Béth Hácháim – A szegedi zsidó temető

A múlt és az ősök tisztelete minden vallásban fontos, de a zsidóságnál mindig is különösen nagy hangsúlyt kapott. Ők örökre váltják meg maguknak a sírt, azt a földdarabot, ahová semmi földi hívságot nem visznek magukkal.

„Csak az élőknek fáj a halál,

a halottnak nem fáj az élet.”

Sírfelirat a szegedi zsidó temetőben

A ma is létező, 182 évvel ezelőtt létesített zsidó temetkezési hely közel 5,6 hektáron terül el. A belvárosi temetőn belül a római katolikus és a szerb ortodox részektől körülölelt izraelita sírkertben az ember egy külön világba csöppen.
A hatalmas fáktól, néhol áthághatatlan bokroktól, kis csapásoktól szabdalt területen Szeged egy parányi történelmi múltja is ott található. Egyik helyen a világhíressé vált Pick nevet, máshol rabbik, egyetemi professzorok és neves művészek neveit olvashatjuk. Családi kriptaépületek, kisebb-nagyobb sírtáblák mindenfelé, amikhez szűk, mohás, köves utacskák vezetnek. De ez a temető nem az első, amely Szegeden létezett, korábban két másik helyre temetkeztek a zsidók.

Az első zsidó temető

Az első temetkezési hely 1794-től 1831-ig volt használatban, mely az akkori város szélén, a zsidó közösség kérvényezésére engedélyezett a helytartótanács. Ez a Régi temető, mely a mostani Kálvária sugárút és a Londoni körút sarkán helyezkedett el. Noha hosszú időre tervezték – és területét már 1810-ben növelni is kellett –, csak 38 éven keresztül szolgált nyugvóhelyül. Első temetkezési helyként ide kísérték ki a hitközség korai időszakában elhunytakat, és a későbbi nagy dinasztiák őseinek földi maradványait. 1831-ben a sírkertet bezárták, majd a mostani Belvárosi temető mellett jelöltek ki új helyet.

A Régi temető azonban megmaradt, és az 1860-as évekre a város szinte teljesen körülvette. Ezért 1866-ban kötelezték a közösséget, hogy a köveket hordja el, de az elhunytak testére ez nem vonatkozott, azok maradhattak volna a helyükön. Löw Lipót rabbi azonban úgy döntött, hogy hittársaik porhüvelyét sem hagyják ott, ezért 1868-ban mindet exhumálták, és áthozták a mostani temetőbe, ahol számukra külön, sövénnyel bekerített helyet hoztak létre. A 42 férfi és 33 nő maradványai közül néhányan családi sírboltba kerültek, de 65-en a 7-es parcellában – nem messze a rabbik sírjától – nyugszanak, a málladozó kövű sírok gyöngyfüzérében. A maradványok alapján következtethető, hogy az áthozott sírjelek egyszerű homokkövek voltak, héber vésetekkel, minimális díszítő- és szimbólumelemekkel.

Az ideiglenes árvízi temető

Az 1879-es nagyárvíz a város zsidó lakosságát sem kímélte. A halotti anyakönyvek és egyéb hivatalos jegyzékek szerint öten lettek a víz áldozatai, köztük egy gyermek is. A városra törő víz pusztítása után 1879. március 12-én a Kamaratöltés mellett elterülő városi sírkert délnyugati részét jelölték ki a temetések helyéül. Abban az évben augusztus 23-ig – a víz áldozataival együtt – összesen 24 zsidót temettek ide. Később a tetemeket átszállították az akkor már ismét működő új temetőbe, ahol családjuk körében, vagy egyéni sírhelyeken lelték meg végső nyugalmukat.

Az új zsidó temető

A jelenlegi szegedi zsidó temetőt 180 éve, 1831-ben létesítették. Többször bővítették, csőszház készült rá, és mivel az első ravatalozót, a ciduk hadin házat az árvíz elvitte, Baumhorn Lipót tervei alapján megépült a mostani, méreteiben és kialakításában is impozáns cinterem.
Létesítése óta az idők folyamán több mint hatezer temetés történt, közülük sok hely már sajnos nem azonosítható. A korai sírkövek felirata sok esetben már alig olvasható, az újabbakon idézetek, sírversek, az elhunytra utaló feliratok olvashatók. A kor vallásos előírásainak értelmében minden sírfeliratot felülbírálat, és engedélyezés céljából be kellett mutatni a hitközség vezetőségének. Szabályok mondták ki, hogy a sír felőli oldalon rövid héber felirat, majd az életrajzi adatok, ezután két vagy négy, kivételes esetben több héber verssor, majd a vallásos megnyugvás szavai következhetnek, a kő másik felén pedig német vagy magyar szöveget is engedélyeztek. Héber felirat nélkül azonban nem lehet sírjel.
A szegedi zsidó temető különlegessége, hogy számos sírkövön szimbólummal kísérve tüntetik fel az elhunyt születési évét – ezt egy csillag jelképezi –, a házasságkötésének időpontját – egy gyűrűvel jelölve –, majd a halál évét, melyet a mákgubó, a béke és megnyugvás szimbóluma jelez.

