A szegedi vízimalmok – Horgonyok és malomkövek

Az előző részben megismerkedhettünk a hajómalmok Szeged életében betöltött jelentős szerepével, fénykorukkal és hanyatlásukkal. De hogyan is folyt a munka, miképp őrölték a gabonát és a paprikát a molnárok, hogy működött egy igazi szegedi vízimalom?

 A vízimalmok vasmacskával horgonyoztak a Tiszában. A malmot tartó vaslánc két helyen volt rögzítve a készség elejéhez, azaz a hajóházat, és a tárhajót elöl összetartó gerendázáthoz. A vízimolnároknak a horgonyzáshoz egészen különleges láncuk volt. A kovácsok erre a célra nagyszemű – 28-30 cm-es szemnagyságú –, vasláncot készítettek, ami akkor is megtartotta a szilárdan megépített malmot, ha erős volt a víz sodra. Ilyen erős, nagyszemű láncra volt szükség a „macskázás”-hoz is. A régi molnárok a malom helyének változtatását hívták macskázásnak, ami a vasmacska felszedésével és újbóli kivetésével járt. Ezt a Tisza vízállásának sokszor naponkénti változása tette szükségessé.

Horgonyzás a Tiszán, a macskázás

A macskázáskor vízimolnárok egy külön erre a célra épített úgynevezett macskaszödő csónakba ültek. Ez egyfából kivájt, hatalmas, 6-8 m hosszú csónak volt, aminek a farát nem faragták ki, hanem tompának hagyták (tompafarú csónaknak is nevezték). A molnárok a macskázásnál segítettek egymásnak, négyen-öten is csinálták egyszerre, mert nehéz művelet volt. A macskaszödő csónakkal ügyesen odafaroltak a malmot tartó lánc alá, itt egyikük egy vastag dorongot beledugott a láncszembe, és a dorongot nekifeszítette a csónak tompa végének, a másik a következő láncszembe dugta a dorongot és ez így haladt addig, amíg a vasmacska fölszakadt a folyó fenekéről. A vasmacskát ott vetették ki újból, ahol a hely alkalmasabbnak bizonyult. A malomrévben horgonyzó első malomnak két macskája volt, ezt macskázás közben megtartotta másik vasmacska.

Amelyik malom viszont egy macskával horgonyzott, azt macskázásnál kikötötték a parthoz, nehogy elvigye a víz. Sárosi Péter szerint: „A macskázással vót a legtöbb baj. Apámnak vót egy mércéje – meséli –, azzal mindég mérni köllött a vizet. Ha áradt vagy apadt, apám mán tudta, hogy macskázni köll, hogy mög ne feneköljön a malom, vagy ë ne vigye a víz.” Mivel sűrűn kellett macskázni, a macskaszödő csónak mindig ott ringott a malom mellett a vizén. Ezen kívül a part felőli oldalon még egy-két kijáró csónak volt a malomhoz kötve. Ezek is mind egyfából faragott csónakok voltak, de kisebbek, mint a macskaszödő csónak.

Az őrlés – csónyikok és csúvárok

Az őrölni való gabonát legtöbbször maguk a lakosok vitték ki a vízimalomhoz. A töltésről a búzát hozó ember jó hangosan bekiáltott a molnárnak: „Pista bácsi, gy’ék kend ki a darabért!” – Mindig annak a molnárnak a nevét kiáltották, akinél őröltetni szoktak. Ha a malom működött, a malomkövek forgása, a fogaskerekek csikorgása, és a készségről lecsorgó víz csöpögése elég nagy zajt csapott, úgyhogy a hajóházban foglalatoskodó molnár nem mindig hallotta meg elsőre a kiáltást. Ilyenkor az őröltető elismételte még hangosabban a hívást. A vízimolnárok általában elég lassan mozdultak. A kiabálást meghallva a molnár először kinézett a hajóház elején vagy oldalán levő ablakon, jól megnézte, hogy ki kiabál, majd nagysokára megjelent az ajtóban. „Csónyik”-ba ült és lassan kievezett a partra. Átvette a „darab”-ot  (nem telizsák gabona), megmondta, mikor jöhetnek érte, azután csónyikba tette és bevitte a malomba. Ha nagyobb mennyiséget vittek, az őröltető is segített behordani a gabonát. Benn a malomban a molnár bejegyezte a malomkönyvbe az őrlető nevét és a gabona mennyiségét.

