Hamisítványok és hamisítók – a REÖK előadássorozata

Hamisítványokról és a hamisítókról szóló előadássorozat kezdődött a REÖK-palotában, mely egyben egy művészeti szabadegyetem előfutárának is tekinthető. Az óvodásoknak szóló múzeumpedagógiai foglalkozások sikere is jelezte, hogy nagy az igény a hasonló, a művészetek, a művészettörténet tárgykörébe betekintést nyújtó rendezvényeknek.

„Szeretnénk az egyetemisták és a felnőttek felé is kiterjeszteni ezt a fajta tevékenységünket” – mondta el a Szeged Panorámának Nátyi Róbert, a REÖK művészettörténésze. „Az évek hosszú sora azt mutatta, hogy a közönség kevés, mondhatnánk igen szerény művészettörténeti előképzettséggel rendelkezik, hiszen a rajzórákon az általános és középiskolákban erről nagyon keveset tanulhattak.”
Ezzel együtt nincsenek meg a kapaszkodók, azok a kapcsolódási pontok, amivel a kortárs és a modern művészetet – mely elsősorban a REÖK területe – értelmezni lehetne. Ehhez szeretne az intézmény egy mankót, egy olyan sorozatot adni, ami a későbbiekben szabadegyetemként működne, de valahol az ismeretterjesztés szintjén foglalkozna a művészettel.

Népszerű téma

A hamisítványokkal és hamisítókkal foglalkozó első két előadás mintegy főpróbája ennek a szabadegyetemnek, és az érdeklődés függvényében a következő félévtől szeretnék elindítani a rendszeres előadásokat. Első témaként azért választották ezt, mert a közönség körében nagyon népszerűvé váltak az erről szóló beszámolók, filmek.
„A kiállításaink koncepciójában ez nincs benne” – hangsúlyozta a művészettörténész. „Mi hamisítványokat természetesen nem szoktunk bemutatni, de úgy gondoltuk, hogy ez a téma a közönséget elképesztő módon érdekli.”

Hamisítások az ókortól

Nátyi Róbert, a REÖK művészettörténésze

Már a rómaiak is hamisították a görög és az egyiptomi szobrászatot, de tényleges hamisításról már a modern jogi fogalmakban gondolkodva lehet csak beszélni. Ezeket pedig nagyon nehéz visszavezetni a múltba. A rómaiak például nem kifejezetten hamisításként tekintettek ezekre a munkákra. Müron Diszkoszvetőjének nagyon sokféle változata van az európai múzeumokban. Ez tulajdonképpen szerencsének is tekinthető, mert a rómaiak legalább lemásolták, a görög eredetieket viszont vajmi kevéssé ismerjük.
Egészen a reneszánszig kell elmenni ahhoz, amikor ez jogi kategóriaként vált értelmezhetővé. Ebben a korban nagyon sok olyan példa ismeretes, amikor a nagy mesterek egymás munkáit egyszerűen lemásolták, azonban ők ezt egyáltalán nem tekintették hamisításnak.

Szignóval vagy nélküle

A reneszánsz előtt nem nagyon tettek a festők a műveikre szignót. A késő-gótikában persze ismerünk művész-szignatúrákat, de a művész egyénisége igazán a reneszánsz korban jelenik meg, ekkor tartják fontosnak, hogy a név is felkerüljön a munkáikra. Ez egyrészt védjegyként szolgált, másrészt tudatta a világgal, hogy ezt ő készítette, az ő tehetsége, az ő tudása hozta létre ezt a megismételhetetlen művet.
„Innentől kezdve már beszélhetünk hamisításról” – emelte ki Nátyi Róbert. „Mert ha lemásolják az eredeti alkotást, és még a szignót is odaírják, a mai értelmezés szerint már ez a jogi kategória áll fenn.”

