A tiszai tutajozás és a szegedi hajóépítés

Szeged városi fejlődését, délvidéki központtá válását elsősorban kedvező földrajzi helyzetének köszönhette. A földrajzi adottságok közül is a folyó melletti fekvés és a Maros torkolatához való közelség volt a legfontosabb. Ez volt a döntő már a letelepülés létrejöttében, a honfoglalás utáni századokban, majd a középkorban még inkább a település városias fejlődésében, gazdasági erősödésében. Szeged a 12. századtól a sószállítás révén a vízi kereskedelemben uralkodó szerephez jutott.

Sorozatunkban Juhász Antal írásának (Móra Ferenc Múzeum 1960-62-es évkönyv) segítségével mutatjuk be a város 18-19. századi életét meghatározó tutajozást és a hajóépítők mesterségét.

Áruszállítás a Tiszán

A középkori vízi forgalomban jelentős volt a szerémségi bor szállítása, amit szintén szegediek fuvaroztak.
Természetes, hogy a már középkorban élénk vízi kereskedelem a szállító eszközök iránt jelentős szükségleteket támasztott. A legkezdetlegesebb szállító eszköz a szálfákból összerótt tutaj vagy láp lehetett, amiken még századunk elején is szállítottak sót Máramarosból az ottani román és rutén tutajeresztők. A sószállítmányokkal érkező tutajok faanyaga a rendeltetési helyen maradt, ami azt eredményezte, hogy Szegeden és más nagyobb Tisza menti városokban is könnyen és olcsó sok fához lehetett jutni. Ez a társadalmi munkamegosztás egy bizonyos fokán, a technikai eszközök fejlettségéhez mérten, lehetőséget adott a faipar kifejlődéséhez. A földrajzi adottságok kihasználásával így válhattak a különböző faiparágak Szegeden – ezen a különben fában szegény vidéken – jellegzetes és hagyományos foglalkozássá.
A tiszai és marosi faúsztatás különösen a 18. században lendült fel. Ennek eredményeképpen Szeged a múlt században országos viszonylatban is számottevő faipari központtá fejlődött. Országos hírű volt a hajó- és vízimalomépítő mesterség, de nagy hírre tett szert a kocsigyártás, a talicskakészítés és a zsindelyvágás is. Ezek az iparágak nemcsak a helyi szükségleteket elégítették ki, hanem más vidékekre, részben külföldre is szállítottak készítményeket. A város virágzó régi faiparából viszont csak a legnevezetesebbet: a hajóács (super) mesterséget fogjuk bemutatni.

Kiindulásul szólnunk kell a tiszai faúsztatás, tutajeresztésről, ami alapfeltétele volt a szegedi faipar nagymérvű kifejlődésének. A tutajozás múltjának és néprajzának vizsgálata a gazdaságtörténeti adatokon kívül úgy hisszük, hasznos részletekkel gazdagíthatja a tutajozásról való elég gyér mesterségbeli, technikai ismereteinket. A hajóépítés Szegeden már évtizedek óta kihalt foglalkozás, így teljes munkafolyamatát nem figyelhettük meg, hanem régi leírásokra, fényképekre és főleg az idős mesterek elbeszéléseire voltunk utalva. A ma még élő utolsó mesterek felvilágosításain kívül sok értékes adatot szerezhettünk a levéltárból. A néprajzi és levéltári adatgyűjtés alapján így rajzolódik ki előttünk egy letűnt világnak: a vízi életnek és a vízből, fafeldolgozásból élő virágzó „super” mesterségnek a képe, a város életében játszott szerepe és gazdasági jelentősége.

