősen megnövekedett Szegeden a munkaerőigény, itt is hatványozottan megjelent a buszközlekedés.
Az ötvenes évek végére pedig már a távolságinak nevezett járatok is elindultak, de ennek természetesen nem voltak meg a maihoz hasonló hálózati elemei. Bizonyos desztinációkat találtak ki, így amikor kiderült, hogy a szegediek sokat utaznak Parádfürdőre vagy a Mátrába, még csak heti egy alkalommal mentek a buszok. Az igazi fejlődés elindulása a hetvenes évek második felére tehető, amikor újabb és újabb célállomások felé indultak a járatok.
Az 1990-es rendszerváltás után teljesedett ki igazán a hálózat, amikor még nem volt jelentős a magángépjármű-állomány, viszont az emberek mobilitási igénye megváltozott. A buszfejlesztések jóval olcsóbbak voltak a vasúttal szemben, volt hazai autóbuszgyártás, olcsón hozzá lehetett jutni a járművekhez is. Ennek az eredménye az, hogy a Tisza Volán távolsági hálózata lett az országban a második legnagyobb, és csak a budapesti Volánbusz Zrt. előzi meg.

– A városi közlekedésben milyen arányban vesz részt a Tisza Volán?
– A szegedi belterületi közlekedés ma közel 10 millió kilométert tesz ki éves szinten, amiből 6,3 millió az autóbusz-közlekedésé, a többi pedig a villamosé és a trolibuszé. Ez változott az elektromos közlekedés javára a kettes villamos idei elindulásával, hiszen ezzel arányában a buszközlekedés csökkent. Amikor a Tisza Volán 2007-ben megpályázta a szegedi városi közlekedés autóbuszos feladatellátását, számunkra már ismerős volt, hogy az elektromos tömegközlekedés fejlesztése milyen irányban fog megtörténni. A megkötött szerződés pedig már eleve tartalmazta, hogy éves szinten mintegy tíz százalékkal lehessen csökkenteni a buszközlekedés mértékét, de a nyolcéves koncesszió alatt 25 százaléknál többel nem. Ahogyan kész vannak a pályák, megérkeznek a járművek – mind a villamosok, mind pedig a trolibuszok –, úgy csökkentik a megrendelést az autóbusz-közlekedésben.

– Milyen hatása van ennek a társaság árbevételére?
– Apróbb változások már történtek, így hatással volt a vállalatra például a 19-es troli beindítása, de ezek még nem voltak jelentősek. Az első nagyobb csökkenésre a 2-es villamos elindulásával számoltunk, ami azt jelenti, hogy az árbevételünk nagyjából 130-140 millió forinttal fog csökkent. Teljes mértékben megszűnt a 83-as és a 2-es busz, igaz, lett egy új 72-es járat, ami Újszeged és a Mars tér között jár, valamint a 20-as meg lett hosszabbítva a Vadkerti térig. Így azért egy minimális hozzá is lett téve a jelenlegi hálózathoz, de az új 2-es villamosvonal jelenti mégis a legnagyobb változást. Ha a végére ér az elektromos tömegközlekedés fejlesztése és minden új trolibusz megérkezik Szegedre, akkor éves szinten nagyjából 5,5-6 millió kilométer az autóbusz-közlekedésé, a többi pedig az elektromos közlekedésé lesz. 

