A szegedi hajózás néprajza

A vízi közlekedést és szállítást, valamint a hajóépítést kitüntetett hely illeti meg a Szeged város történetétől és néprajzáról az utóbbi száz esztendő folyamán napvilágot látott írások között. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a település mindennapjaihoz ezer és ezer szállal fűződő vízi foglalkozások nemcsak a szűkebb értelemben vett szaktudomány, hanem az irodalmárok érdeklődését is viszonylag korán felkeltették.

Tömörkény István a Vizenjárók és kétkezi munkások című kötetében jó néhány írás próbálja megeleveníteni a művészi látásmódon keresztül a hajózáshoz és a tutajozáshoz szorosan kapcsolódó élethelyzeteket, amelyek szervesen részét képezhették a szegedi hétköznapoknak. A Megy a hajó lefelé, A Szent Mihály a jégben, a Bábocskay szelet hever, a Gugorázás vagy pedig a Föl is hajózunk, le is hajózunk című rövid elbeszélések szinte kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy szerzőjük meglehetősen jól ismerte a hajóstársadalom mindennapjait.
Feltétlenül meg kell emlékeznünk a napjainkra méltatlanul elfelejtett Kovács Jánosról, aki a Szegedi emlékek (1895), illetve a Szeged és népe (1901) című munkáiban aprólékosan igyekezett bemutatni a helyi hajózás történeti fejlődését. Írásai értékét különösen kiemeli az a tény, hogy kortárs szemlélőként a jelen, vagyis a századforduló állapotait is megpróbálta rögzíteni.
A sorból természetesen nem hagyható ki Bálint Sándor sem, aki a város népéletét megörökítő szintézis második kötetében a Közlekedés című fejezetben foglalta össze a szegedi hajózásra vonatkozó legfontosabb ismereteket a korábbi kutatási eredmények tükrében.

A Nagyárvíz után

Az 1879-es árvíz ugyan visszavetette a tiszai hajózást, ám a város újjáépítése egy rövid ideig még új lehetőségeket rejtett önmagában. Az 1880-as évek elejére azonban már jelentős mértékben megfogyatkozott a vízi szállításból élők és ezzel együtt a járművek száma is, mivel legyőzhetetlen versenyt teremtettek a nagy hajóstársaságok, amelyek szinte teljesen tönkretették a magánvállalkozókat. Különösen sérelmes és súlyos csapást jelentett az, hogy elestek a kincstári sószállításoktól közvetve pedig azon áruktól is, amelyeket visszaútban vittek.
A hanyatlás jeleit jól mutatja egy 1880-ban készített összeírás, amely a 25 bőgős és kisebb hajó mellett mindössze 11 luntrát vett számba. Az 1890/91-es esztendő némi fellendülést mutat ugyan, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az említett időszak alatt 31 új, többnyire nagyobb méretű hajót hoztak forgalomban. Az 1900-as évek elejére a hajózás fokozatos hanyatlásával a super-mesterség is szinte teljesen megszűnt a szegedi Tisza-parton. Az okok között természetesen a technikai fejlődést kell első helyen említeni, ami azt jelentette, hogy a lóval vonatott fahajók szükségszerűen alulmaradtak a gőz meghajtású járművekkel és a vasuszályokkal szemben, hiszen velük olcsóbb, gyorsabb és könnyebb volt az áruszállítás. A malomipar fejlődésével a termények egy részét már helyben dolgozták fel, a fennmaradó mennyiséget pedig vasúton vitték tovább.

A hajótulajdonosok

1912-ben már csak két hajótulajdonos maradt Szegeden, a Szegedi Partfürdő RT. és Tóth Ferenc egy-egy járművel, amelyek hordképessége 80 tonnára rúgott. 1918 tavaszán a névtelen krónikás a következőképpen búcsúztatta a helyi lapban a szegedi hajóséletet: „Ma mindössze egy-két luntra lebeg a vízen, az is homokot hord; a part tövében még az Ökrös-ivadék javít meg egy-egy luntrát, vagy dereglyét, s állítja helyre a tápéi rév kompjait.”
A forrást a kezünkbe véve feltűnik, hogy egyes rovatokat az összeírást végzők nem töltöttek ki következetesen, azaz a hajókra vonatkozó adatok némelyikét nem tartották fontosnak rögzíteni. A járművek méretét, illetve leírását csak elvétve, néhány alkalommal jegyezték fel, a tulajdonost, lakóhelyét, a hajó nevét és hordképességét viszont szinte mindig igyekeztek feltüntetni. A hajósgazdákat áttekintve azt tapasztaljuk, hogy az 1840-es években a tiszai szállítást monopolizáló családok a század 90-es éveire jórészt eltűntek a hajózásból. A 19. század közepén a szegedi hajópark túlnyomó többsége néhány meghatározó família (Zsótér, Kopasz, Ábrahám, Vainer, Terhes, Zombori, Ökrös) kezében összpontosult, de közülük is talán a Zsótérok és a Kopaszok emelkedtek ki. Zsótér János a hídkinyitási naplók adatai szerint évente (1843–1847) átlag 55 hajóval fuvarozott, öt év során viszont 88 jármű található a neve mellett.
A másik kiemelkedő helybeli família, a Kopasz család vezető hajósa Kopasz József volt, aki egyes számítások szerint évente 22 hajót üzemeltetett. E vállalkozói réteg szerepe Szeged kereskedelmében meghatározónak számított, részesedésük a forgalomból jelentősnek mondható. Leszármazottaik részben megmaradtak az eredeti vagy a hajózáshoz valamiféleképpen közvetett vagy közvetlen módon kapcsolódó foglalkozásban. A fiatalabb generáció más tagjai azonban a társadalmi-gazdasági emelkedés ettől eltérő útját választották: többen közhivatalnoki, értelmiségi pályára kerülve valósították meg a polgárosodás egyfajta helyi modelljét.

Hajósdinasztiák az adókönyvekben

Az 1893. évi adófizetői névjegyzékben gyakran felbukkannak az egykori hajósdinasztiák ivadékai, akik már felhagytak a vízi élettel. Az első 300 adózó között háztulajdonosként, földbirtokosként, sertéshizlalóként vagy éppenséggel biztosítási ügynökként megtaláljuk a Kopasz, az Ábrahám, a Zsótér és a Wainer leszármazottakat is. A 19. század végén az egykor meghatározó szerepet játszó családok közül csak néhány, a Kopasz és az Ökrös bukkan fel, neveik mellett is rendszerint csak egy-egy jármű szerepel, ami arra utal, hogy az ekkor már hanyatlóban lévő fahajózásban immár mások vették át a kezdeményezést.
A tulajdonosok listáját szemlézve feltűnik nyomban, hogy a legtöbb hajóval ebben az időszakban Tóth Ferenc örökösei (10), Boros István (10), Tombácz Mihály (8), Boros István (7), Privinczki János (6), Bertha Mihály (4), Gedó Márton (4) és Ecsedi Ferenc (4) rendelkezett. Az előzőekben már említett 1893. évi adófizetői névjegyzékben a felsorolt személyek közül Boros István fakereskedő, ház- és hajótulajdonos 317 forint 46 krajcárral 74., (ifj.) Tóth Ferenc 142 forinttal pedig a 268. helyet foglalta el a rangsorban. Bartha Mihály ugyan nem bukkan fel, de a névjegyzékben ház- és hajótulajdonosként szerepel. Elképzelhető, hogy azonos lehet azzal a Bertha Mihállyal, aki négy járművet birtokolt.
Név szerint említést érdemel még Tánczos Péter is, aki 202 forint 46 krajcárral a 163. a listán, ám az összeírás szerint csak egyetlen egy hajóval rendelkezett. A tulajdonosok között akadtak olyanok is, akik közösen, rendszerint ketten birtokoltak egy-egy hajót. Jó példa erre Boros Mihály és Csúri Sándor vagy Sándor Ferenc és Csikós Antal esete. Érdekes, hogy az összeírásban a magánszemélyek mellett néhány alkalommal cégek is feltűnnek, amelyek kereskedelmi céllal vagy éppenséggel saját termékeik, alapanyagaik szállítására használhatták a járműveket. Név szerint talán a Back Bernát és fiait, vagy a Dunaföldvári Kendergyár Rt.-t érdemes megemlíteni.

A hajótulajdonosok zömét szegedi lakosként vették számba, ám rajtuk kívül felbukkannak csongrádi vállalkozók (Fodor Pál, Mészáros Henrik, Gila Elek, Herke Ferenc, Eszes Mátyás, Fodor Sándor, Mészáros Rókus, Fodor Lajos), egy mindszenti (Máriási János) és egy kiskundorozsmai (ifj. Eszes Mátyás), valamint egy törökkanizsai és egy dunaföldvári illetőségű cég is. Elvétve ugyan, de néhány alkalommal a szegedieknél az összeírók a pontos lakcímet is feltüntették, ami néhány tanulság levonására azért lehetőséget nyújt.
A lakóhelyre vonatkozó rublikát áttekintve a Tisza Lajos körút, a Maros utca, a Szabadkai sugárút, a Krisztina utca vagy csak a Felsőváros megjelöléssel találkozhatunk. A felsorolt néhány adat a szegedi hajótulajdonosok lakóhely szerinti megoszlásáról messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, ami már csak azért is sajnálatos, mivel így sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudjuk Bálint Sándor azon megállapítását, mely szerint a tiszai szállításban résztvevő családok a Felsővároson éltek-e zömében a 19. század végén és a 20. század elején.

Hajók a Tiszán

A hajók méretei esetén hasonló problémával kell szembenéznünk, hiszen a pontos paraméterekre vonatkozó rovatokat sem töltötték ki következetesen. Ami talán némi összevetésre adhat alapot az a járművek hosszúságára vonatkozó számsor elemzése. A 18 járműből 10, 30 és 40 méter közötti hosszúsággal rendelkezett. Ennél nagyobb mérettel öt esetben kell számolnunk, három alkalommal fordul elő 12.10, 16.73 és 26.43 méter. Utóbbi három jármű más típusú és más célra használt hajó volt, ez magyarázza a méretbeli különbséget is. A mindszenti illetőségű Máriás Lajos tulajdonát képező alkalmatosság dereglye, Bitó Jánosé halászbárka, a csongrádi Fodor Lajosé pedig homokszállításra használt födetlen hajó volt.
A hajók leírását tartalmazó rovat mintegy 47 alkalommal közöl információt a járművek fontosabb jellemvonásait illetően. Az összeírók 7 fedetlen és 22 fedett típust vettek számba. Egyetlen egy esetben tartották fontosnak megjegyezni azt, hogy a jármű bőgős volt. Időnként a hajók építéséhez felhasznált faanyagok fajtájáról is eligazítással szolgálnak a rovatban közölt adatok. Tizenkét jármű esetén bukkan fel a tölgyfa jelző, ami arra utal, hogy ezek a hajóépítésre leginkább alkalmas faféleségből készültek. Négy alkalommal a jármű oldalát tölgy-, fenekét pedig fenyőfából ácsolták össze. Egy olyan hajóval is találkozhatunk, amelyik tölgyből készített oldallal és kőris fenékkel rendelkezett.

