2015. szeptember 6., vasárnap

A szegedi vízimalmok – Hajómalmok a Tiszán

A Tiszán és a Maroson sok fát is szállítottak az erdélyi és máramarosi tölgy- és fenyőerdőkből, ami kiváló nyersanyag volt a vízimalomépítéshez, így válhatott ez a foglalatosság Szeged népének egyik hagyományos iparává. Juhász Antal írása nyomán (Szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1958-1959. 127-141. p.) megismerhetjük a vízimalmokat, és a molnárok életét.
„...Tápé alatt halkan forog a malom
körülötte csönd van, csönd és nyugalom ...”
Juhász Gyula: Vízimalom


Szeged történeti fejlődésében döntő jelentőségű, hogy a város folyó mellett települt. Az itt letelepült lakosság elsősorban olyan foglalkozásokat választott magának, amilyeneket a kedvező földrajzi helyzet lehetővé tett. A halászat mellett már az Árpád-házi királyok korában jelentős méreteket öltött a hajózás és ezzel összefüggően valószínűleg a hajóépítés is.

A víz ereje

Miután 1222-ben II. András Szegedet országos sótárrá tette, az erdélyi só szállítása révén megnövekedett Szeged vízi forgalma. A hajózást élénkítette a gazdag szegedi polgárok szerémségi borainak szállítása is. A munkamegosztás kialakulása után, amikor már nem maga a termelő őrölte meg kezdetleges kis őrlőkövén a megtermelt gabonát, hanem a gabonaőrlés külön mesterséggé vált, e mesterség munkaeszközeit a folyóvíz energiájának felhasználására építették.
Szegeden a ló erejét hasznosító szárazmalmokon kívül a Tisza vízierejének kihasználása volt a legcélszerűbb eljárás, amit évszázadokkal ezelőtt, az akkori őrlési technika mellett alkalmazhattak.
Az első szegedi vízimalom megjelenésének időpontját ma már nagyon nehéz kideríteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a molnárság régi foglalkozás lehetett, mert az 1522. évi egyházi tizedlajstromban hét „Mónár” nevű adózóra bukkanunk. Ebből persze nem következik, hogy az 1500-as évek elején csak ennyi molnár volt a városban, hiszen a családnevek nem mindig a foglalkozás emlékét őrizték meg. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy abban az időben még elterjedt lehetett a gabona házi őrlése is.

A török uralom

A török uralom általában visszavetette a régi mesterségek fejlődését. A lakosság egy része elmenekült, vagy a környékbeli erdőkben, nádasokban bujdosott, így a szükséglet csökkent, bár az ittlakók élelmezéséhez továbbra is szükség volt néhány malom működésére. Az 1550-es török defter szerint Szegeden 24 kerék után adóztak, és a kincstár malomjövedelme 1200 akcséra rúgott. Sajnos nem tudjuk, mennyi volt ezek közül a vízi- és szárazmalom. A vízimalomépítés és a vízimolnárság a hódoltság után vehetett nagyobb lendületet, amikor az elmenekült lakosság visszatért, és megkezdte a földművelő munkát.

Vízimolnárok és a malomépítés

A hódoltság utáni 1719-es adóösszeírás már 93 malmot talált Szegeden, azonban még itt sem tudjuk a vízimalmok és a szárazmalmok számarányát. A vízimalmokra vonatkozóan az első biztos adat a molnárok 1721. évi eskümintája, amelynek a szövegéből kiderül, hogy azok csak vízimolnárok lehettek. A tanácsi jegyzőkönyv szerint 14 gazda vízimolnárja tett esküt, ami arra vall, hogy ekkor ennyi vízimalom őrölt a Tiszán. Ettől kezdve csaknem évről évre pontos adataink vannak a szegedi vízimalmokról a korabeli conscriptiokból és népességi összeírásokból. Lássunk néhány kiragadott adatot:

1750-51 ....... 22 (Alsóváros 8, Felsőváros 11, Palánk 3)
1768-63 ....... 36 (Alsóváros 15, Felsőváros 14, Palánk 7)
1777-78 ....... 47 (Alsóváros 20, Felsőváros 15, Palánk 12)