Faúsztatás, tutajozás

A tiszai faúsztatás eredetéről és legrégibb múltjáról nincsenek adataink. Joggal feltételezhetjük, hogy múltja még a 11–12. századba visszanyúlik. A 12. századból származnak az első oklevéladataink arról, hogy Szeged sólerakodóhely (1183-ban pl. a Nyitra megyeieknek kell sót kiszolgáltatni). A máramarosi és erdélyi só szállítása abban az időben csak szálfákból összeerősített tutajokon, régiesen lápokon történhetett. A szakirodalom is azt tartja, hogy a több fatörzsből összetákolt tutaj vagy láp egyik legősibb szállító eszközünk.
1516-ban II. Lajos megtiltja a Tiszán és Maroson szálfákat szállító szegedi polgárok adóztatását. Ez az adómentesség nyilván a fenyőszállításnak már korábbi jelentőségére és méreteire utal. A török időkben az ország szétszakítottsága és a kereskedelem pangása visszavetette a tiszai faúsztatást is. A város a 18. század elején, évtizedekkel a török hódoltság után Budáról kénytelen révhajókat és a legközelebbi dunántúli erdővidékről, Baranyából szekereket és kocsikat hozatni. Ez részben a fahiánnyal, részben – mint majd látni fogjuk – hozzáértő mesterek (hajóácsok, bognárok) hiányával magyarázható. A hajóépítés 18. századvégi adatai és a vízimalmok számának gyarapodása arra engednek következtetni, hogy a század végére a faúsztatás elérte a kívánt méreteket és kielégítette a szükségleteket. Vedres István könyve szerint:

„... nem tsak Arad Vármegy ebül hoznak ide Hajónak való Tölgy fákat, hanem a’ Tiszahátrul, a Kőrös tájékárul, és még Török Országbul is; a Munkátsi Uradalomból majd minden Esztendőben szállítanak itten keresztül a Ferentz Tsatornájára, és tovább is legszebb Tölgyfa pallókat, és Deszkákat. Fenyő fa pedig, melly Szolnok mellett Máramarosból jön a Só alatt, elég van: abbul dolgoznak is, valamint szintén az Arad Vármegyei Tölgyfákbul is, két nagy hajót készítettek el mostanában.”

Vedres István: A Tiszát a Dunával öszve kaptsoló új hajókázható tsatorna...
Szeged, 1805. 84.

Erdőt visz a víz

Az 1890-es években évenként átlagosan 200-250.000 m3 fát tutajoztak Szegedre.

„1892-ben Szegedre részint a Tiszán Máramarosból, részint a Maroson Erdélyből mintegy 200.000 m3 fenyőszálfa érkezett... Ugyancsak víziúton érkezett Szegedre az év folyamán 100.000 m3 kemény szálfa, tölgy- és kőrisfa rönkökben.”
A szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület 1892. évi jelentése. Szeged, 1893.

A fenyőszálakból a szegedi fűrésztelepek és zsindely vágók 150.000 m3-t dolgoztak fel, a többit továbbszállították vidékre. A tutajeresztést csak a Tisza és a Maros tartós, nagy áradása és apadása, vagy járványos megbetegedések hátráltatták, mint pl. 1893-94-ben, amikor kolerajárvány miatt a Tiszán hónapokig tiltva volt a tutajozás. „... Ha a felső-Tisza és a Maros vízállása megfelelő és a víziszállítás akadályokba nem ütközik, a nyersanyag feleslegében is bővelkedünk, ellenben kedvezőtlen vízállás esetén a lehető legnagyobb akadályokba ütközik a nyersanyag előteremtése, amint az 1904-ben tényleg meg is történt ...” – olvashatjuk a Szegedi Kereskedelmi és. Iparkamara 1906-os jelentéséből.
A tutajozás méreteire, egyben a faipar növekedésére is jellemző, hogy míg az 1890-es években négy gőzfűrésztelep működött a városban, addig 1906-ban már hét telep dolgozta fel a Tiszán és a Maroson leúsztatott szálfákat.

A tutajeresztés

A tutajokat tulajdonképpen a felvidéki rutének eresztették le a Tiszán, de a szegedi fűrészgyárosok elküldték megbízott embereiket a felső-Tiszára, hogy minden tutajon legyen egy közülük. Ezt az óvatosság tette szükségessé, a fát ugyanis a szegedi fakereskedők legtöbbször már lábon állva (kitermelés előtt) megvásárolták. Előfordult, hogy a szegedi és tápéi tutajosok már a felső-Tiszán átvették a fát a ruténektől, de – különösen régebben – leggyakrabban az olajok is lejöttek Szegedig. Szeged-Felsővároson és Tápén élő idős emberek még az első világháború előtt erögettek tutajt. Akkoriban rendszerint Tiszabecsig mentek fel a tutajokért, de a háború utáni tutajeresztők legföljebb Csapig, Tokajig, legtöbbször azonban csak Szolnokig járták a Tiszát. A tutajokat az olájok kötötték össze a hegyekben.

