Szegedi gyárak: DÉLÉP, a házak gyára

A DÉLÉP egykori székháza
Ma a NAV Csm.-i irodaháza

Szegeden az építőipar háború előtti kisipari jellege a háború utáni első években lényegében nem változott. Alacsony építési igények, jelentéktelen állami lakásépítés jellemezték a korszakot. Az építőipart a kezdetektől erős szervezeti koncentráció jellemezte, ami megszülte a megye és talán az ország legnagyobb és legeredményesebb építőipari „mamut” vállalatát, a DÉLÉP-et, teljes nevén a Délmagyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalatot.

Házgyár épül

Az építőipar szegedi történetét alapvetően a legnagyobb vállalat fejlődése jellemzi. A termelést az 1960-as évek elejéig hagyományos kézműves jelleggel, nagy élőmunka ráfordítással végezték. Ekkor megkezdődött az egységek összevonása és a Dorozsmai úti központi telep kiépítése. Itt alakították ki a betongyárat, a vasbeton előgyártó üzemet és megkezdődött a gépi-, technikai felszereltség növekedése. A korábban kézzel végzett nehéz fizikai munka egy részét gépesítették. Bevezették az építési tevékenység terén a sorrend optimum programozást, és megkezdődött a vállalati számítástechnikai rendszer alkalmazása.
A szegedi házgyár létrehozásával megnyílt a tömeges iparszerű lakásépítés lehetősége. Az építőipar az 1970-es években az intenzív fejlődés szakaszába jutott, a foglalkoztatottak száma szinten maradt. Több munkaterületen, így a gépkezelők, a szak- és szerelőipari munkások körében megjelent a szakember hiány. Csökkent a fizikai foglalkozásúak, nőtt a nem fizikaiak hányada. A házgyárra alapozott tömeges panelépítkezés velejárójaként az építőiparon belül az ipari termelés aránya folyamatosan emelkedett. A megyében végzett beruházási munkákból a lakásépítések részesedése az 1970-es évek második felében elérte a 45%-ot.
1974-ben megkezdődött a számítógéppel támogatott termelésirányítási és vállalatirányítási rendszer kialakítása. 1979-től már számítógéppel programozták a házgyárban a panelok gyártását, szállítását és szerelését. A DÉLÉP számítástechnikai bázisa egyedülálló volt a hazai építőiparban.

Panelszerelő üzemcsarnok a Dorozsmai úton

A DÉLÉP aranykora

A legnagyobb szegedi építőipari vállalat elindult egy nagyra törő növekedési pályán. Egyes szakterületeken, mint a csúszózsaluzási rendszer és a dugóalapozás már országos piacra törekedtek. Az 1980-as évek elején megalakították a külkereskedelmi irodát, melynek révén Ausztriában, Németországban és Irakban dolgoztak. 1982-ben létrehozták a budapesti és a békéscsabai leányvállalatot. Ekkorra a vállalat létszáma 7300 főre emelkedett, és a DÉLÉP az ország második legnagyobb építőipari vállalata lett.
Ezekben az években viszonylag könnyen ment az építőiparnak. A hatalmas lakásépítési láz, a nagy beruházásokra szóló megbízások az építőknek józan tervezhetőséget, folyamatos munkát és nagy fejlődési lehetőséget biztosított. Az 1970-es évtizedet a DÉLÉP aranykoraként lehet jellemezni. A vállalat építette Szeged szinte valamennyi jelentősebb épületét, többek között a megyeházát, az MTA Biológiai Központját, a Somogyi-könyvtár és Levéltár épületét, a Posta-palotát, a Deák Ferenc Gimnáziumot, a tarjánvárosi víztornyot, az Égő Arany-házat, a SZOTE Biológiai Kutató Intézetét, a Forrás Szállót, a Taurus Gumigyárat és Szeged hatalmas lakótelepeit. Elvégezték a Szegedi Nemzeti Színház felújítását, és felépítették saját maguknak Szeged legnagyobb vállalati irodaházát. Az ország más térségeiben szintén vállaltak nagyobb beruházásokat, például részt vettek a Paksi Atomerőmű építésében is.