Gázbuszok városa 

– A Tisza Volán eszközállománya országos szinten is kiemelkedően fiatal és környezetbarát. Erre tudatosan készültek?– A gázbusz-fejlesztést 1998-ban kezdtük el, amikor a Rába megalkotta a gázmotorját, és beépítette azokat az Ikarus 200-asokba. Ekkor kerestek egy tesztüzem lehetőséget, ahol valós körülmények között is ki lehet próbálni a járműveket. Az országban nem volt sehol ilyen lehetőség, és szerencsésen alakult a helyzet is, amikor az akkori Dégáz vállalta, hogy felépít egy ehhez szükséges CNG kutat, ami persze számára is hasznos volt, mivel folyamatosan alakította át az üzemi kisteherautó-állományát földgázüzeműre. Így mindenkinek jól jött, hogy Szegedre kerülnek a gázbuszok.
Ekkor a Tisza Volán egy K+F együttműködésben bevállalta a kísérleti üzemet. A tapasztalatok igen kedvezőek voltak, ezért úgy döntöttünk, hogy a fejlesztéseket ebbe az irányba visszük tovább. Ehhez hozzájárultak a jóindulatú zöld gondolatok is, hogy a belvárosba ne füstölögjenek tovább a rosszabb emissziójú buszok, viszont a villamosközlekedés se fejleszthető a végtelenségig, és nem gazdaságos az úgynevezett ráhordó szerep sem a megrendelő önkormányzatnak. Akkoriban még Euro 2-es normákat írtak elő, és ahhoz képest ezek a gázmotorok fantasztikusak voltak, tizedannyi károsanyag-kibocsátással rendelkeztek, mint a hagyományos dízelüzemű autóbuszok. Úgy is reklámoztuk akkor, hogy a fehér inget odatettük a kipufogócsőhöz, és megmutattuk, hogy nem maradt rajta korom.
Először Ikarus-Rába autóbuszok jöttek, majd a két gyár és a motorfejlesztés, valamint a gyártás megszűnésével, a 2000-es évek második felében Mercedes Citaro buszokat vásároltunk. Azonban ekkor kicsit megtorpantunk, aminek elsődleges oka az volt, hogy a gáznak nagyon felment a világpiaci ára, ugyanakkor a gázolajé lement. A másik, nagyon kedvezőtlen feltétel szerint az üzemanyagként felhasznált gázt jövedéki adóval terhelték meg, amit más uniós tagországokba viszont már akkor sem vetettek ki. Mi nagyon sokat küzdöttünk azért, hogy ez ne így legyen, de csak 2010 elejétől szűnt meg a gázra rakott teher. Most pedig, hogy a gázolaj ára az egekben van, sokkal kedvezőben tudjuk a gázbuszainkat üzemeltetni.
Miután a fejlesztésekkel nem állhattunk meg, ekkor vettünk 25 darab Mercedes Connectót. A gázbuszfejlesztések felé nem tudtunk menni, hiszen már nem volt kiírt pályázati pénz az ilyen fejlesztésekre. Így hagyományos járművekre írtunk ki a közbeszerzési pályázatot, igaz ezeket már Euro 4-es kategóriában kértük. Amikor 2006-ban újra megnyertük a Szeged városára kiírt közszolgáltatási pályázatot, már előírtak rengeteg fejlesztést, többek között a járművek korára vonatkozóan is. Így az átlagéletkornak 2009 végére 10 év alatt kellett lennie, de a teljes ellátási szakaszban sem haladhatja meg a 12 évet. Jelenleg 110 busszal látjuk el a város tömegközlekedését, amiből 41 a gázüzemű, négy gázbusz pedig helyközi viszonylatban dolgozik Algyő és Sándorfalva felé.