„A fenyők össze vótak heveder özve. A szálfák vékonyabb végit átfúrták, körösztülfektettek rajta három-négy széthasított fenyőt, úgy mondták: hevedert és azokat erős tőgyfaszögekké a fenyőhön szögezték. Az első hevederné mindön fatörzset átfúrtak, a többiné csak mindön másodikat. A hátujját tőgyfagúzzsa vagy mogyorócserjébű font kötelekké összekötötték, össze gúzsolták. Ez úgy vót, hogy befúrtak a fába, bükkfaszögge becövekőték és a cöveköket gúzzsá összekötötték. Húsz-huszonöt szál fenyő vót összekötözve egy hevederén. Ez vót egy fërtáj. Két f'értájt összekötöttek egy táblába.. Asztán a táblákat is összekötötték, az vót egy kötés. Egy kötésön négyen-öten vótak az olájok.”
Adatközlők: Zakar András tutajos, Tápé (szül. 1880), Hegyesi András hajós, Szeged-Felsőváros (szül. 1888), Miklós István tutajos, Tápé (szül. 1905), Vince József tutajos, Tápé (szül. 1905), Török András tutajos, Tápé (szül. 1888.) 

A fërtájnak volt plotty, a kötésnek pedig kajla elnevezése is. A tutajokat szárazon állították össze a rutének. A fatörzseket lecsúsztatták a lejtős hegyoldalon, száraz patakmederben összerótták, majd a patak vizét felduzzasztottak, kizsilipölték. Egy darabon fertájba eresztették le a fenyőt és ahol már szélesedett a folyó, ott a fertájokat összekötötték táblákba., majd kötésbe. A tutajokat rendszerint mögnyergelték, azaz a tetejére újabb sor fenyőt raktak. A nyergelés vékonyabb és rövidebb szálfákból került.
A kötésbe a táblákat egymás után kötötték úgy, hogy az első tábla farának öszszegúzsolását a következő hevederezéséhez erősítették három helyen. Erre is tölgyfagúzs szolgált, amit úgy készítettek, hogy a csuklóvastagságú vagy annál vékonyabb tölgyfát megfőzték, melegen meghajlították és összefonták. A táblák összegúzsolását csatlásnak nevezték. Rövidebb fenyőkből olykor 5-6 táblát is összekötöttek, de utóbb a biztonságos vízi közlekedés érdekében a révkapitányság már nem engedte 4-nél több tábla összekötését. Mindez még a rutének feladata volt. A szegedi tutajosok vittek magukkal drótkötelet, régebben vastag kenderkötelet, sőt utóbb U kapcsot is használtak a fenyők összeerősítésére. Az így összeállított kötést nevezték tulajdonképpen egy tutajnak.

Tutajok a Tiszán

Hallgassuk meg most az öreg tutajosokat arról, hogyan kormányozták a tutajt és hogyan kötötték ki?

„Vót olyan nyóc-tíz métör hosszú mögfaragott sugárfenyő, annak a végire két méterös deszkát szögeztek. Evvót a kórmányiapát. Avva kormányozták elő, mög hátú. Lënta vót a neve. ö t lentával kormányoztak, három elül, kettő hátul. Az eleje vót a fontosabb, hogy az neki ne mönnyön a partnak. Ászt monták a régi öregök, a hátújja mán emögy az eleje után...”

Egy kötésen általában 4–5 lentával kormányoztak, de volt a tutajon elkészítve több is szükség esetére. Ezeket is felsőtiszai rutének készítették. A tutaj kormányzása nagy hozzáértést és főleg sok tapasztalatot, gyakorlatot követelt. „Ki köllött üsmerni a folyót” – mondják az öreg tutajosok. Ez persze nem ment egyhamar. Sok utat meg kellett tenni addig, amíg a fiatalok is megtanulták, hol következik kanyar a folyón, mikor kell a kanyarulatban kezdeni a lentázást. Voltak hagyományos irányító szavak: „Bánátra hajcs” – balpart felé, „Magyarra hajcs” – jobbpartra (magyarázata az, hogy Szegednél Bánát a balpart felől esik). Jó időben, jó vízzel simán haladt a tutaj, de ha fújt a szél, résen kellett lenniök, nehogy partnak sodorja a szél ereje, hajóval vagy vízimalommal összeütközzenek. Nagyon szeles időben a tutajosok is szelet hevertek, mint a hajósok. Sok veszélyt rejtettek a kevéssé tapasztalt tutajosok számára az örvényes helyek. Különösen két ilyen veszélyes folyószakaszt emlegetnek: az egyik Anyásnál van, a másik Tiszafüreden felül egy éles kanyarban. Az „ányási sarok”-nál széles a víz és örvényes. Itt úgy mondják, egy darab deszkát dobtak a vízbe, így próbálták megállapítani a vízfolyás irányát.