Hajótípusok

A hajóépítők a szerkezeti jegyek alapján elől tőkés és hátul tőkés, elől tőkés és hátul csapott, illetve elől csapott és hátul csapott típusokat különböztettek meg egymástól. Más szempont figyelembe vételével beszélhetünk tetejes, valamint tetejetlen hajókról. Utóbbi típus további alcsoportokra osztható aszerint, hogy a guliba vagy csárda a jármű közepén vagy hátulján helyezkedett-e el.
Kovács János a következő szavakkal jellemezte a sajátos hajótípust, ami nevét az egyik szerkezeti eleméről kapta: „A hajómeder építésnél azonban mindenek előtt fölállítják a már jó előre kiformált, szépen kifaragott hajó-orrt, <orrtőkét> - vagy mint a hegedű, illetőleg a nagy bőgő fogantyújához hasonló díszéről itt nevezik – bőgőt. Ez a hajó-orr adja meg tulajdonkép a hajónak szép formáját, könnyed, elegáns járását, ebben éri el a hajóépítő supertudomány a legmagasabb pontját.”
A hajóépítéshez használt alapanyagot a történeti Magyarország erdőségei, az alsó Duna vidék, a Száva és a Dráva köz tölgyerdői szolgáltatták legnagyobbrészt. A szegedi superok a Tiszán, a Körösökön és a Maroson leúsztatott tölgyfán kívül Törökországból is vásároltak építőanyagot. A 19. században a keményfából összeállított járművek mellett megjelentek a tót- illetve vörösfenyőből készített hajótestek is.

Hajókeresztelés

Úgy tűnik, hogy a nevek pontos rögzítését a számbavételt végzők is fontosnak tartották, hiszen igyekeztek egy kivételtől eltekintve minden esetben feltüntetni azokat. Ennek magyarázata talán az lehet, hogy a név fontos megkülönböztető szerepet tölthetett be, a hajókat elsősorban elnevezésük alapján lehetett meghatározni. A nevek mögött megbúvó motivációk sajnos ma már nem deríthetőek ki, ám valamiféle rendszerszerűség felsejlik a névadási gyakorlatban. Tömörkény István egyik írásában talán éppen a szenttisztelet és a hajózás közötti szoros kapcsolatra kívánt rávilágítani, amikor a következő sorokat vetette papírra:
„Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról.”
Az összeírás 127 alkalommal közli a hajók neveit, amelyek áttekintése révén bizonyos típusok elkülönítésére, valamint névadási divatok meghatározására nyílik lehetőségünk. A szegedi lakosok által birtokolt hajókkal kezdve a sort azt láthatjuk, hogy a 109 elnevezés közül a keresztnevek fordulnak elő legnagyobb számban (64). Érdemes talán fel is sorolnunk névadásban előforduló neveket, amelyek között a becenevek aránya nem éri el a 10 %-ot:
Ferenc (7), Anna (6), Piroska (5), Juliánna (4), Erzsébet (3), Etelka (3), Lajos (3), Sándor (3), Árpád (2), József (2), Veronka (2), Julcsa (2), Izabella (2), Mariska (2), Pál (2), Bertalan (1), Károly (1), Izlás (1), Rozál (1), Teréz (1), Szilveszter (1), Béla (1), Antal (1), László (1), Gergely (1), Márton (1), Mihály (1), Ágnes (1), Irma (1), Bettina (1), Viktória (1)
Az azonos elnevezések többszöri felbukkanása kapcsán azonban felmerülhet bennünk a gyanú, hogy nem ugyanarról a hajóról lehet-e szó, ami tulajdonosváltáson mehetett keresztül, de eredeti nevét megőrizte. Az esetek döntő többségében ezt e lehetőséget kizárhatjuk, mivel ugyanabban az esztendőben más és más hajósgazda mellett bukkannak fel az azonos névvel illetett járművek, amelyek különböző tulajdonságokkal rendelkeztek, így tehát kizárhatjuk az esetleges egyezéseket. Bizonyos szempontból ide sorolhatnánk a szentek neveit is, de éppen vallási, kultusztörténeti vonatkozásuk miatt talán szerencsésebb külön csoportba sorolnunk őket.

Védőszentek

A 13 alkalommal felbukkanó védőszentekkel kapcsolatos elnevezések szám szerinti megoszlása a következőképpen fest: Szent József (4), Szent István (3), Szent Mihály (2), Szent Pál (2), Szent János (2). Külön csoportot alkotnak a történelmi személyiségek és a mitológiai alakok, mint például Árpád (2), Kinizsi (2), Kossuth (1), Baross (1), valamint Páris (2) és Herkules (3). Kossuth esetén talán a nemzeti érzület játszhatott szerepet, Kinizsi és Herkules kapcsán pedig valamiféleképpen a hajó és a figurák emberi ereje közötti párhuzam lehetett a névválasztás alapja.
A földrajzi nevek alkotta típusba a Maros (3) és a Tisza (3) mellett az Europa (1), valamint a Magyarország (1) sorolható. A két folyó talán azért szolgálhatott a névadás alapjául, mivel a hajózás számára mindkettő fontos közlekedési útvonalként szolgált.
Kisebb számban ugyan, de állatnevekkel is találkozhatunk a Farkas (1), a Rigó (1) és a Fecske (1) képében. Amíg a fogalmak alkotta csoportba a Reménység (3), a Békesség (1) és az egyetértés (1) tartozik, addig az utolsó, közös jellemzővel nem illethető kategóriát három név, a Vihar (3), a Futár (2) és a Kincsem (1) alkotja.
A 10 darab csongrádi illetőségű személy által birtokolt hajó esetén is hasonló tendencia, azaz a keresztnevek dominanciája figyelhető meg: Etel (1), Fülöp (1), Sándor (1), Rókus (1), Pál (1), Toni (1). A földrajzi nevek közé a Csongrád (1), a történelmi alakok csoportjába pedig a Baross (1), az egyéb kategóriába pedig az Erős (2) sorolható be. A törökkanizsai tulajdonosok által birtokolt hajók elnevezései között az Erzsébet (1), a Maros (1), a Terezia (1) és a Szent Mihály (1) bukkan fel. A mindszenti lakos járművét Fecskének, a kiskundorozsmaiét Haladásnak, a dunaföldvári cégét pedig Bácskának hívták.

A névadási gyakorlathoz nyújthat némi adalékot az általam tanulmányozott jegyzőkönyv egyik bejegyzése, amely arról számol be, hogy Dénes Zsigmond budapesti lakos 1880-ban készült hajója más elnevezéssel rendelkezett akkor, amikor még saját birtokában volt. 1896-ban Boros Ferenc szegedi lakos tulajdonaként vették számba a hajót, amit az Irma névre keresztelhetett el új „gazdája”. A régi elnevezése feltehetőleg „Teréz” lehetett, bár elég nehéz kibetűzni a nehezen olvasható kézírás miatt. Ebben az esetben a tulajdonosváltás tehát névváltással járt együtt, de az sem zárható ki teljes egészében, hogy voltak olyanok is, akik ragaszkodtak a régi elnevezéshez.
Összegzésként elmondható, hogy az 1892 és 1912 közötti időszak viszonyait rögzítő jegyzőkönyv a szegedi fahajózás hanyatló, leáldozóban lévő szakaszáról szolgáltat alapvető információkat. Ezt látszik alátámasztani a járművek számának drasztikus csökkenése, valamint az is, hogy a 19. század közepén a hajózást uraló néhány család leszármazottai ekkor már máshol próbálták meg tőkéjüket kamatoztatni.

Az előző részben: A szegedi fahajózás
A következő részben: A deszki hajóvontatók

Felhasznált irodalom:
Bálint Sándor művei
Gráfik Imre
1993 Szegedi vállalkozók a népi hajózásban a 19. század közepén. In: Békési Imre - Jankovics József - Kósa László - Nyerges Judit (szerk.): Régi és új peregrináció Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon III. 1724-1733. Budapest-Szeged.
Juhász Antal
1962 A tiszai tutajozás és a szegedi super-mesterség. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1960-1962. 117-
Kovács János
1895 Szegedi emlékek. (Helytörténeti és néprajzi vázlatok.) 1895
1901 Szeged és Népe. Szeged ethnographiája. Szeged
Tömörkény István
1902 Vízenjárók és kétkézi munkások. Szeged

A disznótartás szegedi hagyományai

A disznó a kisparaszti, kispolgári háztartásoknak egyik legfontosabb jószága. A disznótartás szegedi múltjáról szóló régebbi adataink igen szórványosak. Az 1522. évi tizedjegyzék Disznóverő „herélő”, „miskároló” családneve mintha a házi, családi nevelésre utalna, ahol nem a tenyésztésen, hanem a hizlaláson, közvetlen családi ellátáson van a hangsúly. Bálint Sándor, a „legszögedibb szögedi” írásának segítségével megelevenedik Szeged összes „disznósága”, melyben számtalan régi kifejezéssel, népi humorral, szólásokkal, eljárásokkal találkozhatunk.

A ló-, marha-, juhtartásra már a középkorból aránylag bőségesen vannak adataink, a disznóról azonban hallgatnak a források. Ez természetesen csak annyit jelent, hogy nem volt nagyobb gazdasági jelentősége.

A török kor és a vallási hiedelmek

A törökök vallási tilalomból tartózkodtak a disznóhús, zsír fogyasztásától, ami nyilván nem kedvezett a ráják, szegedi magyarok disznótartásának sem. Így a tápai defterekből kitűnik, hogy 1550-ben 345 volt az összeírt disznók száma. 1585-ben 242, 1670-ben pedig csak 214-re csökkent.
Alighanem a Biblia világnézete, az ószövetségi zsidóknak a disznótól való megtartóztatása, a gonosz lelkeknek Jézustól a disznócsürhébe igézése magyarázza, hogy a boszorkányműveletekben éppen a disznóval kapcsolatosak a mi szemünkben a leggusztustalanabb hiedelmek. Így azok a szépségek, amelyeket a boszorkányok mutogattak, később disznóürülékké változtak: 1728. Minden szépséget mutattak; mihelyest elment az ember, mindjárt juhszarrá változott. Szó esik egy rontás elhárításáról is. 1731. Ludas Molnárné meglátván említett fatens megrontatott leányát, mondotta, hogy boszorkányok által rontatott meg. Azután circiter kétszer, sit venia, sörtétes ganéjával megfüstölte... és valamit segített rajta.

Kálmány Lajos szőregi följegyzése szerint, ha bűbájosokról beszélgetünk, hogy ne ártsanak, utoljára ezt kell mondani: tű fülibe, tüzes vasnyárs a seggibe. Disznószar a zablája, kutyaszar az orrára. Szent János van ma. Erre a mondásra idősebb tápaiak is emlékeznek.
Jellemzőnek, névmágiás hátterűnek érezzük azt is, hogy a disznó szót egyik sajátos testi vonásával sertés, sörtés, régi szegedi iratokban sörtélyes, sörtétes névvel illetve, mindig melléje teszik, hogy sít venia, azaz engedelemmel legyen mondva.
1737. Időközben a pallásra menvén, az fatens megvizsgálni sit venia az megölt sörtélyeseinek aprólékjait, sok híját találta s tapasztalta Dugonics András tollára is könnyen rászalad a sörtvélyös szó. Napjainkban már tréfásan, de így igazítják ki, aki a szót kiejti: nem disznó az, hanem összömadta? A disznóra, egyéb jószágra öregek szerint nem szabad mondani, hogy a fene ögye mög, mert aztán a húsával a fenét is megeszi az ember. A hajdani szorongó képzetekre utal az is, hogy pörzsölés után a disznó homlokára nagykéssel keresztet vágnak, más jószágnak azonban nem. Utólagos, tréfás magyarázat szerint, hogy a zsidók ne egyenek belőle.
Nem tudjuk pontosan, mi lehetett a boszorkánypörökben zsírkantár néven emlegetett bűvös szerszám: 1728. A zsírkantár és írás a szekrényben vagyon. A disznóval kapcsolatos hiedelemvilágnak ehhez az archaikus rétegéhez tartoznak még a neveléséhez, gondozásához fűződő mágikus regulák is.