Baumhorn Lipót és a cinterem

Baumhorn Lipót a magyarországi zsinagógaépítészet kétségtelenül legnagyobb egyénisége. Több évtizedes alkotói tevékenysége nagy részét zsinagógák tervezése és építése tette ki. Ilyen lenyűgöző számú és magas művészi színvonalú életművel kortársai közül talán csak a színházépítő Fellner és Helmer rendelkezik. Tervei alapján 1903-ra épült meg a Széchenyi téren álló Szeged-Csongrádi takarékpénztár épülete is.
A szegedi zsinagóga Magyarország második, a világ negyedik legnagyobb zsinagógája. A már évtizedek óta tervezett épületet Löw Immánuel szegedi főrabbi ösztönzésére és aktív közreműködésével 1903-ban avatták fel. A zsinagóga épületével és berendezésével egy időben – ugyancsak Baunhorm Lipót tervei alapján – egyazon eklektikus stílusban, mór, szecessziós elemekkel kombinálva épült meg a Gutenberg utcában az Izraelita Hitközségi Székháza, majd a zsidó temető cinterme, a kupolás Ciduk Hadin ház.
A zsidó temetőben álló épület jellegzetes alakjával, téglaburkolatával szinte testvére a szegedi új zsinagógának és a hitközség épületének. Szimmetrikus kialakítású, visszafogott kialakítású belterével a zsidó hagyományok szerinti halottbúcsúztatások színtere. Aljában mintegy negyven kripta-fülkét építettek, melyhez a halottakat az épület közepén lévő – ma szőnyeggel letakart – csapóajtón eresztették le. Ezek a kripták már nem használatosak, a szegedi talajvíz jelentős mozgásával hónapokon át elérhetetlenek. A második világháború idején többet „kincsek” reményében feltörtek, csak egy maradt meg, melyben özv. Déry Manóné nyugszik. A család tagjainak névsora a cinteremben olvasható, emléküket a Széchenyi tér–Vár utca sarkán, a Posta épületével szemközt álló Déry-palota őrzi, melynek építtetője, Déry Ede varrógép- és kerékpár-nagykereskedő, Déry Tibor nagybátyja volt. Az író családja 1786-ban került Szegedre, még édesapja is itt született. Déry Tibor fiatalon többször megfordult szegedi rokonsága körében.

A cinterem falán – Dávid-csillagos gyertyatartókkal megvilágítva – héber vallási szövegek mellett a téglagyári gettóban elpusztult – a 97-es parcellában nyugvó – áldozatok névsorát találjuk. Az épület nyugati bejárat feletti márványtáblán az építéskori hitközségi elöljárók névsora olvasható.

A zsidó temető ma

A monumentális emlékművektől az egészen egyszerű síremlékekig sokféle emlékkő található a temetőben. Az 5,6 hektáros terület nagy része – hiába az áldozatos munka – rendkívül elhanyagolt, a sírok nagy része gondozatlan, bozóttal benőtt, omladozó. Az évi 8-15 temetésen, a még élő hozzátartozókon, és a temetői gondnokokon kívül szinte csak a természet az úr a sírok között. Három temetői munkás kevés egy ekkora terület rendbetartására, de a lehetőségekhez képest így is erőn felül dolgoznak. A Szegedi Zsidó Hitközség megpróbálja ugyan legalább fenntartani a temetőt, de minden munka ellenére úgy tűnik, az enyészet és az idő vasfoga nagyobb erőt képvisel. Magának a temetőnek bizonyos részei téli időszakot kivéve bejárhatatlanok.
Van, hogy messziről érkezett hozzátartozók kérik meg a temetői munkásokat, hogy mossák le és tisztítsák meg a sírtáblákat, obeliszkeket. Szerencsére a temetőt elkerülik a rongálók, néha egy-egy hajléktalan betéved, és lakhelyet akar berendezni magának, de a hívatlan látogatókat a munkások hamar felfedezik, és távozásra késztetik.

„Amíg lesznek zsidók Szegeden, fenntartják a temetőt”

A felekezetnek juttatott állandó támogatás közel fele megy el a temető gondozására. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ráadásul csak azok fenntartását finanszírozza, melyek elhagyottak, nincs működő hitközség mögöttük, így a szegedi temető ebből a körből is kiesik. A gyomirtás több millió forint lenne, és évente többször kellene megismételni. A szegedi városháza korábban a segítségéről biztosította a hitközségi temető karbantartását. Négy kiemelt sír – Löw Lipót és Immánuel, Kulinyi Zsigmond történész, Heller Ödön festőművész – fenntartására tettek ígéretet, de ebből nem sok valósult meg. Pedig – ha nem is ezekre a sírokra –, jó néhány omladozó síremlékre ráférne egy alapos felújítás. Gyönyörűen megmunkált kőtáblák, csodálatos faragványok és művészi vasas munkák vesznek oda. A nehézségek ellenére a hitközségben nem panaszkodnak.

„Amíg lesznek zsidók Szegeden, fenntartják a temetőt” – tekint bizakodóan a jövőbe Lednitzky András, a Szegedi Zsidó Hitközség elnöke. „Erre hosszú távra biztosíték, hogy egyre több fiatal fedezi fel származását, és érdeklődik a közösség élete iránt. Ha nem is válnak vallásos zsidóvá, őbennük bízhatunk, hogy még sokáig állni fog őseink sírkertje.”
Azért, hogy az elhunytak nevei és tetteik ne süllyedjenek a feledés homályába, nemrég kezdődött el egy munka – Ábrahám Vera, a Szegedi Zsidó Hitközség könyvtárosának, temetőkutatónak jóvoltából –, mely még nem publikált dokumentumok alapján, a parcellatérkép és a holocaust dúlását túlélő temetői kartonok felhasználásával kívánja feldolgozni a temető történetét, beazonosíthatóvá és kutathatóvá tenni a múltat.