A Rókusi víztorony építése

A vállalat gazdasági sikerei megteremtették a nagyvállalati körben akkoriban divatos termelésen kívüli intézmény- és támogatási rendszer kiépítését. Építettek hatalmas munkásszállót, vállalati éttermet, saját üdülőket, Szarvason horgászházat, akkora DÉLÉP sportpályát, hogy az építők napján 4-5 ezres tömeget tudtak fogadni. A DÉLÉP táncegyüttes Angliában és Franciaországban lépett fel, virágzott a kultúrkör, énekkar létesült, műszaki és szépirodalmi könyvtár szolgálta a művelődni vágyókat.

A bukás évei

Az 1980-as évek közepétől a lakásépítések drasztikus visszaesése a vállalat gazdasági eredményeinek romlásához vezetett, az 1985-ös évet 100 millió forintos veszteséggel zárták. A túlfejlesztett vállalatnak megmaradt az értékes és korszerű eszközállománya, valamint az igen jelentős szellemi tőkéje, viszont nem talált elegendő megrendelést. Gazdasági pozíciói egyre rosszabbodtak, tartalékait néhány év alatt felélte, gyakran a munkabért hitelből tudták kifizetni.
Végül 1986-ban beindult a vállalatot szanáló eljárás, amely sikertelennek bizonyult. Az 1986. évi mérleg már 210 milliós veszteséget mutatott. Eladó lett minden, méghozzá gyorsan, még a központi irodaházat is eladták az APEH-nek. A dolgozók számát 1200 fővel csökkentették. Felgyorsult a vállalati vagyon felélésének folyamata, többen megszerezték a maguk kisvállalkozásának eszközeit, induló vagyonukat.
Az évtized végén a cég minden anyagi eszközét áruba bocsátotta, annak bevételeiből az adósságokat csökkentette. A dolgozók száma 2700 főre apadt. Megkezdődött a termelő szervezetekből alakuló bt.-k és kft.-k létrehozása, és az új, már nem állami tulajdonú szervezetek megalakulásával a korábbi „mammut” cég alkotóelemeire hullott szét. Részeiből sok kft., illetve bt. alakult, a DÉLÉP maradványát pedig 1989-ben felszámolták.

DÉLÉP, élt 40 évet (1949-1989)

1949. január 1-én megkezdte működését a szegedi székhelyű Magasépítő Nemzeti Vállalat, melynek elődje az 1947-ben létrejött, majd államosított Szervezett Építőmunkások Szövetkezete volt.
1951. január 1-től szegedi központtal, kilenc vállalattal megalakult a 65.sz. Építőipari Tröszt, Gyólai István igazgatásával
1954. december 31-én megszűnt a 65.sz. Építőipari Tröszt, szerepét az ÉM Csongrád Megyei Állami Építőipari Vállalat vette át. Gyólai István nyugdíjazása után Joós Antalt nevezte ki az Építésügyi Minisztérium a vállalat igazgatójának.
1957-ben a vállalat jelentős létszámmal részt vett Budapest egyik kerületében a lakóházak és középületek romeltakarítási és újjáépítési munkálataiban.
1960-ban megkezdődött a telephelyek összevonása, és a Szeged, Dorozsmai úti központi telephely kiépítése.
1961-ben az új telephelyen megkezdte tevékenységét a vállalat saját vasbeton előgyártó üzeme.
1962-ben megépült a központi telepen a betongyár, mely 1963-tól évi 2000 köbméter beton előállítását teljesítette. Megkezdődött Újszegeden a telep jellegű téglablokkos lakásépítés.