– Mennyit élnek az autóbuszok?
– Elég nagy a szórás, hiszen van olyan buszunk, ami 20 éves is elmúlt, mégis nagyon jó állapotban van. Ezek a sikeres Ikarus 200-as konstrukcióból kerülnek ki, amiket elsősorban helyközi, távolsági és különjáratokhoz használtunk. Ezeket tartottuk érdemesnek arra, hogy egy második felújítás után, mivel nagyon jók voltak a paraméterei, még tovább üzemeltessük.
A buszokat általában nyolc-tízéves korukban újítjuk fel, majd még újabb hat évig mennek, így maximum 14-16 éves korban nyugdíjazzuk őket. Részben alváz- és teljes karosszériafelújítást végzünk, a belső teret is megújítjuk, és a motor is cserén vagy generáljavításon esik át. Ezután szinte úgy néznek ki a buszok, mintha újak lennének, egy laikus meg se tudná mondani, hogy bizony már nyolc-tízévesek is elmúltak. Most vizsgáljuk a négy-öt éve beszerzett tiszta rozsdamentes karosszériákat, amelyek korrózió szempontjából biztosan többet is kibírnak majd. Ám ezek az anyagok ridegebbek, jobban törnek, mint a hagyományos szénacél elemek, ezért jóval többet kell foglalkoznunk a megfigyelésükkel.
Ha kitelt az idejük, szétbontatjuk vagy „lábon” eladjuk a járműveket. Igazi régi, muzeális autóbuszokat mi nem őrzünk meg, bár az egyik gépkocsivezetőnkkel együtt egy régi Ikarus 55-öst, a Farost felújítottunk már. Majdnem minden buszos közlekedési társaság bevállalt egy-egy ilyen felújítást, így van az Ikarus 66-ostól a 311-esig és a 630-asig szinte minden fajta az országban, amiket a hagyományosan Tökölön rendezett Buszfesztiválon együtt is láthat a közönség.


 

Mit hoz a jövő?


– Hogyan képzelik el a társaság és a buszforgalom fejlődését?
– 2014-be jár le Szeged várossal kötött koncessziós jellegű szerződésünk. Úgy gondolom, hogy Szeged esetében először 2013-ban fogjuk megfogalmazni azt a stratégiát, ami már tartalmazza a fejlesztéseinket, és igazodik a majdani újbóli kiírás feltételeihez is. A helyközi és távolsági viszonylatokban kicsit hosszabb ez az idő, mivel 2016-ig élnek a szerződéseink. Az Európai Uniónak van egy totális piacnyitási szabályozása, amit Magyarországnak is végre kell hajtania. Tulajdonképpen valamilyen szinten a piac most is nyitott, csak jelenleg az erre a célra alakított társaságok végzik túlnyomó részben ilyen tevékenységet. Ezek a szerződések 2016-ig a mostani szolgáltatóknak kedveznek.
Az elkövetkezendő időszakban a távolsági közlekedés járműflottáját kell fejlesztenünk, mivel ezt eddig nem tettük meg olyan mértékben, mint a szegedi helyi közlekedés esetében. A buszaink elöregedtek, a műszaki képességeik is csökkentek, ezért terveink szerint 2012-ben 10-15 darab, kifejezetten távolsági autóbuszt szeretnénk vásárolni. Ha az árakat nézzük, egy ilyen jármű nettó 60-65 millióba, míg egy helyközi 40-45 millióba, egy városi szóló 40 millióba, a csuklós pedig 60 millióba kerül.

