2020. január 20., hétfő

A szegedi városrészek története: Móraváros

Móraváros a 19. század első felében alakult. Nevét a város egykori főbírájáról, Móra Balázsról kapta. 1827-ben kezdték felparcellázni ezt a területet. Ide a város szegényei költöztek. Az itt lakók kubikusok, téglagyári munkások, kendergyári dolgozók és napszámosok voltak. Innen indult ki a szegedi munkásmozgalom.





Szeged városának nagyjából a Kálvária sugárút, körtöltés és a Petőfi sugárút által közrefogott részének Móraváros, röviden Móra, az alsóvárosi nép ajkán Újváros a neve. A Móra elnevezés talán még Móra Balázs főbíró idejére (1676) megy vissza, akinek cölöpökkel védett nemesi kúriája itt állott valahol.

A Móra család

A szegedi Móraváros névadója a Móra család. A Móra családról már a 17. századtól van adatunk: 1660-tól 1661-ig Móra Ferenc, 1669-től 1670-ig és 1676-ban Móra Balázs a város főbírája. Az utóbbinak cölöpökkel védett nemesi kúriája valahol itt állott. Az író Móra Ferenc (1879–1934) nem ennek a családnak a leszármazottja.
Móra Ferenc Cheperke Mátéval együtt 1662-ben I. Leopold királytól kapta címeres nemes levelét. Címere a pajzs kék udvarában repülő fehér galamb, lábai pirosak, valamint csőre is, melyben zöld gallyat tart. A pajzs fölötti sisak koronáján fekete sas-szárny lebeg. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst vörös.

Kertek, szőlők

„Elégh ollyan föld vagyon Alsó Városon lévő Temető mellet,
ki másként Mester hegynek is mondatik” 1750
„Aszalló Vőgyben lévő két darab Szöllőm” – 1746
„Aszaló heg” – 1778
Móraváros vízállásos, mai napig feltörő nádas földje évszázadokon át nyilvánvalóan lakatlan volt. Legföljebb hátságain alakultak ki kertek, szőlők. Ilyen volt a 18. században emlegetett, de a név után föltétlenül még a középkorban telepített Betlehem, a mai Rákóczi utca nyugati részén, továbbá a Mestör-högy, nyilván az alsóvárosi templomtól északnyugatra. Az Aszalóhögy, olykor Aszalóvőgy, röviden Aszaló nagyjából a mai Kálvária sugárút és Korda utca szögében terült el. Az első világháború után Ottovay telep néven épült be.
Ettől délre terült el a ma már szintén beépített Hërnyós kertség. A körtöltéstől, budapesti és szabadkai vasútvonaltól bezárt kis háromszögletű részének viszont Teás a neve. A Cserepes sor a régi fazekasok, népiesen cserepesek hajlékára, illetőleg munkahelyére emlékeztet. Nem véletlen, hogy a Város legnagyobb téglagyára a múlt század folyamán itt bontakozott ki.

Kálvária és temetők

Hogy a mai Móraváros területe még a 18. században is lakatlan volt, az egykorú térképek mellett az is bizonyítja, hogy a Kálváriát, amelyik mindig a város szélére szokott kerülni, először a mostani Bólyai utca táján szőlők között (inter vineas) állították föl. Itt volt a piaristák kertje is. Tőlük nyugatra volt a katolikus és görögkeleti, később még a zsidó temető. Itt a katolikus temető melletti szántóföldön folyt hosszú időkön át a palánkiak Márk napi (április 25.) búzaszentelése, amelynek emlékezetét a Víz előtt a Búzaszentölő utca (mai semmitmondó neve Zoltán utca) tartotta fönn. A Kilpalánk, tehát nagyjából a mai két körúttól, továbbá a Kossuth Lajos és Petőfi sugárutaktól körülhatárolt terület benépesedésével a Kálváriát és a temetőket mostani helyükre telepítették.