1964-ben az ÉM a vállalat vezetésére Sipos Mihályt nevezte ki. Megépült a központi habarcs előállító és mészoltó üzem, megkezdődött a nehéz fizikai munkát kiváltó gépi eszközök széleskörű alkalmazása.
1965-67-ig kialakításra került a korszerű vállalati technikai bázis és megkezdődött az építési tevékenység szakosítása, ami teljesen új szervezési struktúra szerint működött. A teljes folyamatban ÉGSZI-vel közösen kialakított számítástechnikai rendszert alkalmaztak. A termelési tevékenység bővülése miatt a vállalat kilépett Csongrád megye területéről és nevét DÉLÉP-re módosította.
1965-70 között a vállalat kiemelkedő eredményeiért hatszor nyerte el a Kiváló Vállalat címet.
1971 júniusában a Szocialista Munka Vállalata kitüntetésben részesült a DÉLÉP-vállalat.
1971 novemberére megépült s Szegedi Házgyár.
1975-ben az Alföldi Közmű és Mélyépítő Vállalat beolvasztására került a DÉLÉP-be. Ebben az évben megalakult a fizikai dolgozókkal kibővített igazgatói tanács.
1976-1983 között folyt a DÉLÉP saját számítástechnikai bázisának kiépítése, ami egyedülálló volt a hazai építőipari vállalatok körében.
1980-ban megvásárolták a Békés megyei Tanácsi Építőipari Vállalat is, amivel a dolgozói létszám 6500 fölé emelkedett. Ekkor a DÉLÉP vállalati éves tiszta nyeresége 300 millió forint volt.

1981-ben a DÉLÉP elnyerte a MT-SZOT Vöröszászlót és az MSZMP KB Kongresszusi Zászlóját. Megalakult a vállalati exportüzem. Még ebben az évben az ÉVM hosszas egyeztetés után hozzájárult a DÉLÉP két leányvállalatának létrehozásához.
1982-ben a DÉLÉP budapesti és békéscsabai leányvállalata megkezdte működését, ezzel a dolgozói létszám 7300 főre emelkedett. A piaci igények kielégítésére megjelentek a vállalat által épített vegyesszerkezetű lakóépületek és megkezdődött a panel korszerűsítése is.
1983-ban a DÉLÉP-vállalat a gazdasági évet a kedvezőtlen külső hatások miatt 35 milliós veszteséggel zárta. A bank a 3 milliárdos megrendelés állomány és a több mint 2 milliárdos vállalati vagyon ellenére hitelképtelenné nyilvánította a DÉLÉP-et, ahol felerősödött a bizalmatlanság és a nyugtalanság.
1985-ben a DÉLÉP a leányvállalatok ellehetetlenülése és az építőipart sújtó kedvezőtlen döntések hatására 100 milliós veszteséggel zárta az évet. Megalakult a Vállalati Tanács.

1986. április 30-án az ÉVM képviselői kijelentik a VT ülésén, hogy a vállalatot szanálni kell. Az ehhez szükséges 250-300 millió forintot a saját eszközök értékesítéséből a vállalatnak kell előteremtenie. Ezért eladásra került a munkásszálló és a 3000 adagos üzemi konyha is. Megkezdődött a vagyon felélése.
1986. szeptember 7-én a szanálás helyett az ÉVM és a DÉLÉP vezérigazgatója között megállapodás jött létre a minisztérium által biztosított kedvezményekről és a kibontakozás feltételeiről.
1986. október 30. A vállalat vezetősége kidolgozta a 3 éves kibontakozási programot, amit a VT elfogadott. Ezen a tanácskozáson felmerült a vezetőváltás szükségessége.
1986. november 5-én Sipos Mihály vezérigazgató nyugdíjazási kérelmével az Építésügyi Miniszter egyetértett, azt jóváhagyta. A vállalat ezt az évet 210 millió forint veszteséggel zárta.
1987. január 23. A vezetőváltásra tekintettel pályázat került kiírásra és az ÉVM, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága, valamint az EFEDOSZ ajánlása alapján a Vállalati Tanács vezérigazgatónak Körtvélyessy Pétert választotta meg.
1987. január 30. Az országos és a vállalati helyzet következményeiről az MSZMP Vállalati Bizottsága kezdeményezésére munkásgyűlések megtartására került sor.
1987. február 28. Véget ért a vállalati vezérigazgatói munkakörben bekövetkezett váltás technikai lebonyolítása. Az év végére a dolgozói létszám 1200 fővel csökkent.