Az adatok tehát a vízimalomipar egyenletes fejlődését bizonyítják, amit a lakosság állandó szaporodásával növekvő lisztszükséglet is szükségessé tett.
A szegedi vízimalmokat kezdetben maguk a molnárok készítették, és ők végezték a malomjavítást is. A régi iratok szerint ugyanis a molnárok „első és fő foglalkozása a malomépítés volt”, sőt mivel ügyes faragómesterek voltak, bármiféle ácsmunkát elvégeztek. A 18. század második felében azután elkülönült a molnár- és malomépítő mesterség. A két mesterség teljes különválása ezen a területen abban az időben történhetett, amikor a napóleoni háborúk alatti gabonakonjunktúra fellendítette a búzakivitelt, ami egyre több szállítóhajó építését tette szükségessé. Szegeden valóságos hajóépítő manufaktúra alakult ki, amely a fahajózás korában az ország egyik leghíresebb hajóépítő műhelye volt. A hajóépítő superok elégítették ki a helyi és vidéki vízimalomszükségletet is. A 19. század elején ez a céhen kívül álló, népi iparág még tovább fejlődött: egy 1812-es összeírás már megkülönbözteti a hajóépítőket és a malomépítőket, az előbbiek száma 192, a malomépítőké 37.

Malmok a Tiszán

„A Tiszán liszt-őrlő malom jár hetven-egy
Szárazon pediglen vagyon tsak huszon-egy”
                                                             Vedres István
A malomgyártás olyan gyorsan fejlődött, hogy a 18. század végén már 71 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán. Ezt az adatot Vedres István, a város neves földmérő mérnöke a szegedi vízimalmokat felülvizsgáló bizottság 1798-as német nyelvű jelentéséből merítette. Az 1808-as és 1809-es adóösszeírásból csak a palánki vízimalmok számát tudjuk: itt 12 vízimalom horgonyzott, tulajdonosaik többnyire gazdag szerb és német kereskedők voltak. Két vízimalma volt Arzenovits Tamás kereskedőnek és Hódy Imre szenátornak. A superok közül Tseh Józsefnek volt két és Börcsök János faragónak egy vízimalma. Feltűnő, hogy míg az alsóvárosi és felsővárosi malomgazdák többnyire csak felét, egynegyedét bírták egy vízimalomnak, addig a gazdagabb palánki polgárok egy, néha két vízimalom tulajdonosai voltak.
A 19. század első negyedében nem szaporodott a szegedi vízimalmok száma. Ennek két fő oka lehetett. A város történetírói feljegyzik, hogy a század elején Szegedet gyakran pusztították árvizek, amik bizonyára sokáig akadályozták a malomépítést és elsüllyesztették, vagy megrongálták a védtelen helyen horgonyzó malmokat. Másrészt a régi tanácsi iratokból kiderült, hogy a vízimalmok ekkor már akadályozták a hajózást. 1828-ban 68 vízimalom őrölt a szegedi Tiszán, és a városban ugyanekkor 36 szárazmalom működött. Tehát míg a szárazmalmok száma az utolsó három évtizedben nőtt, a vízimalmok közül jónéhány elpusztult az előző századvégi állományhoz képest. Ugyanekkor 76 molnár volt a városban. A vízimalomtulajdonosok a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok, a malomgazdák rendszerint módos kereskedők vagy iparosok, míg a molnárok a szegényebb néposztályhoz tartoztak.

Szegedi vízimalmok az országban

A múlt század elején a szegedi malomépítők már az ország más vidékeire is készítettek vízimalmokat. Szegedről vittek malmokat a felső- és alsó-Tisza, a Duna, Dráva, Száva és a Maros mentén fekvő városokba. A Maros Csanád megyei részén 1919-ben 12 vízimalom őrölt. A szegedi malomépítő ipar folyamatos termelésére és a szükségletek növekedésére utal, hogy néhány évvel később, 1828-ban már 16 vízimalom őrölt ezen a folyószakaszon.
Mohácsi hajómalmok 1890 körül
A szegedi malomépítők országos hírnevét az magyarázza, hogy ők építették a legszebb vízimalmokat. Az alsó- és felsővárosi „superplacc”-okon épült vízimalmok nemcsak pontos szerkezetükkel, építési szilárdságukkal tűntek ki, hanem csinos, mutatós külsejükkel is. Kovács János szerint „a tetszetős, szép és igazi formát 1830-tól kezdődően találjuk meg a szegedi vízimalmokon”, éppúgy, mint a hajókon. Ettől kezdve faragják ki a hajón a bőgős orrtőkét, a hajókat keskenyre építik, ezzel víz ellenében is jól tudják úsztatni. A bőgős orrtőke megjelenik a vízimalmokon is, a hajóház szép magyaros házat mintáz, a belső alkatrészeket, gerendákat fafaragványok díszítik. A szépen díszített, amellett erős, szilárd szerkezetű szegedi vízimalmok tehát kapósak voltak szerte az országban.