„Vezseny alatt olyan a Tisza – mesélte Török András tápai tutajos –, hogy azt hiszi az embör, hogy nincs tovább, nekimögy a partnak. Eccő gyüttünk, azt vöttük észre, hogy parthon ütöttük az evedzőt. Elő kiugrottunk a büszkével, nyomtuk a fát a vízbe, hátú mög ketten hajtották partnak a farát, míg elkapta a tutajt a víz sodra.” A legnagyobb igyekezet mellett is előfordult, különösen gyakorlatlan emberekkel – de még az olajokkal is –, hogy „a limány beszopta a tutajt”. Miklós István tutajos így mondta: „Ha limányba jutottunk, fővitt bennünket visszafelé a langó víz…” Langó víznek a part melletti lassú, lusta vízfolyást nevezik. Ennek ellentéte a gyors folyás a szirtokon, ahol erős a víz sodra. Kanyarban gyakran olyan erővel torkollik meg a víz, hogy örvény, limány képződik és a kanyar után visszafelé folyik a víz. Ez néhol több száz méterre visszasodorta a limányba. került tutajt, hallottam úgy is: „No, viszi főfelé a szent Pétör vize!” Ilyenkor három kormány evezővel hátul hajtották, a tutajt és bizony meg kellett dolgozniuk, amíg kikecmeregtek az élő vízre.

Különösen elővigyázatosnak kellett lenniök, ha hídhoz vagy révhez közeledtek. Áradás idején, amikor természetesen nagyobb a víz sodra – a tutajosok úgy mondják: nagy víznél – így is előfordult, hogy hídlábnak szaladt a tutaj. A szétszakadt tutaj szálfáit – kacatnak mondták – halászoktól kért csónakokon szedték össze. Ha a fenyők megsérültek, tehát kárt csináltak, a fakereskedők lefogták kialkudott bérükből. Tudták, hol következik rév és már előre jeleztek, hogy a révész idejében leeressze a kompkötelet. Éjszakára azonban olyan helyen, ahol már közel volt a híd vagy rév, és nem ismerték elég jól a folyót, kikötöttek.
Kikötéshez a tutajosok horgasfát, ún. büszkét használtak. Ez nagyjából másfél méter hosszú, erős, gyertyánfából faragott, rendszerint megvasalt végű karó. Szöges kampóba vagy természetes ágcsonkba akasztották a tutaj kötelét. A tutajon az utolsó tábla végébe két erős tölgyfaszöget, úgynevezett bikaszöget vertek, ezekhez kötötték a kötelet.

„A hátújját odahajtottuk a parthon, ahun langó víz vót, a büszkés kiugrott a kötéll a büszkét nekivetötte a fődnek, ránehézködött, csak úgy szántott vele. A tutaj ërántotta, vigyázni köllött, nehogy a vízbe essön. Addig büszkéztük, amíg mög nem állt. Mikó a tutaj lassan mögcsöndesödött, kikötöttük egy partmenti fáhon.”
Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete. Népünk hagyományaiból. Bp. 1956. 69.

A büszkézés volt a jó tutajos egyik fő próbája, úgy mondják, nem kellett hozzá nagy erő, inkább ügyesség. A büszkét lehajolva, ferdén földbeszúrva kellett tartani, egész testsúllyal ránehezedve. Amikor a büszke egy jó darabon mély barázdát szántott és tutaj már-már elrántotta a büszkést, a büszkét kihúzta a földből és pár lépés után újból belenyomta. „Előfordult, hogy nem sikerült mögfogni a fát, akkó mögfogtuk másutt” – mesélte Török András tutajos. Rendszerint szirtaljban fogtak ki, a szirtnek az alsó vagy felső végén, mert porondnál estétől reggelig kiapadhatott a víz a tutaj alól. Út közben mindig „farral” fogták ki a tutajt, keskenyebb elejét a víz azután part mellé sodorta.
Másként történt a kikötés nagy víznél, amikor a folyó elöntötte a szirtokat és kiáradt az ártérre. Ilyenkor a tutajt orral nekieresztették egy élőfának, mikor a fához közel értek, ráfogtak a kötéllel egyet a fára, egyet a tutaj elején, a második hevederbe vert bikaszögre, a másik bikaszögnél pedig „rajzoltak a kötéllel”, amíg megállt a tutaj. A tutaj farát azután a víz kihajtotta a part felé, a többi fához. Egyébként áradás idején nem volt ajánlatos a tutajozás, annál is inkább, mert az ártéri erdőkben sűrűn elakadtak. Előfordult, hogy szét kellett szedni a tutajt és újból összeróni, hogy tovább haladhassanak. Miklós István tápéi tutajos mesélte, hogy egy alkalommal a hirtelen tavaszi áradás miatt elakadtak az ártéri erdőben. Ő volt a bandagazda, nem vállalta a felelősséget a fáért, inkább kikötötték a tutajt és hazajöttek. Lippai Imre fűrészgyáros szolnoki tutajosokat fogadott, akik vállalták az eresztést, de nem volt benne sok köszönet, mert csak keservesen és rongálódottan tudták hazaszállítani a tutajt.