DÉLÉP SC

1988. április 17. A Vállalati Tanács ülésén Körtvélyessy Péter vezérigazgató bejelenti, hogy a vállalat az 1987-es évet 228 millió forint veszteséggel zárta. A vállalati eszközök közül további értékesítésre javasolja a II. sz. központi telepet, az irodaház még meglévő részét, a DÉLÉP Sporttelepet, a házgyárat, valamint a Békés megyei leányvállalatot is.
1989-ben a vállalt összes anyagi eszközét áruba bocsátotta, annak jelentős bevételét jórészt az adósság csökkentésére fordította, így az 1988-as évet a DÉLÉP „csak” 49 millió forint veszteséggel zárta. A dolgozói létszám ugyanakkor 2700 főre apadt, és az év végére beindultak a termelő szervezetekből alakuló bt.-k és kft.-k alapítására irányuló konkrét tárgyalások is.
Az új, már nem állami tulajdonú termelő szervezetek megalakulásával a „mammut”-DÉLÉP alkotóelemeire hullott szét. Különböző alkotórészeiből 24 kft., illetve bt. alakult, az ÁPV Rt. pedig elrendelte a „DÉLÉP maradvány” felszámolását.
1990-ben megalakult a DÉLÉPSZER Kft., valamint a DÉLÉPÍTŐ Kft., mely 1200 fővel átvette a folyamatban lévő építkezések irányítását. Többek között ekkor jött létre a DÉLTRANSZ, a DÉLBETON, a GÉPSZOLG és a DVB Vasbetonipari Kft.
A DÉLÉP ezzel végérvényesen megszűnt létezni, de hatalmas házgyárainak, telepeinek nyomai még ma is láthatók. Szegeden és a megyében alig van olyan középület, óvoda, kazánház, sor- és panelház, melyet nem a hajdani óriáscég dolgozói építettek volna, akik több külföldi építkezésen is bizonyították, hogy a magyar építőipar abban az időben kiváló teljesítményre is képes volt.

 

Szövetkezetek és tervezőirodák

A szegedi Postapalota

A szövetkezeti szektorban 1951-ben megalakult a Szegedi Építőipari Szövetkezet, amely 1955-ben 170, 1985-ben már 850 főt foglalkoztatott és több mint 300 millió forint értékű termelést teljesített. Az 1980-as években felgyorsult a szövetkezeti építőipar szervezeti gyarapodása, 1987-re már 11 építőiparba sorolt szövetkezet tevékenykedett Szegeden, közülük 9 szövetkezet 1982 és 1986 között alakult. Ezt követően néhány év alatt, 1990-ig valamennyi szegedi építőipari szövetkezet megszűnt, vagy más szervezeti formát választott.
Vidéki viszonylatban kiemelkedő építészeti tervező kapacitás alakult ki Szegeden, messze a várost és térségét meghaladó megrendelői körnek dolgozva. A tervező szervezetek közül kiemelkedett a DÉLTERV, ahol a térség fontosabb középületeit, lakótelepeit tervezték. A tanácsi szektorba ugyancsak jelentősebb tervező szervezet tartozott, a CSOMITERV.

Az előző részben: Az algyői fekete arany
A következő részben: Változások kora

Forrás:

Blazovich László: Szeged rövid története

Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

Tarjányi György: Egyszer volt egy DÉLÉP 1949–1989

Somogyi-könyvtár gyűjteménye

panoramio.com

Szegedi gyárak: Változások kora

Szeged ipari szerkezete hosszú fejlődés eredményeként alakult ki, melyben szerepe volt a helyi nyersanyagforrásoknak, a bányák, az ipari központok távolságának, a közlekedési kapcsolatrendszernek és a befektetői döntéseknek.

