2016. szeptember 11., vasárnap

A szegedi vár végnapjai – 1850-1883

Ma már csak apró részletét láthatjuk annak a hajdani várnak, mely több évszázadon keresztül védte, óvta Szeged lakosságát, és pusztulásában is a város fejlődését szolgálta. Veress D. Csaba 1986-ban megjelent műve nyomán megismerhetjük a szegedi vár végnapjait.





A szabadságharcot követő években – 1849 és 1857 között – a szegedi vár újra laktanyává alakult. Az 1850. évben – Bainville Józsefvárosi főmérnök által – készített várostérkép szerint a régi vár még hajdani formájában állott. A vár északi és nyugati oldalán még a mély vizesárkok is megvoltak, sőt még álltak a nyugati kaput védő pajzsgátak többszögletű sáncai is. Megvolt még a Palánk városrész nyugati szélén, a „Sáncpart” utca hosszában (a mai Zrínyi utca vonalán) a régi vizesárok maradványa is. A vár környéke – a kilövés biztosítására – még ekkor is beépítetlen. A vártól északnyugatra a Széna-piac, a vártól nyugatra a Fő-piac, a vártól délre pedig a Sétatér széles területei voltak.

Külső vár és a kaszárnyák

Még a nagy külső vár, az Eugeniusz-árok sáncárkai is jól felismerhetőek a várostérképen, mint vízzel teli hatalmas árkok. A hajdani ötszögű földbástyák vonalát is jól mutatták a nagy vizesárkok a város házai között. Különösen nagyméretű volt még a várostól nyugatra elterülő sánc; a Török Fő utcától (később Valéria, ma Bartók Béla tér) a Búzapiacon át (Dugonics tér) a Kölcsey utcáig (akkor Könyök utca) húzódó sáncárkot a szegedi nép 1850-ben még „Ördög Luk Az Mély Árkon” névvel illette. A régi sáncárok vízállásos területei még kivehetők voltak a mai református templom és a Szent István tér körzetében is. A legnagyobb vízállás, a hatalmas méretű „Csöpörke Tó” a mai Mars tér északkeleti felében terült el.
Szeged az abszolutizmus korában (1849- 1867) is jelentős katonai központ maradt. Miután 1853-ban feloszlatták az erdélyi román és székely határőrezredeket, a 16. határőr gyalogezredből felállították a cs. kir. 46. Sachs-Meiningen (későbbi nevén „Fejérváry”) sorgyalogezredet, melyet Szegedre vezényeltek. A világoszöld hajtókájú (és ezért „levelibékáknak” csúfolt) gyalogezred a temesvári hadtestnek volt alárendelve, s 1918-ig Szeged háziezrede maradt. A katonaság a régi várban, illetve a 20. sz. elején lebontott (és a mai Rákóczi téren álló) „nagykaszárnyában” volt elhelyezve. Ezenkívül a Palánkban is volt egy laktanya, a régi sörházból átalakított „sörházkaszárnya” vagy „flóriánkaszárnya”. Ugyancsak a Palánkban működött a 46. gyalogezred katonai nevelőintézete, a „stifthaus”, A várban elsősorban katonai raktárak voltak.

A katonaság

A városban és a várban állomásozó katonaság hasznos és közérdekű munkálatokat is végzett: 1858-ban a várban állomásozó olasz legénységű 8. vadászzászlóalj parancsnoka, Wilhelm Reitzenstein ezredes elrendelte, hogy a katonaság alakítson ki sétáló ligetet az új- szegedi hídfővel szembeni – árkokkal és gödrökkel felszabdalt (volt hídfősáncok maradványai) – ősvadonban. A 46. gyalogezrednek csak a hadfogadó központja, valamint két sor- és egy tartalék zászlóalja állomásozott Szegeden. Az ezredet a katonai események során gyakran vezényelték a Habsburg-birodalom különböző részeibe. Így voltak Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, s részt vettek az 1866. évi porosz és az 1878. évi boszniai háborúban. A szegedi hadköteles fiatalságot azonban nemcsak a 46. gyalogezredbe sorozták, hanem a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe is.
1857. május 24-én I. Ferenc József császár és felesége – országjáró körútja alkalmából – Szegedre is ellátogatott. Tudhatott arról, hogy mi a város régi kívánsága, mert – hogy megnyerje a városi hatóságok és a lakosság szimpátiáját – megszüntette a vár erődítmény jellegét. Ettől kezdve a régi vár már csak mint „k. k. Kasteir – azaz „császári-királyi váracs” szerepelt.
Ezzel egyidejűleg megengedte, hogy a vár körüli óriási üres térségeken, a vár tüzérségének kilövését biztosító „glacis”-okon építkezhessenek. A császár felajánlotta a városi tanácsnak, hogy az a várat le is bontathatja, ha a városban állomásozó katonaságnak megfelelő laktanyákat és raktárakat építtetnek.

A vár helyett építessék kaszárnya!

A vegyes bizottsági tárgyalásokon megállapították, hogy a várban állomásozó két sor- és egy tartalék zászlóalj elhelyezésére építendő kaszárnya a városnak 862.940 forintjába kerülne. Ugyanakkor a lebontandó vár anyagából és annak telkeiből csak 225 ezer forint bevétel várható. A városi tanács és a katonai parancsnokság tárgyalásai során végül is kölcsönös engedmények születtek. A hadsereg megelégedett egy sor- és egy tartalék zászlóalj befogadására alkalmas kaszárnya felépítésével. A katonai parancsnokság abba is beleegyezett, hogy a kaszárnyát a régi katonai kórház telkén építtethetik fel. Természetesen ebben az esetben a városnak egy új katonai kórház építéséről is gondoskodni kellett. Ilyen formában a kaszárnya 429.546 forintba, az új katonai kórház pedig 122.553 forintba került volna. Összesen tehát 552.099 forintra csökkent volna a költség, ami az eredeti összeghez képest 310.841 forint megtakarítást jelentett.
A vármegváltási tárgyalásokat azonban félbeszakította az 1859. évi olaszországi háború. Ennek ellenére, kisebb jelentőségű bontások már megkezdődtek. Ekkor bontották le a vár déli oldalán, a középkori „palota” épületének kiugró részét.
Vedres István terve a vár raktárrá történő átalakításáról

Rendzavarás

Az olaszországi osztrák katonai vereség hatására – országszerte és – Szegeden is forradalmi zavargások törtek ki. 1859 novemberében az utcákon hatalmas tömegek vonultak fel a Rákóczi-, a Klapka- és a Kossuth-indulók hangjai mellett. Beverték a megyefőnök ablakait és mindenütt leszaggatták a kétfejű sassal díszített hivatali táblákat. A karhatalom nem mert az eseményekbe beavatkozni. Ezért a várbeli katonákat riasztották, akik fegyveres erővel verték szét a tüntető tömeget. A „rendzavaró” fiatalság és polgári lakosság közül sok embert kísértek be szuronyok között a vár tömlöceibe.
A forradalmi hangulat ettől kezdve újra és újra fellángolt. 1863. december 18-án a reggeli órákban falragaszok jelentek meg a város házfalain: „A nemzet legyen jó reménységekkel eltelten, mert várakozásai teljesülni fognak!” A felhívás különösen a diákság körében váltott ki nagy izgalmat. Az iskolákban leállt a tanítás, és a diákság az utcákra özönlött. A várbeli „vasasnémetek” számos diákot fogtak el és hurcoltak a várba. A várparancsnok terjedelmes jelentést küldött Bécsbe, azzal a céllal, hogy a „király őfelségét” lebeszéljék a „bűnös néphez” való közeledésről, arról, hogy egy újabb látogatást tegyen az országban. 1866-ban újabb zavargások törtek ki; az Alsóvárosban a nép még a várból kirendelt katonasággal is szembeszegült.
1850 – a délnyugati rondella

