A szabadságharcot követő években – 1849 és 1857 között – a szegedi vár újra laktanyává alakult. Az 1850. évben – Bainville Józsefvárosi főmérnök által – készített várostérkép szerint a régi vár még hajdani formájában állott. A vár északi és nyugati oldalán még a mély vizesárkok is megvoltak, sőt még álltak a nyugati kaput védő pajzsgátak többszögletű sáncai is. Megvolt még a Palánk városrész nyugati szélén, a „Sáncpart” utca hosszában (a mai Zrínyi utca vonalán) a régi vizesárok maradványa is. A vár környéke – a kilövés biztosítására – még ekkor is beépítetlen. A vártól északnyugatra a Széna-piac, a vártól nyugatra a Fő-piac, a vártól délre pedig a Sétatér széles területei voltak.
Külső vár és a kaszárnyák
Szeged az abszolutizmus korában (1849- 1867) is jelentős katonai központ maradt. Miután 1853-ban feloszlatták az erdélyi román és székely határőrezredeket, a 16. határőr gyalogezredből felállították a cs. kir. 46. Sachs-Meiningen (későbbi nevén „Fejérváry”) sorgyalogezredet, melyet Szegedre vezényeltek. A világoszöld hajtókájú (és ezért „levelibékáknak” csúfolt) gyalogezred a temesvári hadtestnek volt alárendelve, s 1918-ig Szeged háziezrede maradt. A katonaság a régi várban, illetve a 20. sz. elején lebontott (és a mai Rákóczi téren álló) „nagykaszárnyában” volt elhelyezve. Ezenkívül a Palánkban is volt egy laktanya, a régi sörházból átalakított „sörházkaszárnya” vagy „flóriánkaszárnya”. Ugyancsak a Palánkban működött a 46. gyalogezred katonai nevelőintézete, a „stifthaus”, A várban elsősorban katonai raktárak voltak.
A katonaság
A városban és a várban állomásozó katonaság hasznos és közérdekű munkálatokat is végzett: 1858-ban a várban állomásozó olasz legénységű 8. vadászzászlóalj parancsnoka, Wilhelm Reitzenstein ezredes elrendelte, hogy a katonaság alakítson ki sétáló ligetet az új- szegedi hídfővel szembeni – árkokkal és gödrökkel felszabdalt (volt hídfősáncok maradványai) – ősvadonban. A 46. gyalogezrednek csak a hadfogadó központja, valamint két sor- és egy tartalék zászlóalja állomásozott Szegeden. Az ezredet a katonai események során gyakran vezényelték a Habsburg-birodalom különböző részeibe. Így voltak Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, s részt vettek az 1866. évi porosz és az 1878. évi boszniai háborúban. A szegedi hadköteles fiatalságot azonban nemcsak a 46. gyalogezredbe sorozták, hanem a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe is.
1857. május 24-én I. Ferenc József császár és felesége – országjáró körútja alkalmából – Szegedre is ellátogatott. Tudhatott arról, hogy mi a város régi kívánsága, mert – hogy megnyerje a városi hatóságok és a lakosság szimpátiáját – megszüntette a vár erődítmény jellegét. Ettől kezdve a régi vár már csak mint „k. k. Kasteir – azaz „császári-királyi váracs” szerepelt.Ezzel egyidejűleg megengedte, hogy a vár körüli óriási üres térségeken, a vár tüzérségének kilövését biztosító „glacis”-okon építkezhessenek. A császár felajánlotta a városi tanácsnak, hogy az a várat le is bontathatja, ha a városban állomásozó katonaságnak megfelelő laktanyákat és raktárakat építtetnek.
A vár helyett építessék kaszárnya!