Az előző részben: Halál és temetés
A következő részben: A holocaust

Forrás:

Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma és a dr. Birnfeld Sámuel Könyvtár dokumentumai

Löw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig.
(Szeged, 1885 – A Szegedi Zsidó Hitközség)

Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői. Szeged, 2010 (Kézirat)

Béth Hácháim – A holocaust

A szegedi zsidóság a második világháború pokláig kiemelkedő szerepet töltött be a város életében. A zsidótörvényekkel azonban fokozatosan kiszorították a helyi zsidóságot a közéletből, a gazdasági, társadalmi és szellemi szférából, ami a deportálásokhoz, a szegedi gettóhoz, végül a marhavagonokkal a megsemmisítés felé vezetett.

„Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális

héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul  beszélnek és

magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. …

És senki sem keresi, melyikünk istene volt az,

aki  mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett.”

Mikszáth Kálmán, 1879

A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.

Szegedi zsidók a II. világháború idején

A három zsidótörvény alapján 1938–1941 között a közhivatalokból, önkormányzati testületekből, 1942-től a különböző gazdasági, társadalmi kamarák vezető testületeiből távolították el őket. 1943-tól kiterjesztették a szigorú származási igazolást minden polgári intézményre és a magánüzemekre is. Miután a származási igazolások beszerzése lassan haladt – személyenként 7 keresztlevelet kellett mindenkinek begyűjteni –, 1944. május 13-án elrendelték a tisztviselők és alkalmazottak azonnali gyorsított igazolási eljárását, amely alapján május 31-én „minden zsidógyanús személyt” elbocsátottak. A munka- és életlehetőségtől megfosztott zsidó lakosságnak még azt is megtiltották, hogy munkásigazolványt vagy cselédkönyvet kapjon. Ugyanakkor a keresőképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Az első szegedi munkaszolgálatos 1941 októberében esett el Ukrajnában, a doni katasztrófa idején pedig 287 ember pusztult el közülük.
Az egyetem és a város vezetői a neves professzorok számára igyekeztek mentesítéseket kieszközölni a diszkriminatív intézkedések, végső soron a deportálás alól. Hamvas Endre csanádi püspök is részt vett mások mellett a 91 éves Löw Immánuel főrabbi megmentésének kísérletében. Az agg főpap azonban a híveivel maradt az elhurcolásban is, haláláig.
Ismert értelmiségieket, összesen 505 embert mentesítettek a deportálások alól. Negyvenen külföldi követségi védelem alá kerültek, 262 személy után pedig még jó ideig hiába nyomoztak az erőszakszervezetek. A zsidó Mentőbizottság akciója ennél sokkal eredményesebbnek bizonyult: az ausztriai Strasshofba kiválasztottak többsége túlélte a deportálást.

A szegedi gettó

Az SS parancsnokság átirata

„A vonatok indulását megelőző napokban a zsidókat alaposan át kell

vizsgálni, hogy semmiféle érték (pénz, ékszer, értékpapír,  

takarékkönyv, stb.) ne maradjon náluk, továbbá ne 

szállíttassanak el olyan egyének, akik a kiadott intézkedések szerint

nem szállíthatók. Az elszállítandóknak az induláskor legalább 5-5

napi, illetve a német parancsnok által a szállítás esetleg hosszabb tartalma miatt kívánt mennyiségű élelemnek kell lennie.”

1944. március 19-én a német csapatok Szeged városát is megszállták. Ettől kezdve a város zsidó lakosságára vészterhes napok következtek. A városban 1944. április 5-én lépett hatályba a sárga csillag viseléséről szóló korábban kiadott rendelet. 1944. április 22-ig szedték össze azokat a prominens zsidókat és kommunistagyanús személyeket Szegedről, akiket a későbbiekben internáltak, majd több hullámban mintegy 330 zsidó üzletet zártak be, és 56 zsidó származású jogászt töröltek az ügyvédi kamara névjegyzékéből.
A szegedi gettó létrehozásának előkészületei már 1944. május legelején megkezdődtek. Tóth Béla polgármester-helyettes – a helyzet rendezése és a tervkészítés érdekében – május 5-én a városházán gettóértekezletet hívott össze. A helyi szélsőjobboldal – a Szegedi Új Nemzedék című lapot felhasználva – azt követelte, hogy a belvároson kívül, a Kecskés-telepen, a Klebelsberg-telepen vagy az Aigner-telepen hozzanak létre barakkgettót. A lakosság részéről merült fel, hogy a zárt gettót esetleg a Mars téren lehetne létrehozni.