A magyar honvédség

Az 1867. évi kiegyezést követően, az 1868. évi XL., XLI. és XLII. törvénycikkek elrendelték – a császári és királyi hadsereg (az ún. „közös hadsereg”) mellett – a magyar királyi honvédség felállítását is. A megalakuló hét honvédkerületi parancsnokság közül a II. honvédkerületi parancsnokság 1871-ben Szegedre került. Első parancsnoka (1872-1876 között) Assermann Vendrei Ferenc szabadságharcos honvéd ezredes volt.
A szegedi II. magyar királyi honvédkerületi parancsnokságnak volt alárendelve az ugyancsak 1871-ben szervezett 5. és 6. honvéd gyalogdandár, melyek 1876-tól szerepeltek új hadrendi számmal, mint 45. honvéd gyalogdandár (Szeged) és 46. honvéd gyalogdandár (Lúgos), valamint 1. honvéd lovasdandár. A szegedi 45. honvéd gyalogosdandárnak volt alárendelve (1874 és 1885 között) az 5. honvéd féldandár, amely 1886-tól az 5. honvéd gyalogezred nevet viselte.
A Habsburg-birodalom hadkiegészítési és mozgósítási rendszere alapján a szegedi és Szeged környéki hadköteles lakosságnak csak egy részét hívták be a honvédezredekbe. Az újoncok zöme a város háziezredébe, a 46. császári és királyi gyalogezredbe, illetve a nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezredbe vonult be. Ezek a közös ezredek továbbra is a temesvári hadtestparancsnokságnak voltak alárendelve.
1880 – a vár keleti oldala

Várbörtön

Míg a szegedi vár nagyobbik része (1879 augusztusáig) katonai objektum volt (kaszárnya, raktárak), a vár északkeleti negyede, a hírhedt „Zwinger” továbbra is börtön maradt az 1860-70-es években is. Sőt mind az önkényuralom alatt, mind a kiegyezést követő években nőtt a börtönrészleg jelentősége. Ugyanis az önkényuralom éveiben (1849-1867) – és azt követően is – ijesztően elszaporodtak Szeged környékén az útonállások, rablások, gyilkosságok. Babáj Gyurka, Macsvánszky Maxim és Rózsa Sándor bandái elképesztő rémtetteket hajtottak végre. A temesvári 9. sz. zsandárezred Szegedre rendelt egységei valóságos „kisháborút” vívtak elsősorban Rózsa Sándor bandájával. Hosszas és véres hajsza után, 1854-ben Rózsa Sándort elfogták és bíróság elé állították. A halálos ítéletet a császári kegyelem életfogytiglani börtönre változtatta, melyet a kufsteini börtönben kellett eltöltenie. A hírhedt betyár a börtönben olyan jó magatartást tanúsított, hogy 1869-ben kegyelemből szabadon engedték. Azonban amint hazatért Szegedre, bandája újra összeverődött, és megint elkezdődtek a fegyveres rablótámadások.


Az új független magyar belügyminisztérium 1869. január 4-én – a belügyminisztérium rendőri osztályának vezetőjét – gróf Ráday Gedeont küldte kormánybiztosi megbízatással Szegedre, „az Alsó-Tisza-vidéken megzavart közbiztonság helyreállítására”. A kormánybiztosság – székhelye a szegedi vár – mellé karhatalmul egy galíciai lovasszázadot rendeltek. Az itt működő statáriális bíróság halálos ítéleteit azonnal végrehajtották. A szükséges – de néha túl kegyetlen – szigornak voltak ártatlan áldozatai is. Egy alkalommal kilenc csongrádi parasztot is a várba hurcoltak, mert együtt mulattak néhány körözött betyárral. Valamennyiüket halálra ítélték, s a vár sáncában főbe lőtték.
A vár kazamatái bontás közben

Rózsa Sándor a falak mögött

A kormánybiztosság működése alatt kétezer betyárt, rablót és orgazdát zártak el a szegedi várban. A vallatások olyan kíméletlenek voltak, hogy a városi közgyűlés jegyzőkönyvbe vétette, hogy a vár közelében lakóknak se éjjelük, se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások, üvöltések miatt. A Jókai Mór által szerkesztett Hon című újság 1869. március 6-i számában egy névtelen szegedi levélíró is panaszt tett a szegedi várba behurcolt gyanúsítottakkal szembeni „barbár vallatási modor” miatt. Ráday valóban kíméletlen volt; kegyetlenül letörte a dél-alföldi bűnözést. Magát a szegedi főügyészt és a csendbiztosokat is törvény elé állította, mert kiderült, hogy azok összejátszottak a betyárokkal. A kecskeméti városkapitányt is lefogatta, és a szegedi várba vitette, ahol az öngyilkos lett.
A kormánybiztosság egyik legkiemelkedőbb tette: Rózsa Sándor ismételt elfogatása volt. Somogyi József szegedi csendbiztos 1869. január 25-én csellel – egyes vélemények szerint azzal, hogy régi puskáját adja vissza, más verzió szerint azzal, hogy csendbiztosi kinevezését veheti át a várban gróf Ráday Gedeontól – becsalta Rózsa Sándort a szegedi várba. Ott azonnal lefogták, vasra verték és az egyik kazamatába zárták. Rózsa napokon át tombolt és üvöltözött a börtönben, pedig egy ujjal sem nyúlt hozzá senki. Csak akkor hagyta abba a veszekedett üvöltözést, amikor gróf Ráday megparancsolta egy Gazdik nevű prófosznak (börtönőrnek), hogy szedje le Rózsáról a vasbilincseket. Rózsa közel három évig raboskodott a szegedi várban, mire lefolytatták az ellene indított nyomozást. Még javában folyt a nyomozás, mikor – 1872. október 31-én – a sok támadás és feljelentés miatt gróf Ráday Gedeont felmentették kormánybiztosi hivatalából.
Távozásakor kijelentette, hogy még a felét sem végezte el a rábízott feladatoknak. Munkatársai – elsősorban Laucsik Máté – azonban tovább maradtak, és befejezték a bűnüldözési feladatokat.
Rózsa Sándor pere 1872. december 8-án kezdődött a szegedi várban, s december 25-én mondták ki az ítéletet. Az ítélet elsőfokon életfogytiglani börtön volt, melyet azonban a felsőtábla halálbüntetésre változtatott. Újabb közel kétévi huzavona után, 1874. november 7-én újra I. Ferenc József adott kegyelmet a híres alföldi betyárnak. Rózsa Sándort az ítélet módosítása után a szegedi várból a szamosújvári börtönbe szállították, ahol 1878. november 22-én – 65 éves korában – meghalt.

A vár megváltása

A várudvar
A szegedi kormánybiztosság Ráday Gedeon távozása után még egy évig működött, s a kormány csak 1873-ban szüntette meg. A radikális intézkedések folytán a Szeged vidéki betyár világ örökre megszűnt.
Még működött a szegedi kormánybiztosság, mikor újra felvetődött a szegedi vár megváltásának és lerombolásának ügye. Erre lehetőséget az adott, hogy 1872. május 9-én I. Ferenc József, valamint Lónyay Menyhért miniszterelnök Szegedre látogatott. A városi törvényhatóság tisztelgő látogatása alkalmával a városi tanács vezetői újra szóba hozták, hogy folytassák a vegyes bizottsági tárgyalásokat a vár megváltása és lebontása ügyében. Mivel a hadsereg által – a vár helyébe, a Kálvária mellett – igényelt új laktanya és más épületek költségvetése másfél millió forintot igényelt volna, a tárgyalások ebben az esetben is megszakadtak.
A várnak katonai jelentősége már alig volt, a hadsereg is hozzájárult ahhoz, hogy a régi szegedi vár feleslegessé vált erődítményeinek egyes részeit fokozatosan megszüntessék és elrendeljék azoknak részenkénti lebontását.
1875-ben a vár nyugati sáncárkait is feltöltötték, helyére fásított sétányt telepítettek (a mai Széchenyi téri sétány elődjét). Az 1876 márciusában megáradt Tisza a várossal egy időben a várat is elöntötte. A keleti kazamaták víz alatt álltak. A vár udvarát csak úgy lehetett megmenteni, hogy ott egy töltést építettek. A víz alá került kazamatákat ki kellett üríteni; az itt bezárt rabokat ideiglenesen Kiskunfélegyházára szállították.
Az 1877. évben a város újabb tárgyalásokat kezdeményezett a hadsereggel. Felajánlották, hogy ingyen adnak a katonai kórház kibővítésére telket, ha a kincstár megengedi, hogy a várkapu és a délkeleti saroktorony, a „vízitorony” közti várfalszakaszt lebontsák, hogy a város a hídfő és a sóházak (a mai új Tisza Hotel körzete) közötti partszakaszon árvízvédelmi töltést tudjon építtetni. Ez a töltés egyébként a várat is megvédte az új árvíz ellen. A hadsereg engedélyezte a kérést, sőt a keleti várfal és a part közti földsávot – 25-50 méter szélességben – a városnak át adta. 1876-1877 telén megkezdődött az említett várfal lebontása. Ennek befejezése után, a délkeleti saroktorony még 5-6 évig teljesen külön állt a vár többi építményétől, mikor aztán ezekre az öreg falakra is csákányt emeltek. A lebontott tégla várfalból hatalmas erősítő tölgygerendák kerültek elő, s a fal alapjait 6-7 méter mélységben találták meg. A lebontott fal törmelékével kiegészítve, még ezen a télen megépült a töltés a vár keleti falával párhuzamosan. A töltés tetején út vezetett végig, amely így megrövidítette az utat a Palánk és a Felsőváros között; nem kellett többé a terjedelmes várat megkerülni.