A vegyes bizottsági tárgyalásokon megállapították, hogy a várban állomásozó két sor- és egy tartalék zászlóalj elhelyezésére építendő kaszárnya a városnak 862.940 forintjába kerülne. Ugyanakkor a lebontandó vár anyagából és annak telkeiből csak 225 ezer forint bevétel várható. A városi tanács és a katonai parancsnokság tárgyalásai során végül is kölcsönös engedmények születtek. A hadsereg megelégedett egy sor- és egy tartalék zászlóalj befogadására alkalmas kaszárnya felépítésével. A katonai parancsnokság abba is beleegyezett, hogy a kaszárnyát a régi katonai kórház telkén építtethetik fel. Természetesen ebben az esetben a városnak egy új katonai kórház építéséről is gondoskodni kellett. Ilyen formában a kaszárnya 429.546 forintba, az új katonai kórház pedig 122.553 forintba került volna. Összesen tehát 552.099 forintra csökkent volna a költség, ami az eredeti összeghez képest 310.841 forint megtakarítást jelentett.A vármegváltási tárgyalásokat azonban félbeszakította az 1859. évi olaszországi háború. Ennek ellenére, kisebb jelentőségű bontások már megkezdődtek. Ekkor bontották le a vár déli oldalán, a középkori „palota” épületének kiugró részét.
 |
| Vedres István terve a vár raktárrá történő átalakításáról |
Rendzavarás
Az olaszországi osztrák katonai vereség hatására – országszerte és – Szegeden is forradalmi zavargások törtek ki. 1859 novemberében az utcákon hatalmas tömegek vonultak fel a Rákóczi-, a Klapka- és a Kossuth-indulók hangjai mellett. Beverték a megyefőnök ablakait és mindenütt leszaggatták a kétfejű sassal díszített hivatali táblákat. A karhatalom nem mert az eseményekbe beavatkozni. Ezért a várbeli katonákat riasztották, akik fegyveres erővel verték szét a tüntető tömeget. A „rendzavaró” fiatalság és polgári lakosság közül sok embert kísértek be szuronyok között a vár tömlöceibe.A forradalmi hangulat ettől kezdve újra és újra fellángolt. 1863. december 18-án a reggeli órákban falragaszok jelentek meg a város házfalain: „A nemzet legyen jó reménységekkel eltelten, mert várakozásai teljesülni fognak!” A felhívás különösen a diákság körében váltott ki nagy izgalmat. Az iskolákban leállt a tanítás, és a diákság az utcákra özönlött. A várbeli „vasasnémetek” számos diákot fogtak el és hurcoltak a várba. A várparancsnok terjedelmes jelentést küldött Bécsbe, azzal a céllal, hogy a „király őfelségét” lebeszéljék a „bűnös néphez” való közeledésről, arról, hogy egy újabb látogatást tegyen az országban. 1866-ban újabb zavargások törtek ki; az Alsóvárosban a nép még a várból kirendelt katonasággal is szembeszegült.
 |
| 1850 – a délnyugati rondella |
A magyar honvédség
Az 1867. évi kiegyezést követően, az 1868. évi XL., XLI. és XLII. törvénycikkek elrendelték – a császári és királyi hadsereg (az ún. „közös hadsereg”) mellett – a magyar királyi honvédség felállítását is. A megalakuló hét honvédkerületi parancsnokság közül a II. honvédkerületi parancsnokság 1871-ben Szegedre került. Első parancsnoka (1872-1876 között) Assermann Vendrei Ferenc szabadságharcos honvéd ezredes volt.A szegedi II. magyar királyi honvédkerületi parancsnokságnak volt alárendelve az ugyancsak 1871-ben szervezett 5. és 6. honvéd gyalogdandár, melyek 1876-tól szerepeltek új hadrendi számmal, mint 45. honvéd gyalogdandár (Szeged) és 46. honvéd gyalogdandár (Lúgos), valamint 1. honvéd lovasdandár. A szegedi 45. honvéd gyalogosdandárnak volt alárendelve (1874 és 1885 között) az 5. honvéd féldandár, amely 1886-tól az 5. honvéd gyalogezred nevet viselte.
