A dorozsmai kálvária

Dorozsmán, a Hősök ligetében avatták fel a lakossági összefogásból és adakozásból újjáépült dorozsmai kálváriát, mellyel a terület végre visszanyerte méltóságát, újra élettel telik meg a liget.

A dorozsmaiak adományaiból készült el a kápolnához vezető út, megújultak a stációk, a háborúk során elesett hősök emlékére fasort ültettek.

Az ünnepélyes átadásra 2012. szeptember 16-án, a Szent kereszt felmagasztalása ünnepén került sor. Az esemény alkalmából a Szeged Panoráma bemutatja Maróti László munkáját, melyben a kálvária és a fogadalmi kápolna történetét dolgozta fel.

A kálvária felújításának tervezésében, engedélyezésében, kivitelezésében részt vettek:

Priskin Zoltán építész-tervező, Rácz Mária táj- és kertépítő mérnök, dr. Rigó Mihály útépítő mérnök, Csenkey Geyza földmérő mérnök, Bánvölgyi László restaurátor, Barta András szobrászművész, Halápi Nándor, Hűvös Gábor, Miksi István, Hornok Norbert, a Kulturális Örökségvédelmi Irodától Petvai Ferenc és Horváth Andrea

A kálvária

A kálvária térképe

Kiskundorozsma egyik legszebb műemlék együttese található a település központjától nem messze elterülő Hősök ligetében. Első hiteles ábrázolása az 1881-ben kiadott „Dorosma nagyközség” belterületének térképén található. A térképen látható, hogy akkor a liget helyén temető volt és a temetőben található a kápolna, valamint a stációk.
A Kálvária-hegy Jézus kereszthalálának helyszíne Jeruzsálemben. A középkorban sok-sok keresztény zarándok látogatta a Jeruzsálemi keresztutat, főleg ferences rendi atyák vezetésével. A zarándokok végig járták az igazi Via Dolorosát, Krisztus szenvedéseinek útját a pilátusi ítélettől a sírba tételig. Mivel nem kereshette fel minden hívő a szentföldet, ezért a Szentszék megengedte, hogy másutt is állítsanak fel kereszteket és képeket, amelyek Krisztus szenvedéseinek útját felidézik, és ahol a hívők elnyerhetik a keresztúti ájtatosság elvégzéséért járó búcsút. A római katolikus vallási gyakorlatban, elsősorban a Húsvét előtti Nagyhéten van jelentőségük a kálváriáknak. A 18-19. században, a római katolikus lakosságú települések sorra építettek kálváriát, amely legtöbbször hosszúkás alakú, gyepes terület volt, a két hosszanti oldalán 14 stáció helyezkedett el. Az út végén, rendszerint egy magaslaton, Krisztus és a két lator keresztje állt.
Dorozsma története bizonyítja, hogy a községet jellegzetesen katolikus népesség lakta. Az 1237-ben keletkezett oklevél az itteni kolostor apátjára hivatkozik „abbates humiles de monasteris, scillicet de Mortinus, de Duruzsma …”, azonban kétség nem férhet, hogy a már ekkor létező falu is katolikus volt. A 150 éves török uralom alatt Dorozsma elnéptelenedett. Orczy István 1719-ben több jász családot hozatott Jászfényszaruból és Jászapátiból, akikhez később a Mátra vidékéről, Nógrád és Heves megyékből több palóc család is csatlakozott. Ez a 23 család volt Dorozsma őslakossága, ivadékaik még a mai napig is élnek Dorozsmán. Sztriha Kálmán így ír róluk: „értelmes, keménykötésű, munkájában keményen szorgalmas. Ünnepelni templomba jár, szenvedélyesen szereti földjét, családját” Hitéletük tárgyiasult bizonyítéka a gyönyörű templom mellett a Hősök ligetében lévő kápolna és a kálvária.