A „nagy víz”

A nagy múltú szegedi vár utolsó történelmi szereplése a rettenetes emlékű – de a város fejlődését kétségtelenül pozitív irányba fordító – 1879 márciusi árvíz, a „nagy víz” idején volt.
A várost annyiszor elpusztító Tisza már 1878 decemberében ijesztő méretekben kezdett áradni. A következő év februárjában elrendelték a legszigorúbb védelmi készültséget. Mivel a város képtelen volt saját magát megvédeni a rettenetes veszedelemtől, a hadseregnek is közbe kellett lépnie. Március első napjaiban a temesvári hadtest parancsnoka, Pulcz Lajos altábornagy – a császári és királyi hadsereg egyetlen utászezredének (amely öt zászlóaljból állott) – temesvári utászzászlóalját helyezte készenlétbe. Az első lépcsőben 86 utászkatonát és 46 pontont vezényelt Szegedre. Ezt követően – több lépcsőben – szinte az egész utászezred felvonult Szegedre. A katonaság elsősorban a várban szállásolt el. A várat előkészítették a menekülők befogadására. A várbörtönben őrzött rabokat elszállították. A vizsgálati foglyokat szabadon eresztették, az elítélteket pedig Kecskemétre és Kiskunfélegyházára vitték.
A közbiztonság megóvására a városban állomásozó 46. gyalogezred katonái őrjáratoztak. A városba irányított huszáregységek pedig a várost és határt járták, s mindazokat munkára kényszerítették, akik a városi hatóság felhívására nem mentek dolgozni a védőgátakra.
Az utászok több menekülésre alkalmas helyet készítettek elő – bár az 59 ezer főnyi lakosságból 36 ezer embert már elszállítottak a városból) –, a jelenlegi Tisza pályaudvarnál húzódó vasúti töltéseket, a vasúti hidat, de mindenekelőtt a várat. A várfalak tetején katonai sátrak sorát állították fel, s a falakra gerendákból és deszkákból menekülő-feljárókat ácsoltak.

„Jön az árvíz! Jön az árvíz! hangzék...”

Március 6-án reggel 6 órakor a vár falain eldördültek a vészt jelző ágyúlövések. Ugyanis az előző nap este Szegedtől északra, Petresnél átszakadt a Tisza gátja. A több kilométeres szélességben hömpölygő áradat a sövényházi töltést is átszakította. Március 7-én hajnalra az áradat már a Fehér-tótól északra és keletre húzódó töltésnél, illetve a Szegedről Algyő felé vezető vasútvonal töltésénél állt.
Március 6-7-én Szegedre újabb 500 katonát szállítottak az árvízvédelmi munkálatokra, mert a lakosság pánikba esett, s használhatatlan volt a munkálatoknál. Március 7-én hajnalban a Fehér-tótól keletre is átszakadt a töltés, illetve Algyőtől délnyugatra áttört a víz a vasúti töltésen. Még ezen a reggelen víz alá került a Szeged északi szomszédságában fekvő Tápé község. Március 8-9-én az áradat végigzúdult az Algyő és Szeged közti vasúti töltés nyugati térségében. Az árvíz átszakította a Szeged és Budapest közti vasútvonal töltését is, és elárasztotta Dorozsmát. Március 9-11. között Szegedet már csak a Felsőváros északi szélén épített töltés, valamint a várostól nyugatra húzódó Algyő–Szeged közti vasútvonal töltése védte.
Március 12-én hajnali fél kettőkor a rókusi vasútállomástól északra, a Makkos-erdőtől délnyugatra mintegy százméteres szakaszon átszakadt a vasúti töltés, s a szakadás egy órán belül kilométernyire szélesült ki. A zűrzavart fokozta, hogy március 11-én éjszaka 23 órától orkánszerű szél dühöngött Szeged felett. A kétségbeesett munkások ekkor már tömegesen hagyták ott az omladozó töltéseket, s indultak meg Újszeged felé. A várnál meg a hajó- hídnál azonban katonák állták el az útjukat, és szuronyos puskával kényszerítették őket vissza a munkára.

Vársziget

Március 12-én hajnalra a vár, mint egy sziget magasodott ki a Nagypiac teret és a környező utcákat ellepő szennyes áradatból. Taschler főkapitány a várban összpontosította a vízi járműveket, melyeket a hidászkatonákkal és önkéntes mentőkkel innét indított el a város különböző pontjaira, a veszélybe került emberi életek megmentésére. Ettől kezdve a várfalakra vezető hidak és a vár egész környéke olyan volt, mint egy kikötő a legnagyobb forgalom idején.
Április 15-én Szegedre érkezett I. Ferenc József. E látogatás pontot tett a régi szegedi vár történetére is. Az uralkodó – miután a budapesti királyi ítélőtábla és a királyi kúria már elismerte (a Helytartótanács 1786. január 10-i, 1284. sz. alatt kelt leiratára hivatkozva) Szeged város telektulajdonos jogát a várra vonatkozólag – a várat minden építményével együtt, ingyenesen a városnak adományozta. Viszont a város vállalta, hogy a cs. k. 46. gyalogezred részére laktanyát építtet a Mars téren. A város az építkezés céljára 24 ezer négyzetméternyi területet adott át a hadseregnek.
Közben a város romjai hónapokon át 3-4 méteres víz alatt állottak. Élet csak a Palánk egy részében – az Oskola, az Oroszlán és Kereszt utcák találkozásánál – volt. Itt ugyanis szárazon maradt az utcák kövezete. Jellemző, hogy ugyanakkor néhány száz méterrel odébb, a városháza mély vízben állt: a városháza kapuja alá csónakon is csak úgy lehetett bemenni, ha az utasok lefeküdtek a csónak fenekén!
Mivel a város területéről a víz leszivattyúzása csak június 8-án indult meg, a vár kazamatasorát (összesen 62 kazamatahelyiséget), valamint a várban álló hét-nyolc épületet továbbra is a város hajléktalan lakosainak rendezték be. Azonban a vár erre kevésnek bizonyult, így egy barakktábort is felállítottak. A várban elhelyezett hajléktalan családok a várnagy felügyelete alatt éltek. A várnagy volt a felelős a házi rendszabályok pontos betartására. Ezek meghatározták a beköltözést és a távozás formáit; a várkapu nyitásának és zárásának időpontjait; a szobák, a közös helyiségek (konyhák, mosókonyhák, tűzhelyek) használatának rendjét, s a kényszerű együttélés szabályait. A várban a szegényebbek ingyen, a módosabbak lakbér fejében tartózkodhattak.