Záhonytól Szegedig

A szegedi fatelepekre szállított tutajok Szeged, illetve Tápé fölött, Porgányon, Vesszősben rendszerint kikötöttek. Egy ember elment jelenteni a megérkezést, csak ezután ereszkedtek le a fatelephez, ahol a facsősz segítségével kötöttek ki. A csősz ladikon az érkező tutaj elé evezett, kötelét a tutaj orrán egy bikaszöghöz erősítette, majd a „tetthelyre” érve kievezett a partra és büszkével kifogta a tutajt. Régebben – még az első világháború előtt – sokszor annyi fa érkezett, hogy a fatelepek előtt a Tisza tele volt tutajokkal. Ilyenkor nem volt módjuk büszkézni, hanem egy lemacskázott tutajhoz kötötték ki az utóbb érkező tutajokat. A szegedi fatelepeknél – a tutajosok úgy mondják: a tötthelyön – mindig a tutaj elejét fogták ki, a tutajt azután a víz előre sodorta, így orral fordult a vízfolyás irányába.
A facsősz vagy fapásztor a fakereskedők megbízott embere volt, aki a tutajosoktól a szegedi Tisza-parton átvette a fát, átszámolta a szálfákat. Rendszerint kiöregedett tutajosok kerültek ebbe az állásba. A vízparton készült cölöpépítményben laktak. Azokat a tutajokat, amiket a fűrésztelepek nem tudtak mindjárt feldolgozni, a városon fölül, Porgányon, Vesszősben és Nagyfában tárolták. Itt volt a szegedi fakereskedők telephelye (Zakar András tápéi tutajos sokáig volt fapásztor Beck Jenő és Lippai Imre fakereskedők telephelyén).

A Tiszán Záhony tájékáról jó vízzel, jó időben 8-10 nap alatt értek haza, de kis vízzel csak 12-14 nap alatt, nagyon alacsony nyári vízállásnál még később Szolnokról 5 nap, 5 éjjel tartott az út, – ha éjjel is jöttek. Csendes időben rendszerint éjjel is úton voltak. Csak akkor kötöttek ki éjszakára, ha esős, szeles, zivataros idő partra kényszerítette őket. Éjjel a vízimalmok és lehorgonyzott hajók természetesen ki voltak világítva, sőt az utóbbi időkben a tutajosoknak is kötelezővé tették a kivilágítást. Deszkából, rőzséből, szárból – a tápéiak gyékényponyvából – az első tábla elején egy kis féltetejű gunyhót, gulibát építettek. Újabban kátránypapírral fedték és ide húzódtak rossz időben. A gunyhó elé vastag földréteget hordtak a tutajra, itt volt a tűzhely. A szeged-felsővárosi és tápai tutajosok krumplit, tarhonyát, szalonnát, sót, paprikát vittek magukkal az útra. Rendszerint tarhonyás krumplit főztek bográcsban. Kenyeret kikötéskor partmenti falukban vettek. A rutének legtöbbször puliszkát ettek, „kiteritötték, fölvágták, úgy ötték”. Babot főztek még, vagy nyárson szalonnát sütöttek. Különben egyszerű, igénytelen emberek voltak, háziszövésű ruhát és szíjas bocskort viseltek.
A tutajos románok és rutének sót, különféle seprűket, tavasszal ültetni való fákat, ősszel pedig almát hoztak a Felső-Tisza vidékéről. Deszkából akolformát építettek a tutajra, abba öntötték az almát. A lápon hozott almát tréfásan fűzfaalmának, máskor lápos almának mondták. A lápos alma elnevezést ismerték Szentesen is és azokon a helyeken, ahol a tutajosok a Tisza mentén kikötöttek (Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. Alföldi Tud. Intézet Évkönyve II. Szeged, 1946–47. 194–298. 9 Tömörkény István: Parti füzesek. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 253.).
Vásár alkalmával „...a román mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar...” – írja Tömörkény. Tömörkény novellájából ismerjük a lápgazda foglalkozását is.