– Hogyan látja most a Tisza Volán helyzetét?
– Mindenképpen nehéz év következik, de 2011 sem volt könnyű ennek az ágazatnak. Különösen nagy nehézségeket okoznak az iszonyatosan magas üzemanyagárak, amit igazából nem lehet kordában tartani. Nem vagyok pesszimista típusú ember, de sajnos azt kell látni, hogy az iráni válság miatt az olaj világpiaci ára nem fog csökkenni. Egyes elemzők 150 dolláros hordónkénti árat jósolnak, ami szörnyű hatást váltana ki. Európának ráadásul kicsi a gázolaj-finomítói kapacitása, aminek megint csak árfelhajtó szerepe van, és a forint-dollár árfolyam is jelentős mértékben befolyásolja a beszerzési árainkat.
Mi nagyjából 8 millió liter gázolajat használunk el egy évben, és ehhez adódik még hozzá 1,3 millió köbméter gáz is. Bár a társaság jóval kedvezményesebb áron vásárolja az üzemanyagot, mint a lakosság, de az emelkedő árak a tavalyi bázishoz képest mégis több százmilliós többletkiadást jelentenek.
Viszont a másik oldalról nézve ez egy közszolgáltatás, ezért ha esik, ha fúj, nekünk menni kell, hiszen nélkülünk nem tudnak az emberek munkába járni, a gyerekek nem tudnak eljutni az iskolába, vidékről nem lehetne bejutni a városba. Egyre jobban az látszik, ha tovább drágul az üzemanyag, és az egyéni motorizációról mind többen mondanak le, akkor még inkább rendelkezésre kell állnia a közszolgáltatást végző autóbusz-közlekedésnek. A körzetesített orvosi rendelők, iskolák, járási közigazgatási központok szinte egyetlen megközelítési lehetősége az autóbusz maradt. Ebben a helyzetben a költségeink ugyan megnövekednek, de titkon azt is reméljük, hogy éppen amiatt, hogy sokan leteszik az autót, utasszám-növekedés is várható.
Úgy gondolom, egyelőre stabil lábakon állunk, bár nagyon erős a kitettségünk. Függünk az üzemanyagáraktól, függünk a munkahelyek számától, azok helyétől, az iskoláktól. Azonban ha a hálózatban nem történik meg egy nagy változás, akkor az elvárásokat tudjuk teljesíteni, még azon az áron is, hogy egy kicsit jobban eladósodik a vállalat. Hiszen azt semmiképpen nem tehetjük meg, hogy nincs pénzünk üzemanyagra, és nem megyünk.

– Helyi viszonylatban mekkora foglalkoztatónak számít a Tisza Volán, és milyennek látja a dolgozói elégedettséget?
– A társaság 1300 főt foglalkoztat, közülük közel 800 a gépkocsivezető. Jelentős a szerelői állományunk is, hiszen szinte mindent magunk javítunk. Az állományt persze nálunk sem kerülhette el a válság, itt is vannak devizahitelesek, az áremelkedések mindenkit érintenek. Arra viszont büszkék vagyunk, hogy a dolgozóink jövedelmének a reálértékét éveken keresztül meg tudtuk őrizni, ami reményeink szerint az idei évben is sikerülni fog. Sajnos béroldalról erőteljesen nem tudtuk növelni a reáljövedelmeket, a cafetéria rendszeren belül tudtunk valamennyi pluszt nyújtani. Ez a lehetőség adómentessége mostanra már beszűkült, de a vállalatnál megvannak azok a választható béren kívüli juttatások, megmaradnak a kedvezmények, amit a dolgozók igénybe tudnak majd venni.
Talán ennek is köszönhető, hogy nagyon kicsi a fluktuáció, és ha valaki nem csinál nagyon nagy hibát, nyugdíjas koráig itt tud maradni. Nálunk a dolgozók 90 százaléka törzsgárda, azaz öt éve vagy régebb óta itt dolgozik, a derékhad viszont 25 éve itt van. Ezen belül bizonyos dinasztikus foglalkoztatás is zajlik. Vannak olyan családok, amiből még itt dolgozik a nagypapa, még sofőr a fia, de már a gyerek itt van a tanműhelyben tanulóként. Nyilván ez nekünk is fontos, mivel ez a társaság és a szakma iránti erős kötődést fokozza. Ezért is nagyon kevesen ugranak be olyan csábításoknak, hogy máshol többet ajánlanak. Ilyen volt például az autópályaépítés, amikor mindent beígértek, és néhányan el is mentek, de azután visszajöttek. Viszont a másik oldalról nézve nem olyan könnyű ide bejutni, nagyon komolyak a feltételeink, csak érettségivel veszünk fel például gépkocsivezetőt.
Ennek a szemléletnek is köszönhető, hogy autóbusz-vezető szinten helyközi járatokat tekintve az átlagéletkor viszonylag alacsony, 40 év feletti, a szegedi helyi közlekedésben pedig még alacsonyabb, nem haladja meg a 35 évet. A vállalatot egészében vizsgálva pedig 40-45 év körüli az átlagéletkor, így eléggé egészséges az aránya a fiatalok és az idősebbek között. Amiben egy kicsit talán hátrányt szenvedtünk az utóbbi időszakban, hogy viszonylag kevesebb fiatal diplomást tudtunk felvenni. Nem azért, mert nem jelentkeztek, hiszen az én asztalomon szinte minden nap van tíz álláspályázat, de ezt az állományt a takarékosság miatt nem nagyon tudtuk növelni. Ez azonban a vállalat jövője szempontjából veszélyes út. Épp nemrégiben értékeltük át az utánpótlási tervünket, és azt láttuk, hogy a fiatal diplomások felvételét fel kell gyorsítsuk, mert nagyon rossz lesz a korfa, nagyon sokan egyszerre fognak nyugdíjba menni. A mérnöki, közgazdász tudás pedig egy ilyen ágazatban nagyon fontos.
Forrás: Tisza Volán, fortepan.hu, http://busport-online.hu, http://iho.hu, Wikipédia