A kolera

1831-ben söpört végig az utolsó nagy kolerajárvány az országon. A betegség főként az ország északkeleti részén szedte áldozatait, de az Alföldön is nagy pusztítást végzett. Babarczy Imre megyei alispán jelentésében, „veszedelmes Epe Kórság nyavajáról” ír „melynek dühösködése nem tsak ezen Megyét, de egész édes Hazánkat meg rémítette... Nemes Megyében majd 7000. rugott légyen azoknak száma, kiket azon dühösködő mirigy meg lepett, kik közül, azonban mint egy 2600 lőn annak áldozattya.” Az országban mintegy félmillió ember betegedett meg e szörnyű járványban és majd 250.000 ember halt meg. Nem volt város, falu, ahol ez a gyilkos kór föl nem ütötte a fejét.
Dorozsmán is fellépett ez a rettenetes ragály 1831 augusztus havában. Sztriha Kálmán Kiskundorozsma története című könyvében leírja, hogy naponta 10-15 halott volt, de augusztusban voltak napok, hogy 20 halottat vittek a temetőbe. A sok sírástól, zokogástól visszhangzottak az utcák, az embereken rémséges félelem lett úrrá. A templom egész nap telve volt emberekkel, akik különféle ájtatosságokat tartottak az elöljárókkal együtt. Ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy ha a Mindenható irgalmazni fog a népnek és megszünteti a kolerát, akkor a temetőben a hétfájdalmú Szűz tiszteletére kápolnát építenek, akinek közbenjárását kérték a Mindenhatónál a szörnyű kór megszüntetésére.
És mi történt? Kisasszony ünnepe után (szeptember 8.) való vasárnap a kolera hirtelen, mintha elvágták volna, csodálatos módon elmúlt.

A kápolna

A kolera megszűnése alkalmával tett fogadalmat őseink később be is váltották és 1858-ban, a temetőben egy szép kis kápolnát építettek. A kápolna építéséhez a község 8000 téglát és 2 öl homokkövet adott valamint 400 forintot a közpénztárból. Ökrös János 100 forintot, a tetőzetre Lajkó István 30 forintot adományozott. A kápolna építését Balcsányi kisteleki építőmester vállalta 500 forintért. A kápolna homlokzatán lévő kőkereszteket – középen Krisztus Urunk keresztjével, kétoldalt a két lator kő keresztje – Lippán készítették 250 forintért. Ez a három kőkereszt is Lajkó István adománya, akit a kápolna fala mellé temettek. Az 1937-ben készült fényképen még kivehető a kápolna homlokzatán lévő három kereszt.

Jelenleg a kápolna homlokzatán csak egy kereszt található. A két szélső, amelyeken a két latort ábrázolták az elmúlt 80 esztendő viszontagságai közepette eltűnt, a kutatások során sehol sem találtak erre vonatkozó hivatkozást, senki sem tudott felvilágosítást adni a szobrok eltűnéséről. De a középső kereszt sem eredeti, amint azt a rajta lévő feliratból megtudhatjuk:

„Isten dicsőségére állíttatta Kálmán Lajos és neje Fodor Ágnes 1947 ”. Csak találgatni lehet, hogy mi történhetett, talán a háború alatt megrongálódott eredeti helyett állíttatta a nevezett Kálmán Lajos. Van, aki azt állította, hogy a hatvanas években még megvolt a két lator is, de hogy hová lett ő sem tudta megmondani. Mindenesetre, minden kálvária szerves része a három kereszt.
Barta András szobrászművész, a kálvária stációinak restaurátora, az új képek megalkotója erről így nyilatkozott: „A kápolna tetején valamikor fent lévő két lator ábrázolásról sajnos nem tudok semmit, csak szóbeszédet, semmi konkrétum nincs. Szerintem azok megsemmisültek. Minden kálváriának alaplépése a 14 stáció, s a keresztút végén, természetesen a három kereszt a Golgota szimbóluma, a Krisztus és a két lator, illetve a Fájdalmas Szűz Mária motívuma is. Esetleg Szűz Mária és János apostol. Ezek szokták így váltogatni egymást, de az, hogy csak a kereszt van, az nem elég, tehát azzal még nem valósult meg a kálvária. A Golgotának az ikonográfiája úgy működik, hogy van három kereszt. Ezen nem szabad változtatni.”