A polgármester-helyettes végül 23356/1944. számú határozatában adta ki a szegedi gettó létrehozásával kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket. A kijelölt utcák a zsinagóga és a hitközség körül helyezkedtek el, ahová a zsidó lakosságnak nyolc nap alatt kellett beköltöznie. A gettó kijelölt épületekből állt a Bús Páter, Jósika, Korona, Margit és Polgár utcákban és a Valéria téren, valamint hozzá tartozott a zsinagóga és a zsidó hitközségi épületek. A helyi katolikus és protestáns egyházi személyek kérésére a keresztény hitre áttért zsidókat külön helyezték el. Őket három épületbe gyűjtötték össze őket, a Kelemen utca 11-be, a Polgár utca 24-be és a Bors palotába.
A szegedi gettóban 8617 zsidót koncentráltak, akiknek valamivel kevesebb, mint a fele lakott eredetileg is a városban. A többiek a környékbeli településekről kerültek (Apátfalva, Csanádpalota, Csongrád, Dunapataj, Ókécske, Földeák, Hódmezővásárhely, Horgos, Kalocsa, Kecel, Kiskundorozsma, Kiskunhalas, Kistelek, Kiszombor, Magyarcsanád, Makó, Mindszent, Pitvaros, Szentes, Szőreg, és Újkécske).
A gettó területére egyetlen kapu vezetett, az elkülönített térséget a rendőrség emberei felügyelték. Közel négyezer zsidót telepítettek be, átlagosan 4-5 családot egy-egy lakásba. Őket a zsidó tanács mellett 40 tagú belső gettórendőrség felügyelte.
A gettó több mint két hétig állt fenn, mivel a „zsidókérdést” intéző belügyi államtitkárok június 10-én értekezletet tartottak Szegeden, ahol a gyűjtőtáborok felállítását és az azokból való elszállítást tárgyalták meg. Ennek alapján június 20-ig a gettóban élőknek is a gyűjtőtáborba kellett költözniük. A lakásokban a poggyászaikat és holmijaik nagy részét már ott kellett hagyniuk és a gyűjtőtáborba csak motozás után mehettek át. Végül 3095 zsidó ment át a táborba, ugyanis időközben 127 embert internáltak, 57-en meghaltak, 22 ember kivételezetté vált, négyen pedig svéd állampolgárságot kaptak. Rajtuk kívül ott volt még a félezernyi kitért zsidó is.
A gyűjtőtábor kialakítása a hatóságoknak kisebb gondot okozott. Az ide érkezők csoportjait ideiglenesen a Rókusi pályaudvartól nem messze lévő vasutas-sporttelepen (SZVSE) és a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) újszegedi telepén helyezték el. Ezeken a helyeken felállított katonai sátrakban a városba koncentráltaknak néhány napig kellett meghúzniuk magukat. A SZAK-pályán elméletileg csak 2390 férőhely volt, mégis 4600 személy szorongott itt napról napra igen viszontagságos körülmények között. Ide elsősorban tiszántúli, Szentesi járási, illetve Csanád, Arad és Torontál vármegyéből hozott zsidókat helyeztek el. Az SZVSE-pályára hódmezővásárhelyi, kiskunhalasi, bácskai és délvidéki zsidókat hoztak.

Téglagyárból a megsemmisítő táborokba

A későbbiekben gyakorlatilag mindenkit a Szegedi Téglagyár Társulat Cserzy Mihály utca 30-33. szám alatti, használaton kívüli téglagyárába telepítettek. A gyűjtő- és bevagonírozási központ parancsnoka Finta Imre csendőr százados volt. Finta és emberei kíméletlen pontossággal végezték a feladatukat a tábor területén.

1944. június 25-én elindult az első vonat közel 3200 utasával Auschwitz felé. Még Szegeden a névsorolvasás közepette hatalmas pánik tört ki. A következő transzport június 27-én indult el Auschwitz felé, amelyhez a bácsalmási gettóból érkezőket is hozzácsatolták. Így összesen 6000 személy robogott a megsemmisítő tábor felé. Ennek a szerelvénynek egy részét – a mai napig nem tisztázott körülmények között – Felsőzsolcánál lekapcsolták, és 2737 utasát Strasshofba irányították.
A harmadik deportálási szerelvény 1684 fővel június 28-án egyenesen Strasshofba indult. Ám Budapesten az utolsó „kivételezett” kocsiban utazó 66 fős csoportot lekapcsolták. Ezeket az Aréna úti zsinagógában kialakított gettóba szállították. A nagyon beteg Löw Immánuelt már nem tudták továbbvinni, ő a Wesselényi utcai Zsidó Kórházban 91 éves korában elhunyt. A 66 „kivételezett” közül végül 12 fő Svájcba jutott. A többiek közül 13 fő nem élte túl a vészkorszakot. A második és harmadik transzportban lévő 5739 ember többsége, akiket az ausztriai Strasshofba irányítottak, túlélte a megpróbáltatást.
A marhavagonokba bevertek 70, 80, sőt 90 személyt is. Zuhogott a puskatus, csattant a derékszíj, szorosra tömték a fulladásig telt szerelvényeket. Három szállítmánnyal, június 25-én, 27-én és 28-án kiürítették a téglagyári tábort, „zsidómentesítették” Szeged városát.
1944. július elejére a gyűjtőtáborban mintegy 76 elhunyt és 680 élő személy egyéb okok miatt maradt ott. Utóbbiak egy része internált, svéd nagykövetségi okmánnyal rendelkező vagy más indokkal mentesített ember volt. Az elhunytak közül 29 fő öngyilkos lett. A 76 elhunyt közül 34-en voltak volt szegediek, s közülük 18 fő lett öngyilkos. A többiek természetes halállal haltak meg, a legfiatalabb áldozat 10 hónapos, a legidősebb 88 éves volt.