Tisza Lajos, a kormánybiztos

A kormány 1879. június 4-én Tisza Lajost nevezte ki kormánybiztosnak Szegedre (ezen hivatalát 1884-ig látta el). A kormánybiztosi hivatal a mai Virág cukrászda helyén volt. Előtte a 46. gyalogezred bakái adták az állandó díszőrséget.
Június 8-ától augusztus 25-éig százhúsz szivattyú dolgozott éjjel-nappal, s 33 millió köbméter vizet szivattyúztak le a város területéről. Közben – az áprilisi királyi határozat alapján – 1879. augusztus 29-re a vegyes bizottsági ülésen befejeződött a vár átadása a város számára.
A vár bontási munkálatainak előkészítő tárgyalása azonban csak 1880. november 24-én kezdődött meg a királyi biztosság hivatalos helyiségében. Miután ünnepélyes formában a város átvette a várat, megalakult a kisajátítási bizottság. Ez december 25-én értesítette a városi tanácsot, hogy a telekkisajátítási tárgyalásokat 1881. január 6-tól meg kell kezdeni. Ekkor valóban meg is kezdődtek, s eldöntötték, hogy a vár telkeinek kisajátítási ára négyszögölenként 6 forint lesz. Mivel a telkek területe összesen 9 hold és 125 négyszögöl volt, a kisajátítási összeg 143.465 forint 70 krajcárt tett ki. A tárgyalások során nem történt döntés a vár lebontásából származó épületanyagról. 1881. január 17-én Nóvák József városi főügyész javasolta, hogy a város szerezze meg a temesvári katonai parancsnokságtól a várra vonatkozó régi térképeket és tervrajzokat.


Versenytárgyalás a bontásra

A város köztörvényhatósága 1881. február 22-én a helyi és országos lapokban versenyajánlatot hirdetett meg a szegedi „váracs” lebontási munkálataira. A városnak ugyanis nagy mennyiségű építőanyagra volt szüksége, elsősorban a belváros újjáépítésére. Erre viszont kiválóan alkalmas volt a vár kitűnő minőségű téglaanyaga.
A tervek szerint a vár bontását a délnyugati sarok erődítményeinek lerombolásával kellett elkezdeni. Le kellett bontani a – hajdani (de már a 18. század végén ledőlt) déli kaputorony helyén épült – kaput, amely a mai múzeum előtti szökőkút helyén magasodott. Továbbá az ettől nyugatra – a mai Stefánia és Vár utca sarkán – részben még álló középkori palotaépület maradványait, valamint a Deák Ferenc utca és Vár utca kereszteződésének helyén álló délnyugati rondellát. A délnyugati rondella bontásával egyidejűleg meg kellett kezdeni a – rondellától keletre és északra húzódó – kazamatasorokat is, egészen a 4. sz. kazamatáig.
A központi rendelkezések értelmében a vár délnyugati negyedének bontási munkálatait 1881 márciusában el kellett kezdeni, és májusig be kellett fejezni. A határozat szerint a bontási anyagot a legkedvezőbb ajánlatot tevőnek fogják áruba bocsátani. A bontás következtében nyitva levő várudvart ideiglenesen fenyődeszka-kerítéssel kellett elzárni az illetéktelenek elől. Az elvégzendő munkák megközelítőleg az alábbiak voltak: a kazamatákat fedő 1094 köbméter föld leásása, lehordása, annak legalább 50 méteres távolságra való elszállítása és halomba rakása; 5246 köbméter fal lebontása; a fal helyére 120 méter hosszú és 2 méter magas deszkakerítés felállítása úgy, hogy a deszkák egymástól két méterre álló fenyőfaoszlopokhoz kapcsolódjanak. A bontásnál előkerülő föld és a faltörmelék a királyi biztosság tulajdonában maradt. A szerződés szerint a bontásból származó minden tégla, kő és faanyag, beleértve az ajtókat, ablakokat és azok zárszerkezeteit, a munkát elnyert vállalkozót illették. Az előkerült műemlékeket vagy más történelmi értékű tárgyakat a vállalkozónak ingyen be kellett szolgáltatni a királyi bizottság műszaki osztályának.
 A bontási munkákra jelentkező pályázóknak – 1881. március 1-én délelőtt 10 óráig – a szegedi királyi bizottság műszaki osztályának titkári hivatalában óvadékot kellett letenni vagy 800 forint készpénzben, vagy ugyanolyan értékű osztrák-magyar állampapírokban. A megjelölt határidő után jelentkezéseket nem fogadtak el. Az ajánlatot lepecsételt borítékban és 50 koronás bélyeggel ellátva kellett letenni. A beérkező ajánlatokat még aznap délelőtt 11 órakor – az ajánlattevők jelenlétében – bontották fel. Az ajánlattevőnek felelősséget kellett vállalni az esetleges robbantási munkákból eredő károkért is. A tervezett robbantásokat – közbiztonsági okokból – a vállalkozónak minden esetben előre be kellett jelenteni a királyi biztosság műszak osztályán, hogy az a biztonsági intézkedéseket időben megtudja tenni. Mivel a bontási munkákat 1881. május 15-én meg kellett kezdeni, április 14-én a polgármester felhívta a kormánybiztost, hogy tegyen intézkedéseket a katonai tartalékparancsnokságnak, a katonai raktáraknak és a tűzoltóságnak a várból való azonnali kitelepítésére és azoknak másutt való elhelyezésére.


Megkezdődik a bontás – a megmentett kövek

1881. május 12-én – a bontást megelőző napokban – Tisza Lajos, a szegedi királyi biztos elrendelte, hogy a királyi biztosság tulajdonában maradó bontási földet és törmeléket a vár helyén létesítendő utcák, illetve a belváros utcáinak feltöltésére kell felhasználni, átlagosan félméternyi vastagságban. A várbontási törmelékből az alábbi utcák kaptak, a zárójelben megjelölt mennyiségben: Vár utca (930 m3), Wesselényi utca (907 m3), Deák Ferenc utca (2617 m3), Rudolf tér (8737 m3), Bástya utca (600 m3) stb. A leirat szerint csak a feltöltés után válhat lehetővé a „váracs telkeinek mielőbbi beépítése”.
A vár bontása 1881 májusának közepétől 1883 októberéig tartott. A munkálatoknál Kovács István építőmester felügyelt, s minden műtörténeti vagy történeti értéket igyekezett megmenteni. Összegyűjtött 300 db (hatvan féle) téglát, 1700 db faragott követ, amelyek zöme gótikus stílusban készült. Kovács István javasolta, hogy ezekből a kövekből és téglákból építsenek egy emlékkápolnát a Stefánia-sétány keleti felében. Elképzelése az volt, „hogy így egy csoportban meg lenne örökítve a hajdani Szeged az újabb nemzedékeknek, kik hálából bizonyosan meg fogják őrizni a legvégső utódoknak. A kutató történészeknek pedig nagy szolgálatot fog tenni”. Kovács István a kápolna köré sétányt tervezett „néhány csemete bokorral”, melyek között a húsz legnagyobb méretű régi faragott követ helyeztette volna el.
Kovács István ezt az előterjesztését 1884. május 26-án adta be a városi tanácsnak. A város július 26-án adott válasza méltányolta ugyan Kovács István tervét, de közölték, hogy „a kegyelet legnagyobb mérvű szemmel tartása dacára sem építhetők” fel a tervekben foglaltak. Mint mondták, a város „nincs azon helyzetben, hogy ezen régiségekre tetemes összeget áldozzon”. A városi tanács javasolta, hogy tekintettel a „régiségek becses voltára”, az összegyűjtött kövek a Stefánia-sétány északi részén „gúla alakú tömbbe rakassanak alkalmas módon össze, mely munka a fuvarozási költséggel együtt mintegy 120 forintot” vehet csak igénybe.
Reizner János könyvtárigazgató elutasította ezt a tervet, mert ezáltal az „emlékek lassanként váló teljes elenyészése következett volna be”. Ezért a kőemlékek zárt és födött helyen való elhelyezését javasolta, olyan módon, hogy a köveket bármikor tüzetes vizsgálat alá lehessen venni. Erre a célra a Somogyi könyvtár egyik folyosóját és udvarát javasolta, ahol a kőfaragványok mellett a Lechner Lajos miniszteri tanácsos által egybegyűjtött más régiségek is elhelyezhetők lennének. A tervezések és levélváltások után közel négy évre, 1888. december 5-én a kőemlékeket – Kovács István udvaráról – a könyvtár és múzeum termeibe és folyosóira szállították a városi fogattal, amely mellé két kőművest és két napszámost fogadott fel a város.