A Habsburg-birodalom hadkiegészítési és mozgósítási rendszere alapján a szegedi és Szeged környéki hadköteles lakosságnak csak egy részét hívták be a honvédezredekbe. Az újoncok zöme a város háziezredébe, a 46. császári és királyi gyalogezredbe, illetve a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe vonult be. Ezek a közös ezredek továbbra is a temesvári hadtestparancsnokságnak voltak alárendelve.
 |
| 1880 – a vár keleti oldala |
Várbörtön
Míg a szegedi vár nagyobbik része (1879 augusztusáig) katonai objektum volt (kaszárnya, raktárak), a vár északkeleti negyede, a hírhedt „Zwinger” továbbra is börtön maradt az 1860-70-es években is. Sőt mind az önkényuralom alatt, mind a kiegyezést követő években nőtt a börtönrészleg jelentősége. Ugyanis az önkényuralom éveiben (1849-1867) – és azt követően is – ijesztően elszaporodtak Szeged környékén az útonállások, rablások, gyilkosságok. Babáj Gyurka, Macsvánszky Maxim és Rózsa Sándor bandái elképesztő rémtetteket hajtottak végre. A temesvári 9. sz. zsandárezred Szegedre rendelt egységei valóságos „kisháborút” vívtak elsősorban Rózsa Sándor bandájával. Hosszas és véres hajsza után, 1854-ben Rózsa Sándort elfogták és bíróság elé állították. A halálos ítéletet a császári kegyelem életfogytiglani börtönre változtatta, melyet a kufsteini börtönben kellett eltöltenie. A hírhedt betyár a börtönben olyan jó magatartást tanúsított, hogy 1869-ben kegyelemből szabadon engedték. Azonban amint hazatért Szegedre, bandája újra összeverődött, és megint elkezdődtek a fegyveres rablótámadások.Az új független magyar belügyminisztérium 1869. január 4-én – a belügyminisztérium rendőri osztályának vezetőjét – gróf Ráday Gedeont küldte kormánybiztosi megbízatással Szegedre, „az Alsó-Tisza-vidéken megzavart közbiztonság helyreállítására”. A kormánybiztosság – székhelye a szegedi vár – mellé karhatalmul egy galíciai lovasszázadot rendeltek. Az itt működő statáriális bíróság halálos ítéleteit azonnal végrehajtották. A szükséges – de néha túl kegyetlen – szigornak voltak ártatlan áldozatai is. Egy alkalommal kilenc csongrádi parasztot is a várba hurcoltak, mert együtt mulattak néhány körözött betyárral. Valamennyiüket halálra ítélték, s a vár sáncában főbe lőtték.
 |
| A vár kazamatái bontás közben |
Rózsa Sándor a falak mögött
A kormánybiztosság működése alatt kétezer betyárt, rablót és orgazdát zártak el a szegedi várban. A vallatások olyan kíméletlenek voltak, hogy a városi közgyűlés jegyzőkönyvbe vétette, hogy a vár közelében lakóknak se éjjelük, se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások, üvöltések miatt. A Jókai Mór által szerkesztett Hon című újság 1869. március 6-i számában egy névtelen szegedi levélíró is panaszt tett a szegedi várba behurcolt gyanúsítottakkal szembeni „barbár vallatási modor” miatt. Ráday valóban kíméletlen volt; kegyetlenül letörte a dél-alföldi bűnözést. Magát a szegedi főügyészt és a csendbiztosokat is törvény elé állította, mert kiderült, hogy azok összejátszottak a betyárokkal. A kecskeméti városkapitányt is lefogatta, és a szegedi várba vitette, ahol az öngyilkos lett.
Távozásakor kijelentette, hogy még a felét sem végezte el a rábízott feladatoknak. Munkatársai – elsősorban Laucsik Máté – azonban tovább maradtak, és befejezték a bűnüldözési feladatokat.