A német haderő egyes tagjai 1944 nyarán több elhagyott, lepecsételt zsidó ingatlanba és a gettó területére is betörtek, és fosztogattak. Leginkább értéktárgyakat kerestek, és eközben jelentős károkat okoztak. A szegedi műkincseket a Szeged Városi Múzeum és a Somogyi-könyvtár vette kezelésbe, de ezek nagy része a világháború folyamán elpusztult vagy eltűnt.

Élet a Soá után

A felszabadulás után igazolási eljárásokról, rokonok, családtagok kereséséről írtak a korabeli lapok. Az óriási veszteségek ellenére az ország legsértetlenebb vidéki zsidó hitközsége a szegedi, mivel a deportáltak közül majdnem 1500 tért vissza. Szegeden 1946. október 31-én tartották a temetkezéssel foglalkozó Szentegylet tagavató közgyűlését. Az év utolsó napját a vértanúk és áldozatok emlékének szentelték az egész országban. A Szentegylet 1947. januárjában megindította a gyűjtést a mártírok emlékművének elkészítésére. A Mártírok Emlékcsarnokának felavatása 1947. szeptember 21-én történt. A kulturális munka 1946. november 10-i megindulása, a szegedi egyetemi hallgatók otthonának és a szeretetháznak avatása 1948. szeptember 5-én jelzik a közösség életerejét.
A városi közéletben, amíg volt, szintén visszaintegrálódott a zsidóság, erről a Löw ünnepélyek és megemlékezések tanúskodnak. Országos érdekű eseményként a szabadságharc zsidó honvédjeinek emlékére az izraelita tábori lelkészet centenáriumi ünnepséget rendezett Szegeden 1948. február 10-én. A városban a következő évtized zsidókkal kapcsolatos történései kevéssé kutatottak, a korabeli napilapokból eltűnt minden, ami nem a proletárdiktatúra céljait szolgálta.
Az 1956-os forradalom után 800 zsidó élt Szegeden, csupán 50-en disszidáltak, 25-en kértek kivándorló útlevelet. 1957-ben péntek esténként legalább 150 zsidó jelent meg a templomban, 50 iskolaköteles gyerek közül 36-ot írattak be szülei a Talmud-Tórába. A hitközségben 260-an fizettek járulékot, ám a szegedi zsidóság hetven százaléka ekkor már 60 éven felüli volt. A szeretetotthonban 22-en laktak, 40 rászorult étkezett még ott, kívülük hat egyetemista kapott rituálisan megfelelő étkezést.

A szegedi zsidó áldozatok emlékfala az Új zsinagógában

1979-től felújítási munkák folytak az új zsinagógában, 1989. július 14-én, a mártírok istentiszteletét már a javított állagú épületben lehetett tartani. Felújították a tetőszerkezet egy részét, a bádogos díszműveket, a csapadékelvezető csatornákat. Padozatcserét hajtottak végre, kijavították a kerítést és a kapukat, az üvegablakok hiányosságait. Új aszfaltozott járdák kerültek a rendbe hozott kertbe. De bőven van még helyreállítani való a gyönyörű épületben.
Az ezredfordulón Szegeden a felmérések szerint 500 zsidó származású lakos él, közülük 280-340 a hitközség tagja, többségük hozzájárulást fizető személy, 50-60-an úgynevezett „kultúr-zsidók”, akik vallási rendezvényeken soha nem vesznek részt, de támogatják a hagyományőrző, kulturális rendezvényeket. Harminc-ötven fiatal él zsidó egyesületi életet. Az idősek otthona húsz bentlakóval és napi 50 adagos kóser kiétkeztetéssel működik. Alapítványok segítik a szociális és hitéleti kiadásokat, az új zsinagóga rekonstrukcióját. A szegedi zsidóság múltjának feltárására időnként tudományos konferenciát szervez a hitközség kiváló történészek, helytörténészek, kutatók részvételével.

Az előző részben: A szegedi zsidó temető
A következő részben: Történelmi utazás a sírok között

Forrás:

Varga László: „Ha egyszer Szegedet megkérdeznék…”

Szeged folyóirat, 2001. (13. évf.) 9. szám

Zsinagóga - Holocaust emlékfal Szeged, Új Zsinagóga

Béth Hácháim: Történelmi utazás a sírok között

A szegedi zsidó temető hantjai között sétálva sok érdekes névre és figyelemreméltó életútra bukkanhatunk. Nélkülük, és munkájuk gyümölcse híján minden bizonnyal szegényebb lenne a város is.

„A nemzet hű fiává nem a származás,

nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés,

s a csatlakozó önfeláldozat avat.

Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.”

Lőw Immánuel, 1854–1944

A szegedi zsidó temetőben az „aranykor”, a közelmúlt és napjaink számos kiemelkedő alakja alussza örök álmát. A szokásoknak megfelelően a chevra-tagok és a közösség kiemelkedő tagjainak sírja külön parcellában található.

Lőw a főrabbi, Lőw a zsinagógaépítő

A temető ezen részét Lőw Lipót (1811–1875) főrabbi – a zsinagógaépítő Lőw Immánuel apja – dór oszlopokon álló timpanonos, síremléke uralja. Lőw Lipót az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Hamar felismerte, hogy a zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás.
A német-cseh születésű magyar rabbi, tudós, a zsidóság egyenjogúsítási mozgalmának vezetőjeként szorgalmazta a magyar zsidóság asszimilációját és az egyházi szertartásokon a nemzeti nyelv használatát. A szabadságharcban mint tábori lelkész vett részt, amiért rövid ideig tartó fogházbüntetésre is ítélték. Elsőként kutatta a magyar zsidóság történetét, és ő volt az első, aki zsinagógában magyarul beszélt. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai:

„Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart,
s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!”