Csak bizakodni tudunk, hogy egyszer a helyére kerül mindhárom kereszt a kápolna tetején. A kápolnában egy oltár van a hétfájdalmú Szűzanya fából készült szobrával (Pieta). Ezt a Mária Társulat készíttette Pesten 1857-ben. A szobor először a templomban volt, de amikor a kápolna 1858-ban elkészült, oda helyezték az oltár fölé. A kápolna többi berendezését a hívek közadakozás útján szerezték be. A kápolnát 1858-ban Kovách Pál dorozsmai plébános áldotta meg. Sztriha Kálmán könyvében leírta, hogy a kápolnához ettől kezdve minden évben, búcsúmenetben vonulnak ki a hívek a templomból, Kisasszony utáni való vasárnapon, amit „Kisbúcsúnak” neveznek. Ez alkalommal a prédikáció a kápolnánál van, utána szent mise ugyanott. Amikor a Dorozsmát ért 1831-es nagy kolerajárvány 317 áldozatáról emlékeznek meg, a szent mise áldozatban kérik a Mindenhatót, hogy a járványos betegségektől óvja meg a község lakosait. Ez a szokás a mai napig él.

A kálvária

Historia Domus

Az első kálvária felépítésének körülményeiről nagyon keveset tudunk. A „Historia Domus”, vagyis a plébánosok által kézzel írt templomtörténet erről az időről szóló lapjai nagyon hiányosak. Sztriha Kálmán is csak egy mondatot tudott erről írni: „A kápolna elé Kálmán Mihály esküdt 1855-ben 14 stációt építtetett.” De a „Historia Domus” szerint a kápolna három évvel később, 1858-ban épült fel. Ezek szerint a stációk három évvel hamarabb felépültek, mint a kápolna? Hogy mi az igazság, nem tudjuk eldönteni. Akár elírás is lehet, de tény, hogy a Kálmán Mihály építtette 14 stáció 1931-ig állt.
Vajon milyen lehetett ez a kálvária? Egy biztos, hogy ugyanott állt, ugyanolyan elhelyezésben, mint napjainkban, amire az 1881-es térkép a bizonyíték. Ezekről, a stációkról Barta András szobrászművész a következőket mondta: „Az eredetiről, megdöbbentő és fájdalom, semmit sem tudunk. Valami olyasmire lehet gondolni, ami a barokkban volt. Tehát eredeti barokk stációkat tudok elképzelni. Bár nem barokk az már – inkább eklektika, vagy a historizmus korszaka volt, de a formai elemek, főleg vidéken – ekkor a barokkot idézik.”

Korabeli kálváriák

Hogy legyen valamilyen elképzelésünk az eredeti stációkról, nézzük meg Bonyhád, Kakasd, Kislőd, vagy éppen Boly kálváriájának egy-egy stációját, amelyeket megközelítőleg az 1800-as évek közepén építettek, tehát ehhez hasonló lehetett a Kálmán Mihály építtette 14 stáció is.
1931-ben a község a régi temető területét parkosította és a világháborúban elesett hősök kertjévé jelölte ki. Így ír erről Sztriha Kálmán: „A parkírozásba a régi stációk elhelyezése sehogy sem volt beleilleszthető, azért az a gondolat merült föl, hogy helyettük újakat kell építeni, tetszetősebb alakban és elhelyezésükkel jobban bele illeszthetők volnának a parkírozás terveibe.” Egy-egy új stáció felépítése 100 pengőbe került. Valószínű, hogy gazdasági szempontok vezérelték az építőket és nem a műemlékvédelem, amikor a régi stációk tégla anyagát az újakba beépítették. Ha szempont lett volna a műemlékvédelem, legalább fényképen megörökítették volna a régi stációkat. Erre, azonban nem került sor.

Az új stációkat Német Kálmán helybeli kőművesmester készítette. A pécsi Zsolnay-féle majolika gyárból hozattak fagyálló és színtartó majolika képeket, darabját 50 pengőért. Mind a 14 stációra akadt megrendelő, nevüket a képek alá kis bádog-táblácskán örökítették meg. Az új stációkat 1932. május 5-én áldozócsütörtökön szentelte föl P. Baranyai Dömötör szegedi ferencrendi szerzetes.
A stációk két és fél méter magas, tégla lábazatú, tagozott osztópárkányos, barokk ívű fedkővel lezárt, jó arányú felépítmények. A fülke felső részében lángoló szent szív helyezkedik el töviskoszorúval körülvéve, vakolatplasztikaként. A képek szemmagasságban helyezkednek el, szélükön profilos kerettel szegélyezve. Méretük 60x44 cm, anyaguk mázas, égetett samott. A Zsolnay gyár által akkoriban sorozatban gyártott alacsony plasztikájú présformában készült domborművek régiség és történeti értéke nagyobb a művészettörténeti jelentőségénél. Barta András elmondta, hogy a tápéi régi stáció sor ugyanez a Zsolnay-féle sorozat, attól eltekintve, hogy a színessége teljesen más. A forma teljesen azonos, de teljesen más színekkel lettek festve.
Színesek voltak, de a színek használatának nem volt szabályrendszere, filozófiája, hogy például a kék mellett vörös, vagy barna van, akkor az jelent valamit. Arról van szó, hogy ugyanazokat a sorozatokat kézműves technikával, más-más kézműves, más-más színekkel festett ki.
A képek alatt, eredetileg zománcozott kivitelű bádogtáblácskán volt feltüntetve az 1932-es állíttató neve. Ezek közül csak egy olvasható hitelesen. Ez csodák csodája, éppen Sztriha Kálmán kanonok, esperes plébános – állíttató – táblája. Így hitelesen dokumentálható, hogy melyik stációt támogatta, állíttatta az akkori plébános.