Rózsa Sándor pere 1872. december 8-án kezdődött a szegedi várban, s december 25-én mondták ki az ítéletet. Az ítélet elsőfokon életfogytiglani börtön volt, melyet azonban a felsőtábla halálbüntetésre változtatott. Újabb közel kétévi huzavona után, 1874. november 7-én újra I. Ferenc József adott kegyelmet a híres alföldi betyárnak. Rózsa Sándort az ítélet módosítása után a szegedi várból a szamosújvári börtönbe szállították, ahol 1878. november 22-én – 65 éves korában – meghalt.
A vár megváltása
 |
| A várudvar |
Még működött a szegedi kormánybiztosság, mikor újra felvetődött a szegedi vár megváltásának és lerombolásának ügye. Erre lehetőséget az adott, hogy 1872. május 9-én I. Ferenc József, valamint Lónyay Menyhért miniszterelnök Szegedre látogatott. A városi törvényhatóság tisztelgő látogatása alkalmával a városi tanács vezetői újra szóba hozták, hogy folytassák a vegyes bizottsági tárgyalásokat a vár megváltása és lebontása ügyében. Mivel a hadsereg által – a vár helyébe, a Kálvária mellett – igényelt új laktanya és más épületek költségvetése másfél millió forintot igényelt volna, a tárgyalások ebben az esetben is megszakadtak.
A várnak katonai jelentősége már alig volt, a hadsereg is hozzájárult ahhoz, hogy a régi szegedi vár feleslegessé vált erődítményeinek egyes részeit fokozatosan megszüntessék és elrendeljék azoknak részenkénti lebontását.
Az 1877. évben a város újabb tárgyalásokat kezdeményezett a hadsereggel. Felajánlották, hogy ingyen adnak a katonai kórház kibővítésére telket, ha a kincstár megengedi, hogy a várkapu és a délkeleti saroktorony, a „vízitorony” közti várfalszakaszt lebontsák, hogy a város a hídfő és a sóházak (a mai új Tisza Hotel körzete) közötti partszakaszon árvízvédelmi töltést tudjon építtetni. Ez a töltés egyébként a várat is megvédte az új árvíz ellen. A hadsereg engedélyezte a kérést, sőt a keleti várfal és a part közti földsávot – 25-50 méter szélességben – a városnak át adta. 1876-1877 telén megkezdődött az említett várfal lebontása. Ennek befejezése után, a délkeleti saroktorony még 5-6 évig teljesen külön állt a vár többi építményétől, mikor aztán ezekre az öreg falakra is csákányt emeltek. A lebontott tégla várfalból hatalmas erősítő tölgygerendák kerültek elő, s a fal alapjait 6-7 méter mélységben találták meg. A lebontott fal törmelékével kiegészítve, még ezen a télen megépült a töltés a vár keleti falával párhuzamosan. A töltés tetején út vezetett végig, amely így megrövidítette az utat a Palánk és a Felsőváros között; nem kellett többé a terjedelmes várat megkerülni.
A „nagy víz”
A várost annyiszor elpusztító Tisza már 1878 decemberében ijesztő méretekben kezdett áradni. A következő év februárjában elrendelték a legszigorúbb védelmi készültséget. Mivel a város képtelen volt saját magát megvédeni a rettenetes veszedelemtől, a hadseregnek is közbe kellett lépnie. Március első napjaiban a temesvári hadtest parancsnoka, Pulcz Lajos altábornagy – a császári és királyi hadsereg egyetlen utászezredének (amely öt zászlóaljból állott) – temesvári utászzászlóalját helyezte készenlétbe. Az első lépcsőben 86 utászkatonát és 46 pontont vezényelt Szegedre. Ezt követően – több lépcsőben – szinte az egész utászezred felvonult Szegedre. A katonaság elsősorban a várban szállásolt el. A várat előkészítették a menekülők befogadására. A várbörtönben őrzött rabokat elszállították. A vizsgálati foglyokat szabadon eresztették, az elítélteket pedig Kecskemétre és Kiskunfélegyházára vitték.