A szegedi disznótartás kezdetei – Rókus, a Kukoricaváros

A szegedi disznótartás, iparszerű hizlalás modernebb néprajza a 18. században a kukorica, majd később, de már kevéssé jelentősen a krumpli meghonosodásával, egyben Rókus városrész kialakulásával függ össze. Rókusnak egészen az árvízig párhuzamosan Kukoricaváros tréfás neve is előfordul, sőt térképen is föltüntetik, ami már virágzó kukoricatermesztésre utal. Hajdani makkoltatásról egyelőre nincs adatunk. Bizonyos, de adatszerűen egyelőre nem is tudjuk igazolni, hogy Szegeden is, mint az ország egyéb helyein, eleinte ingyenes földek kiosztásával buzdították a szegényebb néprétegeket a kukorica fokozottabb termesztésére. Ez a szegénységgel, nyomorúsággal küszködő hajdani rókusiakra nagyon is ráfért. Ezért illették őket azután a többi helybeliek a kukoricapolgár, lelkipásztorukat a kukoricapap, a rókusi fiatalságot pedig a kukoricagyerök tréfás megtiszteltetéssel.
A kukoricatermesztés a disznóhizlalásnak, mint a szintén elsősorban rókusi cincársághoz, azaz birkavágó mesterséghez hasonló szabad népi iparágnak, a disznóvágó szakmának kibontakozásához, különleges disznóhizlaló aklok építéséhez vezetett. Voltak aklok Szatymazon is. Mellettük emelkedett oltalmazó célzattal az Ábrahámköröszt, amelyet a disznóvágó Ábrahám-család állított.

Megváltozott viszonyok, gyarapodó lakosság

A társadalmi és gazdasági viszonyok kedvezőek, mert a szegedi élet ekkoriban, a múlt század folyamán átalakulóban van. A városnak nem önellátó, piacról élő lakossága folyton növekszik. A földmívelés mind általánosabbá válásával, a kubikosság jelentőségének emelkedésével, a városi napszámos és munkás rétegek gyarapodásával a legfontosabb táplálékok sorába emelkedik a szalonna, amely a megfeszített, állandó munkában biztosítja, megőrzi az emberi test erejét. A kinyer, szalonna együttes emlegetése, összeforrottsága szinte közmondássá válik. Vegyük ehhez még hozzá, hogy népünk zsírozója évszázadokon át a marha-, de főleg a birkafaggyú, illetőleg böjtös időszakban a növényolaj volt. A 19. század folyamán a disznózsír egyszerre kiszorítja őket, esetlegessé teszi a használatukat.

Disznóhajtás Szerbiából, Havasalföldről

A rókusi disznóvágók, nagyvágók, röviden vágók, hizlalók, tréfásan szúrók, sakterok a folyton növekvő szükségletek kielégítésére a disznónak olykor messzibb vidékeken, így Ószerbiában való felvásárlásával, saját, a budapesti országút mentén a városon kívül elterülő aklaikban való felhízlalásával, majd pedig levágásával foglalkoztak.
Az 1840-es években – írja Cserzy Mihály öregek visszaemlékezése után – 6-800 darabból álló disznófalkákat hajtottak Szerbiából, Havasalföldről.

„Kövér jószágok. Úgy kellett őket két-három hónapig poroszkáltatni, míg a rengeteg utat meg bírták tenni. Kocsin haladva, alig, hogy elhagyott az ember egy csapatot, két-három óra múlva, vagy néha félnapi járóföldre ott érte a másik falkát, amint biztatgatták a hajcsárok. Rengeteg fölkerült akkortájban az úgynevezett siska-disznókból. Hegyes szőrű, vad jószágok ezek, olyan sörtéjűek, mint a nagyobbfajta zsákvarrótű. 150-160 kilós állapotában még lábon lehetett hajtani. Olyan ijedős, ha megretten valamitől, szétszalad, akár a nyúl. Hát bizony, ilyen hajtásoknál rendszerint le is maradt 10-15 jószág. Nem hullott el, el sem adta a kanásza, hanem a kukoricásba, miegyébbe beletévedt, aztán az ördög tudta megtalálni. Ottmaradt. Ott hagyták a nagy csontos szerviánok, és ballagtak a többi után.”

A szegedi vágók

Megváltoztak a körülmények a vasúti közlekedés kibontakozásával. A szegedi vágók: Szemmari, Répás, Kovács Sándor, Ábrahám Géza, Lippai-Nagy Antal és még egy-két más, most már vasúton szállították húsvét táján, különösen a Hódmezővásárhely környékén, Békésben, Csanádban összevásárolt 6-7 hónapos süldőket rókusi aklaikba. Főleg – mint mondogatták – vészön átmönt, azaz olyan jószágot kerestek, amely már valamilyen sertésbetegségből kilábalt. Majd 8-9 hónapos hizlalás után Bécsbe, kisebb mértékben Budapestre szállították őket. Egy akolban 30-40 süldő volt. Gondozójukat kanász néven emlegették. Egy-egy nagyvágónak olykor 1500 hízója is nevelkedett az aklaiban. Abban az időben inkább a mangalicafajtát keresték, a sonkadisznó szakmai néven emlegetett angol húsdisznókat még nem kedvelték. Említsük még itt meg, hogy a vágók nyelvén kétharmados disznó fölszedve nagyjából 2/3 rész szalonnát, zsírt, 1/3 rész húsneműt nyomott. A feles disznónál fele-fele volt az arány. A bűrös disznónak húsneműje volt jelentősebb. A disznó átlagos, szinte szabványos súlya 220-240 kg volt. Ez az élősúly. Ebből 23 kg volt az élet, életpercent. Ennek levonásával kapták meg a nettó, tiszta súlyt.

Miskárolás, herélés

A vásárolt disznókat mindjárt az elején kiherélték, kimiskárolták. Híres miskárolójuk volt a nagy vágóknak a felsővárosi Böröcz András. Igen jól keresett, délután már mindig a kocsmában ült. Mellette volt a fogó, pribék néven emlegetett segítőtárs, a szintén felsővárosi Török Mihály, akiről még szó esik. Akadt olyan disznó is, amelyik hasas volt. Amikor megfialt, a kismalacokat gyorsan elajándékozták a rokonoknak, jóismerősöknek, a kocát pedig kimiskárolták. Tenyésztéssel nem foglalkoztak.
A hízókat állandóan mustrálták. Amelyik nem evett, az időközi mázsálásoknál nem ütötte meg az elvárt súlyt, azt azonnal levágták. Húsát a Valéria, (ma Bartók Béla) téri húspiacon, sátor alatt elmérték.
A táplálék árpadara, ősz felé kukoricadara volt. Az ötetés reggel és késő délután történt. Az ünneplősen öltözött vágó ilyenkor saját fogatán, esetleg fogadott fiákeron kiment az aklaiba megnézni, ellenőrizni, hogy a kanász lelkiismeretesen ajnározza, eteti-e a jószágot. Maga is odaszórt nekik egy kis kukoricát. Nyilván a disznóvágók világából vált közismert szegedi szólássá: a gazda szöme hízlali a malacot. Ezzel azt akarják mondani, hogy a gazdának a maga személyében is törődnie kell jószágával, mert a béres az eleségből könnyen elvehet magának.

A nagyvágás

Azokat a disznókat, amelyeket elevenen szállítottak a monarchia fővárosaiba, határidőre hizlalták. Nagyobb részüket azonban késő ősszel, a hideg idők beálltával rendszeresen itthon kezdték ölni. Egy nap 40-50 került sorra. Ez volt a nagyvágás ideje. Először odahaza, a vágó házánál folyt a munka, majd a század elején épült modern alsóvárosi vágóhídon. A böllérek leginkább kőmívesek voltak, akik abban az időben télen nem dolgoztak, keresetük nem volt. Akadtak közöttük azonban szegényebb fiatal hentesek is.
A kicsontozott húst a szalámigyárak vették meg itt helyben. A hatalmas oldalszalonnákat gondosan lesózták, pincében egymás tetejére rakták, olykor megforgatták. Tavasszal uradalmak, vállalatok vásárolták meg kommenciós munkásaik számára. Keresték kubikosok is. Az esetleg kimaradt, el nem adott avasszalonnából később szappant főztek.

Voltak bélbontó asszonyok is, akik a belet föltisztították. A vágónak alig volt szüksége rá, csak a lekapart zsiradékra. A javát eladták, a hitványát feldarabolva, besózva, hordóba gyűjtötték össze. Szappanfőző vette meg. Az árát a vágó mindig átengedte ajándékul az asszonyoknak. Természetesen vész idején az elhullott disznókat szintén szappannak főzték ki. A sok hús a színét vörösessé tette. Az ilyen szappant nem nagyon kedvelték. Az asszonyok dolga volt a zsírsütés is. A zsírt 200 kg űrtartalmú fahordókba szűrték bele. Így kerültek a kereskedelembe.
Egy egész disznódzsiger, vagyis belsőség a század elején 40 krajcárért kelt a piacon. Voltak szegény asszonyok, akik árusításukra vállalkoztak. Igen olcsón lehetett fejlábat is náluk vásárolni, amelyet disznóállás néven is emlegettek. Mondják, hogy sokszor annyi volt belőle, hogy az időjárás elől nem tudták védett helyre rakni. Kint a szabadban hevert, akárhányszor a hó is belepte, amíg gazdája nem akadt. Tanyai, farsang idején ült lakodalmakra zsákszámmal vásárolták kocsonyának. Ott ugyanis másnap ez volt a reggeli.
Nagyvágás idején készült előzetes megállapodás, szerződés alapján a szalámigyárak számára való szalámihús. Ez volt az élőjószág szállítása és a szalonna mellett a vágók legértékesebb bevétele.

Szent Antal, a vágók védőszentje

Remete Szent Antal

A vágók társadalmi öntudatára jellemző, hogy – bár mesterségük sokáig szabadiparnak számított, tehát céhbe nem tömörültek – más szakmák példájára mégis választottak patrónust maguknak Szent Antal személyében. Ünnepén (júl. 13.) évről-évre más városrész templomában szolgáltattak misét, majd áldomásra, vendégségre gyülekeztek össze valamelyik külvárosi népkörben.
A patrónus személye azonban elgondolkodtató. A franciskánus Páduai Szent Antalnak a legnépszerűbb szentek egyikének, semmi kapcsolata nincs a disznóval, disznótenyésztéssel. Annál inkább van Remete Szent Antalnak (jan. 17.). Ismeretes, hogy tiszteletét az antonita rend is szolgálta, amelynek a középkorban hazánkban is több kolostora, kórháza volt. A rend tagjainak a Szent Antal tüze néven emlegetett orbánc elleni küzdelemben sokat köszönhet Európa mezőgazdasága és közegészségügye, állatvédelme.