„Egészen más ember a tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, akkor láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk... A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig hozzákötözik... Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda... Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn való ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végén vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen hosszúságú vagy vastagságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. így a csak egy véggel összekötözött fenyők a másik végükkel külön válnak... és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos rajával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda.”
Tömörkény István: Parti füzesek. A Szent Mihály a jégben. Bp. 1957. 253.

A szegedi fatelep

A szétbontott tutajok szálfáit általában négyesével az úgynevezett vaskocsin vagy vontatókocsin húzatták fel a fatelepre. A vaskocsit a felsővárosi Lippai-féle fatelepen már gép húzta, míg az alsóvárosi Szilvánia és az újszegedi oldalon levő Lőwi fatelepen régebben ökrökkel vontatták fel tengelyen a szálfákat.
Régebben, a század elején a tápéi tutajosok szerződésben voltak szegedi fűrészgyárosokkal és fakereskedőkkel. Amikor emberre volt szükség, a kereskedő értesítette a bandagazdát, aki azután szólt megszokott társainak, a cimboráknak. A tutajozás kora tavasztól – ahogy a jégzajlás megszűnt – tartott a téli idő beálltáig. Volt úgy, hogy zajlott a Tisza – a tápéiak úgy mondják: szotyé volt –, amikor jöttek. Az is előfordult, hogy út közben valahol befagytak, beállt a folyó. Ilyenkor őrizetre bízva otthagyták a tutajt, hazautaztak és csak tavasszal tudták leereszteni. A tápéiak természetesen aratás, cséplés és gyékényszödés idején nem vállaltak tutajeresztést.
A tutajosokat átajjába fizették. A kialkudott bér attól függött, honnan hozták a fenyőt. Jó időben, jó vízzel hamarabb leértek, de nagy szélben és alacsony vízálláskor napokkal tovább tartott az út. A tutajosoknak kevés földjük volt – ha volt egyáltalán –, 1-1,5 hold. A foglalkozás rendszerint öröklődött a családban: az 50-60 év közötti tutajosoknak az apjuk is tutajeresztő volt, idős korára pedig fapásztor valamelyik fűrésztelepen. A ma 50-60 év között járó nemzedék az első világháború után zömmel valamelyik fűrésztelep állandó alkalmazottja volt. Amikor nem volt faúsztatás, a vaskocsinál, kézifűrésznél vagy a gater mellett dolgoztak. Úgy mondják, hogy a tutajozással jobban kerestek. Az 1930-as években Lippai fatelepén 25 pengő volt a hetibérük, a tutajozással pedig 5 nap – az éjszakai ereszkedést is beleszámítva! – 30 pengőt megkerestek.

A szegedi és tápéi tutajosok az első világháború előtt eresztettek tutajt a Dunán Romániába, Bulgáriába is. Ezen az úton az Al-Duna volt veszedelmes folyószakasz. „Hét hétig möntünk” – mondja Zakar András, a legidősebb tápéi tutajos. „A Kazán högyekné eccő szétvert bennünket a hullám. Orsován szödtük össze a tutajt.” Ilyenkor a rutének által Szegedig hozott tutajt teljesen itteni tutajosok vitték tovább, mert azok Szegednél tovább nem mentek. Innen vonaton utaztak vissza a Felső-Tisza vidékére.
A tiszai tutajozás az első világháború után lényegesen csökkent. Az 1920–30-as években is folyt tutajeresztés a szegedi fűrésztelepek – főleg a gyorsan gazdagodó Lippai Imre számára –, sőt 1945 után is erögettek még tutajt hozzáértő idős tutajosok és hajósok, de ez méreteiben, jelentőségében nyomába sem léphetett a hajdani faúsztatásnak, aminek Szeged faipara létét és fölvirágzását köszönhette.


A következő részben: A szegedi hajóépítők, a superek