A közbiztonság megóvására a városban állomásozó 46. gyalogezred katonái őrjáratoztak. A városba irányított huszáregységek pedig a várost és határt járták, s mindazokat munkára kényszerítették, akik a városi hatóság felhívására nem mentek dolgozni a védőgátakra.
Az utászok több menekülésre alkalmas helyet készítettek elő – bár az 59 ezer főnyi lakosságból 36 ezer embert már elszállítottak a városból) –, a jelenlegi Tisza pályaudvarnál húzódó vasúti töltéseket, a vasúti hidat, de mindenekelőtt a várat. A várfalak tetején katonai sátrak sorát állították fel, s a falakra gerendákból és deszkákból menekülő-feljárókat ácsoltak.
„Jön az árvíz! Jön az árvíz! hangzék...”
Március 6-7-én Szegedre újabb 500 katonát szállítottak az árvízvédelmi munkálatokra, mert a lakosság pánikba esett, s használhatatlan volt a munkálatoknál. Március 7-én hajnalban a Fehér-tótól keletre is átszakadt a töltés, illetve Algyőtől délnyugatra áttört a víz a vasúti töltésen. Még ezen a reggelen víz alá került a Szeged északi szomszédságában fekvő Tápé község. Március 8-9-én az áradat végigzúdult az Algyő és Szeged közti vasúti töltés nyugati térségében. Az árvíz átszakította a Szeged és Budapest közti vasútvonal töltését is, és elárasztotta Dorozsmát. Március 9-11. között Szegedet már csak a Felsőváros északi szélén épített töltés, valamint a várostól nyugatra húzódó Algyő–Szeged közti vasútvonal töltése védte.
Március 12-én hajnali fél kettőkor a rókusi vasútállomástól északra, a Makkos-erdőtől délnyugatra mintegy százméteres szakaszon átszakadt a vasúti töltés, s a szakadás egy órán belül kilométernyire szélesült ki. A zűrzavart fokozta, hogy március 11-én éjszaka 23 órától orkánszerű szél dühöngött Szeged felett. A kétségbeesett munkások ekkor már tömegesen hagyták ott az omladozó töltéseket, s indultak meg Újszeged felé. A várnál meg a hajó- hídnál azonban katonák állták el az útjukat, és szuronyos puskával kényszerítették őket vissza a munkára.
Vársziget
Március 12-én hajnalra a vár, mint egy sziget magasodott ki a Nagypiac teret és a környező utcákat ellepő szennyes áradatból. Taschler főkapitány a várban összpontosította a vízi járműveket, melyeket a hidászkatonákkal és önkéntes mentőkkel innét indított el a város különböző pontjaira, a veszélybe került emberi életek megmentésére. Ettől kezdve a várfalakra vezető hidak és a vár egész környéke olyan volt, mint egy kikötő a legnagyobb forgalom idején.
Közben a város romjai hónapokon át 3-4 méteres víz alatt állottak. Élet csak a Palánk egy részében – az Oskola, az Oroszlán és Kereszt utcák találkozásánál – volt. Itt ugyanis szárazon maradt az utcák kövezete. Jellemző, hogy ugyanakkor néhány száz méterrel odébb, a városháza mély vízben állt: a városháza kapuja alá csónakon is csak úgy lehetett bemenni, ha az utasok lefeküdtek a csónak fenekén!