2011 őszén – a pusztulás képei

Szeged talán egyetlen és utolsó szabadtéri kálváriája a kiskundorozsmai, mely az 1932-ben kialakított Hősök ligetének fő látványossága volt – hosszú évek óta igen elhanyagolt állapotban van. Az építése óta eltelt nyolcvan év nagyon megviselte a stációkat. Az időjárás, a fagy, az esők, a viharok azonban koránt sem tudtak akkora károkat okozni, mint az a negyven év, amelyben igen erős volt az egyházellenesség. Itt nem csak konkrét épületrombolásra kell gondolni – lásd a szegedi kálvária kápolna lebontása egy benzinkút miatt –, hanem arra a pusztításra, amelyet az emberek lelkében okoztak. A stációk állapota egy kicsit ezt is tükrözi.

Tény, hogy elkeserítő az állaguk. Mostanra a stációk fele eltűnt, a maradék pedig igen rossz állapotban van. A téglából épült keresztút-állomások omladoznak, a kerámia képek összetörve, darabjaikban emlékeztetnek csak régi szépségükre. A stációkat ismeretlenek ledöntötték. A kápolna állapota is leromlott, a környék, a liget szintén lepusztult. A megmaradt stációk közül az első, a második, a negyedik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik kép több helyen töredezett, felületük kopott, a vékony színes mázréteg sérült állapotban van.

Az ötödik és a tizedik kép szinte teljesen megsemmisült törésvonaluk mentén jól kivehető a hajdani gyártási technológiából eredő elégtelen anyagvastagság. A sérült felületeken az apró törések mentén bejutó víz fagykárokat okozott. Azonban a sok apró felületi mázsérülés szándékos rongálást is feltételez. A harmadik, a kilencedik, a tizenegyedik, tizenkettedik, tizenharmadik, és a tizennegyedik kép a teljes felépítménnyel együtt megsemmisült.
Így ír erről Tóth György, a Dorozsmai Naplóban megjelent „Séta a ligetben” című írásában:
„Csak szét kellett nézni, mi maradt. Az ösvényeket belepi a magas fű, a gaz, a tizennégy stációból, melyek előtt valaha ájtatos tömeg vonult, borult le énekelve, jó, ha öt megmaradt. Leromboltan, csorbultan, kerámia képeik törötten álldogálnak magányosan, tövükbe csak a vadon virágzó ibolyák hervasztják rá kis kék szirmaikat. Vajon tesz még valaki egy-egy szál virágot Krisztus szenvedéseinek mementóira? Tán soha már.”

Valami elindul

A kálvária elkeserítő helyzete jó 10 évvel ezelőtt vetődött föl először, amikor Ézsiás László – a Dorozsmai Napló baráti körének tagja – szorgalmazta az egyháztanács felé, hogy hozzák rendbe a leromlott állapotú kálváriát. Akkor ez, más fontosabb felújítások miatt, nem valósult meg.
Hajdú Géza, aki 2008-ban került a dorozsmai művelődési ház élére, egy beszélgetésünk alkalmával elmondta: „nekem az az elvem, hogy ne csak olyan tevékenységi köröket csináljunk, ami szellemi, hanem ami valamilyen módon tárgyiasul is, mint például a kemence a művelődési ház udvarán, vagy a Kőbárány kút, vagy az Országalma.” A helyi lehetőségek után kutatva jutott el Újvári Miska bácsihoz. Így emlékezik erről Hajdú Géza: „Megkérdeztem tőle, hogy Ő mit lát, mint egy öreg dorozsmai lokálpatrióta, mi lenne a dolgunk, min kéne változtatnunk, és akkor említette a kálváriát. Én az ilyeneket megjegyzem és így, barátok közt, mindig megkérdeztem, mit szóltok a kálváriához? Mindenki azt mondta, de jó volna, de jó volna! Akkor azt gondoltam ki, hogy próbáljuk meg!”