1858-ban újraindított folyóirata, a Ben Chananja Szegedet egy évtizeden keresztül a zsidó tudomány egyik európai központjává avatta. Szaktudósként nemzetközi hírnévre tett szert a talmudi régiségek tudományában. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyű polgárnak számított, tagja volt a szegedi városi közgyűlésnek is. Amikor 1875. október 13-án elhunyt, az első részvétnyilvánítások egyikét a Lőw család a Torinóban lakó Kossuth Lajostól kapta.

Löw Lipót síremléke

Az újkori Szeged történetírója

Kulinyi Zsigmond

Nem messze innen áll Kulinyi Zsigmond (1854–1905) fekete márvány obeliszkje. A szentesi születésű hírlapíró előbb jogi tanulmányokat folytatott a budapesti, majd a bécsi egyetemen. 1873 és 1876 között a Szegedi Híradó munkatársa volt, Gelléri Mórral együtt megalapította az Alföldi Iparlapot, 1878-tól a Szegedi Napló főmunkatársaként, majd 1884-től felelős szerkesztőjeként dolgozott. 1891-től a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkári pozícióját töltötte be, egyben a Vidéki Hírlapírók Egyesületének elnök-alapítójaként tevékenykedett. Számos kiemelkedő jelentőségű helytörténeti munkát írt, így az 1880-ban megjelent Árvíz után és az 1900-ban napvilágot látott Szeged újabb története mellett – Lőw Immánuellel közösen jegyzett – könyvében (A szegedi zsidók) a zsidóság 1785–1885 közötti történetét dolgozta fel.

A Pick „atyja”

Pick Márk sírja

A temető főutcájáról nyíló, bokrokkal, vékony fákkal benőtt sírhelyen álló oszlop jelzi a szegedi szalámigyár névadójának, Pick Márknak (1843–1892) nyughelyét.
Kereskedőnek tanult, gabonakereskedéssel foglalkozott, majd 1869-ben üzletet nyitott. Egyik üzleti körútja alkalmából Olaszországban a szalámigyártást tanulmányozta, ezt követően 1883-ban Szegeden olasz szakmunkásokkal megkezdte a téliszalámi gyártását, és 1885-ben megindította a nagyüzemi termelést is. Az üzem vezetését 1892-ben, 50 éves korában bekövetkező halála után, özvegye és annak fivére, Weisz Mihály, majd 1898-ban fia, Jenő vette át.
A legidősebb fiú, Pick Jenő – némi családi torzsalkodást követően – 1906-ban vette át teljesen a gyárat. Arra törekedett, hogy modernebb eszközökkel alapvető változást valósítson meg. A két világháború között a Pick gyár a magyar élelmiszeripar egyik legjelentősebb üzemévé, a Pick szalámi pedig világmárkává vált Pick Márk cégnévvel. A zsidótörvények miatt 1942-ben kénytelen volt formálisan lemondani a gyár irányításáról, de továbbra igyekezett beleszólási jogát – ha közvetetten is – megtartani. Csak 1947-ben kapta vissza gyárát, amit megpróbált talpra állítani, mígnem egy évvel később államosították az üzemet. Pick Jenő többet nem lépett a vállalat területére, sőt rövid időre a szegedi Belvárosi mozi alapítójával, Lippai Imrével együtt a Csillag börtönben raboskodott.

Pick Jenő elhanyagolt sírja

Az alapító „atya”, Pick Márk síroszlopán még éppen olvasható a felirat, viszont a gyárat a világhírig vezető fia és a családja síremléke a temető nyugati falánál teljesen elvadult környezetben, fákkal-bokrokkal benőve, mohásan olvashatatlanul málladozik. A sors kegyes fintoraként a temető falán túl, a szerb oldalon nyugszik első főkeverője Stojko Obradovič, akivel a máig világhírű téliszalámi végső receptjét együtt dolgozták ki.
A ma milliárdos forgalmat bonyolító szegedi húsipari cég számára bizonyára nem okozna nagy gondot az alapítók sírjának gondozása, hiszen a betűk újrafestése, a sírkövek letisztítása, a hozzájuk vezető út kitakarítása alig 100 ezer forintból megoldható lenne.
Továbbhaladva számos, romjaiban is csodálatos síremlékre, és családi sírboltra bukkanhatunk. A vékony törzsű fák által sűrűn benőve itt találhatjuk az Újszegedi Kendergyár alapítójának obeliszkjét, tetején a manapság másról híres növény szimbólumával. Nem messze tőle a Pick márkanevet és a gyárat a világhírig eljuttató Pick Jenő és családjának sírja fekszik a bozótban, teljesen elhanyagolva.