Szokás volt azonban, hogy úgynevezett csúvárok járták várost, akik összegyűjtötték az őrölnivaló gabonát és elszállították a molnárjáróhoz. Mivel a molnároknak nem igen volt sem kocsijuk, sem lovuk, rendszerint csúvárt fogadtak maguknak. A csúvárok csöngős kocsival jártak, s azokba a házakba, ahol rendszeresen volt őrölnivaló, maguktól is betértek. Őrlés után a lisztet hazaszállították. A csúvárkodás természetesen hasznos volt a vízimolnároknak, mert biztosította a malom folyamatos működését, és így az állandó keresetet. Amikor még több malom volt a molnár járóknál, verseny is volt a csúvárok között. A 19. század végén és a századforduló táján Felsővároson Lakatos György és Fulmán István volt a csúvár. Csúvárkodott még egy ideig Doktor István, de ő csak mellékfoglalkozásként, mert kásahántolója volt. A felsővárosi csúvárok gyakran kijártak Tápéra is, különösen, amikor a malmok nem mentek fel a tápai partra őrölni.
A századforduló után a vízimolnároknak már nem volt pénzük arra, hogy csúvárt fogadjanak. Az ügyes, élelmes molnár akkor úgy segített magán, hogy maga ment el csúvárkodni. Az öreg Sárosi Péter például az egyik szomszédjától kért kocsit, lovat, maga mellé ültette a fiát, és így csúvárkodott Tápén és Felsővároson. Volt a molnároknak zsákhordó fájuk, azon vitték a gabonás zsákokat a kocsira, a kocsiról pedig a csónakba. Ha az őrletők telizsák gabonát adtak, a molnár kért még egy zsákot, mert a liszt nem fért el egy zsákban.

Rostálás – mögszentöléstől a garagyig

Őrlés előtt a gabonát a konkolytól és más odakerült szemektől meg kellett rostálni. A rostálást rendszerint maguk az őrletők végezték otthon, de szükség esetén a molnár is megcsinálta. Ezután következett a gabona mögszentölése. A molnár a gabonát nagy, egyfából kivájt teknőbe öntötte, egy kis vízzel meghintette, majd összekavarta. A gabona megvizezése két okból volt célszerű: egyrészt így lehámlott a szem külső rétege és könnyebben különvált a korpa, másrészt csökkent annak a lehetősége, hogy a malomkő a lisztet megégeti. A mögszentölés után a gabonát kis ideig a teknőben hagyták, majd következett az őrlés: „mikor a nyirkosságot mögkapta a búza, azután őrölték”.
A molnár megmerítette a fölöntőt a megnedvesített gabonában, és egy vékányit felöntött a garagy-ra. Említettük, hogy a kőpadhoz 4-5 lépcsőfok vezetett fel. A felső malomkő fölött elhelyezkedő, négyszögletes fatölcsérhez hasonlító garagy még magasabban volt: egészen a zsindelytető alatt. A nagygaragyban volt a kisgaragy, amely a felöntött gabona egyenletes adagolását biztosította. Míg a nagygaragy mozdulatlanul állott, a kisgaragy állandóan mozgott a  rázófa segítségével. A kisgaragyból a gabona a felsőkő nyílásán keresztül a kűmejj-be jutott, ahonnan egyenletesen szétoszlott a malomkövek közé. Az alsókő mozdulatlanul állt, így a függőleges szálvason, forgó felsőkő forgása biztosította a gabona megőrlését. Mind a két malomkő faburkolattal volt körülvéve, hogy a kövek közül ne szóródjék szét a szem.

A molnár szabályozni tudta a malomkövek egymástól való távolságát. Ez igen fontos volt, mert ettől függött a liszt finomsága. A malomkövek szabályozására több különféle eszköz szolgált. Legtöbb vízimalomban a kőpad mellett volt egy függőleges rúd, erre erősítettek egy vízszintes rudat, ami az alsókő alatt feküdt. Ha a malomköveket összébb szorították, az alsókövet ezzel a vízszintes rúddal megemelték, és így finomabb lisztet tudtak őrölni. A liszt a lefolyókán jutott a malomkövek közül a kőpad melletti lisztládába, vagy egyenesen a zsákba. Ha a garagyból elfogyott a gabona, megszólalt a garagy aljához erősített csengő és figyelmeztette a molnárt, hogy ismét fel kell önteni.