Páduai Szent Antal

A névazonosságnál fogva a Remetével kapcsolatos középkori hiedelemvilágot később a Páduai örökölte. Sokáig azt hitték, hogy a Remetével ismertetőjelük, attribútumként ábrázolt disznó azokat a hírhedt kísértéseket jelképezi, amelyek Flaubert regényét, Hieronymus Bosch fantasztikus képeit is ihlették. Az újabb kutatások azonban megállapították, hogy egyes faluk hálából egy-egy disznót (németül Antoni-Schwein, Töne-Schwein) ajánlottak föl évente az antonitáknak. Ezeket külön nevelték, nyakukon megkülönböztetésül csengő is szólt. Az ilyen disznónak szabad volt mindenütt legelni. Mindebből világosan bontakozott ki Remete Szent Antal disznóoltalmazó patronátusa, amely a középkori Szegeden sem lehetett ismeretlen. Kultuszának legjellegzetesebb megnyilatkozásait a barokk időkben a névegyezés alapján azonban Páduai Szent Antal örökölte, akinek tiszteletét az alsóvárosi franciskánusok érthető okokból mindenképpen előmozdították, így válik egyenessé az út a szegedi disznóvágóknak még a középkor szakrális televényében gyökerező Szent Antal-tiszteletéhez, áldomásához.

Az első világháború után – a szalámi

A vágók találkozóhelye, szinte börzéje a Klauzál téri Európa-kávéház (ma eDF Démász épülete) volt. Itt tárgyaltak a kupecokkal, ügynökökkel, szalámigyárak megbízottjaival. Dúsgazdag emberek voltak, az akkori nagyurak kártyaszenvedélye átragadt rájuk is.

A disznóvágók rendje az első világháború után nem tudott új életre kapni. Megváltoztak az idők. A város, továbbá a szalámigyárak szükségleteit tanyaiak kezdik ellátni.
Szegednek a paprika mellett másik világraszóló élelmezési különlegessége a szalámi. A szó világosan utal hazájára, Olaszországra, jelesül Lombardiára. Innen a régebben hallható olaszkóbász neve is, a magyar szó azonban nem tudott gyökeret verni, állandósulni. A szalámival a múlt század derekán Lombardiában, Veronában katonáskodó szegedi legények ismerkedtek meg először. Rókusi disznóvágók gyermekei is voltak közöttük, akik megszabadulva, hazaérkezve, próbálták idegen földön szerzett tapasztalataikat gyümölcsöztetni. Kétségtelen, hogy az első szalámigyártó kisüzemek a Kukoricavárosban, azaz Rókuson keletkeztek. A húsárak akkori hanyatlása ösztönözte a rókusi disznóvágókat, hogy a tartósabb, sokáig elálló szalámival kísérletezzenek. Úgy mesélik, hogy mindent a legjobb tudásuk szerint iparkodtak elvégezni. Megdöbbenve vették azonban nemsokára észre, hogy a szalámibőr teljesen megpenészedett. Keservesen gondoltak rá, hogy hiába küzdöttek, dolgoztak. Mikor azonban szappant akartak volna főzni és egyik szalámirudat kettévágták, akkor jöttek rá, hogy a penész hozzátartozik a tartósításhoz. A csatát tehát megnyerték.

A szalámigyárak

Kisüzemi kezdemények után alapította az első szegedi szalámigyárat Torossy János pesti kereskedő: 1852-ben már 300 mázsa szalámit vetett áruba, amelyből Bécsbe is jutott. A gyár azonban csak néhány évig működött. Végre 1862-ben Kiss Márton rókusi disznóvágó és szappanfőző egy pesti céggel karöltve, a gyártást ismét föllendítette és állandósította. Saját üzeme volt még ebben az időben Lippay-Nagy István, Vass János disznóvágóknak, Sztojkovics Sándor szegedi fűszerkereskedőnek is. Ez utóbbinak egyébként matranistaboltja, azaz finom csemegekereskedése volt a vár közelében.

 Egy szegedi újsághír már 1864-ben arról számol be, hogy a rókusi disznóvágók olasz szakmunkásokat is szerződtettek, és fokhagymás, illetőleg majoránnás szalámi gyártásával is foglalkoznak. Ezek azonban mégsem váltak népszerűvé. Kedveltté vált a paprikás szalámi, amelyet a gyár a disznónak kuláré néven emlegetett vékonybelébe töltött.
A 19. század utolsó évtizedeiben Szegeden már több kapitalista nagyüzem gyártott szalámit. Az olasz Forgiarini János a Maros utcában a Felmayer-festőgyár helyén, Haris görög kereskedő, akit a kortársak Manódli néven emlegettek, szintén Felsővároson, a Czinner testvérek a Kiskörúton a Honvéd térnél, Lábdy Antal bizonytalan helyen, a paprikakereskedelemmel is foglalkozó Pick Márk (1869) a zsidótemplom szomszédságában, a mai Guttenberg utcában. A versenyben a Pick-cég bizonyult legszívósabbnak, és a tiszaparti Forgiarini-gyár helyén hatalmas, világviszonylatban is jelentős gyártelepet alapított. Ez volt hosszú évtizedeken át a híres szegedi pickszalámi műhelye.

A pickszalámi

A pickszalámi minőségi értéke – mint személyes visszaemlékezésekből tudjuk – elsősorban Szokolay Sándor szalámimestör nevéhez, keverő tudományához fűződött, amelyet állítólag a sírba is magával vitt. Ez természetesen csak színes mendemonda. Újabb időkből Obranovics Sztojkó szalámimestör nevét emlegetik, akiről mesélik, hogy bentlakván a gyárban „még éjjel is fölkelt és figyelte az ablakból a zúgó szelet: merről fúj, nedves-e, száraz-e? S rendelkezett: az ablakot erről csukni, arról nyitni. Ha köd jött, mindent elzáratott. Még a szél járását is ismerni kell!” Obranovics sírja ma a Belvárosi temető szerb részén van, a Pick családé pedig az izraelita temetőben.
A szegedi szalámigyártás anyagbázisa a Bácskából, sőt Szerbiából idehajtott, később vasúton szállított és a disznóvágók rókusi akoltelepein fölhízlalt, majd nyugat felé továbbított hatalmas sertésállomány. A mangalica néven emlegetett zsírdisznókat azonban fokozatosan felváltják a szalámigyártásra alkalmasabb hússertések.
Az első világháború e déli kapcsolatokat elsöpörte. Azóta elsősorban a szegedi tanyavilág és a környező területek, legújabban termelőszövetkezetek és állami gazdaságok nevelik a szalámisertéseket.

A szegedi szalámi a szegedi paprikával egyetemben az egész világot meghódította. Páratlan népszerűségének oka egyrészt verhetetlen minőségi színvonala, másfelől pedig a modern háztartás egyszerűsödése, a kész gyártmányok fokozódó jelentősége. A szalámi a városi ember életében uzsonnához, vacsorához, kiránduláshoz nélkülözhetetlen. Kis mennyiségben is tápláló, laktató. A szalámifogyasztás a szegedi nép körében azonban nem mondható általánosnak, mert a legtöbb család még napjainkban is házi disznóvágásra törekszik, és így a kenyérhez valót önállóan szereti biztosítani. Ennek ellenére azonban a szalámigyár mégis hatással van Szeged népi táplálkozására.

A kiárusított fejláb paprikásnak, de kocsonyának is kitűnő, amellett olcsó étel. Hasonlóan kedvelt a disznódzsiger is. A szalámikóbász családi disznóölés alkalmával újabban a selyömbél néven emlegetett lóbélbe töltött disznóhús, amelybe olykor marhahúst is darálnak. Nyárára készítik, jó keményre töltik. Ez a népi készítmény nyilvánvalóan a szegedi szalámigyár szakmai hatása.

Hagyományok, babonák

Ami a parasztok, külvárosi kisemberek háztartását illeti, a jövő esztendei disznónevelésre való mágikus előkészület jellemző módon Luca napjával kezdődik, illetőleg kezdődött. A lucapogácsába sütött pénzdarabot sok családnál félre szokták tenni, és tavasszal belefizetik a hizlalásra vett malacok árába. Egyes helyeken viszont a kevertjükbe, azaz táplálékukba vetik, hogy megegyék. Ha Kiszomborban kocadisznót ölnek, akkor pörzsölés után a csecseit levágják, és az ólba dobják, hogy majd továbbra is szerencséjük legyen a disznótartáshoz. Ugyancsak a kiszomboriak szerint nem szabad a szomszédasszonynak sót sem adni.

Akad alsótanyai gazdasszony, aki az új, frissen vásárolt malacot a kötőjével teríti le, majd sütőlapáton rakja az ólba. Mások a farával befelé teszik az új malacot az ólba, hogy a maga lábán tudjon kijönni, ne pusztuljon el. Alsóvárosi gazdasszonyok még századunk elején is első eledelül azt a kukoricacsövet morzsolták az ólba a frissen vásárolt malacok elé, amely karácsonyestén ott volt a Jézus ágyán, vagyis szénával-szalmával, vetőmagvakkal telt kosárban az étkezőasztal alatt. Mások az első ételére keresztalakban szenteltvizet hintenek.
Hogy az esetleg nem egy alomból származó, azaz nem ëgyhasi, ëgyalombeli malacok összeszokjanak, ne veszekedjenek, Tápén a szőrüket fokhagymával, Alsóság-városon kocsikenőccsel, petróleummal dörzsölik be. Ennek eredetileg nyilván mágikus háttere is volt.
Régi gazdasszonyok az ólat is hasonló módon próbálják védelmezni a rontástól, és előkészíteni az új jószág számára. Így a tápaiak a húsvétkor megszentelt sonka csontját szokták az ólra kötni, karácsonyfa gallyát, virágvasárnapi barkát, úrnapi ágat, boldogasszonyi füvet tűzni az ólra, vízkeresztkor pedig szentelt vízzel fölhinteni. A kiszombori asszony az alsóvárosi havibúcsúról hazaérkezve, legelőször a disznóólba ment, hogy az út porát itt rázza le magáról. Az ólajtón, küszöbön sokszor látható hétlyukú patkó. A kényeskedő, cifrálkodó szegényt ezzel a szólással szokták megítélni: feszelög, otthon mög ólajtóval takaródzik.

Féltik, illetőleg féltették a fiatal malacokat a szemveréstől is. Idegent nem szívesen engednek az ólhoz. A rokon úgyis tudja az illendőséget: az ólkerítésen át háromszor megköpködi őket és ezt mondja: jaj de csúnyák vagytok, hogy esetleges dicsérete, szemverése ne ártson a megtekintett jószágnak. A szemverést nemsokára gunnyasztás, étvágytalanság árulja el. A tanyaiak, tápaiak, jázovaiak ilyenkor a gyanús látogatót megkérik, hogy vizeljen egy edénybe, majd a belemártott rossz söprűvel – az ólnak háttal állva – hintse meg a disznókat. Ezt a műveletet olykor maga a gazdasszony is elvégzi, ha úgy találja, hogy hízói szépen fejlődnek. Szemverés ellen a mindig asszonya után ólálkodó, szabadonjáró konyhás malac nyakára piros pántlikát is szoktak kötni. Föltételezés szerint így a szalagon akad meg a rontó pillantás.
Az evangéliumból (Máté 8, 30) ismeretes, hogy Krisztus egy alkalommal a gonoszlelkeket disznócsürhébe parancsolta. Nyilván ez a jelenet ihlette azt a szőregi hagyományt, amelyről Kálmány Lajos ad hírt, és amelyre a tápaiak így emlékeztek:

„…az anya 9 kóróra fehér rongyból 9 bubát készített, majd szenteltvízbe mártotta és megforgatta a zsébrésös, zsébrész, alsóvárosiak ajkán túrús, gombás, azaz felpattogzott szájú, nyelvű gyerek szájában, utána a csürhe elé vetette, hogy az bekapja, elvigye a gyerekről a bajt.”