A vízimalmok fénykora és hanyatlása

Közben a helyi szükségletek is növekedtek. 1845-ben 79 vízimalom őrölt Szegednél a Tiszán, a század közepén Fényes Elek 80-at említ, 1859-ben pedig már 90-re emelkedett a számuk. A 19. század közepe volt a szegedi vízimalmok fénykora. Később az 50-es években alakuló, majd a kiegyezés után rohamosan fejlődő gőzmalmok versenye kiszorította a termelésből a régi technikával és lassabban őrlő vízimalmokat. A város és a környékbeli faluk lakossága a maga szükségletére egy ideig még vízimalomban őrletett, de a kivitelre kerülő lisztet már gőzmalmok őrölték. Később a fiatalok inkább gőzmalomba vitték búzájukat, mert ott gyorsabban őröltek, és a lisztet a korpától különválasztották. Egyre kevesebb lett a vízimalmok munkája, így a század harmadik negyedében újat már nem építettek, a meglevő régi malmok pedig rongálódtak, minden évben elpusztult jónéhány. Az alsóvárosi vízimalmok, ahogy a gabonaőrlésből kiszorultak, áttértek a paprikaőrlésre. A gőzmalmok versenye azonban hamarosan ott is fenyegette a vízimolnárokat. 1876-ban Dobóczky Mihály szűcsmester felépítette az első gőzerővel hajtott paprikamalmot Szegeden. Az irigy vízimolnárok bosszút is álltak rajta: háromszor gyújtották fel a malmát.
A gőzmalmok versenye miatt az 1860-as évektől kezdve folytonosan csökkent a Tiszán működő vízimalmok száma. 1876-ban már csak 76 malom őrölt. 1889-ben a koratavaszi áradáskor a zajló jég a vasúti hídnál megtorlódott, a Maroson úszó jégtáblák a jégtorlasz miatt visszaszorultak a Tiszába Tápé és Algyő felé, és ott összetörték a telelő vízimalmokat. Az öregek emlékezete szerint 13 korábban a felsővárosi és a tápai parton működő vízimalom pusztult el ekkor, összeroncsolt maradványaikat szétverték és feltüzelték. A megrongálódott vízimalmok közül hármat építettek újrai kettő a Nagyiván-testvéreké volt, egy pedig az öreg Pécskayé.
Ez a nagy pusztulás a feljegyzett számadatokban is tükröződik. A század végén, 1895. júliusában már csak 14 vízimalom működött: öt Felsővárosnál, kilenc Alsóvárosnál, de az utóbbiak közül öt nem lisztet, hanem paprikát őrölt. A századfordulóra ezekből is csupán tíz maradt: hét az alsóvárosi, három a felsővárosi Tisza-parton.