A pápa képe

Rafaello: X. Leó pápa

Nagyon érzékeny azonban ekkor még a határ, de a legmarkánsabb példa erre Raffaello X. Leó pápáról készített portréjának az esete. Ez a kép annyira megtetszett a mantovai őrgrófnak, amikor Firenzében járt a Medicieknél, hogy szinte kikönyörögte magának. A Medici-család akkoriban nehezen tudta ezt a kérést elutasítani, azonban az eredeti képet nem akarták odaadni, ezért egy Andrea del Sarto nevű, nagyon kiváló festővel készíttettek egy nagyon jó másolatot.
„Ma mind a két alkotást ismerjük” – mondta a művészettörténész. „Az egyik Firenzében található, a másik pedig a nápolyi Nemzeti Képtárban. Mind a két alkotás nagyon értékes, sőt voltak olyan korok, amikor Sarto képét tekintették értékesebben, most Rafaelloét tekintik annak.”
Michelangelo esetében például Giorgio Vasari leírja, hogy a későbbi elismert művész fiatalkorában antik szobrokat hamisított, bár ezeket egy kivétellel nem ismerjük. Amikor egy akkori műkereskedő megtudta, hogy a szobrot egy fiatal művész készítette, vissza akarta azt adni. Lehet, hogy most rosszul járna ez a kereskedő, hiszen Michelangelóként valószínűleg értékesebb lenne, mint antik szoborként.

Hamisítás vagy másolat

Jan Vermeer: A műterem

Jan Vermeer – akit a legnagyobb holland zsánerfestők között tartanak számon – egyik képét, A festészet allegóriáját sokáig Pieter de Hooch képeként tartották nyilván és az ő szignója szerepelt az alkotáson, mert őt tartották abban az időben nagyobb festőnek, de manapság már Vermeert tartják annak.
„A reneszánsz végétől azonban egészen napjainkig a hamisítás már büntetőjogi kategória” – emelte ki Nátyi Róbert. „Ezt azonban nem szabad összekeverni a másolással, ami évszázadokon keresztül a művészi gyakorlat része volt. Ismerjük azt a képet, amikor a fiatal művész a Louvre nagy galériájában jeles mestereket másol, mert az ő kézmozdulataik, ecsetvonásaik alapján tanulta meg a festészet technikai fogásait.”
A múzeumok manapság is készítenek hivatalos másolatokat, azonban ezt mindig meg kell jelölni, hogy másolat és a méretben is el kell térni az eredetitől.

Életművek és nyersanyagok

A kevésbé ismert életműveket könnyebb hamisítani, ezek nincsenek dokumentálva, nagyon sok kép lappanghat. Ezért is fűződik a hamisítások legfantasztikusabb esete Jan Vermeer és Meegeren nevéhez. A mai napig a szakértők hitelesen 37 képet tartanak számon Vermeertől, de benne van a lehetőség, hogy létezik még ismeretlen alkotása. A nyitott életművek a hamisításra nagyon alkalmasak. Azok az életművek viszont, melyek nagyon jól dokumentáltak, a művész vagy épp a hozzátartozók erre odafigyeltek sokkal védettebbek a hamisítással szemben.
A régi korok hamisításai ráadásul elképesztő tudást, nagyon nagy technikai felkészültséget kívánnak meg a hamisítótól. Ezzel szemben a modern hamisítók már könnyebb helyzetben vannak. Azokhoz a festékekhez, pigmentekhez, kötőanyagokhoz, vásznakhoz, alapozókhoz, amiket például Picasso használt, könnyen hozzá lehet jutni.

Sok a hamisítvány Magyarországon

A hazai helyzet egyrészről talán elkeserítőnek is mondható, mivel borzasztóan sok a hamisítvány. Ahogy a műkereskedelem beindult és egyre nagyobb árakat kreáltak, maga után hozta azt, hogy a jeles magyar festőket elkezdték hamisítani. Ráadásul a 90-es években az életművek tudományos feldolgozása sem állt a helyzet magaslatán.
A 20-as években is sok volt már a hamisítvány, hiszen például Mednyászky halálakor már elég komoly problémát okozott a hagyaték feldolgozásánál a hamisítás. A másik oldalon pedig Iványi-Grünwald Bélát lehet megemlíteni, akinek nagyon sok tanítványa volt és sokszor anyagilag úgy segített nekik, hogy egy-egy képét odaadta nekik, sőt a tanítvány által festett alkotást nemegyszer alá is írta, így ezeket ők könnyebben tudták értékesíteni. Ez később óriási káoszt okozott a művészettörténetben. De Aba-Novákot is már saját korában hamisították. Munkácsy Mihály is nagyon nagy műhelyet tartott fenn, ezért nehéz megvonni a határokat a replikák – melyeket a művész saját képei alapján a tanítványokkal csináltatott, majd szignált – és a hamisítványok között.
„Az elmúlt két évtizedben megszaporodtak azok a hamisítványok, melyeket most próbálnak meg elkövetni a 20-as, 30-as évek nagy festőinek alkotásairól” – magyarázta a hazai helyzetet a REÖK művészettörténésze. „Ilyen Rippl-Rónai, Vaszary János, vagy épp Munkácsy életműve. De mindazok, akik az aukciókon több tízmilliós árakat tudtak elérni, ebbe a veszélyeztetett kategóriába tartoznak.”