Az új városrész

Az így felszabaduló területeket és szomszédos szántóföldeket, tanka néven emlegetett vízállásokat, amelyek hajdanában a kihalt Móra család, majd Nagy Ferenc szenátor birtokában voltak – innen az egykorú megjelölés: Nagy Ferenc födje – házhelyekül osztották ki. Az új városrész szabályos utcasorai, arányos telkei már a Víz előtt is mérnöki szemléletről, átgondoltságról tanúskodnak. A házak azonban nem érik el a régebbi városrészek színvonalát, aminek természetesen társadalmi és gazdasági okai vannak.
Bár Balla Antal térképén (1776–1777) már jelölte Móravárost, az csak a 19. század elején kezdett kialakulni. A jelzett időben akkor a helyén még szőlők terültek el. Talán egy előzetes rendezési elgondolás jelent meg Balla térképén. Mindenesetre Móraváros széles, szabályos és rendezett utcáival határozott és magas szinten tervezett, igényes mérnöki munka nyomán alakult ki.

A munkásosztály

Móraváros és Újszeged példája mindenesetre azt mutatja, hogy a hatalmasan szaporodó, hagyományos városi életéhez, a városi munkalehetőségekhez ragaszkodó szegényebb népesség kénytelen már olyan vízjárta, peremi területekre is rátelepülni, amelyeket hosszú időkön át iparkodott elkerülni.
Föltétlenül a családi település nyomait őrzik Móraváros utcanevei: Móra, Szekeres, Hajnal (ennek félreértéséből született az árvíz után az ellentétes, a szegedi népnyelvben ismeretlen Alkony), Répás, Farkas, Katona, Csillag, (híres koplalós, azaz fuvaros család), Felhő, Kormányos, Faragó utca. A Vöresács, Nömöstakács utca itt élő iparosok nevét őrizte meg, melyeket a Víz utáni idegen névosztogatók a szegedi fül számára zörejszerűen hangzó, e-ző alakban állandósították. Ők változtatták meg a régebbi Gyöp utca nevét is, az „előkelőbb” Gép utcára.
A munkásság Szegeden főképp Rókuson és Móravárosban lakott apró házakban, továbbá a telepek egy részén, elvegyülve a kispolgári lakossággal. A szakmunkás réteg lakáskörülményei kevésbé különböztek azokétól, főképp a jól képzett szakmunkásoké. A többiek egyszerű szoba-konyhás lakásban éltek, gyakran féltetős udvari lakrészekben, mivel a bérkaszárnyák nem épültek meg a városban egyrészt a bőséges telek lehetőség, másrészt a nagy tömeget foglalkoztató gépipari és textilipari üzemek és gyárak hiánya miatt. A munkásság lakásaiban a személyi életterek nem különültek el, sőt divatja volt az albérletnek és az „ágyrajárásnak”. E családon kívüli személyek általában a konyhában laktak. A gyerekek gyakran a szülők között az ágyban aludtak.

A móravárosiak

Móravárosban települtek le a város legszegényebb családjai, amelyekből az agrárproletárok, a kubikos, a téglagyári munkás és gyári munkás, a napszámos, a máról-holnapra tengődő rétegek kerültek később ki, akik leghamarabb ébrednek emberi elhagyatottságuk tudatára. Szükségszerű emberi folyamat tehát, hogy a szociáldemokrácia, később a kommunizmus első szegedi hívei leginkább móravárosiak. Megbántottságukat, de reménységeiket is Móraváros költőfia, Lődi Ferenc fejezi ki. Ezt a világot rajzolja bizonyos korlátozottságokkal Jávorka Ferenc (1904–1963). Innen a Vörösács utcából hódítja meg a világot korunk egyik legnagyobb szobrásza, Csáky József.