Az utolsó vízimalmok

A 20. század első évtizedében – egy idős molnár emlékezete szerint 1908-ban – egy hatalmas vihar ismét megtizedelte a vízimalmokat az alsóvárosi részen. A régebben épített malmok nem bírták az időjárás viszontagságait és elsüllyedtek. Az utolsó írásos megemlékezés még működő szegedi vízimalmokról tudomásunk szerint 1914-ból való: számuk a statisztika szerint ekkor kilenc volt. Legtöbbjükben ekkor már nem gabonát őröltek, hanem Alsóvároson, a Boszorkány szigetnél levő malmokban paprikát, a felsővárosi és tápai malmokban pedig kukoricát. Idős falusi emberek, akik ragaszkodtak a megszokott korpás liszthez, búzájukat még ekkor is vízimalomban őrlették, de ilyenek egyre kevesebben maradtak. Az utolsó időkben, amikor már nem volt állandóan őrölnivaló, Iván Pista bácsi, a Lippai fatelepnél horgonyzó vízimalom molnárja borsot és cimetet őrölt a szegedi nagykereskedőknek. A vállalkozás azt mutatja, hogy az utolsó vízimolnárok minden lehető módon megpróbálták fenntartani malmukat, amíg csak tudták, pedig a vízimolnárság akkoriban már eléggé szűkös kenyeret nyújthatott.
A 19. század végén nyolc malom őrölt a Boszorkányszigetnél, hat a felsővárosi Tisza-parton és kettő Tápé alatt. Később, az 1900-as években a Boszorkány szigetnél már csak három malom őrölt, ugyancsak három Felsővárosnál és egy Tápén. Az egyik alsóvárosi vízimalomnak Csonka Bukusza Tanács Ignác, a híres bőrdudás volt a molnárja, akinek az emlékét Juhász Gyula szép költeményben tette örökéletűvé.
A Bukusza-családban éppúgy, mint másutt is, öröklődött a molnármesterség, és így testvére, Csonka Vince és annak a fia is vízimolnár lett. Egy másik malom Dóczi Józsefé volt. Ezeket a malmokat a paprikaőrlés tartotta fenn egészen az első világháború idejéig. Bár ebben az időben Alsóvároson már működött több gőzerővel hajtott paprikamalom, a paprikaőrlést részben még a vízimalmokban végezték. Az alsóvárosi paprikakufák azért kedvelték jobban a vízimalmi őrlést, mert a vízimolnárok finomabbra meg tudták őrni a paprikát, és az nem vesztette el zsírtartalmát. A vízimalomban őrölt paprikát őrlés után megszitálták, ezt rendszerint a paprikakikészítő lánya csinálta.

A felsővárosi malmok

A felsővárosi vízimalmok két helyen horgonyoztak: a régi sóházak előtt, és a volt Lippai fateleptől 50 méterre levő „rámpánál”. A 19. század végén – amikor itt még hat vízimalom kereke forgott – három volt a sóházaknál és három a Lippainál. A sóházak előtt őrölt egy Talpay nevezetű molnár, aki aratás után rendszerint elvitte a vízimalmát Tápéra, a tápaiak búzáját őrölni.
A volt Lippai fatelepnél – ma a Tisza-palota áll a helyén – ma is megvan a töltésről a Tisza árterén keresztül a nyári mederhez vezető lejáró, amit a nép „mónárjáró”-nak nevezett. De hívták „Eszös rampá”-nak is hívták, mert régebben egy Eszes nevezetű molnár dolgozott az egyik malomban. A Nagyiván-testvéreknek (Iván néven emlegetik őket), Sárosi Péternek és Pécskaynak volt itt vízimalma.
A tulajdonviszonyokat nehéz pontosan megállapítani, mert rendszerint többnek, legalább kettőnek volt egy malma (egyik a gazda, másik a molnár), ugyanakkor a tulajdonjog gyakran cserélődött. Az Iván-testvérek négyen voltak vízimolnárok: Pista, Pali, Jóska és Miska, kettő-kettőjüknek volt egy-egy malma. Sárosi Péternek az 1889-es áradás előtt Lippai Imrével volt közös vízimalma. Ezt a zajló jég tönkretette, az öreg Sárosi azonban nem hagyott fel a vízi-molnárkodással, hanem épített magának egy új malmot, amin tovább folytatta a mesterségét.
A felsővárosi vízimalmok közül legtovább az Iván Pista malma működött. Az első világháború idején még megvolt, sőt egy felsővárosi ember úgy emlékszik: „Tizennyócba még hozott apám kukoricát őrőni az Iván Pista malmába.” Az öregek tanúvallomása szerint ez volt az utolsó vízimalom a szegedi Tiszán. Úgy pusztult el, hogy a jégzajlás elől partrahúzták, és amikor tavasszal rohamosan kezdett apadni a víz, belezuhant egy parti gödörbe és összetört. Hasonló sorsra jutott Sárosiék vízimalma is. Voltak olyan felsővárosi vízimalmok, amiket – miután nem volt mit őrölniük – leengedték az alsóvárosi partra paprikát őrölni. Ott működtek egy ideig, de azután lassan a paprikaőrlésből is kiszorultak a gőz- és villanyerővel hajtott malmok egyeduralma miatt.