A szitálás

A vízimalmok a gabonát „egy tallóra őrték mög”, azaz nem választották külön a lisztet a korpától. Ezért a vízimalomban őrölt lisztet kenyérsütés előtt meg kellett szitálni. A szitálás már otthoni munka volt és az asszonyok végezték. Az egyfából kifaragott teknőn két rudat fektettek keresztül, ezekre rátették a szitát, és a korpás lisztet mind átszitálták. A liszt áthullott a szitán, a korpa fennmaradt. Ha kalácsot sütöttek, a lisztet egészen sűrű sejömszitán szitálták meg. A legutóbbi időkben mar voltak olyan vízimalmok, ahol a megőrölt lisztet rögtön meg is szitálták. A leleményesebb, újításra fogékonyabb vízimolnárok a szitát a lefolyóka alá tették, úgyhogy a kövek közül kijutó liszt mindjárt átszitálódott.

A szitát ferde síkban helyezték el, így a fennmaradó korpa lefolyt az aljára, és minden mozgatás nélkül folyamatosan átszűrődött a lefolyókán lehulló liszt. A vízimalmokban használt finom selyemszitát pitliszitának is nevezték. Érdekes, hogy a legtöbb vízimolnár még az 1900-as években sem vezette be a szitálást, pedig mindenképpen hasznos lett volna, mert pótolta a fejlettebb technikai eljárást. Az újítástól való idegenkedés talán azzal magyarázható, hogy a szitálást nem a saját feladatuknak tekintették, hanem a régi szokáshoz híven elsősorban házi munkának. Másrészt az öregek elbeszéléséből kivehető az is, hogy az őrletők legtöbbje nem igényelte a korpás liszt megszitálását, mert megszokta és szerette a korpás lisztből sütött kenyeret. Az öregektől tudjuk, hogy a vízimalmok nagyon jó lisztet őröltek. „Olyan magos, púpos kenyeret sütöttek abbul a lisztbül, hogy olyat nem övött azúta se a nép...” – mondták az idősebb asszonyok. Általában az öregek között gyakori volt az a vélemény, hogy a vízimalmok jobb lisztet őröltek, mint a gőz- vagy szélmalmok, mert malomköveik lassabban forogtak, mint amazoké, és így soha nem égették meg a lisztet. Az a kis korpa, ami a szitálás után benne maradt a lisztben, véleményük szerint nem ártott a kenyérnek, sőt úgy még jobbízű volt.

A malomkövek

A szegedi vízimalmok a múlt század végén két pár kővel őröltek, de gyakran előfordult, hogy a Tisza lassú sodra miatt csak az egyik kőpár működött. A múzeum malom-modellje egy pár kővel őrlő vízimalmot ábrázol; a másik kőpárt a nagykerék ellenkező oldalán kell elképzelnünk. A Tiszánál gyorsabb folyású Marosban a múlt században három kőpárral őrlő vízimalom is működött. A Tiszán azonban a harmadik kőpárnak áradás idején sem vették volna hasznát.

A vízimolnárok munkája volt még a kő megvágása, amihez kűvágó csákányt használtak. A két őrlőkő súrlódási felületén vájatokat, levegőcsatornákat (népiesen: rémis vagy rémös) vágtak. Ezeket a csatornákat, ahogy a kő kopott, időnként meg kellett újítani. A malomköveket Sárospatak vidékéről hozták tutajokon és helyben maguk a molnárok állították össze. A tetején néhány üregbe szükség esetén ólmot öntöttek, hogy a kő nyomását egyenletessé tegyék. A malomkő rossz, kopott részeit timsóval pótolták.
A vízimalmok napi termelőképességére egy Kulinyi Zsigmond által közölt statisztikából következtethetünk. Eszerint az 1890-es években 15 vízimalom 30 járattal 179 mázsa napi termelést ért el. Egy két malomkőpárral működő vízimalom tehát naponta körülbelül 11 mázsa gabonát tudott megőrölni. A 19. század végén a szárazmalmok ennél többet termeltek, a szélmalmok viszont kevesebbet. A későbbi időkben hengerszékre átalakított vízimalmok persze nagyobb termelőképességet értek el és finomabbra is őrölték meg a lisztet. Hangsúlyoznunk kell, hogy tudomásunk szerint Szegeden ilyen átalakítás nem történt. A Duna mellékén, ahol a jobb állapotban levő vízimalmokat már a század elején korszerűbb szerkezettel látták el, még a legutóbbi időkben is őröltek vízimalmok. 1951-ben Mohácsnál, Meszesnél, Úszódon, Ordasnál, Pakson, Madocsán és Vácott egy-egy, Iváncsa-Ráckevén három vízimalom őrölt. Az átalakítás után a küves malmokat csak darálásra, főleg paprikadarálásra használták. A Tisza egyik kis mellékfolyóján, a Túron, Túristvándinál működő utolsó vízimalom is két hengerszékkel és csak egy pár darálókővel működött.

