A csepp, ami nem hiányozhat a tengerből
Interjú Kretovics László atyával
Tavaly, október 9-én ünnepelte hatvanadik születésnapját Kretovics László atya, aki 22 éve a Szent Rókus templomban teljesít szolgálatot. A hívek egyik ajándékaként egy kétmotoros repülőn a magasból is megnézhette az egyházmegyét. A kerek évforduló alkalmából kértük fel, értékelje eddigi életútját, beszéljen a plébánia életéről, örömeikről és gondjaikról.– Engedje meg, hogy gratuláljak önnek ehhez a szép kerek évfordulóhoz. Készteti-e önt ez valamiféle számvetésre, értékelésre?
– Mindenképpen vissza kell gondoljak eddigi életemre. Valóban szép évforduló, hiszen ebből a hatvan évből harminchatot egyházi emberként éltem le, sőt előtte néhány évig diakónusként hitoktatásokat is tartottam, így majd’ negyven év szolgálat áll mögöttem. Ilyenkor persze mérlegeli az ember, hogy előre haladt vagy hátra. Én némiképp előre haladtam, bár nagyon nehéz körülmények között, hiszen jó részét a szolgálatomnak a diktatúrában töltöttem. Így az elvtársak számára nem volt éppen kedvező az, amit én hoztam el nekik, legfeljebb tolerálták. De így van ez ma is.
– Rókusi plébánosi szolgálata szinte egyidős a rendszerváltással. Hogyan ítéli meg az eltelt éveket?
– A kezdeti nagy „hurráoptimizmus” után lassan, szépen visszatért minden a régi kerékvágásba, sőt úgy érzem, visszább is kerültünk, mint 1989-ben. Nagy eredmény a hitoktatásban, az ifjúsággal való foglalkozásban volt, ami a mai napig is folyik. És az is, hogy manapság nem vagyunk megkötve, nincs semmiféle ideológiai béklyó rajtunk. Az emberekkel való kapcsolatunk is szabadabb. De arra is csak most jövünk rá, hogy mi is a hozadéka az elmúlt ötven-hatvan esztendőnek. Mert van neki, és sajnos nem pozitív. Az elmúlt évtizedek során emberi értékeket romboltak le. Tekintély nélkül az ember igazán hosszú ideig nem tud élni. Persze itt most nem a spártaian szigorú tekintélyre gondolok, hanem a normál emberi, szülői, egyházi, isteni tekintélyre. Tengődni tud, talán még úgy is érzi néha, hogy ő a „valaki”, ő az alkotója mindennek, pedig az Alkotó más. És ez az a tekintély, ami elveszett. De elvesztek hagyományaink is, elveszett a jó szándék, elveszett a lelkület, a lendület. Valamikor ennek a templomnak az ablakait többen, társadalmi munkában csinálták meg. Ma többen tudnának segíteni, de nem teszik. Elveszett a lendület, a „csak azért is” már nincs meg az emberekben. És ez nagyon hiányzik. De kellene egy kis jó értelemben vett csibészség is.
Ezek hiányában sokak lelkében egyfajta szürkeség, egyformaság, életuntság, csalódás lakik. Persze azt nem mondanám, hogy ok nélkül van mindez, de ott van. Úgy látom, hogy az emberek ma, Magyarországon még nem nőttek fel a szabadságra, legfeljebb a szabadosságra vagyunk vevők. A szabadságba bele kell nőni, a felelős döntés súlyát tudni kell viselni. És hiányoznak a ma emberéből a célok elérése érdekében tett vállalások is. Mert mindenkinek magának kell megtennie azt, amit sem az egyház, sem az állam nem tesz meg helyette. A nagy „szabadság” következtében pedig mindenki a maga ura, csak épp nem tud vele mit kezdeni.
– Hatalmas fejlődésről nem lehet számot adni, legfeljebb ez az új háromszintes plébánia és közösségi ház, amit 2005-ben adtunk át, amit a mai napig is építünk, csinosítunk. Ez szinte teljesen a rókusi hívek áldozatából készült, nem sokat kaptunk hozzá. Itt őrizzük az anyakönyveket, itt került kialakításra a hittanterem, a tetőtérben lakások vannak. Az alsó szinten a kupolás teremben tartjuk hétköznap az istentiszteleteket, hiszen télen templomban nagyon hideg van. A régi kultúrházunkat, a valamikori Dugonics mozit ugyan visszakaptunk, de teljesen romosan, a felújítása rengeteg pénzt emésztett volna fel. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább egy újat építünk. De rengetegen mögém álltak, volt, aki pénzért, volt, aki jelképes összegért dolgozott. – Milyen ma az egyházközségi élet Rókuson?