Vadak a hóban – tél a Szegedi Vadasparkban

Télen sem áll meg az élet a Szegedi Vadasparkban, hiszen ilyenkor fokozottabb gondoskodást kívánnak meg az állatok. A hideg és a hó új feladatok elé állítja az állatgondozókat, a trópusi fajokra való fűtés a gázszámlában jelentkezik, de nagyon fontos az állatok ivóvízellátása és a változatos élelem is.




„Számos faj azonban most is a kifutókban látható, hiszen évek óta törekszünk arra, hogy egész évben látogathatóak legyünk” – mondta el Veprik Róbert, a Szegedi Vadaspark igazgatója. „Úgy válogatjuk össze az állatokat, úgy alakítjuk ki a kifutókat, a téli telelőházakat, hogy az érdeklődőknek minden évszakban tudjunk újdonságokkal, látnivalókkal szolgálni” – tette hozzá.

Élelmezés és hótakarítás

A tél azonban minden szépsége mellett új feladatokkal is ellátja a vadaspark munkatársait. Az egyes kifutók tetején található hálókat – melyek a repülő vagy épp famászó állatokat benntartja – a hó nyomására kell felkészíteniük, illetve a rárakódott extra mennyiségű súlytól kell időnként ezeket megszabadítani. Szerencsére a mostani télen esett hó eddig nem okozott ilyen problémát.
„A szabadban lévő állatokat a szokásos tápanyagnorma mellett vitamindúsabb élelmezésben részesítjük, mivel télen nem tudják a kifutókban található magvakat, leveleket, ágakat pótlásként felhasználni, így jól jön nekik a plusz energia is. A téli élelmezés a külföldi állatkertekkel egyeztetve zajlik, hiszen szükségünk van a tapasztalatukra. Minden segítséget szívesen fogadunk tőlük, de természetesen mi is a rendelkezésükre bocsájtjuk a Szegeden használt technikákat” – árulta el az igazgató.

Télálló állatok

A zord időjárás ellenére a kétpúpú teve mondható a „legtélállóbbnak”, hiszen természetes élőhelyén, Mongóliában ettől jóval hidegebb viszonyokat is kibír. A kenguruk inkább a meleg égövhöz szoktak, azonban Szegeden sokféle fajuk közül a Bennett-kenguru található meg, amely szintén jól viseli a téli zimankót, de kifutójukban lehetőségük van egy kis házikóban elhúzódni, ha úgy tartja kedvük.
Kifejezetten ekkor érzi elemében magát például a Távol-Kelet zord vadonjához szokott szibériai tigris, az amuri daru, vagy éppen az észak hiénájaként is ismert rozsomák, és a hópárducnak sem jelent megpróbáltatást ez az időjárás. Viszont a meleg és hideg időszakok gyors változása nemcsak a mi kedélyünkre van hatással: az állatok sokszor hasonlóképpen reagálnak az ilyen, talán a globális felmelegedés következményeként egyre gyakoribbá váló megterhelésre.



dr. Hegyi Péter: Szeged lesz a hasnyálmirigy-kutatás európai központja

A klinikum és a kutatás összekapcsolása

Hegyi Péter, a Szegedi Tudományegyetem 40 éves kutatóorvosa, az MTA doktora által vezetett munkacsoport kiemelkedő újdonságokat fedezett fel a hasnyálmirigy működésével, illetve betegségeivel kapcsolatban. A kutató-orvosi pályáról és a jelentős tudományos eredményről beszélgettünk Hegyi Péterrel.