Pick Márk és Pick Jenő emléktáblája a szalámigyár falán

Az I. világháború hősi halottai

A zsidó hősök emlékműve

Az első világháborúban 116 szegedi zsidó esett el. Emléktáblát részükre 1924-ben helyeztek el, amely a régi zsinagóga falán található. A temetőben a kupolás cinterem mellett egy dombon hatalmas fehér kőszarkofág emelkedik, amit 1933-ban a Magyar Királyi 5. Honvéd dandár és a Szegedi Zsidó Hitközség közösen emelt. Alant katonás rendben sorakoznak az első világégés azon zsidó áldozatai, akiket a harctereken nem temettek tömegsírba, hanem hazahoztak szülővárosukba.
Az áldozatok ellenére az ellenforradalom egyik központja Szeged lett. A „szegedi gondolat” városában az antiszemitizmus újjáéledt, és ez a magyarországi zsidókat minden korábbinál erősebben érintette. Pedig a szegedi zsidók tevékenyen részt vettek az ellenforradalomban, az antibolsevista szervezetek megerősítésében, és a nemzeti hadsereget is segítették.

Tisztelgés a zsidó elesettek előtt

A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.

Az Anna-kút megálmodója

A temetőben kelet felé folytatva utunkat számos, hajdan impozáns, mára már növényekkel, folyondárral, fákkal benőtt, néhol omladozó családi síremlékekre bukkanhatunk. Itt áll a Milkó-család márványból készült romjaiban is impozáns kriptája. Nevüket – nemcsak a zsidó hitközségi könyvek, mint elöljárót és bőkezű adakozót – a Belvárosi híd szegedi hídfőjében álló, színe miatt „Eperház”-ként ismert Milkó-palota is őrzi.

Patzauer családi sír

Szomszédságában a Patzauer-család tagjai nyugszanak. Szegeden 1925-ben kezdtek hévízforrás után kutatni Pávai-Vajna Ferenc geológus szakvéleménye alapján, majd két évvel később találtak rá a gyógyvízre. A ma is működő Anna-forrás vizét a korabeli leírások és elbeszélések alapján Patzauer Dezső, a Fővárosi Sörfőző szegedi képviseletének vezetője nevezte el lánya után – aki kevéssel azelőtt született, amikor a víz feltört – Anna-víznek. 1936-ban Patzauer találta ki azt is, hogy a vizet szénsavval dúsítva, gyógyvízként hozza forgalomba, de előtte tüzetes vegyelemzést indítványozott.
A kedvező szakvéleménye birtokában ajánlatot tett Szeged városának, hogy 25 évre bérbe veszi a forrás most elfolyó fölösleges vizét. Ellenszolgáltatásul felajánlotta, hogy a forrás fölé ivócsarnokot épít, a víz forgalomba hozásáért vállalatot létesít és a bérlet lejárta után mindezt teljes fölszereléssel díjmentesen átadja a városnak.
Amikor a terve nyilvánosságra került a heves támadást indítottak ellene. Kifogásolták, hogy a város nem hirdet pályázatot a bérletre, aggódtak, hogy az Anna-víz tönkreteszi a szikvízgyártókat. Végül 1937 márciusában mégis elfogadták a bérleti szerződést. Ennek értelmében Patzauer fölépítette a MÁV igazgatósággal szemközti modern vonalú ivócsarnokát, ahol üvegfallal elkerített részben egy felügyelőnő tartózkodott, aki a vízről és hatásairól adott az érdeklődőknek felvilágosítást. Az ivókúra ingyen volt, az épület fenntartásáról Patzauer gondoskodott. Az egyetlen kérés a vízfogyasztókhoz az volt, hogy számoljanak be az eredményről, amit többen meg is tettek. Egymás után hozták be a víz által kihajtott veseköveket, melyek egy üvegbúra alatt voltak láthatóak. A közelben lévő MÁV-palotát egy ideig a forrás vizével fűtötték, így ez volt Magyarországon az első, geotermikus energiával fűtött épület.
1938-ban a város engedélyt adott arra, hogy a vizet a Feketesas utca alatt fekvő csöveken keresztül a Kölcsey utca 9-es szám alatti töltőüzembe vezessék. A vezeték mintegy 80 cm mélyen haladt. A telep pincéjében két, üveggel bélelt betontartályba folyt a közben lehűlt víz.
A mai Anna-kútnál álló ivócsarnokból előbb tejivó, majd borivó lett végül 1962-ben a Szegedi Városi Tanács jóváhagyása alapján közlekedésrendészeti, városrendezési okokból lebontották, mert állapota leromlott és gazdátlanná vált. Ezt követően a kifolyót a gőzfürdő bejárata elé helyezték át. A forrás mai arcát 2005-ben nyerte el, amikor Szeged egyik legjelentősebb forgalmi csomópontját felújították.

Anna-kúti ivócsarnok

A holocaust áldozatai

A téglagyári gettó áldozatainak emléke

A cinteremhez közel – egy sírkiváltás során – a munkások szerszámai emberi csontokat fordítottak ki a földből. A szegedi téglagyári gettóban elhunytak földi maradványaira bukkantak, akiket név- és jeltelenül, 1944 júliusának egyik éjszakáján, alig néhány ásónyomnyira hantoltak el ismeretlenek, amikor a gettót felszámolták és a még élőket marhavagonokban a haláltáborok felé indították. Nevük máig ismeretlen, emléküket adományokból készített fekete márványlap és mindig friss virággal pompázó apró kert őrzi.