A móravárosi csizmadiák – gyárak és mesteremberek

Szeged városának egyik ipari különlegessége a papucs, amely egyébként – mint ismeretes – a török idők szegedi hagyatéka. Iparművészetté azonban elsősorban móravárosi félproletár csizmadiák avatták a múlt század derekán. Ugyanis Szeged legelső önálló női dolgozói, akik a megváltozott közgazdasági viszonyok, főleg a manufaktúra és kezdődő gyáripar hatására, továbbá a proletár családok pusztuló emberi organizmusa, széteső munkaközössége következtében külső munkára, önálló keresetre (téglagyár, dohánygyár, kendergyár, paprikamunka) szorulnak, legelőször szinte kizárólag Móraváros lányaiból és asszonyaiból kerülnek ki.
E városias életmódból adódó lábbeliszükségletet, továbbá kereső mivoltukból fakadó önálló emberi igényeiket először éppen Móraváros szegény sorsú, pályájuk elején komoly nehézségekkel küszködő fiatal csizmadiái elégítették ki. Ezek mesterségükbe nagyobb tőkét, anyagmennyiséget és választékot nem tudnak befektetni, de éles szemmel, leleményes ösztönnel észreveszik azt a nagy társadalmi és ízlésbeli változást, amelynek szegedi szülőföldje, elindulása éppen Móraváros lesz, és megteremti a pillanatnyi társadalmi helyzetet, anyagi állapotokat, modernebb népi közízlést és divatot egyaránt kifejező, szinte jelképező szegedi lábbelit, a papucsot.
Az első világháború előtt még számos fazekas, szíjjártó, kötélverő kisműhely is virágzott Móravárosban. Egyik kötelesmester, Bakay Nándor alapítása Móraváros és Rókus határán, a helybeli, elsősorban móravárosi kézműves hagyományokból kibontakozó Szegedi Kenderfonó Gyár (1877), amelynek szegedi ajkakon Bakay-gyár, röviden Bakay a neve. A közvetlen környezet ihlette a textilkombinát Móravárosba telepítését is.

Kápolna és plébánia

Szegeden 1738 és 1741 között hatalmas pestisjárvány pusztított. A túlélők megfogadták, hogy három kápolnát építenek, melyek közül az egyik az 1790-ben átadott volt. Ezt az akkoriban még lakatlan területen, a város szélén állítottak fel. A híveket a Dömötör-templom lelkészei gondozták, a szentmisét a Kálvária-kápolnában mondták. Így jött létre a „Szegedi Kálvária”. Az 1879-es „Nagy Árvíz” a Kálváriát is megsemmisítette, de a szegediek akarata az 1800-as évek végére helyreállította a kápolnát – eredeti helyétől a mai Bólyai utca mellől távolabb –, amely szebb lett, mint elődje volt.
A 2. világháborúban az épület megsérült. A háború után a helyreállítására nem is gondoltak, 1968-ban a stációkat „kiverték”, a kápolnát elbontották, a dombot eltüntették, helyére benzinkút került. A Kálvária téri templom gondnoka mesélte, hogy a teret egy út metszette hosszában ketté és ennek a végén volt a kápolna. Az út mellett 14 stáció volt (a régi képen látszanak is), amelyek most a templom udvarán vannak. A kápolna 1968-as bontásáról azt mondta, hogy először fel akarták robbantani, de csak a tető omlott be. Jött a dózerolás, utána láncokkal akarták a megmaradt falakat kidönteni, ám végül kövenként szedték szét.
A móravárosi plébániát – kiszakadva a belvárosi plébániából – önálló lelkészségként 1931-ben alapították. A mai Szent Kereszt felmagasztalása templomot 1932–33-ban építették. A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) után Szegeden itt állítottak először szembemiséző oltárt. Nyolcvan centiméter átmérőjű nagyharangját 1928-ban öntötték a Harangművek Rt. Pesterzsébeti gyárában, orgonáját 1943-ban az Angster gyár építette. 
Források
Bálint Sándor, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. 139-140. p.
Blazovich László: Szeged története, 2005.
Magyar Katolikus Lexikon
Péter László: Szeged utcanevei, 1974. 270. p.