Disznóbetegségek kezelése

A táragy, táragybetegség (haemoglobinaemia) idején kéznél levő háziszer a táragyfű, táragygyökér (helleborus), amelyet leginkább dorozsmaiak árulnak a piacon. A betegség jellegzetes tünete, hogy a disznó szeme erősen csípádzik. A füvet a fülébe húzzák. Később a varr magától leesik, és lyuk marad a helyén: a disznó csakugyan meggyógyul.
Himlő ellen a kistelekiek régebben úgy védekeztek, hogy a malacokat napkölte előtt húgyos seprővel veregették. A körömfájós disznót a tápaiak is húggyal szokták locsolgatni, hogy a baj ettől mintegy megundorodva, ne kínozza tovább a jószágot. Ecetben erjesztett sárgaföldet is dörzsöltek kezükkel a hasa aljára. Hasonló ehhez az a nyilván még disznóvágók köréből származó hiedelem, amelyet Tömörkény örökített meg: „Egy régi mondás azt tartja: sok disznó, sok légy, semmi kolera. Vagyis ahol a disznóhízlalás uralkodik, ott nem uralkodik ragadós betegség, mert ezt a helyet elkerüli.”Alighanem úgy vélték, hogy a rettenetes bűzt a személyként elképzelt betegség nem tudja elviselni és odébbáll.

Búgatás, elletés

Tanyai középgazdáknak a század első évtizedeiben volt több, olykor öt anyadisznajuk is, amelyeket koca, magló, anya, Dugonics András szerint eme, Gyulafalván göbe néven emlegettek. Kant is tartottak hozzá. Évente kétszer is búgattak, egyszerre két kannal is, így aztán a koca 13-15 malacot is vetött, fialt, malacozott.
A kanhoz hajtott disznóra a tápaiak szennyes gatyát, pendelyt vetnek, hogy majd szerencsésen foganjon. Amelyik disznó először fial, annak előhasi malacai vannak. A kismalacokat a tápaiak mágikus megfontolásból: „pü égy, pü kettő, pü három...” szóval szokták felolvasni, azaz egyenként megköpködik őket. Ilyenkor ezt is szokták mondani: „pü de girhes kis dögök, nyőjjetök nagyon ördögök!” Mindjárt kiszedik a fogukat, hogy szopni tudjanak.

Minden malacnak megvan a maga állandó csöcse. Amelyiknek nem jutott, azokat mesterségesen, cuclisüvegből, tehéntejjel táplálják. Véznaságuk miatt Tápén, Alsóvároson egyébként tréfás-sajnálkodón vízhordó néven emlegetik, és iparkodnak mielőbb eladni őket.
A szopós malacok szoptatása Tápén vagy hét, vagy kilenc, tehát mindig páratlan hétig történik. Ezután következik a választás, szakajtás: a malacok elkülönítése a kocától. A választási malac, szakajtási malac még könnyű táplálékkal is megelégszik. Tanyán epren nevelik őket. Az a paraszti tapasztalat, hogy egy jól termő eperfa vetekedik 2-3 mázsa árpával. Vannak gazdák, akik külön helyet is kerítenek a malacok számára a tanyaportán. Ez az eprös, amely 80-150 négyszögölnyi elkerített gyöpes, eperfákkal betelepített terület.
Tápén a választási malacot még pár évtizeddel ezelőtt is a disznócsürhe, konda névvel illetett községi falkába verték, és a kanász, régiesen kondász gondviselésére bízták. Ezek Szent György (ápr. 24.) és Szent Mihály (szept. 29.) között jártak ki legelőre, nyomásra. Mindenki úgy ismerte meg a magáét, hogy a hátára színes foltokat festett. Eleinte ki kellett érte menni, amíg meg nem szokta, hogy merre kell hazajönnie. A tápai csürhét nyáron a Sárgajárónál a Tiszára hajtották inni, majd ott hevertek, pihentek a meleg homokban. Ezek a kijáró disznók. Ma már csak tanyán láthatók.

A disznóól

Az ólban neveltnek megkülönböztetésül aklos disznó neve is járta. A választási malacnál idősebb a süldő, sűdő, Sövényházán, Harkakötönyben süge. A nem egyhasi, hizlalóra fogott süldők közé a tápaiak baltát hajítanak, hogy ne marakodjanak, összeszokjanak.
A városi kisember olyan házban szeret lakni, ahol ól is van. Elsősorban ezért törekszik családi házat építeni, birtokolni. Külvárosi bérlőknek disznóól is jár. Ezt előre belealkudják az árendába, vagyis házbérbe. Rendesen Szent György napi vásár táján vesznek bele tanyaiaktól, falusiaktól süldőket. Eggyel rendesen többet, mint amennyire a családnak szüksége van. Ez a többi mellett meghízik, disznótorok idején eladják és így a befektetés, költségek jelentős része visszatérül.
Vásárlásnál egyesek arra is ügyelnek, hogy a malac farka bal felé kacskaringózzék, mert csak ilyenből válik igazi jó hízó. Miután nem tenyésztésre, hanem közvetlen fogyasztásra tartanak disznót, mindjárt vásárlás után kiheréltetik, illetőleg a nőstényt kimiskároltatják, hogy egyenletesebben hízzék.

A disznóherélők, miskárolók és a karikázás

A herülés, disznóherülés nem nagy tudomány. Rendesen négylábú kisszéket fölfordítanak, a süldőt gerincre fektetve, a lábak közé állítják, és úgy végzik el a műtétet. Sok parasztember kitűnően ért hozzá. Munkáját inkább szívességből végzi. A készség családonként öröklődni is szokott. A művelet reggel történik, után a süldőnek állandóan járkálnia kell. A herülőfáradságáért egy-két pohár pálinka, esetleg megfelelő pénzösszeg jár. A kivágott herét, népiesen tokit, előzőleg olykor babérleveles vízben áztatva, megsütik és az embernép el is fogyasztja. Tanyán régebben a háztetőre szokták feldobni. A kiherélt malacnak ártány, ártánymalac a neve. A rosszul herélt, serves disznó húros, húrostökü.
A kocadisznó petefészkének eltávolítása, a miskárolás már nehezebb föladat. Ehhez kevesebben értenek. A század elején Török Mihály felsővárosi ember állott jeles miskároló hírében. Szerdán, szombaton, azaz hetipiacos napokon festőkötőben mindig kint volt a disznópiacon a pribékje, akinek a miskároltató gazdák megadták a címüket. Török és a pribék, azaz segéd, azután hétvégén: szombaton, vasárnap a hajnali, reggeli órákban végigjárta a külvárosok, így Alsóváros utcáit. Sokszor szinte kézről-kézre adták. A miskárolókés rövidélű, de széles pengéjű oltókéshez hasonló, egyszerű műszer. Napjainkban már állatorvos miskárol.
A disznó az ól homokjában az orrával túrni szeret, ami a fejlődésben, hízásban hátráltatja. Ezért meg kell karikázni. A lefogott jószág orrába ár segítségével drótot húztak, karikába csavarták. A karika fájdalmat okoz neki, ha túrni volna kedve, tehát inkább abbahagyja. Ilyenkor szokták kitörni azt a rendellenesen nőtt és farkasfog néven emlegetett tűhegyes fogát is, amely az evésben akadályozza.

A disznónevelés

A süldő tápláléka nyáridőben moslék, zöld növény: paréj, felmagvadzott saláta, dinnyehéj, tanyán még valamikor burucka, a repce is. Ha hizlalni kezdik, akkor már ólba zárják. Emberemlékezet óta korpát, árpa-, de főleg kukoricadarát, dercét, azaz őrölt gabonahéjat kevernek a hízó moslékjába, amelynek éppen ezért kevert a neve. Ebbe az adott lehetőségek szerint megfőzött takarmánytök, törött krumpli is kerül. A keverő edény rendesen fa-, újabban bádogvödör.
A csávás, csávásdézsa a helye mindenféle hasznos mosléknak: étellének, mosogatólének, megsavanyodott, megunt ételmaradéknak, amelybe még kenyérhéj, krumplihéj, száraz kenyér is jut. Ebből a megerjedt keverékből öntenek a vödörbe merített kukoricadarára, közéteszik a krumplit, tököt is. Fokozatosan keményebbre keverik, amint a hízó fejlődik.
A kavaró, keverő rendesen hosszú nyelű lapocka. Öreg deszkiek virágvasárnapi vastagabb szentelt barkaággal kevernek egész éven át. Névmágiás megfontolásból általános, hogy a vágásra szánt süldőt Ögyed, vagyis Egyed napján (szept. 1.) fogják hízóba.

Szegedi „disznószólások”

A disznóval, malaccal, továbbá tartásával számos szegedi szólás is összefügg. Szegedi Lőrinc örökítette meg: nem jó disznónak gyember (gyömbér) mindjárást (1575), vagyis mindenkinek azt, ami megilleti. Dugonics Andrásnál olvassuk ezt az aranyigazságot: disznónak, fösvénynek holta után van haszna. Közismert: sok lúd disznót győz. Ez is: aki korpa közé keverödik, mögöszik a disznók. Továbbá: éhös disznó makkal álmodik. Az illetlenül bizalmaskodót így utasítják rendre: nem őriztünk egymással disznót. Aki nem tud tisztességet, megsért másokat: ha kend embör, más se disznó. Aki lapít, mert valami van a rovásán: hallgat, mint süket disznó a búzában. A mocskos, kövér, részeg ember olyan, mint a disznó. A mocskos gyerek tréfás vigasztalása: a disznó se mosdik, mégis möghízik.

Aki katonásan haptákol: összeüti a bokáját, mint a sovány disznó. Akik barátságosan összebújnak: összebúttak, mint a szögény embör malacai. A fennhéjázó, öntelt emberre mondott tréfás ítélet: neki is két óralika van, mint a szögény embör malacának. Aki türelmesen hallgat, amikor szidják: állja a szidást, mint koszos malac a vakarást. Az urat, gazdagot játszó szegény: mönnél tetvesebb a malac, annál jobban rühelődzik, vagyis minél koszosabb, annál jobban vakaródzik.
Minden zsák megtalálja a maga foltját, így az eladólány is az élettársát: mindön koszos malac tanál magának dörgölődző fát. Aki izeg-mozog, nem találja helyét: rühelődzik, mint pótrás malac a garasos kötélön. Alsóvárosiasan: hánykolódik, mint garasos malac a kötélön. Aki nem szeret valamit: szereti, mint fene a malacot. Néha hozzáteszik: a farkárul kezdi önni.