A fizetség – a malompor

A vízimolnárok vámért őröltek. A vámot a búzából vették: kétvékás zsákból 2-3 köpőcével. Mai mértékegységben: 1 mázsa búzából nagyjából 8 kg vámot vettek, árpából és kukoricából kevesebbet, körülbelül 6 kg-ot. A molnároknak ez volt a keresetük. Abban az időben, amikor a molnárok többnyire még csak alkalmazottak voltak a malmon, a jövedelemnek 1/3 része jutott nekik és az úgynevezett malompor. Viszont akkor több volt az őrölnivaló, mert még nem működtek a gőzmalmok. A vízimolnárkodás tehát Szegeden mindig szerény, de biztos megélhetést nyújtott.
Voltak olyan vízimalmok, amelyekben ketten dolgoztak. Ilyenkor 24 óránként váltották egymást, tudniillik a molnárok az éjszakát is a malmon töltötték. A vasúti híd megépítése óta (1850-es évek) a vízimalmok a híd kűlábjainál teleltek, mert ott védve voltak az úszó jégtábláktól, és a folyónak ez a szakasza rendszerint nem fagyott be.

Kinyérsütögetők, paprikaőrlés

A vízimolnárság, mint céhen kívül álló, gyökerében népi foglalkozás, összefüggött a régi Szeged sok más népi iparágával. A hajó- és malomépítéssel való kapcsolatára már rámutattunk. A vízimolnársággal fonódott össze a kenyérsütés is, amely a 19. században Szegeden külön háziiparrá fejlődött. Különösen Felsővároson, ahol egyes vízimalmok csak a kinyérsütögető asszonyoknak őröltek. A vízimolnárok a kinyérsütögetők megbízásából megvették a búzát, megőrölték és a lisztet eljuttatták hozzájuk. Leggyakrabban azonban a kenyérsütéssel a molnárok feleségei foglalkoztak. Ezért azután ez a jellegzetes szegedi foglalkozási ág együtt tűnt el a vízimolnársággal, átadva helyét az akkor természetesen már fejlett pékiparnak. A szegedi vízimalmok – amint már említettük – nemcsak gabonát őröltek. Az alsóvárosiak a 19. század második felétől túlnyomórészt áttértek a paprikaőrlésre.

Molnárok mulatsága

Nem hiába volt a vízimolnárság Szegeden hagyományos és nevezetes foglalkozás, jeles szokásanyaga is alakult ki az eltelt évszázadok folyamán. Régi idők óta szokás volt, hogy a vízimolnárok egy Tisza közepén képződött porondon pünkösdkor és István napján nagy mulatságot rendeztek. Az 1860-as években egy hirtelen támadt nyári zivatar elmosta a híres molnár-bálat, úgyhogy ezután a felsőtiszaparti füzesekben tartották meg az istvánnapi molnárünnepet.
A vízimolnárok ügyes dudások voltak, különösen a vízidudát kedvelték régebben. Tömörkény István egy öreg vízimolnár szavaival így írja le a vízidudát:

„...Mert az (ti. a víziduda) a vízbe szokott úszni kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát, ha az kintvan a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.”