Falak a föld mélyén

A vár bontásánál, illetve a város újjáépítésénél több helyen akadtak rá a régi vár cölöpök közé rakott két méter széles alapfalaira, így például a Klauzál tér sarkán a Zsótér-ház építésénél és a Mayer-ház építésénél. Az Egressy- és Kresztics-házak alapozásánál pedig 5 méter mélységben akadtak a régi alapfalakra.
A várbontási munkák még javában folytak, mikor 1883. október 14-én – dr. Kelemen Móric tollából – ünnepi emléklap jelent meg A feltámadt Szeged címmel. Az írás valóságos nekrológja a hajdani és most egyik évről a másikra teljesen eltűnt régi szegedi várnak:
„Maholnap már csak hagyományból és a történelemből lesz ismeretes a hajdani híres szegedi vár, mely még alig három év előtt, bemohosodott, komor falaival és ódon épületeivel büszkén hirdette a múlt és régmúlt időknek szomorú krónikáját, s oly tekintéllyel nézett alá a rombadőlt város siralmas képére, mintha azt is hirdette volna, hogy ő még századokig fog fennállni, s dacolni idővel, elemekkel és emberekkel...
Ma nyoma sincs többé! Erős falai egy legfelsőbb parancsszóra azonnal meghódoltak, minden katonai ellenségnél nagyobb és hatalmasabb ellenségnek: az időnek és abban a kor szellemének, nem a háború, hanem a békés helyzet kényszerének! Csak egy pici részét hagyta fenn emlékül a város újjáalkotójának kegyeletteljes műérzéke, s azt is gyöngéd figyelemmel befolyatta zöld folyondárral, hogy e romok sebei ne látsszanak. Többi része törmelékké, porrá lőn; de még ez a kőtörmelék, de még ez a por is mélyen eltemettetett új épületek alapzataiba, új utcák kövezete alá, hogy még a szél is alig juthat e porokhoz... A váracs sötét falai és korhadt épületei helyén rövid három év alatt díszes hajléka Themisnek s még ékesebb csarnoka Tháliának emelkedett. Oly magas tornyos paloták épültek, melyekre még a Tiszának olykor ádáz hullámai is csak szokatlanul és félve tekintenek. További paloták egymás után oly gyorsasággal emelkednek, mintha csak egy varázsütésre, a föld méhéből nőnének ki. Kies ligetes sétány élénken zöld pázsitja borítja a helyet, hol nemrég még a Zwinger sötét kamrái álltak és rabláncok bús csörgése helyett vidám zenének hangjai szólnak...
Minő változás, minő ellentét ily rövid idő alatt; mintha legalábbis egy egész hosszú századnak romboló és építő kezei működtek volna itt!...”
Forrás
Veress D. Csaba: A szegedi vár 177–186.
Zrínyi kiadó – Budapest, 1986.



2016. április 4., hétfő

Porta Heroum – A Hősök kapuja

Haladás Útja Dicső Múltból Diadalmas Jövőbe Vezet

Az első világháborút követően Szeged városa országosan is kiemelkedő emlékművel kívánt tisztelegni a háború hőseinek. Ennek szellemében született meg neves budapesti tervező munkájának eredményeként a sugárút indulása fölött átívelő, hatalmas kapuépítmény, a Hősök kapuja.





A Hősök kapuját, 12.000 szegedi hősi halott emlékművét, 1937. május 30-án a kormányzó jelenlétében avatták föl. Klebelsberg elgondolása volt, hogy az épülő Fogadalmi templommal és a Dóm téri épületekkel összhangban a tér előterét, a Gizella teret, a mai Aradi vértanúk terét is ki kell alakítani.
Terve szerint a térről kiinduló Boldogasszony sugárút két első épületét, az újonnan fölépült tanítói internátust (ma Ságvári Endre gimnázium) és az egykori DEMKE-palotát, a későbbi Horthy (ma József Attila és Irinyi János) kollégiumot hatalmas, hármas nyílású kapuval össze kell kötni. Az évekig tartó tervezgetés során városkapunak, palotakapunak nevezték. Végül Pálfy József polgármester 1936 tavaszán javasolta, hogy Hősök kapuja legyen, és az összes szegedi hősi halott emlékét hirdesse. A további munkát e gondolat irányította.
A Kapu megépítése és az 1. szám alatt újonnan épült, háromemeletes tanítói internátusa, a 2–4. szám alatt a DMKE-palota – a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület épülete – homlokzatainak a kapu eszméjéhez szükséges átalakításának kivitelezése az Erdélyi András és Fiai cég, valamint Ottavay István nevéhez fűződik. Az 1936-ban épült kapu Pogány Móric munkája.

Városkapu Klebelsbergtől


„Nem palotakaput akarok építeni, hanem városkaput, amely lezárja a Gizella (ma Aradi vértanúk) tér nyugtalanságát […] Kicsiny pénzzel, szűkös eszközökkel kell most szép dolgokat alkotni. Ezt a kaput úgy kell megcsinálnunk, hogy szimbóluma legyen a városnak, akár belülről az itthoniaknak, akár kívülről, a vasúton jövő idegenek számára.”
gr. Klebelsberg Kúnó
A kapupillérekre helyezett kőtáblákra került volna a 30–35 ezer hősi halott neve. Némi vita támadt arról, melyik városrész, tanyai kerület melyik táblára kerüljön. A végül megoldhatatlanná váló gondot a nevek bevésési költségének előteremtése jelentette, majd kézen-közön a fáradságos munkával összeállított névsorok is eltűntek.
A boltívek belső felületeinek megfestésére kiírt pályázat eredményeként Aba Novák Vilmos készítette el az ország akkoriban egyik legnagyobb freskóját. A leleplezési ünnepséget díszvendégként maga Horthy Miklós kormányzó tisztelte meg. A falképeket a második világháborút követően levakolták. A freskón 1945-ben előbb csak Horthy alakját fedték be, majd 1949-ben az egészet bevakolták cementes vakolattal és lemeszelték, mivel a volt a kommunista rendszer nem tűrte. A képek szinte teljesen elpusztultak, mert a cement tönkretette a freskók felső festékrétegét, s emiatt 60-70%-ban újra kellett festeni a restaurátoroknak. Feltárásuk a 80-as évek második felében kezdődött meg néhány kutató mező nyitásával, majd 1995-ben hozzáláttak a végleges helyreállításnak.

A kapu

A Boldogasszony sugárút fölött átívelő, négy pillérre támaszkodó, három ívnyílásos kapuépítmény. A középső ív fölött a félköríves záródású franciaerkélyek mellvédjeit kardokból képezték ki. A középső ajtó előtt tömör mellvédű, díszbeszédre szolgáló erkély, alatta széles szalagon „Porta Heroum” felirat és „1914–1918” látható, koszorúba fogva. A sugárút felől a középső ívet felirat szegélyezte: „Haladás Útja Dicső Múltból Diadalmas Jövőbe Vezet”.
A pillérekre konzolokra állított, monumentális zászlótartók kerültek. A tér felől hasonló helyzetű konzolokon a kapu művészi értékét Lőte Éva élő és halott katonát ábrázoló kőszobrai emelik. Ezeknek és a díszítő kőlapoknak a mészkőanyaga Auer Sándor süttői bányájából származik. A lapos tetős kapuépítmény tetejét szintén zászlótartó koronázza. A bolthajtások alatt eredetileg hatalmas méretű, artisztikus, bronz örökmécsesek szolgálták az emlékezést.
A teljesen sima, puritán, az ablakai körül diszkréten keretezett kapunak a világháborút idéző hatása a jelenleg újra még éppen csak látható Aba Novák freskókban nyilvánult meg. A három fő- és négy melléktémára osztott falfestményen hitoldal, tettoldal, ítélkező Krisztus, revans, Doberdo voltak elkülöníthetők. A képek a Trianont nemrégiben elszenvedett ország természetes reakcióján túl a mindenki számára csak borzalmat és rettenetet hozó háborút jelenítették meg; a tekintetekből sugárzó halálfélelmet, a szögesdrótban összegabalyodó lábakat, a szegedi huszárok temetőjét beárnyékoló montelloi fát.