– Milyen indíttatásai voltak, hogyan került az orvosi pályára?
 – Szerettem a tudományt, édesanyám radiológus, édesapám történelem tanár, így érdekelt a jog, az orvostudomány és mindig is a kihívások, az új dolgok megtalálása vonzott. De a szoros értelemben vett tudománnyal negyedéves hallgatóként kezdtem el foglalkozni.

– Hogyan kapcsolódott be a kutatómunkába?
– A szegedi hasnyámirigy-kutatásnak nagyon komoly előzményei vannak. A hetvenes években Varró Vince és Pap Ákos professzorok indították el ezt a programot, amit Takács Tamás professzor folytatott. Én az ő, és Hajnal Ferenc professzor tanítványaként 1993-ban kerültem ide, mint negyedéves orvostanhallgató. Ezután már nem is próbálkoztam máshol, mondhatjuk úgy, itt ragadtam. 1996-ig nyolc diákköri előadásomból hétszer díjat is kaptam, sőt három alkalommal képviseltem a Szegedi Egyetemet az OTDK-n is. Takács professzor vezetésével előadásaimmal több hazai és nemzetközi konferenciára is eljutottam, ahol rengeteget tudtam tanulni.

– A posztdoktori és általános orvosi időszaka hogyan segíti a kutatómunkát?
 – Az SZTE I. sz. Belgyógyászati Klinikáján sajátíthattam el igazán az orvostudomány alapjait. Megismerkedtem a klinikai gondolkodásmóddal, a belgyógyászat és a gasztroenterológia alapismereteivel. Annak ellenére, hogy ez az időszak a tudományos munkásságom legkevésbé produktív időszaka volt, a klinikai tapasztalat ma is meghatározója a gondolkodásmódomnak. A tudományos sikerek alapjának tartom a klinikai és experimentális ismeretek összekapcsolását, amihez ez az időszak orvosi tevékenysége nélkülözhetetlen volt.

– Több pályázatot is elnyerve dolgozhatott neves külföldi intézetekben.
– Ezek a pályázatok nagymértékben hozzájárultak a kutatómunkám elindításához. 1999-ben az angliai Wellcome Trust pályázatát elnyerve két évig a Newcastle Egyetem Élettani Intézetében, majd 2001 nyarán San Diegoban, a Kalifornia Egyetemen végezhetem kutatói munkát. Ebben az időszakban döntöttem el, hogy a korábban megszerzett klinikai tapasztalatokat és a sejtélettani ismereteket összekapcsolva a tudománynak szentelem a pályafutásomat. Ennek a sikerességét bizonyítja, hogy 2002-ben elnyertem a Wellcome Trust IRDA pályázatát, ami komoly anyagi forrást biztosított a szegedi laboratórium felszereléséhez és beindításához.

– Mi tekinthető a jelenlegi eredményeik igazi újdonságának?
– A hasnyálmirigy külső elválasztású mirigyének fő feladata az emésztőenzimek, illetve bikarbonát-ionok elválasztása. Sejtjeinek felépítése szőlőfürthöz hasonlít, ahol a szőlőszemekben az emésztőenzimek termelése, míg a szárban, a vezetéksejtekben, a bikarbonátban gazdag folyadék kiválasztása történik. A szár vége a patkóbélbe csatlakozik, ahol a táplálék emésztése történik. Korábban úgy gondolták, a hasnyálmirigy vezetéksejtek által termelt bikarbonát fő élettani szerepe a gyomorból a patkóbélbe lecsorgó sav semlegesítése.
Úgy gondoltuk, hogy a bikarbonátnak nemcsak a hasnyálmirigyen kívül, de a szerven belül is fontos élettani szerepe van és elsőként igazoltuk, hogy a vezetéksejtek bikarbonát-elválasztásának már a szerven belül is fontos, savat semlegesítő hatása van. Ez a folyamat azért lényeges, mivel a savas közeg kiválthatja az emésztőenzimek hasnyálmirigyen belüli aktivációját, ami hasnyálmirigy-gyulladást okoz.