Többet tudunk meg a vízidudáról Kovács János feljegyzéseiből. Az ő leírása szerint „a víziduda... mintegy másfél méter hosszú és 8-15 cm átmérőig vastagodó, fűzfahánccsal körülhajtogatott, egybeerősített, két kivájt fűzfaágból készült hangszer- volt.” Leginkább a havasi kürthöz hasonlíthatnánk. Nem hangszer volt, inkább jelzőeszközül használták: amikor a duda szélesebb alsó felét a víz fölé tartva belefújtak, messzire hangzott a csendes Tisza-parton hátborzongató sikongása. A molnárok rendszerint a sót és fát tutajozó románoktól vették cserébe kukoricalisztért.
Ugyancsak jól játszottak a vízimolnárok egy ma már szintén ismeretlen régi hangszeren, a bőrdudán. Híres bőrdudás volt Bukusza Tanács Ignác vízimolnár, aki alsóvárosi parasztlakodalmakba is eljárt dudálni. Az ő háza előtt állott utolsó hírmondóul a tiszai víziemberek hagyományos címere, a fából faragott bőgős orrtőke.
Végezetül említsük meg a vízimolnároknak egy apáról fiúkra öröklődő szokását. Ez fényt vet arra is, milyen szoros, valósággal családi közösségben éltek ennek a népi foglalkozásnak hajdani művelői. A felsővárosi vízimolnárok egy-egy molnártársuk halálakor kikísérték az elhaltat utolsó útjára a temetőbe. Fekete ünneplő ruhában, saját zászlójukkal és fáklyáikkal vonultak fel. A temetésről abba a kocsmába mentek, ahol a zászlót és fáklyáikat tartották, és halotti tort ültek. Mindegyikük előtt gyertya égett az asztalon, úgy iszogattak és énekeltek. A szertartásos torok színhelye a 19. század 70-es, 80-as éveiben a felső tisza-parti Lippai-féle kocsma volt („Masa szülém” kocsmája). Az idősebb vízimolnárok elhalása után a régi szokásokat már nem mindig tartották meg. Számuk egyre fogyott, és e hanyatló népi iparág szokásai szinte előbb tűntek el, mint maga a mesterség.

A szegedi vízimalmok jelentősége

A vízimalomépítés és a vízimolnárság igen jelentős szerepet töltött be a régi Szeged gazdasági életében. Az Árpád-kortól kezdve évszázadokon át meg volt, a török kiűzése után, a 18-19. században pedig döntő, országos jelentőségűvé vált Szegeden ez a két népi iparág. Több évszázados fennállása alatt olyan gazdag szakmai hagyományok fejlődtek ki, különösen a vízimolnárságban, amelyeket a fejlettebb technikával dolgozó gőzmalmok is átvettek. A 20. századba átnövő molnárnemzedék tehát szakmai tudásának hasznát vette a tőkés malomipar uralkodóvá válásakor, sőt több újítás kezdeményezője lett. A technikai eszközök fejlődése következtében szükségszerű volt a vízimalmok eltűnése.

Egy vízügyi szakmunka az alföldi vízimalmok eltűnésének egy másik szükségszerű okáról emlékezik meg. A vízügyi szakértők tapasztalatai szerint a 19. században a folyókon levő vízimalmok elposványosították a folyót, mert az úgynevezett vízduzzasztó malomgátak felfogták az iszapot. Ezért a folyószabályozási munkálatok során a mérnökök feladatuknak tekintették a vízimalmok megszüntetését is. Azonban Szegednél ez nem lehetett döntő oka a vízimalmok csökkenésének, hiszen a Tisza-szabályozás már az 1840-50-es években megindult, s a vízimalmok száma ekkor még szaporodott. A szegedi vízimalmok különben sem gátas malmok voltak, mint a kisebb, nyáron csaknem kiapadó alföldi folyókon őrlő malmok. Itt a malmok nagy apadás idején – hogy a hajózást sem veszélyeztessék – a közeli Marosban őröltek. Mindezekből kiderül, hogy a szegedi vízimalmok eltűnése nem egyetlen, de első és legfontosabb okának a termelő eszközök fejlődését, a gőzmalmok mindent elsöprő versenyét kell tartanunk.

Az előző részben: Hajómalmok a Tiszán

Forrás:

Juhász Antal

Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1958-1959. 127-141. p.
Képek:
internet, Bajai Hajómalom Egyesület