A város gazdasága a háború utáni fejlődési szakaszát számos nagy gyárral, a város lakosságához mérten számottevő ipari munkással kezdte, de az ipar szerkezetében döntő szerepet a könnyű- és az élelmiszeripar képviselt, míg a nehézipar jelentéktelen, az ország más térségeihez mérten alacsony szinten állt.

Az ipar szerkezeti változásai

Az élelmiszeripar és a kenderipar nyersanyaga a térségben termett, természetes, hogy a feldolgozó ipara itt települt. A nehézipari ágazatok hiánya viszont hátrányokkal járt, mert emiatt kevesebb beruházásban részesült a város, ipara hosszabb távon az átlagosnál lassabban fejlődött, az iparban foglalkoztatottak pedig az országos átlag alatt kerestek.
Az 1950-es években az ország számos városába telepítettek új iparágakat, az ipar további fejlődését megalapozó üzemeket. Az Alföld másik, Szegednél akkor kisebb népességű és iparilag fejletlenebb agrárközpontjába, Debrecenbe gördülőcsapágy-gyártást, orvosi műszergyártást, gyógyszeripart és műanyagipart helyeztek. A Szegedre irányuló ipartelepítést gátolták, szerkezetében korlátozták a szomszédos Jugoszláviával megromlott politikai viszonyok, ide ebben az időben egyetlen új iparág, a stratégiai jellegűnek nem minősíthető pamutipar települt.

Helytelen irány

A foglalkoztatási gondok kezelésére a helyi vezetők a korábban kialakult ipart igyekeztek továbbfejleszteni. Az ipartelepítés évekig háttérbe szorult, és az elmaradott iparszerkezet konzerválódott. Az ipar jövője tekintetében az ekkori ipartelepítésekből történt kimaradás végzetesnek bizonyult. A helyi vezetők nem ismerték fel az iparnak a város jövőjét befolyásoló szerepét, nem látták, hogy a könnyű- és élelmiszeripar fejlődési lehetőségei messze elmaradnak szerte a világban a magasabb műszaki kultúrát képviselő, több szellemi munkát igénylő ipari ágaktól.
Az élelmiszeripar nyersanyagai általában nem szállíthatók gazdaságosan nagyobb távolságra, ezért mindenütt a nyersanyagbázisra települ. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szinte minden élelmiszeripari üzemet Szegedre kellett telepíteni, a megye más városai is alkalmasak voltak erre.
A könnyűiparban pedig a nyersanyagbázis és a fogyasztói felvevőpiac területi elhelyezkedése egyáltalán nem indokolta ilyen mértékben a szegedi fejlesztést, mivel a könnyűipari vállalatok nagyobbrészt más megyéből származó alapanyagot dolgoztak fel, és termékeik döntő hányada más megyébe került fogyasztásra, illetve továbbfelhasználásra.

A modern ipar

Az 1950-es évek végétől Szegeden is megindult a modernebb ipar kialakítása, újabb esélyt adva az iparszerkezet megváltoztatására. Ennek jegyében megjelent a város iparában a kábelgyártás és a gumigyártás, később a feltárt szénhidrogén vagyon alapján az olajbányászat.
További nagy ívű, szerkezetjavító ipartelepítési tervek fogalmazódtak, így vegyiműveket, gyógyszergyárat, műtrágyagyárat, kaucsukgyárat, újabb gumigyárat és műszeripari létesítményt is terveztek a város térségébe. A fejlesztések alapvetően a munkaerő-tartalékok kimerülésén hiúsultak meg, azokat az ország olyan térségeiben valósították meg, ahol még találtak termelésbe állítható munkaerőt.
A helyi ipar terhére megvalósuló modernizációra az 1970-es évek közepéig kellett várni, ekkor kisebb telephelyek és tanácsi vállalatok átadásával 1800 dolgozót csoportosítottak át minisztériumi nagyvállalatok részére. Ekkor jelent meg Szegeden az IKARUS és a BUDALAKK, a nehézipar részesedése növekedett, de stratégiai iparágakat továbbra sem sikerült Szegedre vonzani.