A tér és környéke

Szegeden jelentős szerepe volt az egykori Gizella tér, a mai Aradi vértanúk terének. Története során ez lett a város történelmi emlékhelye. Itt zajlanak nemzeti ünnepeinken, történelmünk emlékezetes évfordulóin a városi megemlékezések, főhajtások, koszorúzások. A tér maga több mint kétszáz éve a város legfontosabb emlékműveinek a helye, nevét pedig az 1849-ben Aradon kivégzett hősökről kapta. Itt állt a Rozália kápolna, melyet a 18. században építettek a pestis áldozatainak emlékére, később 1896-ban itt emelt a város emlékoszlopot az 1848-49-es szabadságharc szőregi csatájának tiszteletére. Az első világháború után egy másik emlékoszlopot emeltek a térre az elesett 46. gyalogezred szegedi áldozataira emlékezve. Itt látható a kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent György szobrának másolata és ide került Melocco Miklós 1997-ben leleplezett 1956-os emlékműve. A történelmi emlékhelyek e különös láncolata tette még inkább indokolttá a Hősök kapuja helyének kijelölését.

Aba-Novák freskója

Akkoriban ez volt az ország legnagyobb freskója; a sajtóhírek szerint a világon sem volt nagyobb. A művész – segítője Stefán Henrik volt – három témát jelenített meg: a háborús emlékezést, a hősi halottak dicsőítését és Horthy Miklós elindulását Szegedről. Középen, fejjel a tér felé az ítélkező Krisztus mintegy 8 méteres alakját ábrázolta, lábainál a harsonás, ítélkező angyalok csoportjával. Jobbja felől a „Hit” allegóriáját festette meg, a szalagot tartó főangyalok hatalmas alakjaival, lejjebb az elesettekért gyertyát égető barátok csoportját, mellettük fiaikat sirató anyákat, akiknek fülébe örökké konduló lélekharang jajgat. Lejjebb katonasírok kerültek, és az ismeretlen hőst jelképező rohamsisakos mementó. A másik oldalon özvegyek és árvák csoportját az eskütevőkkel ábrázolta a művész. A dongaboltozat város felőli oldalának témája a „Tett” allegóriája, két főangyallal, a kormányzó lovas alakjával és a parancsra rohamra induló katonák zárt csoportjával.
Erre az oldalra került, a keresztboltozaton a „montellói fa” képe, a tövében rémülten összebújó katonákkal. A háborúban híressé vált ez a fatörzs, mert kiszáradt a több száz fölfogott golyótól, védve a szegedi bakákat. Hazahozták és a városi múzeumnak ajándékozták. Vele szemben üveges szemű, halott katonák zárt rendben menetelnek a fakeresztes sírok felé. A Hit oldalán levő keresztboltozaton a „huszárroham” jelenete és a háború keresztjét vivő katonák megrázó víziója kapott helyet.
1936 februárjában Hóman Bálint kultuszminiszter erkölcsi, és anyagi támogatásáról biztosította a kezdeményezést, amely ekkorra már túlnőtt a város keretein, és országos jelentőségű üggyé vált. A kései világháborús emlékművek jellege a korább állítottakétól abban nagyon különbözik, hogy ezek már nem elsősorban a hősi áldozatra emlékeztettek, sokkal inkább a katonaerényekre, a hősi helytállásra, az emlékművek inkább háborús revansra buzdítottak, s ily módon beletartoztak már az irredenta politika eszköztárába. Nem volt véletlen tehát, hogy a freskó tematikáját így határozták meg: A freskóknak három témát kell megjeleníteniük, a háborús emlékezést, a hősi halottak dicsőítését és Horthy Miklós szegedi elindulását.

A pályázat

Ahogyan a szobrokéra, úgy az épület boltíveire szánt falképek terveinek elkészítésére is pályázatot írtak ki. A város polgárainak határozott kívánsága ellenére nem szegedi illetőségű művészeket bízták meg a vázlatok elkészítésével, ezért az Irodalmi és Művészeti tanácsot kérték fel a művek zsűrizésére és a döntés meghozatalára. A bizottság tagjai mások mellett rangos művészek voltak: Iványi Grünvald Béla, Szőnyi István, Pásztor János például. A bizottság döntése alapján Aba-Novák Vilmos festőművész nyerte el a megbízást. A festő 1936. június 24-én hozta Szegedre terveit ismertette freskója koncepcióját és a korabeli híradások szerint megnyerte elképzeléseinek a város vezetőit.
Miként vélekedtek a kortársak, a zsűri tagjai a két pályázó műveiről és főleg Aba-Novák freskóiról? Idézzük a zsűri szakvéleményét:
„.... A pályázati felhívás szerint... a falfelület olymódon volt festészetileg díszítendő, hogy az ábrázolt falfestmény speciális hangulat keretében kifejezője legyen a szegedi hősök emlékének, másrészt Magyarország főméltóságú kormányzójának Szegedről való diadalmas elindulását megörökítse. A Tanács megállapította, hogy ezen feladatot Aba-Novák Vilmos festőművész elgondolása teljes mértékben megoldotta, míg Márton Ferenc festőművész pályaterve kevésbé kifejezője a fent előírt speciális hangulatnak. A Tanácsnak fenti értelemben kellett határozni arra való tekintettel is, mert Aba-Novák Vilmos festőművész alkotása művészi megoldásában is teljes értékű és művészi alkotás a Hősök Kapuja díszítésére...”
Az eredeti méretű kartonok 1936 júliusára készültek el, a július 27-i újabb műbírálat után augusztus elején a helyszíni munkát is megkezdte a mester. A hivatalos megbízás a középső boltozatra vonatkozott, ezzel szeptemberre készen lett. E munkán is együtt dolgozott Stefán Henrikkel. Részt vettek még a munkában Patay Mihály és Rozs János. Az oldalsó kisívekben található falképek valószínűleg egyéb közpénzekből készültek, mert ezekre a hivatalos bizottsági vélemény nem tér ki. Október elejére, összesen hat hét alatt Aba-Novák elkészült az egész freskóval, Közép-Európa akkoriban legnagyobb szabad téren látható falképével. Október végére Lőte Éva katonaszobrai is a helyükön voltak.

Az avatás és az emlékmű üzenete

A Hősök kapuja avatását decemberre tervezték, de különféle megfontolásokból alkalmasabb időpontra, 1937. május utolsó vasárnapjára, a hősök emléknapjára halasztották. Pálfy József polgármester mondott köszöntőt, utána Hóman Bálint kultuszminiszter tartott avatóbeszédet. Eközben hullottak le a szobrokat fedő piros drapériák. Horthy jelenlétében történt az avatás, aki pálmakoszorút helyezett el, majd Aba-Novák Vilmos bemutatta művét a kormányzónak.
A Hősök kapuja az első világháborús emlékművek sorában megkülönböztetett figyelmet érdemel. Fontos körülmény, hogy a Hősök kapuja felavatására majd két évtizeddel a háború befejezése után került csak sor. Szegedi jellegzetesség lenne? Aligha, ugyanis a hasonlóan reprezentatív rendeltetésű világháborús emlékműveket Hódmezővásárhelyen (Pásztor János emlékművét) 1938-ban, a makóit 1929-ben, a pécsit 1932-ben, a debrecenit is 1938-ban avatták. A nagyvárosokban a jelentős emlékmű-tervekhez idő, pénz, bölcs megfontolás is kellett. Mire a megfelelő emlékállításra sor került, addigra már nem elsősorban a gyászra, a hősi áldozatra való emlékeztetés volt a legfontosabb szempont, hanem – az irredentizmus állampolitikai rangra emelkedésével összhangban – inkább a háborús leveretés feletti igazságtétel kifejezése, a harcra buzdításra.
A szegedi Hősök kapuja az emlékmű állítás tipikus példája. Nem kíván különösebb magyarázatot a mű tematikájában rejlő agitatív szándék. Ezt nemcsak az emlékmű feliratai igazoljál – ideértve a freskók feliratszalagjait is –, hanem az 1937. május 30-án tartott avatóünnepség szónokainak beszédrészletei is.
„Az emlékmű helyéül azért nem választottuk megközelíthetetlen térségek temetői nyugalmát, mert az emlékezésből élet és erő sugárzik felénk, és nem a halál, hanem az élet kapuját akartuk szimbolizálni, amelyen keresztül a Vezér, itt a szeri puszta közelségéből új honfoglalás útjára vezeti a hont.”
Pálfy József polgármester
Hóman Bálint kultuszminiszter avatóbeszédének egy részlete is pontosan megvilágítja a freskókkal a köznek szánt üzenet lényegét:

„Hálánkat rójuk le azok iránt, akik egykor a magyar vitézség és kötelességtudás, a magyar tehetség és áldozatkészség erényével felfegyverkezve indultak el innen Szegedről a nagy küzdelembe, és helyüket mindig magyarán megállva, ifjú életüket adták a magyar eszményekért. (...) A szegedi térről kivezető utat beboltozó kapu – a Hősök kapuja – pedig legyen örök szimbóluma az élet kapujának, amelyen át egy új, tisztultabb élet felé vezet az út Horthy Miklós nyomában.”
Nos, mindezeket összevetve azzal, hogy a kormányzó jelen volt, hogy életében a freskón megörökítve örökléttel tisztelték meg, Aba-Novák tényleg papírhuszárosan festette rohamcsapata élére Horthyt tengerész uniformisban. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez a korabeli túlzó lelkesültség majd tragikus fejlemények elindítója lesz a freskóval kapcsolatos későbbi történésekben.
Az emlékhelyet nemcsak mérete, sajátos kialakítása, politikai szerepköre emeli ki a kétezernél több hazai világháborús emlékmű sokaságából, hanem az is, hogy ezúttal ritka művészi érték minősíti: Aba-Novák Vilmos hatalmas freskó-víziója. Az első világháborús emlékművek kényszerű emblematikus jelképhasználata jobbára csak szimbólum-közhelyek szobrászi vagy építészi megjelenítését tette lehetővé. Aba-Novák élni tudott a nagyszerű lehetőséggel, teljes értékű képzőművészeti alkotásban tette közkinccsé festői tudását, ihletett vízióját a háború apokalipsziséről. Tehette, mert magyar katonaként végigszenvedte az első világégés harctéri borzalmait. A freskó művészi értékelésére végre közvetlen tapasztalatok szerzésével nyílhat mód.

A Hősök kapuja utóélete

A falkép megfestése óta egy egész emberöltő telt már el. A levéltári kutatások újabb adatokat pontosítottak a Hősök Kapuja történetének egyes részleteiről, de még ma is sok a bizonytalan részlet. Az egyik kritikus pont a freskó bevakolásának miértje és a falkép eltüntetésének pontos kronológiája. A miértre a kor politikai viszonyaiból következtethető a válasz.
A török hódoltság óta először az 1945-öt követő években esett meg történelmünkben, hogy a fennálló hatalom igyekezett minden olyat eltakarítani köztereinkről, ami nézetrendszerével ellentétes volt. A második világháborút lezáró békekötéseket követően megváltozott Magyarországon az államforma, megszűnt a korábbi állami-politikai berendezkedés, és ennek következményeként országszerte eltűnnek köztereinkről az előző rendszer köztéri jelvénytárát jellemző revíziós szimbólumok, s maradtak sok esetben az emlékművek építészeti részei vagy azok sem. A Horthy-korszak emlékműveinek eltávolítása állami akaratra történt.
1946-ban a 179-481/1946.sz. belügyminiszteri körrendelet intézkedett „...a királyt ábrázoló, vagy a volt királysági államformára utaló” művek eltávolításáról. Ezt 1948. január 3-án újabb BM-körrendelet követte (648.420/1948.III.I-2.) arról, hogy „...fontos állami és önkormányzati hatóságok épületeiben... még mindig találkozunk oly szobrokkal, arcképekkel, feliratokkal, ...amelyek a múlt rendszer rosszemlékű, népellenes beállítottságú és működésű vezetőit és köztisztviselőit örökítik meg, vagy a velünk most baráti együttműködésben álló szomszéd államokkal szemben uszítást tartalmaznak... Ezeknek a fenntartása nagymértékben ellenkezik népi demokratikus fejlődésünkkel és közfelfogásunkkal, s ugyanakkor akaratlan segítséget szolgáltat dolgozó országunk azon ellenségeinek, akik a földbirtokosok, nagytőkések, háborús gyújtogatók és népnyúzók múlt rendszerét szeretnék visszaállítani.”
Az emlékmű eltávolítások indítékai ebből világosan kiolvasható. Az is, hogy kiknek áll érdekében. A 86.843/1947 VKM sz. rendelet tételesen felsorolja, hogy milyen tematikájú képek, szemléltető eszközök távolítandók el az iskolákból. Nagyjából ezt a mintát alkalmazták az emlékművek esetében is: „...eltávolítandók: 1. az irredenta célzatú képek és térképek, 2. az ellenforradalmi vonatkozású képek, 3. a múlt politikusainak, vezető tisztviselőinek képei, szobrai, 4. a háborús uszító képek, 5. a megszüntetett intézményekre (királyság, csendőrség stb.) emlékeztető képek, 6. a Habsburg-magyar közösséget illusztráló képek, 7. az ellenforradalom külpolitikáját népszerűsítő képek.”


Emlékműbontás Szegeden

Az emlékműbontások elérték városunkat is. Szeged a Horthy-érában az emlékművek tekintetében – a Délvidék védbástyájaként, határ menti létre kárhoztatott szellemi erődítményként kitüntetett szerepet kapott. Nem véletlen, hogy a korszak politikáját reprezentáló emlékművek, jelképek 1946 tavaszától rövid idő alatt eltűntek a város köztereiről, középületeiből. A városkép hangsúlyos és kitüntetett eleme volt a Hősök kapuja a freskókkal. A politika megváltozását és az emlékművek sorsába történő direkt beavatkozást hűen illusztrálja, hogy 1946 februárjában Aba-Novák Vilmos Hősök kapuja freskóján előbb csak Horthy alakját meszelték le, majd 1946-ban az egész felületet.
Nyilván nem kelthették a meszelést elrendelők „jó hírét” az árulkodó fehér mészfelületek, ezért végleges megoldáshoz folyamodott a hatalom. Állítólag egy restaurátor szakszerű irányításával szürke, cementes vakolattal fedték be. Az emlékművet megfosztották felirataitól és díszítményeitől is. Mindössze a „Porta Heroum” felirat és a két katonafigura maradtak eredeti helyükön.
A restaurátor részvételét a kutatások – úgy tűnik – nem igazolják. Szelesi Zoltán Szeged képzőművészetéről írt könyvének egyik lábjegyzetéből eddig úgy tudtuk, hogy a levakolásban közreműködött Devich Sándor restaurátor, aki ebben az időben Szegeden dolgozott. Pontos szerepét ez ügyben nem sikerült kideríteni, de feltehetően neki köszönhető, hogy az Aba-Novák portré szinte teljes épségben megmaradt. Devich Sándor özvegye visszaemlékezése közreadásával módosította az eddig legendaként elterjedt történet igazságtartalmát.
Férje 1945 után már nem élt Szegeden – ahol korábban rajztanárként dolgozott –, így a falképek levakolásában nem vett részt. Később – az ötvenes évek elején – a Szépművészeti Múzeum restaurátoraként, több kollégájával együtt utazott Szegedre a falképek vizsgálatára. Szomorúan állapították meg a festmények teljes levakolását, elpusztítását. A Szépművészeti Múzeum irattárában végzett kutatás írásos dokumentumokkal nem támasztotta alá az elmondottakat, de a múzeum dolgozói közül is volt, aki emlékezett az esetre.