A tápai vízimalmok

Tápénál a legidősebb emberek emlékezete szerint három vízimalom őrölt, de ezek közül csak kettő horgonyzott mindig a tápai parton, a harmadik, Sárosi Péteré, csupán időnként járt a tápaiak búzáját őrölni. Két kikötőhelyük volt: az egyik az egykori Iskolaköznél, a másik a töltésnek azon a részén, amit „Sárgá”-nak neveznek. Az Iskolaköznél volt régen a „merigető”, ahova vízért jártak a Tiszára. Az árterület ma nyárfákkal van beültetve, lenn a Tisza partján, egymástól nagyjából 10 méterre két vastag nyárfa áll. Ezek között volt a molnárjáró, és itt horgonyzott Csehók József és ökrös István vízimalma. Nyáron, amikor lassúbb a Tisza folyása, lementek a Sárgára, a Maros-torkolat közelébe, ahol nagyobb a víz sodra. Legutóbb már csak egy vízimalom őrölt a tápai parton, ökrös Istváné. Az első világháború alatt még Tápénál forgatta kerekét a Tisza sodra; a háború után adta el a gazdája Szerbiába, ahol a technikai fejlődés akkor még nem vette ki a kenyeret a vízimolnárok szájából.

Vízimolnárok a gőzmalomban

A vízimalmok elpusztulásával az egyik leghíresebb szegedi népi mesterség fölött kondult meg a halálharang. A vízimolnárok nagyobb része ekkorra megöregedett, úgyhogy új vállalkozásba már nem kezdhettek. A fiatalabbak gőzmalmokba mentek, ahol hasznosítani tudták széles és alapos szakmai ismereteiket. Ilyen módon ez a gyökerében népi iparág jelentős szerepet játszott a tőkés jellegű malomipari vállalkozások működésében is. A vízimolnárok fiatalabb nemzedéke nemcsak átvitte gazdag szakmai tudását a gőzmalmokba, hanem néhányan vállalkozók is lettek. Így például Peregi Mihály vízimolnár, aki egy ideig Dobóczky szűcsmester gőzmalmában volt főmolnár, később Alsóvároson, a Pásztor utcában gőzmalmot alapított. Gőzmalma volt Fodor József korábbi vízi malom tulajdonosnak is. Voltak azután olyan vízimolnárok, akik nem a technikailag fejlettebb gőzmalmokba mentek, hanem szélmalomban folytatták mesterségüket. Ilyen volt Szabó Kalmár Ferenc, akinek a Maroson volt vízimalma az 1890-es években és miután azt eladta, szélmolnár lett. A vízimalmokban felnőtt nemzedék később olyan híressé tette a szegedi molnármesterséget, hogy messze vidékről szegedi molnárokat hívtak a paprikamalmokba.

Malmok a Maroson

Ha a szegedi vízimalmokról beszélünk, röviden meg kell emlékeznünk a közeli Maros folyóban működő malmokról is, hiszen azokat szintén a szegedi superplaccokon készítették. A marosi vízimalmok tovább állták a gőzmalmok versenyét, mint a szegediek. A Maros magyarországi szakaszán Szegedtől Nagylakig még 1924-ben is három vízimalom őrölt: egy Bökény alatt, kettő pedig Apátfalván, A bökényit később eladták Romániába, az egyik apátfalvit 1925 telén elpusztította a zajló jég, a harmadikat azonban – amely a Marczika-család tulajdonában volt – még 1931-ben is látták őrölni, bár ekkor már igen rozoga állapotban volt.