Megkereste azokat, akik az ügy érdekében tenni tudnának. Létrehozott egy tíztagú „grémiumot”, melynek tagjai Mádi György az akkori plébános, később Gordos Ferdinánd az új plébános, Barta András szobrászművész, Szilágyi Árpád városvédő polgár, Mózes Zsuzsa a Kiskundorozsmáért Alapítvány elnöke, Tóth György újságíró, Tímár Lajos a Dorozsmai Napló munkatársa, Bényi Mihály az egyháztanács világi elnöke, Bálint István a volt világi elnök, Priskin Zoltán építész, és Hajdú Géza művelődési ház igazgató voltak. A legfontosabb feladat volt – és talán a legnehezebb – a vállalkozás anyagi alapjait megteremteni.
Hajdú Géza egy cikket jelentetett meg a Dorozsmai Naplóban „Hozzuk rendbe a stációkat” címmel: „Várjuk azoknak a jelentkezését, akik anyagilag hozzájárulnának a Kálvária (Keresztút) rendbehozatalához. Bármekkora felajánlást szívesen fogadunk. […] Cserébe azt tudjuk felajánlani, hogy a stációkon elhelyezett táblán feltüntetjük az adományozó nevét.” Ahogy megindult a gyűjtés, igen hamar összejött stációnként, a 300.000 forint.

Az adományozók

1. Varró Ferenc
2. Thurzó Ferenc
3. Újvári Mihály
4. Deme István, Peták Miklós, Szúnyog Zoltán, Fábián József, Tomcsányi Róbert
5. Szélmalom Kábel TV
6. Nyerges Józsefné
7. Tanács Attila
8. Mihálffy Tibor
9. Csányi József
10. Ézsiás László
11. Ballai Ferenc
12. Kiskundorozsmáért Alapítvány
13. Bényi Mihály, Pesti Ferenc
14. Tukacs Istvánné

Támogatók

Mihálffy Béla, Kosik Dénes önkormányzati képviselők, a Petőfi Sándor Művelődési Ház, Bálint István, Thurzó Balázs, Balogh Leander, Kiss-Rigó László, Patik Ferencné, Szirtesi Zoltán, Vass József, Joó Antal, Kőkúti Attila, Tari János, Nyári Imre, Tímár Lajos, Szabóné Ocskó Zsuzsa, Harkai Jánosné, a Pharmacon-Med Bt., Juhász és Szilágyi Bt. és a Pillér Takarékszövetkezet.

Az építkezés

Közben a tíztagú „grémium” sem tétlenkedett. El kellett dönteni, hogy a stációk régebbi típusúak vagy modernebbek legyenek. Volt egy megoldás, ahol a stációk egy tömbbe faragott mészkő oszlopok lettek volna, teljesen újszerű elrendezéssel. Ennek a látvány terve el is készült. Egyszer szó esett arról, hogy Tóbiás Klára mintázza meg a stációkat egy másik, teljesen más fajta aspektusból.
Nagyon sok minden felvetődött, ám hamarosan kiderült, hogy a Csongrád Megyei Kormányhivatal Kulturális Örökségvédelmi Irodája ideiglenes műemléki védettség alá helyezte a kálváriát, ezért azt megváltoztatni sem alapjaiban, sem részleteiben többé nem lehetett. Rekonstrukcióban kellett gondolkodni.
Ezután csak az engedélyükkel lehetett bármit is csinálni, amely megnövelte a költségeket, de ekkor már oly nagymérvű volt az összefogás, hogy nem lehetett visszalépni. Kellett egy fölmérés, egy előtanulmány, analógiákat kellett keresni. Telekkönyvi, helyrajzi ügyeket intézni, bontási és kivitelezési terveket készíteni, engedélyeztetni, és természetesen kivitelezőt választani. A tervezési munkát önállóan a művelődési ház indította el az egyháztanács jóváhagyásával, támogatásával, és ő felügyelte a tervezési munkát is.