Ingázók és a hiányzó képzés

A város üzemei a környékbeli településekről ingázók ezreit foglalkoztatták. A bejárók főként a kevésbé képzett munkaerőt igénylő gyárakban dolgoztak.
Döntően a kevesebbet fizető könnyű- és élelmiszeripari üzemek kényszerültek munkaerő hiányában vidéki munkások toborzására, illetve Szegeden kívül telephelyek létesítésére.
Az egyetemek részben a felsőfokú szakemberek kibocsátásával, részben az általuk folytatott kutatómunkával általában fontos tényezői térségük gazdasági fejlődésének. Szegeden az egyetem nem töltött be ilyen szerepet, nem nevelt ipari szempontból hasznosítható munkaerőt, és kutatási eredményei sem generáltak helyben iparfejlesztést.
Az egyetem és a város vezetői esélyeket mulasztottak, a lehetségesnél évtizedekkel később indult az önálló gazdaságtudományi képzés, és nem tettek időben lépéseket a mérnökképzés beindítására sem.

Elmaradott iparszerkezet

Az elmaradott iparszerkezet kedvezőtlen hatásai 1990 után, a piacgazdasági viszonyok között mutatkoztak meg igazán. A rendszerváltást követően a régi nagy múltú szegedi gyárak nem tudtak talpon maradni, sorra omlottak össze. A piac világossá tette, hogy évtizedeken keresztül nem versenyképes ágazatokba tartozó cégeket tartottak fenn, sőt fejlesztettek Szegeden. Miközben tőlünk nyugatra nem fejlesztették a textilipart, a ruházati iparokat, itt milliárdokat költöttek arra, hogy a jövő nélküli termékeket gyártó üzemekben a manufakturális termelési körülményeket modern ipari környezettel váltsák fel, kiküszöböljék a nehéz fizikai munkát, és elfogadható szociális viszonyokat teremtsenek a dolgozóknak.

A rendszerváltás: a szegedi ipar vége

A rendszerváltás felgyorsította az eseményeket, mert állami támogatással, szovjet piaccal a háttérben még sokáig teljesítőképes maradt volna ez az ipar. Szeged jórészt elveszítette régi iparát, de helyébe nem tudott újat teremteni.
Világcégek sora települt az országba, de egy sem választotta Szegedet, számos más város eredményesebben lobbizott, és tett vonzó ajánlatokat a befektetőknek.
Az autópálya sem hozott érdemi ipart Szegedre. A leépült gyárak dolgozói tízezres nagyságrendben ipari munkahelyek híján eltávoztak az ágazatból. Az ipar szerepe a város gazdaságában számottevően csökkent. Megszűnt a város textilipara, ruházati ipara és bútoripara, és a legnagyobb veszteség a Kábelgyár lett.
Ezek mellett megszűnt Szegeden a nagy múltú gyáripari paprika-feldolgozás, kenderkikészítés és seprűgyártás is. A tömeges gyárbezárás nem csak munkahelyek ezreinek megszűntét jelentette, sok emberi erőfeszítés, áldozatos munka eredménye lett hiábavaló, a város javát szolgálni tudó felhalmozott emberi tudás, szervezett nagyipari gyártási tapasztalat vált semmivé.