A vízimalmok szerkezete

A régi tiszai vízimalmok sajnos nyomtalanul eltűntek. A vízimolnárság kihalása után a megrongálódott malmokat feltüzelték vagy szigetelőnek használták fel, a jó állapotban levő malmokat pedig leúsztatták a Tiszán akkor még elmaradottabb vidékekre, ahol tovább tartott a vízimalmi őrlés. A régi szegedi vízimalmok szerkezetéről és őrlési technikájáról a szegedi Móra Ferenc Múzeumban levő kis vízimalom-modell bizonykodik, amelyet 1863-ban Kocsis Imre szegedi műmolnár készített. A modell ma már nem teljes, egyes alkatrészei hiányoznak, de még mindig alkalmas arra, hogy Kovács János leírása és a régi öregek elbeszélései alapján rekonstruálni tudjuk teljes berendezését és őrlési technikáját.
A Szegedi Híradó 1863-ban beszámolt arról, milyen nagy sikert aratott az említett szegedi malom-minta egy országos kiállításon, és ebből az alkalomból a legapróbb részletekig közölte a modell adatait. A szegedi vízimalmok szerkezetéről és belső díszítéséről Kovács János leírásából szerzett eddigi ismereteinket néhány kiegészítéssel mi is bővíthetjük.
 A vízimalom két hajótestből, a hajóházból és a tárhajóból állott. Ezeken nyugodott a vízimalomkerék (szegedi tájszóval: késség) tengelye. Amim a méretekből is kitűnik, a hajóház nagyobb, hosszabb és szélesebb volt a tárhajónál. A szegedi superok a vízimalmokat kívülről-belülről kidíszítették a szegedi táj népi művészetére jellemző faragványokkal: a két hajótestre bőgős orrtőkét faragtak, a hajóházra szép zsindelytetős faházat építettek, amit különféle fafaragványok tettek szemre is tetszetőssé, A vízimalmok belső díszítésében is megjelent a jellegzetes szegedi napsugárdísz-ornamentika, aminek a néphit szerint oltalmazó szerepe volt.
A hajóházban volt a vízimalom őrlő készüléke. Maga az őrlő készülék egyszerű fogaskerék-áttétellel működött. A készség tengelyének (ezt a vízimolnárok göröndő-nek nevezték) a meghosszabbítása volt a nagykerék tengelye. Amikor a víz forgatta az alulcsapott vízikerék lapátjait, ugyanolyan ütemben forgásba jött a nagy fogaskerék is. Ennek a fogai beilleszkedtek a kis fogaskerék tengelyének recézett oldalába, ezzel gyors forgásba jött a kiskerék is. A kiskerék forgatta az úgynevezett szilvasat, ami a felső malomkő tengelye volt. A malomkövek a kőpadon helyezkedtek el, amit a kőpadágas tartott; ezt rendszerint ékes faragványok díszítették. A kőpad több mint 2 m magasan volt, úgyhogy ide 4-5 lépcsőfokon jutott fel a molnár. Lippai Imre szerint egyébként az egész vízimalmot kipadozták  – ami azt jelenti, hogy nagyjából a nagykerék csapágyának magasságában újabb padlódeszkázatot csináltak. Erre azért volt szükség, mert a kőpad és különösen a garagy igen magasan volt.
Őrlés idején, tavasztól a tél beálltáig a vízimolnárok állandóan kinn tartózkodtak a vízimalmon, ezért a hajóház elejét rendszerint elrekesztették deszkafallal alvóhelyiségnek. Igénytelen berendezése egy-két priccsből és egy kis vaskályhából állott. A tárhajót (más néven völgyhajó) régebben egy fatörzsből kivájt vaskos csónak, a tombác helyettesítette. Erről az ilyen malmokat tombácos malomnak nevezték.
A szegedi vízimalmok minden alkatrésze fából készült. A malomépítésre – éppúgy, mint a hajóépítésre – a tölgyfa volt a legalkalmasabb, mert nálunk ez a legkeményebb fafajta. Később csináltak vízimalmot fenyőfából, de ezek már nem voltak olyan szilárdak. A legutóbbi időkben pedig, amikor a vízimalomnak egy-egy eltört vagy megrongálódott alkatrészét már nem tudták tölgyfából kifaragni, a tölgyfát akácfával helyettesítették. Eredetileg azonban vízimalomépítésre csak tölgyfát használtak, csupán a fogaskerekek fogait faragták gyertyánfából, ami szintén igen kemény fafajta.
Képek: internet, Bajai Hajómalom Egyesület
A következő részben:  Horgonyok és malomkövek