Mivel a város területéről a víz leszivattyúzása csak június 8-án indult meg, a vár kazamatasorát (összesen 62 kazamatahelyiséget), valamint a várban álló hét-nyolc épületet továbbra is a város hajléktalan lakosainak rendezték be. Azonban a vár erre kevésnek bizonyult, így egy barakktábort is felállítottak. A várban elhelyezett hajléktalan családok a várnagy felügyelete alatt éltek. A várnagy volt a felelős a házi rendszabályok pontos betartására. Ezek meghatározták a beköltözést és a távozás formáit; a várkapu nyitásának és zárásának időpontjait; a szobák, a közös helyiségek (konyhák, mosókonyhák, tűzhelyek) használatának rendjét, s a kényszerű együttélés szabályait. A várban a szegényebbek ingyen, a módosabbak lakbér fejében tartózkodhattak.
Tisza Lajos, a kormánybiztos
A kormány 1879. június 4-én Tisza Lajost nevezte ki kormánybiztosnak Szegedre (ezen hivatalát 1884-ig látta el). A kormánybiztosi hivatal a mai Virág cukrászda helyén volt. Előtte a 46. gyalogezred bakái adták az állandó díszőrséget.Június 8-ától augusztus 25-éig százhúsz szivattyú dolgozott éjjel-nappal, s 33 millió köbméter vizet szivattyúztak le a város területéről. Közben – az áprilisi királyi határozat alapján – 1879. augusztus 29-re a vegyes bizottsági ülésen befejeződött a vár átadása a város számára.
A vár bontási munkálatainak előkészítő tárgyalása azonban csak 1880. november 24-én kezdődött meg a királyi biztosság hivatalos helyiségében. Miután ünnepélyes formában a város átvette a várat, megalakult a kisajátítási bizottság. Ez december 25-én értesítette a városi tanácsot, hogy a telekkisajátítási tárgyalásokat 1881. január 6-tól meg kell kezdeni. Ekkor valóban meg is kezdődtek, s eldöntötték, hogy a vár telkeinek kisajátítási ára négyszögölenként 6 forint lesz. Mivel a telkek területe összesen 9 hold és 125 négyszögöl volt, a kisajátítási összeg 143.465 forint 70 krajcárt tett ki. A tárgyalások során nem történt döntés a vár lebontásából származó épületanyagról. 1881. január 17-én Nóvák József városi főügyész javasolta, hogy a város szerezze meg a temesvári katonai parancsnokságtól a várra vonatkozó régi térképeket és tervrajzokat.
Versenytárgyalás a bontásra
A város köztörvényhatósága 1881. február 22-én a helyi és országos lapokban versenyajánlatot hirdetett meg a szegedi „váracs” lebontási munkálataira. A városnak ugyanis nagy mennyiségű építőanyagra volt szüksége, elsősorban a belváros újjáépítésére. Erre viszont kiválóan alkalmas volt a vár kitűnő minőségű téglaanyaga.A tervek szerint a vár bontását a délnyugati sarok erődítményeinek lerombolásával kellett elkezdeni. Le kellett bontani a – hajdani (de már a 18. század végén ledőlt) déli kaputorony helyén épült – kaput, amely a mai múzeum előtti szökőkút helyén magasodott. Továbbá az ettől nyugatra – a mai Stefánia és Vár utca sarkán – részben még álló középkori palotaépület maradványait, valamint a Deák Ferenc utca és Vár utca kereszteződésének helyén álló délnyugati rondellát. A délnyugati rondella bontásával egyidejűleg meg kellett kezdeni a – rondellától keletre és északra húzódó – kazamatasorokat is, egészen a 4. sz. kazamatáig.