– Ezek szerint a betegség akár már a szerven belül is kialakulhat.
– Felismertük a „tripszin kiváltotta ördögi kör” jelenségét is. A hasnyálmirigy idült gyulladása során folyamatos, szerven belüli enzimaktiváció, illetve a folyadék- és a bikarbonát-elválasztás károsodása figyelhető meg. Ezeket a mechanizmusokat eddig külön, egymástól függetlenül vizsgálták. A kutatócsoporttal kimutattuk, hogy ezek a folyamatok nemcsak egymással összekapcsolva, hanem a krónikus gyulladás során sajnos egymást erősítve zajlanak.
Az emésztőenzimek hasnyálmirigyen belüli aktivációja gátolja a bikarbonát kiválasztását, ami a termelt folyadék savasodását idézi elő. A savasodás tovább fokozza az enzimek aktivációját, ezáltal egy „ördögi kör” alakul ki, ami fenntartja a gyulladást. Ha le lehetne állítani a körfolyamatot, akkor a ma még nem gyógyítható krónikus hasnyálmirigy-gyulladás is hatékonyan kezelhetővé válna. Nekünk nem csak a puzzle szélét sikerült kiraknunk, hanem egy nagyon jelentős „fehér területet” tudtunk feltárni. Ezek az eredmények talán alapvetően fogják átírni az élettani és kórélettani ismereteinket.

– A klinikán évtizedek óta folyó kutatások és a csoportja által elért eredmények alapján a hasnyálmirigy-kutatás jelentős központja lesz Szeged.
– Az évtizedes munka mintegy gyümölcseként 2012-től öt esztendőn át a Szegedi Tudományegyetemre kerül a több mint ezer tagot magában foglaló Európai Hasnyálmirgy Társaság központja, ami jellemzően eddig Nyugat-Európában volt, és tíz évig Németország adott neki otthont. A nemzetközi szervezetben meglátták azt, hogy Szegeden nem hirtelen, a semmiből nőtt ki ez a kutatómunka. Az elmúlt negyven évben az itteni csoport nagyon komolyan letette a névjegyét a hasnyálmirigy-kutatás terén. Ezt folyamatosan elismerték, így már négyszer voltunk elnökségi tagok, jómagam egy évig az elnöki posztot is betölthettem. Ráadásul itt Szegeden megvan a múlt, megvan a dinamikus kutatás, megvan a bizalom velünk szemben. Az új kutatási eredményeink méginkább megerősítették ezt a döntést, és azt, hogy a központ vezetőjének és a szervezet titkárának egyhangú szavazással engem választottak meg.

A fizikusok ajándékkoncertje: Karácsonyi Kísérletek az SZTE-n

Idén ismét sor kerül az SZTE nagy sikerű Karácsonyi Kísérletek – kísérletes „ajándék koncert” kicsiknek és nagyoknak! programjára.




2006 óta rendezi meg az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Csongrád Megyei Csoport és az SZTE Fizikus Tanszékcsoport a nagy népszerűségnek örvendő Karácsonyi Kísérleteket, melyre kis és nagy diákokat egyaránt vártak. Az idei téma: Színek és hangok ... – látványos fizikai és biológiai kísérletek.
Az előadás 2012. december 18. (kedd), 16.30-tól az SZTE Budó Ágoston előadótermében (Dóm tér 9., I. emelet) tekinthető meg.

Kedvcsinálóként nézzék meg a korábbi előadást