Disznófajták

A zsírdisznó neve mangalica, mangolica. Tápai megkülönböztetett fajtái: kismangolica – rövidlábú, sárgás szőrű –, nagymangolica – fehér, göndörszőrű, hosszú lábú –, körösztös mangolica – mangolica és bergshire keresztezése. A mangolicának egyik régi, kiveszett, már csak Dócban emlegetett hazai fajtája volt a jenei (a hajdani kisjenői uradalom után), továbbá a vörös szőrű szalontai, nagyszalontai. Balkáni eredetű a siska. Az újabb angol yorkshire fajta szegedi parasztajkakon joksír, joksi, jóstíl, a bergshire viszont belsír, Kisteleken csikli, a Cornwall pedig korvaj alakban hallható. Idegen eredetű a dánlapaj is. Bácskából került át a fekete szőrű, tömpe orrú csetnik.

Egyedi tulajdonsága szerint van szőke, fekete, tarka, kevert szőrű (tarka) bonta, (csíkos szőrű), hámos, hámosderekú (szőrén elütő színű, hámszerű csíkok vannak), darvas (vegyesszőrű), bodorszőrű, siskaszőrű (hegyes szőrű), vadas (hátgerincén föláll a szőre), síkárszőrű (szőre a sikáló kefére emlékeztet), szakos (a pofájáról szőrös csimbókok lógnak le), hegedűórú (hosszú orrú), pörgeórú, tumiórú (rövid orrú), nyergöshátú (hajlotthátú).
Az étvágytalan, finnyás disznó tanyaiak ajkán tollrágó, amelyiken nem fog az etetés, mert folyton talpon van, tápaiasan táncos, a nagyorrú, nagyfülű, rosszul hízó pedig tájmelos. Ez talán Teimel hajdani szegedi disznóvágó család nevével függ össze. Amelyik többet nyom, mint amennyit mutat: sűrűbélű. Egyébként úgy tartják, hogy a hízott disznó annyi kg súlyú, ahány centi első lábainál a dereka átmérője.

A következő részben: A disznóölés és a disznótor

Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor

A disznótartás és a disznótor szegedi hagyományai
A Móra Ferenc Múzeum évkönyve, 1972-73.

A tűzoltók is szeretnek karácsonyozni – ünnep tűz nélkül

Nem lehet elégszer elmondani, hogy mennyire fontos, hogy az ünnepek békésen, boldogan teljenek, és semmi ne legyen, ami megzavarja a gondtalan családi együttlétet. Képzeljük csak el, milyen érzés lehet a házunk előtt fagyoskodva végignézni, ahogy leég az otthonunk, miközben mások a finom meleg szobában ünnepelnek…

A fenyőfa

Mielőtt megvesszük a fenyőfát, ellenőrizzük, hogy frissen vágták-e. Húzzunk végig a zárt tenyerünk között egy ágat, és ha sok tűlevél lehullik, hagyjuk az árusnál a fát. A száraz fenyőfa nagyságrenddel gyorsabban lángra kap, és leég, mint a nedves. Díszítés előtt a fát állítsuk egy nagy vödör vízbe, és feldíszítésnél olyan fenyőtalpat használjunk, amibe víz tölthető. A feldíszített fát is rendszeresen öntözzük. A feldíszített fa ne legyen közel semmilyen fűtőberendezéshez, és ne akadályozza a menekülést.

Dekoráció és ajándék

A karácsonyi dekorációk, és csomagolóanyagok nagyrészt gyúlékony anyagúak, ezért mindenképpen tartsuk távol őket a különféle hőforrásoktól, gyertyától, kandallótól, lámpától, fűtőberendezéstől. Az ajándék kicsomagolása után a dobozokat, szalagokat, csomagoló papírokat gyűjtsük össze és dobjuk el, ne halmozzuk fel.

Karácsonyfa világítás

Csak megbízható helyen vásárolt izzósort használjunk. Használat előtt vizsgáljuk meg az elektromos vezetéket és a villásdugót. A kopott, repedt szigetelésű vezetékek, a meglazult villásdugó mind-mind komoly tűzveszélyt jelentenek. Ne terheljük túl a hosszabbítót, ne csatlakoztassunk három izzósornál többet egy konnektorba. Ne vezessünk izzósort ott, ahol beleütközhetünk, megránthatjuk, és ne haladjon elektromos vezeték a szőnyeg alatt sem. Ha az égősorban izzót kell cserélni, előtte húzzuk ki a konnektorból. Soha ne használunk időzítőt a lámpák fel-le kapcsolásához. A távollétünkben bekapcsolt izzósor potenciális tűzveszélyt jelent. Mindig kapcsoljuk ki a karácsonyi fényeket, ha elmegyünk otthonról, vagy aludni térünk.

Fények a kültéren

Csak olyan izzósort használjunk, ami kimondottan kültéri használatra lett gyártva. Tartsuk az elektromos vezetékeket távol a talajtól, ne lógjon bele vízbe, pocsolyába, hóba, és ne érjenek a vezetékek fém tárgyakhoz (ereszcsatorna, szög, fémkerítés). Csak kültérre kifejlesztett hosszabbítót használjunk.

Gyertyák a szobában

Soha ne használjunk gyertyát a karácsonyfán. Az asztalon olyan gyertyatartót használjunk, ami nem tud felborulni, és ami kellően biztonságosan tartja a gyertyát, távol az éghető anyagoktól. Ne hagyjuk felügyelet nélkül az égő gyertyát. Ha elhagyjuk a helyiséget, a gyertyát oltsuk el. Tartsuk távol a gyerekeket és a háziállatokat az égő gyertyától. A gyufát, és az öngyújtót tartsuk olyan helyen, ahol a gyerekek nem férhetnek hozzá.

Az ünnepi konyha

Ne hagyjuk felügyelet nélkül a készülő ételt. Az étolaj, vagy a zsír könnyedén lángra kaphat. Ha meggyullad az étolaj, kapcsoljuk le a tűzhelyet, és borítsunk egy fedőt, vagy egy vizes konyharuhát az edényre. Óvatosan bánjunk az edényekkel, hogy nehogy leverjük, vagy leforrázzuk magunkat. Ne nyúljunk át a tűzhely lángja felett, mert a ruhánk lángra kaphat.

Karácsonyi tippek

• Ügyeljünk arra, hogy a fűtőberendezések (kazán, kandalló, fatüzelésű berendezés, kémény) tiszták, és jó állapotban legyenek.
• Vásároljunk CO érzékelőt, mivel a szén-monoxid mérgezés csendes gyilkos.
• Módjával használjuk a karácsonyi fényeket. Ne terheljük túl az elektromos rendszert, és csak jó minőségű, kifogástalan állapotú égőket használjunk.
• Frissen vágott fenyőfát vásároljunk, és tartsuk vízben karácsony előtt, és feldíszítés után is. Ne tegyük a fát hőforrás közelébe.
• A csomagolópapírokat, dobozokat tartsuk távol fűtőberendezéstől, gyertyától, ne halmozzuk fel, és dobjuk ki, ha már nincs rájuk szükség.
• Különös gonddal használjunk gyertyát, ne hagyjuk felügyelet nélkül, gyerekek ne férhessenek hozzá, és ne legyen a közelükben éghető anyag.
• Főzés közben ne hagyjuk felügyelet nélkül az ételt, ha meggyullad az olaj, fedjük le az edényt, és kapcsoljuk ki a tűzhelyet. Szükség esetén szerezzünk be egy porral oltó készüléket.
• Mielőtt eldobjuk az égő cigarettát, győződjünk meg róla, hogy alaposan eloltottuk. Ne dobáljuk a csikkeket szanaszét, legbiztonságosabb egy vízzel teli üvegedényben eloltani, tárolni.
• Kültéren csak az erre a célra gyártott égősort, fényfüzért használjuk. Ezek az égők beltéri használtra nem alkalmasak, mivel túl nagy hőt termelnek.
• Mielőtt elmegyünk otthonról, vagy aludni térünk, győződjünk meg arról, hogy a fényeket lekapcsoltuk, és a gyertyákat eloltottuk. 

gyujtoforras.hu

Munkácsy Szegeden: a legsikeresebb magyar festő legsikeresebb vidéki kiállítása

A szegedi Móra Ferenc Múzeum eddigi legsikeresebb kiállításaként tekinthetünk a 2012-es év Munkácsy-tárlatára, hiszen a festő műveire 49.709-en voltak kíváncsiak. A kiállításról, a szervezési munkákról és a jövőről beszélgettünk Medgyesi Konstantinnal, az intézmény sajtóreferensével.

– Hogyan merült fel az, hogy ismét Munkácsy képeiből rendezzenek kiállítást Szegeden és miképpen állt össze a tárlat anyaga?
– A nagyobb kiállításokat nagyon alaposan elő kell készíteni, leszervezni, kitalálni. Ezt a kiállítást azonban, ha szabad ezt mondani, az élettől ajándékba kaptuk, hiszen egy évvel ezelőtt még nem gondoltuk, hogy lesz Munkácsy-kiállítás. A Fekete házban terveztünk egy Munkácsy fotókiállítást, melyen a festő életéből mutattunk volna be fényképeket. Valamikor az év elején a Munkácsy Alapítvány felajánlotta azt a lehetőséget, hogy ők szívesen elhozzák Szegedre a Golgotát és Pákh Imre kollekciójának jelentős részét. Ekkor átfordult a gondolkodásunk, új irányt adott az, hogy a Golgotát bemutathatjuk.
2006-ban ugyan volt már egy Munkácsy-kiállítás, a mostani szalonképek közül többet már láthatott a közönség, így vannak párhuzamosságok az akkori és a 2012-es tárlat között. Viszont a Golgota ittléte mindent vitt. Ez a kép a maga monumentalitásával, erejével, rendkívüliségével azt jelentette, hogy önmagában már emiatt érdemes a kiállítást megrendezni. Innen pedig minden elindult a maga útján.

– Hogyan épült fel a kiállítás kommunikációja?
– Márciusban ültünk össze és megalkottuk a kommunikációs tervet. Az volt az alapvetésünk, hogy mivel hat évvel ezelőtt már rendeztünk Munkácsy-kiállítást, tudatosan megpróbáltuk Munkácsyt újrapozícionálni. Így nem Munkácsyról a festőről és a festményekről beszéltünk, hanem Munkácsyról az emberről. Apró sztorikkal, történetekkel megpróbáltuk a tárlatot fogyaszthatóbbá tenni azért, hogy érzelmileg tudjanak az emberek kapcsolódni, kötődni Munkácsyhoz. Mivel 2006-ban is én voltam a kiállítás kommunikációs koordinátora, így tudtam azt, hogy most mennyivel kell másképp vinnünk a kommunikációt. Most, 2012-ben – ha valaki csúnya kifejezésnek is tekinti, de nem kell ettől megijedni – tudatosan kicsit bulvárosítottuk Munkácsyt amiatt, hogy egy másfajta érzésvilágot tudjunk kialakítani.

– Ez a bulváros irányzatot már megtapasztalhattuk a Csontváry-tárlatnál is. Viszont ez nem egy szokványos múzeumi közeg.
– Azt gondolom, hogy a múzeumoknak reagálniuk kell az új helyzetre, és igenis be kell vállalni ezt a fajta kommunikációt. Csontvárynál is megcsináltuk, Vasarelynél is, Dalinál pedig végképp erre helyeztük a hangsúlyt. A Munkácsy-kiállításnál viszont az emberek ettől tartottak, hiszen egy tradicionális festőről beszélünk. Itt a múzeumon belül is viták folytak erről. Viszont így visszagondolva ez volt az első olyan Munkácsy-kiállítás, amiben a bulvárelemeket tudatosan használta egy közgyűjtemény.