Vizsgálat több fronton

Egy-egy alkotás vizsgálatánál kiegészítik egymást a művészettörténeti és a tudományos eszközök. Sok esetben már első ránézésre, a stílusjegyek alapján megállapítható egy adott műtárgyról, hogy hamisítvány, más esetben már a laboratóriumi eszközöket – mikroszkóp, vegyelemzés, röntgen – is be kell vetni. De mindkét módszerre nagy szükség van, mert az elmúlt évszázadok megmutatták, hogy egymást kiegészítik, segítik ezek a módszerek.
„Szerintem nincs tökéletes hamisítvány” – hangsúlyozta Nátyi Róbert. „Előbb-utóbb odakerül egy olyan szakemberhez, aki meg tudja mondani az eredetét. A kérdés inkább az, hogy találkozik-e a mű ezzel a szakértővel.”
Egy azonban nagyon fontos: a hamisító másol, nem hoz létre autentikus munkát. Ezért a keze és az agya is valamilyen módon meg van kötve. Egy rendszer szerint részleteket másol át, ezzel szemben az alkotó csapong, szubjektívebb, impulzívabb. Ezt pedig észre lehet venni.

Amikor a hamisító alkot

Meegeren és hamisítványa

Nehezebb a helyzet akkor, ha a hamisító egy új képet alkot a művész stílusában. Ilyen volt az az eset is – az évszázad hamisításaként –, amikor Han van Megeren Jan Vermeer új, vallásos korszakát alkotva meg, nemcsak saját kortársait, a műértőket, művészettörténészeket, de még magát Herman Göringet is sikeresen be tudta csapni. Ezzel együtt azonban rengeteg olyan új eszközt, új vizsgálati módszert adott a későbbi korok ítészeinek, mellyel jóval könnyebb felfedezni a hamisítványokat.
„Ha előkerül egy atipikus Munkácsy, még nem bizonyítja azt, hogy hamisítványról van szó” – foglalta össze ezt a fajta hamisítást a művészettörténész. „De a szakértők sokkal óvatosabban fognak eljárni. Manapság már nem is egyedüliként döntenek, inkább többen, konzíliumként vizsgálják meg a vitatott alkotásokat.”

A hamisítványok sorsa

A korai hamisítványoknál láthattuk, hogy sok esetben majdnem ugyanolyan értékesek, mint az eredetiek. Manapság már meg kellene semmisíteni ezeket a képeket, szobrokat, hiszen előbb-utóbb újra felbukkannak a műkincskereskedelemben, és új „áldozatokat szedhetnek”.
Míg Franciaországban évtizedek óta működik már egy műkincsrendőrség, ahol kifejezetten a hamisítókkal és a hamisítványokkal veszik fel a versenyt, addig hazánkban a hamisítványok léte sok esetben csak a szakértő, a régi és az új tulajdonos között marad. Külföldön a nagy aukciós házak akár 30 éves visszavásárlási garanciát is adnak egy-egy festményhez, nálunk ez a legjobb esetben is csak két-három év.

A REÖK előadássorozata

Nátyi Róbert élvezetes előadásában a hallgatóság megismerkedhetett a másolatok és a hamisítványok között húzódó határokkal, a hamisítványok művészettörténeti módszerrel történő felismerésével, és Meegeren hamisítástörténeti működésével. A sorozat következő része a festmények hamisításának modern történetét dolgozza majd fel, hazai rendőrségi esetek tanulságai alapján.
A következő előadásra – mely ingyenesen látogatható – 2012. október 11-én délután 16 órai kezdettel a REÖK-palotában kerül sor.