Az építési engedély szeptember végére érkezett meg. Csak ezután lehetett a tényleges munkát elkezdeni. Miután a KÖH ragaszkodott a stációk eredeti formában történő újjáépítéséhez, a régi stációk bontása is nagy odafigyelést igényelt. Bánvölgyi László szobrászművész végezte a főrestaurátori feladatokat.
A képek bontására Barta András szobrászművész figyelt, személyesen vezetve a munkálatokat.
A tervek szerint, a legépebb stáció megmarad eredeti formában. Ezt konzerválni kell, tehát a kisebb hibákat javítani, tisztítani, stabilizálni kell az állapotát. Később folyamatos ápolást igényel, így megnyújtható az életkora, s az utókor is láthatja, milyenek voltak az eredetiek. Ezért a bontást különös gonddal kellett végezni.
Elsődlegesen ki kellett menteni azokat az elemeket, amiknek dokumentatív jellege van. Meg kellett maradnia egy eredeti beton sipkának, mivel az újak műkőből készültek, valamint a képek fölött lévő számozott stáció megjelöléseknek is, melyek bádoglapokra voltak festve, zománcozott kivitelben. A bontás során a kibontott téglákat aprólékos figyelemmel kezelték, hiszen ezek azok a téglák, amelyeket az 1932-ben felépült stációkba az akkor lebontott eredeti stációkból beépítettek.

Most ugyanezeknek a tégláknak nagy részét visszaépítették az új stációkba. Különös gonddal kellett a képeket kimenteni. Sajnos nem maradt meg minden példány, s azok is csak töredékesen. Barta András elmondta, hogy Bánvölgyi László szobrász-restaurátor tanácsainak figyelembevételével felügyelte a képek kivételét, hogy minél nagyobb épségben jöjjenek ki. Nyilván azok össze voltak repedezve, előre senki nem tudta, hogyan vannak rögzítve, de végül néhányat sikerült kimenteni egészen jó állapotban. Ezek, és még azok, amelyek restaurálhatók (4 db), a plébánia épületében lesznek elhelyezve.
A kivitelező kiválasztása öt jelentkezőből történt. A kiválasztás szempontjai között szerepelt, hogy már volt műemlék védelmi, karbantartási tapasztalatuk és jó referencia munkákkal rendelkeztek. Fontos szempont volt még, hogy az új képeket alkotó szobrászművész támogatását is bírták. A munkák elvégzését az Albergó 94 Kft. nyerte el.
Bényi Mihály, az egyháztanács világi elnöke, aki építészként felügyelte a munkálatokat, elmondta, hogy miután közös megegyezéssel megkötötték a szerződést, október 4-én átadták a munkaterületet a kivitelezőknek. A továbbiakra így emlékezik vissza: „Az adakozások összegéből arra következtettünk, hogy be fog jönni annyi pénz, hogy meg tudjuk csinálni magát a szerkezetet. Hogy számszerűsítsem a dolgot, a szerkezetépítés összege 4.700.000 Ft. Tekintettel arra, hogy jó idő volt, időben elkezdődhettek a munkálatok, a stációk bontását szépen meg tudták oldani és a kibontott képeket beszállították a plébániára. Jól haladt a munka.”

Bontás után építés

Miután a bontási munkák befejeződtek elkezdődhetett az újak építése. A bontás során derült ki, hogy a régi stációknak szinte nem is volt alapozásuk. Két sor téglán állt az egész építmény. Így érthetővé válik, hogy a vandál pusztítók miért tudták olyan könnyedén ledönteni őket. Az új alapokat, mint a képeken is látszik, mélyre ásták. Ebbe került a beton, amelybe erős vasszerkezetet ágyaztak, ami az új építménynek nagyon erős tartást ad. Barta András, aki az építést is figyelemmel kísérte, így beszélt erről: „Az építményeket is megerősítettük a beléjük kerülő vasszerkezetekkel, hogy ezeket soha ne lehessen semmilyen módon feldönteni, jelentősen megrongálni.” A  kálvária ugyanott maradt, ahol az 1881-es Dorozsma térképen feltüntették. Az új stációk pontos kitűzése azonban, ésszerűségi okokból megváltozott.