– Ez egy nagyon nagy kerület, lehet, hogy az egyházmegyében a legnagyobb, hiszen közel húszezren élnek itt, akik több-kevesebb szállal, de ide kapcsolódnak. Ha a templomba járók számát nézem, akkor már más a kép. Amikor idekerültem, az egyházi házasságkötések száma néhány év alatt nagyon megugrott, de azután visszaesett a korábbi szám mintegy felére. Ma évente nagyjából harmincan kötnek a templomban házasságot. De ők legalább ide tartoznak, később hozzák a gyerekeiket is, először keresztelni, azután hittanra, de jönnek közülük sokan az istentiszteletekre is. Idetartozónak érzik magukat. De az emberek lelkében, ha nem is nagyon intenzív módon, de mégiscsak valahol jelen van az Isten utáni, a Krisztus utáni vágy. És ezt a keresztelések növekvő számában vélem meglátni.
Szerintem nem is a hittel, hanem magával az intézménnyel, az egyházzal lehet az embereknek bajuk. De mi bajuk lehet, hiszen nem is igazán ismerik. Az egyházi temetések száma mindig is sok volt. Mivel a mi kerületünk olyan szegény, mondjuk ki „csóró” emberekből áll, olcsóbban is adjuk elő a misét, sőt sokszor temetünk ingyen. De a nagy lélekszám miatt is több a halálozás, mint máshol. Viszont a mi néhány ezer forintunk elenyésző a temetés többi, óriási költségéhez képest. A temetkezési szolgáltatók európai árat kérnek albániai fizetésű emberektől. Ma inkább családi hagyomány az egyházi temetés, nem pedig divat. A lelkipásztori munkával így a bölcsőtől a sírig kísérjük a híveket és a hozzánk betérőket egyaránt.
– Az egyházközség területén van a Csillagbörtön, ahová a börtönpasztoráció révén járok be. Van ugyan bv-s börtönlelkész, de a bentiekért mégis én felelek. Hozzájuk járok már huszonkét esztendeje. Nem könnyű feladat, mert amikor szabadulnak, egy részük nálunk köt ki, kéri a segítséget, a ruhát, az ennivalót. De emberileg, lelkileg, keresztényi szempontok szerint próbálunk melléjük állni. Van, aki nagyon fogékony, nagyon nyitott, van, akit komolyan megérint a kereszténység. A tettének súlya ránehezedik, és valóban új életet akar kezdeni, de akad olyan is, akinek ez csak egy „jó balhé”, addig is szabadabban mozog, amíg velünk van, bár a börtön falát mégsem lépi át. Így tehát nem mindenki azért jön oda hozzánk, hogy közelebb kerüljön az emberi értékekhez vagy Krisztushoz.
– Kikkel és hogyan foglalkoznak a plébánián?
- Óvodásokkal, iskolásokkal és az ifjúsággal is tartjuk a kapcsolatot. Van két-három fajta csoportunk minden korosztályból. A nyugdíjasokat újra és újra szervezzük, de mi nem tudunk versenyezni a különböző pártok által felkarolt csoportokkal, viszont mi tudunk olyat is adni, amit azok nem. Lelkileg, szellemileg, emberileg fordulunk hozzájuk, tudunk akkor is távlatot adni nekik, amikor más már a reménytelen elmúlásról beszél. Megosztjuk az emberek gondjait, hiszen sokszor jönnek hozzánk a legnyomorultabb helyzetekben, hogy segítséget kérjenek.
A szegények nem kerülik el a plébániát. Nekik minden héten osztunk ruhát és élelmiszert, amit adományként kapunk. Sajnos anyagilag nem tudunk segíteni, mert nekünk sincs, csak az önkéntes adományokat tudjuk osztani. Azokon, akik valóban rászorulnak, és nem parazita módon élősködnek rajtunk, a társadalmon, mindig tudunk segíteni. Sok vállalkozó hoz adományt, felszámolásokból ruhákat, ételeket, ezt ki tudjuk osztani az embereknek. Persze ez csepp a tengerben, de ha ez a csepp nincs, a tengerből bizony hiányzik.