– Mennyire kaptak pozitív visszacsatolást a közönség részéről erre a kommunikációra?
– A látogatószám mindent elmond. Egy felmérés szerint Munkácsy a legismertebb, legnépszerűbb magyar festő és az is lesz. Soha nem fogják őt megunni az emberek, csak az elmúlt években már nem volt meg az az óriási lendület, nem volt meg az a bizonyos bumm. Az pedig, hogy mi itt Szegeden közel ötvenezer látogatót fel tudunk mutatni, ez mindenképpen arról tanúskodik, hogy ezzel a fajta kommunikációval el tudtuk, el lehet érni az embereket.

– Ha most a fővárosi múzeumokról nem beszélünk, ez a látogatószám országosan hová pozicionálható?
– Szerénytelenség nélkül elmondhatjuk, hogy a vidéki Magyarország legerősebb múzeuma vagyunk, a budapesti múzeumokat és az egri vármúzeumot leszámítva nagyon sok tekintetben az élen állunk. Összességben elmondható, hogy a szegedi kiállítóhelyek – a Móra-múzeum, a Vár, a Fekete ház, a Kass Galéria és a Varga Mátyás kiállítóház – látogatottsága kilencvenezer körüli. Ez vállalható, jó szám, persze annak fenntartásával, hogy ezt lehet überelni, sőt kell is, hiszen egyre inkább építenünk kell arra, hogy a jegybevétel markáns módon megjelenjen nálunk. De országos összehasonlításban mindenképpen büszkének kell lennünk.

– A kiállítás szervezésének következő lépcsője a megvalósítás. Mi volt az, ami fizikailag a legnehezebb volt?

– Egyértelműen a Golgota installálása volt a legnehezebb feladat. Már tavasszal jártunk a kollégákkal Budapesten, hogy felmérjük a képet és a lehetőségeket. A Golgota 36 négyzetméteres festmény, így egy kicsit féltünk attól, hogy tudjuk megoldani. Önmagában ennek a festménynek az installálása hétszámjegyű összeg volt. Óriási pénzt, tervezést, odafigyelést igényelt. A múzeum technikai csapata és a külsős szakmai erők, akiket ebbe bevontunk, egyaránt profik, ezért tökéletesen meg tudtuk oldani a feladatot.
A másik pedig nagyon mélyen szakmai kérdés: a világítás. Egy kiállítás sorsát gyakran az dönti el, hogy jó-e a műtárgyak megvilágítása, pedig nagyon pici dolognak tűnik. Szerencsére a Munkácsy-tárlat esetében hosszú időnk volt a képek felrakása és a megnyitó között, de nagyon sok időbe telt a képek bevilágítása. Ez egy sziszifuszi munka, mert ha nem pont jó a szög, akkor nem biztos, hogy úgy hat a festmény, ahogy elvárnánk. Itt is a Golgota bevilágítása volt a legkomolyabb feladat, de úgy gondolom, hogy tökéletesen sikerült. Ennek a világításnak is köszönhető volt, hogy ez a nagyméretű alkotás azt a hatást keltette a látogatóban, mintha belesétálna a képbe, az események közepébe, mintha ott lenne Jézus kereszthalálánál. Ezt pedig – természetesen Munkácsy tehetsége mellett – a megvilágítással tudtuk elérni.

– Ön is aktív tárlatvezető volt. Mennyire változtak meg a tárlatvezetések alatt elmondottak a megnyitótól kezdve az utolsó napokig?
– Természetesen előre felkészülünk rá, hiszen ez egyfajta csapatmunka. Meghallgatjuk egymást, megbeszéljük az elhangzottakat, egymástól átveszünk ezt-azt. Közben is jönnek újabb sztorik. Olyan is volt például, hogy egy látogató mesélt el valamit, amit azután beépítettünk a tárlatvezetésbe. Így folyamatosan változó, átalakuló, megújuló volt a szöveg.
A tárlatvezetések óriási sikerélményt jelentettek nekünk. Még az elmúlt hetekben is, amikor adventre, karácsonyra készülnek az emberek, alkalmanként több mint százan voltak ezeken az eseményeken. A látogatók, amellett hogy megveszik a jegyet, igényelnek még plusz információt, amit mi meg tudtunk nekik adni az ingyenes tárlatvezetésekkel. Persze arra mindig figyelnünk kell, hogy ez ne váljon a mi részünkről rutinná. Az elmúlt hónapok kulcsfogalma a múzeumi kollégák szempontjából is a szenvedély volt- szenvedélyesen akartuk sikeressé tenni ezt a kiállítást.

– Ha a szenvedélyről beszélünk, Munkácsyval kapcsolatban van egy ember, aki szenvedélyes műgyűjtőként szorosan kapcsolódik a festőhöz, a képekhez. Pákh Imre milyen véleménnyel volt a kiállításról, hogyan volt megelégedve a szegedi Munkácsy-tárlattal?
– Nagyon jó a kapcsolatunk Pákh Imrével, többször személyesen is eljött Szegedre. Volt egy olyan kijelentése – ami ugyan nem a nyilvánosság előtt hangzott el, de bátran idézhetem –, melyben azt mondta, hogy amit itt látott Szegeden, ez a fajta siker visszaadta a hitét, hogy érdemes Munkácsy-kiállításokat rendezni. Ez számunkra rendkívül lelkesítő gondolat. A szegedi múzeum olyan típusú teljesítményt tudott felmutatni a kiállítás előkészítésben, az installálásban, a megvilágításban, a kommunikációban, a látogatottságban, egyáltalán a kiállítás-szervezésben, hogy ez a kultúraszerető, magyar származású milliárdos azt mondta, hogy visszaadtuk a hitét. Ez nekünk, múzeumi szakembereknek nagyon komoly visszajelzés és jó érzést ezt hallani.
Ebből is fakad, hogy nem szakad meg a kapcsolatunk Pákh Imrével és a Munkácsy Alapítvánnyal a kiállítás lebontása után sem. Egyelőre még nem szeretnék részleteket elárulni, de a Munkácsy-ügynek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nem szakad vége. A jövőben a szegedi múzeum egyfajta bázisát fogja majd jelenteni a Munkácsy-brandnek. Bár a kiállítás bezárt, és a képek nagy részét elviszik, Munkácsy mégis egy picit itt marad majd velünk.

– Tavaly, hasonló időszakban volt egy nagysikerű Csontváry-tárlat, amit – a múzeum imázsát tekintve – egy nem igazán sikeres év előzött meg igazgatóváltással, közéleti botrányokkal tarkítva. Most ismét egy sikeres kiállításon vagyunk túl, és ismét változásokkal teli év, és egy újabb váltás előtt áll a múzeum.
– A tavalyi Csontváry-kiállítás azért is jól jött, mert valóban voltak nagyon komoly nehézségeink, és ezeket a múzeum munkatársai – köztük jómagam is – igen nehezen élték, éltük meg. A megannyi gondot a Csontváry-tárlat zárójelbe tudta tenni. Ez pszichés szempontból volt jó nekünk, múzeumi dolgozóknak megmutatva azt, hogy igenis ki tudunk jönni a gödörből.

A Munkácsy-kiállítás idei sikere azért is kiemelkedő fontosságú, mert ez az esztendő a bizonytalanságról szólt.  Egy év alatt három fenntartónk volt: tavaly a megyei önkormányzat, idén a Megyei Intézményfenntartó Központ, januártól pedig Szeged város önkormányzata. Ezeket a fenntartóváltásokat sem könnyű megélni. Az elmúlt idők állandó beszédtémáját jelentette a múzeumok sorsa. A Munkácsy-kiállítás megmutatta, hogy igenis fontos a múzeum. Amikor egy kiállításra bejön ötvenezer ember, akkor annak az az üzenete: a múzeum a közösségek számára nagyon fontos bázist jelent. Olyan teljesítményt tudtunk letenni az asztalra, ami azt mutatja, hogy van erő ezen intézmények mögött.

– Bezárt a Munkácsy-kiállítás, idénre bezárt a múzeum is. Lehet-e tudni valamit a jövő évi tervekről?
– Nagyon sok tárgyalást folytatunk, és sajnos a napokban három kiállítás kapcsán is kudarcélmények értek bennünket. Két kiállítás esetében sokkal gyengébb az a kollekció, amit el lehetett volna Szegedre hozni, mint ahogy előzetesen gondoltuk. Ezt pedig így nem tudjuk vállalni. A vidéki Magyarország egyik legerősebb múzeumaként ide erős anyagokat kell hoznunk. A harmadik eset pedig részben pénzügyi okokkal, részben szervezési okokkal, részben emberi tragédiával is magyarázható. Azt gondolom ez a kiállítás létrejöhetett volna, sok embert vonzott volna a múzeumba, de lekerült a napirendről. Próbálkozunk, küzdünk tovább. Az is nagyon nehéz ügy, mázsás teher, hogy a Munkácsy után jövőre is nagyon komoly teljesítményt kell felmutatnunk.

– Tegnap este bezárt a Munkácsy-kiállítás, az összegzés alapján 49.709 látogató járt a tárlaton. Lehet és kell-e ezt überelni?
– Természetesen vannak grandiózus elképzeléseink… Valószínűleg 2013-ban nem lesz olyan kiállítás, ami a Munkácsy-kiállítás látogatószámát megdöntené. Az viszont alapot ad egy jövendőbeli nagykiállításnak, hogy a Munkácsy- és a Csontváry-kiállítás referenciát biztosított számunkra. Az eljövendő kiállítások megszervezésénél ez nagyon komoly erőt jelenthet. Bíznak bennünk, hiszen ezekkel a kiállításokkal letettünk valamit az asztalra.

Mégsem lesz vége a világnak 2012-ben?

Az idei 2012-es világvége-történet nagyon hasonlít az utóbbi évtizedek forgatókönyveire: egy vélt vagy valós csillagászati felfedezés, közelítő kisbolygó, mérgező üstökös, az X-bolygó megjelenése, és még sorolhatnánk a végtelenségig. Pedig 2012-nek akadnak régészeti alapjai is, ezek egyike az úgynevezett mexikói „Monument 6”, melyet maja naptárként tartanak számon.
A szegedi Partiscum Csillagászati Egyesület összeállításának segítségével tekintsük át az „idei világvégét.”

A hatalmas kőtáblára egy ismeretlen eredetű romban bukkantak rá egy dél-mexikói útépítés munkálatai során. A terület nagy részét már leburkolták, a táblát pedig széthordták. A lelet érdekessége, hogy ami megmaradt belőle, az a 2012-es dátummal foglalkozik. A feliratok valamilyen 2012-ben bekövetkező eseményről regélnek, aminek köze van Bolon Yokte, a rejtélyes maja istenhez, akit egyaránt társítanak a háborúhoz és a teremtéshez.

Egy töredékből találtak ki mindent?

Azonban ahogy az a klasszikus kalandfilmekben lenni szokott, a szöveg vége az idő vasfogának köszönhetően olvashatatlanná vált, így a szakemberek leginkább csak találgatni tudnak. Guillermo Bernal, a mexikói Nemzeti Egyetem régésze például úgy véli, hogy az erodált betűkép azt mondja, hogy az isten leereszkedik az égből. Bernal több más dátumot is beazonosított a maja ásatásokon, sok jóval 2012 utánra mutat, az egyik körülbelül 4772-t említ.
A mai majáknak azonban kisebb gondjuk is nagyobb a 2012-es jövendöléseknél. „Ha elmennék egy maja közösségbe és megkérdezném az ott élőktől, hogy mi fog 2012-ben történni, halvány fogalmuk sem lenne róla” – mondta Jose Huchim régész. „Ha azt mondanám, hogy vége lesz a világnak, nem hinnék el. Mostanság ennél jóval valósabb problémák aggasztják a lakosságot.”