Randeggi sír

A temető északi végéhez érkezve egy monumentális emlékmű tornyosul a látogató elé. Az ausztriai Randeggben meggyilkolt 99 szegedi és vásárhelyi zsidó végső nyughelyét jelzi ez a közös sír. Amikor 1945. április 15-én a randeggi Lillenfeld cementárú gyár és a Kerschenbach St-veit kőbánya zsidó munkásait, száz embert az SS-ek legyilkoltak és kifosztottak nem mindenki halt meg. Egyikük, Glück Adolf a lövésektől csak elájult és a rázuhanó testek – gyermekek, idősek – alól másnap ásta ki magát. Sebesüléséből felgyógyulva maga mutatta meg később a tömegsírt, és társai testét, köztük feleségét és lányát Szegedre hozatta. A tragikus sorsú deportáltak halálának jelképéül közös sírba temettette őket, s mementóul kőobeliszket állított föléjük. 1955-ben bekövetkezett haláláig ápolta emléküket, s ma a randeggi mártírok előtt nyugossza álmát.
A közös sírhelytől balra a szegedi munkaszolgálatosok emlékműve áll. Márványtáblán sorakoznak azoknak a nevei akiket 1944-ben a szegedi téglagyárba tereltek össze, és végelgyengülésben, betegségben hunytak el vagy – a kegyetlenséget és megaláztatást nem tudván elviselni – öngyilkosok lettek. A randeggi oszloptól jobbra, a temető keleti oldalán egy különleges emlékhely áll. Ide a nácik által megrongált – felgyújtott, levizelt, megtaposott – tóratekercsek és kegytárgyak mellett egy olyan szappant is eltemettek, ami a haláltáborokban elpusztított zsidókból testéből készült. A temető nyugati részén található másik emlékműre, a közeli városok elhunytjainak nevét vésték fel.

A legendás fotós és a kulcskirály

Liebmann Béla

A két világháború között több fényképész is működött Szegeden, de közülük elenyésző számban ismerünk művészi felvételeket készítőket. Ám egyikük, Liebmann Béla (1899–1996) számos felvétele, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert-sorozata nemzetközileg is elismertté vált.
A temesvári születésű Liebmann eredetileg optikusnak és orvosi műszerésznek tanult, majd autodidakta módon sajátította el a fényképezés alapismereteit. 1919-ben jelent meg nyomtatásban az első felvétele Temesváron, ahol lefényképezett egy Zeppelint. 1923-ban telepedett le Szegeden, majd a Délmagyarország szerkesztőségében fotóriporteri állást vállalt. Ezután hét évtizeden át fényképezte a szegedi életet, építészeti fotók, városképek, műemlékfelvételek, portrék jellemezték munkáit. 1931-től a Szegedi Szabadtéri Játékok fotósa lett. Megörökítette a városba érkező színészeket, politikusokat, művészeket, tudósokat. Archívumában közel 250 ezer negatív található, melyek egy részét Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban és Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, valamint a Magyar Távirati Iroda Fotógyűjteményben őrzik. Munkásságát 1989-ben Szeged városa Pro Urbe-díjjal ismerte el.

Rubinfalvi Mihály sírja

Több évtizedig dolgozott a „kulcskirály” Rubinfalvi Mihály a Feketesas utcai műhelyében, ahol szinte nem volt olyan zár, amihez ne tudott volna kulcsot készíteni, másolni. Fémipari pályája a Lechner téren álló, európai hírű kisüzemben indult, Hodács János segédjeként. Az 1948-as államosításig itt gyártották a Magyar Királyi Honvédség, a német, olasz, svéd és finn hadsereg számára a legmegbízhatóbb petróleumgáz-lámpákat, valamint a Magyar Királyi Posta részére a telefonpózna tetején viharban is működő forrasztólámpákat.
2007-ben, 90 éves korában bekövetkezett haláláig Szeged egyik közismert és megbecsült polgáraként élt, jellegzetes szivarillattól övezve. Szinte mindenkit ismert, mindenkiről tudott egy kedves történetet, műhelye is inkább múzeumra hasonlított. De nem volt olyan zár, lakat, páncélszekrény, amit ne tudott volna kinyitni, volt hogy akár napokig is küzdött egy-egy szerkezettel, de mindig ő győzött. Mindene volt a foci, a valamikori Szeol-meccsek elképzelhetetlenek voltak nélküle. Temetésén a sírjára tett koszorút másik szerelme, a virágok mellett szivarok borították.
A mai Szeged teljesen másként festene a városban megtelepedett zsidóság munkája nélkül, a város nemzetközi híre is kopottasabb lenne, a belvárost nem ékesítené a polgári paloták sora. Itt nyugszanak, ebben a temetőben mindahányan, akiknek híre, és remélhetőleg emléke is túlélte a századok mindent elborító fátylát, a világháborúk gyötrelmeit, a Holocaust értelmetlen borzalmait.

„Az Isten haragszik ránk vétkeinkért,

az emberek erényeinkért”

                              zsidó közmondás

„Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: ezeket én változtattam át ilyenekké. És akkor egyetlen főn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, ha Szegedet említenék.”
                              Mikszáth Kálmán, Szegedi Napló, 1879. július 29.

Forrás:

Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma és a dr. Birnfeld Sámuel Könyvtár dokumentumai

Lőw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. (Szeged, 1885 – A Szegedi Zsidó Hitközség)

Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői. Szeged, 2010 (Kézirat)

Gulyás Viktória: A zsidó temetkezési szokások és a gyász

Az előző részben: A holocaust