Megkezdődik a bontás – a megmentett kövek
1881. május 12-én – a bontást megelőző napokban – Tisza Lajos, a szegedi királyi biztos elrendelte, hogy a királyi biztosság tulajdonában maradó bontási földet és törmeléket a vár helyén létesítendő utcák, illetve a belváros utcáinak feltöltésére kell felhasználni, átlagosan félméternyi vastagságban. A várbontási törmelékből az alábbi utcák kaptak, a zárójelben megjelölt mennyiségben: Vár utca (930 m3), Wesselényi utca (907 m3), Deák Ferenc utca (2617 m3), Rudolf tér (8737 m3), Bástya utca (600 m3) stb. A leirat szerint csak a feltöltés után válhat lehetővé a „váracs telkeinek mielőbbi beépítése”..jpg)
Kovács István ezt az előterjesztését 1884. május 26-án adta be a városi tanácsnak. A város július 26-án adott válasza méltányolta ugyan Kovács István tervét, de közölték, hogy „a kegyelet legnagyobb mérvű szemmel tartása dacára sem építhetők” fel a tervekben foglaltak. Mint mondták, a város „nincs azon helyzetben, hogy ezen régiségekre tetemes összeget áldozzon”. A városi tanács javasolta, hogy tekintettel a „régiségek becses voltára”, az összegyűjtött kövek a Stefánia-sétány északi részén „gúla alakú tömbbe rakassanak alkalmas módon össze, mely munka a fuvarozási költséggel együtt mintegy 120 forintot” vehet csak igénybe.
.jpg)
Falak a föld mélyén
A vár bontásánál, illetve a város újjáépítésénél több helyen akadtak rá a régi vár cölöpök közé rakott két méter széles alapfalaira, így például a Klauzál tér sarkán a Zsótér-ház építésénél és a Mayer-ház építésénél. Az Egressy- és Kresztics-házak alapozásánál pedig 5 méter mélységben akadtak a régi alapfalakra.A várbontási munkák még javában folytak, mikor 1883. október 14-én – dr. Kelemen Móric tollából – ünnepi emléklap jelent meg A feltámadt Szeged címmel. Az írás valóságos nekrológja a hajdani és most egyik évről a másikra teljesen eltűnt régi szegedi várnak:
„Maholnap már csak hagyományból és a történelemből lesz ismeretes a hajdani híres szegedi vár, mely még alig három év előtt, bemohosodott, komor falaival és ódon épületeivel büszkén hirdette a múlt és régmúlt időknek szomorú krónikáját, s oly tekintéllyel nézett alá a rombadőlt város siralmas képére, mintha azt is hirdette volna, hogy ő még századokig fog fennállni, s dacolni idővel, elemekkel és emberekkel...
Ma nyoma sincs többé! Erős falai egy legfelsőbb parancsszóra azonnal meghódoltak, minden katonai ellenségnél nagyobb és hatalmasabb ellenségnek: az időnek és abban a kor szellemének, nem a háború, hanem a békés helyzet kényszerének! Csak egy pici részét hagyta fenn emlékül a város újjáalkotójának kegyeletteljes műérzéke, s azt is gyöngéd figyelemmel befolyatta zöld folyondárral, hogy e romok sebei ne látsszanak. Többi része törmelékké, porrá lőn; de még ez a kőtörmelék, de még ez a por is mélyen eltemettetett új épületek alapzataiba, új utcák kövezete alá, hogy még a szél is alig juthat e porokhoz... A váracs sötét falai és korhadt épületei helyén rövid három év alatt díszes hajléka Themisnek s még ékesebb csarnoka Tháliának emelkedett. Oly magas tornyos paloták épültek, melyekre még a Tiszának olykor ádáz hullámai is csak szokatlanul és félve tekintenek. További paloták egymás után oly gyorsasággal emelkednek, mintha csak egy varázsütésre, a föld méhéből nőnének ki. Kies ligetes sétány élénken zöld pázsitja borítja a helyet, hol nemrég még a Zwinger sötét kamrái álltak és rabláncok bús csörgése helyett vidám zenének hangjai szólnak...
Minő változás, minő ellentét ily rövid idő alatt; mintha legalábbis egy egész hosszú századnak romboló és építő kezei működtek volna itt!...”
.jpg)
Forrás
Veress D. Csaba: A szegedi vár 177–186.
Zrínyi kiadó – Budapest, 1986.