A 13-as szent maja szám

A virágkorukat i.sz. 250 és 900 között élő maják igen jártasak voltak a csillagászatban. Hosszú Számítás nevű naptárukban – ami i.e. 3114-től indul – nagyjából 394 éves időszakokat, úgynevezett baktunokat jelölnek. A 13 a maják szent száma, a 13. baktun pedig megközelítőleg 2012. december 21-én ér véget. És ezen van az egyik hangsúly: megközelítőleg!
„Ez a teremtés egy különleges évfordulója” – magyarázta David Stuart, a Texasi Egyetem maja epigráfiai szakértője. „A maják soha nem mondták, hogy a világ véget ér, soha nem regéltek semmi rosszról, csupán feljegyezték ezt az évfordulót.”
Bernal szerint a 2012-es apokalipszis egy nyugati, keresztény koncepció, amit ráaggattak a majákra, talán mert a nyugati mítoszok már mostanra teljesen „kimerültek”. Egyesek szerint a maják tudtak egy titkot, miszerint a Föld tengelye inog, s minden évben egy picit megváltozik ezáltal a csillagok együttállása. Ennek következtében 25 800 évente a Nap egy téli napforduló alkalmával egy vonalba kerül a galaxis közepével. Ez 2012. december 21-én következik be, amikor a Nap ugyanazon a ponton kel fel, ahol a galaxis fényes középpontja helyezkedik el. Sokakat ez a ritka együttállás már önmagában is megrémít. Ha tudják, hogy egyáltalán miről is van szó!
Egyrészt ez az együttállás nem pontosan 2012-re esik, másrészt pedig ezek az emberek csak valamilyen csillagászati eseményt igyekeznek társítani a 2012-es dátumhoz. Ráadásul a távoli csillagok, netán a galaxis középpontja semmilyen hatással sincs a Földre.
Sőt 25.800 évvel ezelőtt is volt világ, de nem volt világvége!

A világvége-hisztériák

Egyesek szerint a maja régészeti leletek azt bizonyítják, a maják tudatában voltak ennek az együttállásnak és nagy fontosságot tulajdonítottak neki. A ciklusok végeként, egy változásként, egyfajta megújulásként tekintettek rá. Persze a korábbi hasonló világvége hisztériákat is egészen jól átvészeltük, miért lenne ez másként 2012-ben?
Úgy látszik tehát, 2012. december 21-én vége lesz a világnak? Mindenki költekezzen, vásároljon olyat, amit még eddig nem tett, csinálja azt, ami eddig kimaradt az életéből, hiszen nem lesz már rá többé lehetősége. Kiváló alkalom ez a fogyasztói társadalom, a kereskedők zsebének tömködésére. Sőt közeleg a karácsony, ami ugyebár az utolsó lesz.
A maja prófécia hatása, mint egyetlen még fennmaradt „világvége-bástya” egyre erősödik. Nostradamus próféciái már a múlté, kimerültek a lehetséges variációk, elfelejtettük már az évezredváltással kapcsolatos Y2K-t, nyugaton múlóban a hitelválság, de ez az esemény, és a maják „tévedhetetlensége” nagyon meggyőzően képes hatni az emberekre.

A maja birodalom

Tehát mi is ez a maja naptár? A naptárt valóban egy számításokban fejlett civilizáció alkotta meg, mely i.sz. 250-900 között Mexikótól Guatemalán, Belize-en, El Salvadoron és Hondurason húzódott végig. Az akkori emberek már nagyon fejlett írásbeli készséggel rendelkeztek, és csodálatos városokat terveztek és építettek.
Valószínűleg mindenki által ismertek a lépcsős maja piramisok és más bonyolult épületek. A maják nagy hatással voltak az egész közép-amerikai kultúrára. Jelentős számban még ma is élnek, és tovább ápolják a régi hagyományokat. Kivéve persze a világvégét, amiről semmit nem tudnak!
A maják különféle naptárakat használtak, melyek többféle ciklusokban mutatták az időt. Míg a naptárak gyakorlati célokat – mint például szociális, mezőgazdasági, kereskedelmi és adminisztratív feladatokat – szolgáltak, volt egy nagyon erős vallásos elemük is. Minden napnak volt egy védőszentje, jelezve, hogy milyen spirituális jelentősége van. Ezzel ellentétben a modern Gergely-naptár elsődlegesen a közigazgatási, a társadalmi és a gazdasági dátumokat határozza meg.

A maja naptárak

A legtöbb maja naptár azonban igen rövid volt. A Tzolk’in naptár például 260 napos, a Haab megközelítette a mai 365 napból álló naptárunkat. A maják együtt használták ezt a két naptárt, és így létrehozták a Naptárgyűrűt, aminek egy ciklusa 52 Haab, ami körülbelül 52 év, illetve a hozzávetőleges egy emberöltőnyi időt ölel fel.
A Naptárgyűrűn voltak ciklusok is: a trecena-k – 13 napos – és a veintena-k – 20 napos – ciklusok. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer igen hasznos volt számukra, ha figyelembe vesszük az 52 év folyamán lévő összesen 18 980 napot. Emellett a majáknak is volt egyfajta „Vénusz-ciklusuk”, lévén lelkes és rendkívül pontos csillagászok is voltak. Sőt a Vénusz megjelenése és eltűnése mellett a többi, szabad szemmel is látható bolygót is „belekalkulálták” a naptárukba.
Azonban a Naptárgyűrű használata sohasem terjedt tovább az 52 éves ciklusnál, így máris problémát jelentett, ha ezt meghaladó születési, vagy épp jelentős vallási időszakot szerettek volna behatárolni?

A maja megoldás

A maják megtalálták a megoldást erre a problémára is. Egy egyszerű újítással kombinálták az 52 éves Naptárgyűrűt a 13-as és a 20-as számmal, és a ciklusok segítségével, némi asztrológiai mítoszt is kevertek bele, felhasználták a 365 napos évet – ekkor még nem vették figyelembe a szökőéveket – és máris megszületett egy hosszú időszak, egy új naptár, a Hosszú Számítás, ami 5126 évet ölelt fel, melynek az alapja a 20-as szám.

A Hosszú Számítás

A bázisévet természetesen a majáknál 0.0.0.0.0 jelöli. Itt minden nulla egészen 19-ig megy föl, s így szépen megegyezett a Naptárgyűrű 20-as ciklusával. Tehát, például az első nap jelölése a 0.0.0.0.1, a 19. napon lesz 0.0.0.0.19, a 20. napon pedig már 0.0.0.1.0. Ez egészen addig folytatódik, amíg elér a 0.0.1.0.0-ig, ami nagyjából egy évnek felel meg. A 0.1.0.0.0 húsz évet jelent, a 1.0.0.0.0 pedig négyszáz évnek felel meg. Ezért, ha választunk egy tetszőleges időpontot, például a 2.10.12.7.1, ez a maja naptár szerint 1012 év, 7 hónap és 1 nap. Ez mind nagyon érdekes, de mi köze mindennek a világvégéhez?
A maja naptáron alapuló világvége hisztériának az az alapja, hogy amikor ezek a számok elfogynak, és már nem lehet többé „19-re lapot húzni”, azaz mindegyik szám elérte a 19-et – kivéve az első számot, ami csak 13-as lehet a maja mítosz szerint – valami rossz fog történni, hiszen elfogytak a számok, vége a naptárnak.
A maja naptár tehát véget ér, amikor eléri 13.0.0.0.0 időpontot. Nos mikor történik meg ez? A Hosszú Számítás naptár 5126 évet ölel fel, és a kiindulópontot követően – ami i.e. 3114 – 2012. december 21-én éri el a végét.

A vég kezdete vagy a kezdet vége?

Ha valami véget ér, akkor mindig elkezdődik egy új, és bizony ez így van a naptárak esetében is, ami a legártatlanabb dolog a világon. Mit szólnának ahhoz, ha minden év december 31-én világvégét kiáltanánk, hiszen véget ért a naptárunk? A majáknál ez a naptárvég 5126 évet ölelt fel. Az persze nyilvánvalóan már nem akadémikus kérdés, hogy a maják civilizációjának még töredékében sem sikerült elérni naptáruk végső időpontját.
Persze a nyugati társadalom mindig is nyitott volt a világvége-hangulatra, így remekül kapóra jött ez a „vég” és annak „pontos” időpontja. Persze az, hogy a maják egyáltalán nem vették figyelembe a szökőéveket, már más lapra tartozik, szinte elhanyagolható semmiség ahhoz képest, hogy 2012-ben vége lesz a világnak.

Modern mítoszok és a filmek

Az archeológusok persze más síkon gondolkodnak, mint a filmkészítők. A misztikus 13-as szám bűvöletében készült például az Indiana Jones és a kristálykoponya című film is, ahol a főhős 13 kristály koponya segítségével menti meg az emberiséget a végzettől. A filmbéli mítosz azt mondja, hogy ha a 13 koponyát nem hozzák össze a megfelelő időben, a Föld kibillen a tengelyéből és vége a világnak. Ez a legjobb példa arra, amikor a vallási, régészeti és tudományos tényeket egy nagy katyvasszá keverve kijelentik: itt a világvége, készüljön mindenki!

Népszerű világvége-megoldások

Persze a maja naptáron kívül tartja még magát néhány modernkori mítosz. A legnépszerűbbek mindig a világűrből érkeznek: az X-bolygó, ami a Földnek ütközve eltörli az életet, hatalmas meteoritok bombázzák a felszínt – természetesen gondosan szétrobbantva a Fehér Házat –, fekete lyukak közelítenek a Naprendszerhez, gyilkos napkitörés, gammasugárzások, hirtelen és hihetetlenül gyors jégkorszakok, a mágneses pólus percek alatti eltűnése vagy megfordulása okoz végzetes gondot az emberiségnek. Mind-mind remek filmforgatókönyv alap, melyeket kisebb-nagyobb kasszasikerrel vetítettek a világ számos országában. Persze azért a végén mindig van egy főhős, aki megment ezt-azt, akár az egész Földet is.

A kiszámítható vég

Olyan sok fikció született már a világvégére, hogy éppen kapóra jött a maja naptár 13.0.0.0.0 időpontja, ami egy igazán kiszámítható, konkrét dátumra mutat. Persze semmi sem szól – sem tudományos, sem pedig régészeti – amellett, hogy a naptár helyes folytatása éppen az lenne, hogy visszaáll minden szám 0-ra, vagy épp folytatódik, míg az első szám nem éri el a 20-at, vagyis a 20.0.0.0.0-t. És ez mikor lesz? Nagyjából i.sz. 8000-ben, plusz-mínusz a maják által figyelembe nem vett szökőnapokat nem számítva.
Szóval 2012. december 21-én, vagy valamikor 8000-ben lesz vége a világnak? Esetleg előkerülnek újabb „szenzációs” kőtáblák Mexikóban, újabb dátumokkal és a maják jósképességeivel teli?