A rendszerváltás után megszűnt szegedi gyárak	Alapítási év
Szegedi Nyomda	1864
Szegedi Kender- és Műanyagfeldolgozó	1883
Délmagyarországi Rostkikészítő	1886
Újszegedi Szövőipari Vállalat	1888
Szegedi Bútorgyár	1895
Mary Cipőgyár	1905
Szegedi Konzervgyár	1940
Alföldi Bútorgyár	1947
Szegedi Ruhagyár	1949
Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt.	1949
Szegedi Textilművek	1950
Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalat	1951
Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat	1953
Szegedi Kábelgyár	1959
Délalföldi Pincegazdaság	1973
IKARUS Szegedi Gyáregysége	1976

Előző részben: DÉLÉP, a házak gyára
A következő részben: Ipartemető

Forrás:

Blazovich László: Szeged rövid története

Kristó Gyula (szerk.): Szeged története

panoramio.com

Szegedi gyárak: egy város, amelyik eltemette iparát

Több ezer embert foglalkoztattak hajdan azok a kisebb-nagyobb gyárak, üzemek, melyeknek ma szinte hírmondója sem maradt. Sok esetben már a gyárépület sincs meg, miközben egyre másra épültek a városban a bevásárlóközpontok.

Sorozatunkban Reizner János és Blazovich László munkáinak, valamint a Somogyi-könyvtár által 1991-ben kiadott, Kristó Gyula szerkesztette Szeged története sorozat felhasználásával megpróbáltuk áttekinteni Szeged iparának kialakulását, fejlődését és hanyatlását.

Kiadó – Eladó

A mai Szeged valóságos ipartemetővé vált. Joggal mondhatjuk ezt, hiszen a hajdani gyárak nagy részének mára már nyoma sincs, helyüket gaz verte fel, lebontották őket, kisebb-nagyobb boltok, áruházak lettek belőlük. A még meglévő épületek magánkézben vannak, irodáknak, raktáraknak adnak otthon, illetve a legtöbb esetben a „KIADÓ – ELADÓ” táblák hátteréül szolgálnak és várnak az újabb multiáruházak euróira.
A rendszerváltás esztelen leépítésére és a privatizációra a koronát már csak az uniós csatlakozás, a termelési kvóták, és a kínai ipar előretörése tette fel. A hazai termelés átalakulásának sok szegedi üzem esett áldozatául, így az Ikarus, a Kábelgyár, a Ruhagyár, a Textilművek, a Budalakk, a Téglagyár, a Konzervgyár és mind közül a legnagyobb, a DÉLÉP is megsemmisült. Épen maradt épületeiken sok száz bérlő osztozik, a területeket bizonytalan eredetű törmelékhalmok borítják, itt-ott érdekes füstfellegek szállnak a magasba, minimálbérrel sanyargatott kétkeziek dolgoznak – sokszor bejelentetlenül – napi tíz órákat.

Nagyáruházdömping

És mit kapott Szeged a rendszerváltástól és ifjú demokráciánktól? Termelő üzemet egyet sem, viszont rögvest itt teremtek a multiáruházak a Cora, Tesco, METRO, Lidl, Aldi, Penny Market, Baumax, Praktiker, OBI. Mindegyik a saját jól beolajozott beszállítói hátterével dolgozik, természetesen külföldi, kínai termékeket forgalmaznak, a dolgozókat a végletekig kihasználják, természetesen szigorú szabályok között. Szakember itt ritkaságszámba megy, annál több a kereskedelmi végzettség nélküli „eladók” sora, és a szakmai tapasztalattal nem rendelkező diákmunkás. De ez már egy másik világ, másik, történet.
A régen tízezreket foglalkoztató gyárak sorában azért még talpon maradt a Pick, a Gumigyár, a Gyufagyár, a Sole-Mizo tejfeldolgozója, bár ezek egy része mára nem a magyar zsebeket gazdagítja.
Képösszeállításunk segítségével a nagyobb szegedi gyárak mai állapotán vezetjük végig Olvasóinkat, mindenkire rábízva a véleményalkotást. Mementóként pedig a film végén egy tipikus gyártemetőben, a Bajai úti volt Téglagyárban sétálhatnak, de kérjük, jól nézzenek a lábuk elé, mert korántsem könnyű természetjáráson vehetnek részt. Azt csak reméljük, hogy a terület mai tulajdonosa és az illetékes hatóságok mindannyian tisztában vannak az itteni állapotoknak, és már keresik a megoldást.

Az előző részben: A változások kora

Összeállította, fényképezte: Illés Tibor