Az eredeti 1855-ös kálvária téglaanyagát 1931-ben beleépítették az újba, és most sem volt ez másként, ezekből a téglákból épült a stációk lábazata egészen a párkányig. A párkány fölötti rész új téglákból épült fel. A műemlékvédelmi szempontból előírás volt, hogy amit elbontanak, annak fölhasználásával kell az újat megépíteni. Ettől válik autentikussá, mert egyébként, ha teljesen új anyagokból épült volna fel, akkor mit védene a műemlékvédelem?
A téglából építhető magasság elérése után következett a stáció felső részének íves kialakítása, amely az eddigieknél is nagyobb precizitást igényelt. Pontosan megszerkesztett papírsablonok segítségével készült el a stációk homlokzatának a zsaluzása. Hasonló technikával készült el a fülke alatti párkányzat. Mielőtt a sapka, amely a stáció „tetőzete” lenne, fölkerült a helyére, elkészült a lábazat dísztéglával történő kirakása is.
Az eredeti tetősipkára Barta András így emlékezik: „egy kicsit bizonytalanabb mestermunka volt ez a beton sipka, ezen mindenképpen javítani kellett, hogy mást ne mondjak, vas nem is volt bennük. Azért egy ilyen fesztávolságú, pusztán 6-7 centis lapba talán illő vasalást tenni. Még elárulom, hogy ezt is maximális stabilitással készítettük el, be van gyönyörűen vasalva.” Hozzá kell tenni, hogy ez nem pusztán beton, hanem esztétikusabb műkő. A stációknak eredetileg bordó színük volt. Ez is megváltozott, derűsebb hófehérre.

A kálvária képei

„Az eredeti stációkon a harmincas évekbeli építők az akkor divatos módot választották– mondta Barta András, szobrászművész. „A domborművek Zsolnai kerámiából, majolikából készültek. Színes kivitelűek azért, hogy a történet könnyen érthető legyen. Ez volt a célja. Ezt a célt most sem fogjuk elvetni. Azonban az állíttatónak az a határozott kívánsága, hogy az új, tehát a rekonstruált stációdomborművek megbízható, időtálló anyagból készüljenek”
Minden szakmai véleményezés úgy hangzott, különösen Bánvölgyi László szobrász-restaurátor szakvéleménye, hogy csak a bronzból készült, nemes öntvények tudják az idők viharait elviselni. A színek? Vannak ugyan technológiák, hogy színes patinákat adjunk a bronznak. Lehetséges kék, zöld, vöröses, barnás, aranyosabb, ezüstösebb patinákat adni a bronznak. Igazi színekkel nem festhető. A Műemléki Felügyelőséggel közösen úgy döntöttek, hogy patinázott legyen a domborművek anyaga. Későbbiekben került meghatározásra, hogy melyik változatot alkalmazzák: a klasszikus patinázás, vagy pedig a színes patinázás éri el legjobban a célját. Így próbálták megközelíteni a színesség látszatát.
„Képszerűen miben fog eltérni az eredetitől?” – folytatta a szobrászművész. „Semmiben, tehát a formai azonosság, tetten érhető lesz. Mindenféleképpen ugyanazt fogom rekonstruálni, ami ott volt, attól eltekintve, hogy az egyes formák, lehet, hogy finomabban fognak rajzolódni, hiszen nem kerül rájuk egy vastag festékréteg. Például Mária ujjai közé nem fog befolyni a máz, lehet látni az ujjait, nem csak egy formát. A szeme arca egy kicsit részletesebb lesz. Inkább a rajz, finomabb kirajzolódás és a határozott plasztika fogja jellemezni, és ez kívánatos művészileg, formailag, minden szempontból. A jeleneteknek van egy kronográfiai szabályrendszere. Ott pontosan megvan, hogy melyik stációnak mit kell ábrázolnia. Annak úgy kell lennie, nincs kecmec, ez egy ilyen műfaj, és ezt maximálisan be kell tartani.”
A dorozsmaiak, és bárki, aki megnézi, végeredményben ugyanazt fogja kapni, mint előtte, eltekintve attól, hogy megbízhatóbb anyagokból van elkészítve, időt állóbb formában, és száz évekre előre gondolva. A képekből nem maradt meg minden példány, vagy csak töredékesen. Ilyen volt a 13. stáció, amelyből töredék sem maradt, és csak hosszas nyomozás után sikerült megtalálni Hajóson az eredeti képet, egy fotózás erejéig. Így ez a kép is hiteles rekonstrukció lesz.

A Hősök ligete

Sztriha Kálmán könyvében leírja, hogy 1931-ben a község a régi temető területét parkosította és a világháborúban elesett hősök kertjévé jelölte ki. A hagyomány szerint a Hősök ligetében minden egyes fa az I. világháborúban hősi halált halt katona emlékét őrzi, vagyis, annyi fát telepítettek, ahány helyi hőse volt az első világégésnek. Ennek immár több mint nyolcvan éve.

A stációk körüli fák igen rossz állapotban voltak, fennállt a veszély, hogy a most felújított stációkra rászakadnak, s ezért a helybeliek szakvéleményt és engedélyt szereztek be a veszélyes fák kivágására. Ez márciusban meg is történt, s áprilisban sor kerülhetett a kivágott fák pótlására. Hajdú Géza, a művelődési ház vezetője, közzétett egy felhívást: amennyiben valaki úgy érzi, hogy a két világháborúban elesett szeretteinek ily módon kíván emléket állítani, akkor megteheti. 16 darab gömb juhart ültettek el, amelynek az anyagi fedezetét szintén a helybeliek állták.

Az adakozók
Rózsa Tamás, Zádori Antal, Görög Jánosné, Antóni János, Tapodi Endre, Kéri György, Kiss Zoltán, Móró András, Nyári Imre, Nyerges Józsefné, Tóth Istvánné, Újvári Mihály, Bálint István, Ocskóné Szabó Zsuzsanna, Thurzó Ferenc, Tímár Lajos.

Az egyházközség képviselő testületének elnöke, Bényi Mihály elmondta, hogy a kápolna és a kálvária mögött lévő területre van rendezési terv, amit a polgármesteri hivatal készíttetett, amíg a városnak volt főkertésze. Ez a Rácz Mária által készített átfogó – az egész ligetre szóló – rendezési terv jelenleg még érvényes. A világi elnök még azt is elmondta, hogy a ligetet közparkká szeretnék alakítani. Szeretnénk, ha többen használnák a ligetet. Elképzeléseink szerint padsorokkal, világítással pihenő park jelleggel. A stációkat újjáépítő vállalkozó ingyen felajánlásképpen, némi tereprendezést is bevállalt. Az már biztos, hogy térfigyelő kamera is lesz a Brassói utca végén, mely pásztázza a területet.
Az elképzelések, a vágyálmok a vártnál hamarabb beteljesültek. Dorozsma önkormányzati képviselői, Kosik Dénes és Mihálffy Béla jóvoltából, valamint a dorozsmaiak adományaiból, elkészült a kápolnához vezető út. Az adományozók közül meg kell említeni Bényi Mihályt, Pesti Ferencet, Maróti Lászlót, Takács Péternét és Nagy Ilonát, hozzájárultak az út elkészítéséhez. Az ünnepélyes átadásra szeptember 16-án, a Szent kereszt felmagasztalása ünnepén kerül sor.

A Hősök ligete végre visszanyeri méltóságát. Újra élettel telik meg a liget. Megint öröm lesz a fák hűs lombjai alatt sétálni, majálisozni. A hívek nem csak „Kisasszony utáni vasárnapon” mennek a kápolnába, hanem vasárnaponként is. A kulturált, szép környezet vonzza az embereket. Talán nem is soká jelentkeznek a házasulandó ifjú párok, hogy a ligeti kápolnánál szeretnének örök hűséget esküdni, és most már biztos, hogy „tesz még valaki egy-egy szál virágot Krisztus szenvedéseinek mementóira!”

Felhasznált irodalom:

Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története. Kiskundorozsma, 1937

Ortutay Gyula: Magyar néprajzi lexikon. Harmadik kötet. BudapestAkadémiai Kiadó, 1987

Kövér Lajos, Tóth Sándor László: Kiskundorzsma Tanulmányok. Szeged, 1995

Blazovich László: Csongrád megye évszázadai – Történelmi olvasókönyv I. A honfoglalástól a polgári forradalom és szabadságharc végéig. Szeged, 1985

Historia Domus Dorosma

A Dorozsmai naplóban megjelent tudósítások