A levakolt freskó

A Hősök kapuja a levakolással meggyalázva, rendeltetésétől, szerepétől megfosztva felerősödő gyászos szürkeségével komor hangulatú mementóként nehezedett rá a későbbi évtizedek szegedi városképére. Az emlékezetében az idő múlásával halványult a freskók emlékképe. Fogyatkoztak a szemtanúk, alig maradt hiteles és jól hasznosítható fénykép a freskókról, színes pedig egyáltalán nem. Ha nincs Vinkler László érzékletes leírásokkal, megjelenítő erővel teljes láttató tanulmánya Aba-Novák remekéről, akkor aligha lettek volna elegendő számban érvek a freskó kibontására. A freskók és a Hősök kapuja történetének ez már a legújabb kori fejezetébe tartozik.
Az emlékmű csonkán is az maradt, aminek rendelték: az első háborús áldozatok emlékhelye. A kommunista hatalom évtizedeiben voltak elvetélt kísérletek arra, hogy az emlékhely végleg megfosztassék eredeti rendeltetésétől. Volt elképzelés arra, hogy eltávolítsák a katonaszobrokat, és a rendszer ideológiáját kifejezőkkel cseréljék le. Egy másik terv szerint az ünnepi játékok főkapujává alakították volna át az épületet. Ebből csak az valósult meg, hogy évekig lengett az épület tetején a nyári játékok zászlaja. Arra konkrét tervek is születtek, hogy felszabadulási emlékművé „lényegüljön át” az egész épület. Néhány szegedi művészt megkörnyékeztek a feladattal. Becsületükre válik, hogy rendesen elszabotálták a felkérést.
A történeti igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hetvenes évek végétől már a városháza akkori vezetőinek körében is megfogalmazódott a Hősök kapuja rehabilitációja, az, hogy milyen felelőssége lehet a szakembereknek egy ilyen kérdésben, arra csak egyetlen, de nagyon fontos momentumot vonatkozik. Supka Magdolna 1986-os – Délmagyarországban megjelent – nyilatkozatát, amelyben a freskó értékei mellett tört lándzsát és a Horthyt érintő freskórészletről pedig valós szerepének megfelelő ítéletet fogalmazott meg. A szakértő műítészre hivatkozva mi, szegediek ezt a hiteles véleményt citálhattuk a freskó kibontása érdekében. Mint ma már mindenki tudja: nem hiába.
A szegedi Hősök kapuja valóban több annál, mint városképi jellegzetesség. Léte, története nélkül nincs szegedi múlt és nem lenne jövő sem. Azt nem a szegedi ember elfogultsága mondatja velem, hogy nincs magyar kultúrtörténet sem.
Forrás: Szeged, 2000. 10., 18-22.oldal
Tóth Attila: Egy új, tisztultabb élet felé
A Hősök kapuja építészeti és helytörténeti jelentősége

Az Aba-Novák Alapítvány

Az 1990-es években Aba-Novák Judit, a művész lánya és Kováts Kristóf, a művész unokája több mint 20 millió forintos adományával létrejött az Aba-Novák alapítvány, amely más adományokat és támogatásokat is összegyűjtve lépésről lépésre felújíttatta a freskó együttest. Forrai Kornélia restaurátor az első feltárásokat még 1986-ban végezte a Tisza felőli kisboltíven, majd 1989-ben újabb részleteket vizsgált meg. Az Aba-Novák alapítványtól 1995-ben kapott megbízást az egyik kisboltív képeinek restaurálására. Az 1996-ban elkészült munka folytatását jelentette a nagy ív restaurálása, amelyre 1999–2000-ben került sor. A millenniumi pályázatok évében ehhez az összeghez adott 15 milliót a Millennium Kormánybiztos Hivatal és további jelentős támogatást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Nem sokáig maradt vakolat alatt a város felőli kis ív freskója sem, a már elkezdett munka az NKÖM újabb ötmillió forintos támogatásával folytatódott. A freskó újra régi pompájában született újjá kényszerű vakolatkoporsójából. A helyreállításban kiemelkedő szerepe volt Berekné Petri Ildikónak, az Aba-Novák Alapítvány kuratóriumi elnökének és Forrai Kornélia restaurátornak.




Felhasznált irodalom:
Péter László 1986/a 62., Bátyai Jenő 1986., H. K. 1989., Magyarka Ferenc 1991., Kristó Gyula 1992. 95.,
Szabó Tibor–Zallár Andor: Saxa loquuntur, azaz akiről a kövek beszélnek.
Klebelsberg Kunó: Népművelés és magas kultúra, Szeged 24–27.
Apró Ferenc: Az első világháború hősi emlékei Szegeden, 1985. Szeged
Csongrád megye építészeti emlékei (Szerkesztette: Tóth Ferenc dr.), Szeged, 2000


2016. április 1., péntek

Forma 1-es verseny Szegeden?

Száguldó cirkusz a napfény városában

A Forma-1 új fejezetéhez érkezhet 2016-ban. A Bernie Ecclestone nevével fémjelzett versenysorozat – szakítva eddigi szokásaival – új vizekre evezhet. Komoly esély nyílik arra, hogy az új típusú utcai pályák hírnöke épp Szeged lesz, ahol a 2016-os első Street F1 versenyt láthatjuk majd. Az eddig kiszivárgott információk szerint idén városunkba látogathat Hermann Tilke, több F1-es pálya tervezője, nagy valószínűséggel azért, hogy felmérje, milyen biztonsági feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy Forma-1-es futamot rendezhessünk – derült ki az SDP – Stupido Day Press hírügynökség tudósításából.


Az új típusú verseny célja, hogy az emberekhez közelebb hozva, minél szélesebb körben tekinthessék meg az érdeklődők az autóversenyek királyát. Ennek érdekében létrehoznak több új tribünfajtát. A szegedi F1 Street pálya rajt-cél vonala a tervek szerint a Széchenyi téren lesz, ugyanitt helyezik el a boxutcát is. A közel 7,5 km-es versenypálya szinte minden pontja belátható lesz, köszönhetően a speciálisan kialakítandó lelátóknak.

Szeged Tribün a városlakóknak

Figyelemre méltó lesz a Szeged Tribün, ahonnan a város lakói – az előzetes tervek szerint – kétezer forintért kaphatnak ülőhelyet, és szinte testközelből élvezhetik majd a lóerők dübörgését. A klinikák előtt, a partfal mellett speciális álló- és sétálóhelyeket alakítanak ki. Innen féláron lehet a versenyt figyelemmel kísérni úgy, hogy szabadon sétálhatunk majd az Árvízi emlékműtől a Belvárosi hídig, illetve a Stefánia felőli mellvédnél a Novotelig. A Huszár Mátyás rakparton kialakítandó Szeged Tribün egyedülálló látványt nyújt majd a rakparton közel 300 km-es óránkénti sebességgel száguldó csodagépekről. A Felső Tisza-part teljes hosszában szintén lelátókat építenek, azonban egyedülálló módon a tízemeletes épületekből teljes ingyen lesznek látható a verseny.

Száguldó lóerők a hidakon

Mivel a futam gyakorlatilag teljes egészében a Belvárosban zajlik, rengeteg olyan épület lesz, melyek erkélyeiből, ablakaiból szintén élvezetes látványban lehet majd részünk. Különlegessége lesz még a Szeged Street F1 versenynek, hogy két hídon is át kell majd menniük a versenyzőknek, ezért biztonságukra a Tiszán lévő speciális mentőhajók és az MI6 búvárai fognak majd ügyelni. De Szeged főutcáján nem csak a biztonságot szolgáló hajók lesznek, mivel különleges nézőtérként újjáépítik és idevontatják majd a Millennium úszóházat is, a Vízügy munkatársaival pedig a szervezők megkezdték a tárgyalásokat a folyó vízszintjének emeléséről, hogy nagyobb yachtok is felúszhassanak a majd a Fekete-tenger–Duna–Tisza útvonalon, megnyitva ezzel a versenyt a tehetősebb hajótulajdonosok számára is.

Free Sector a Partfürdőn

A Partfürdő területén kialakítandó Free Sectorban azonban már ingyenesen is lehet élvezni a verseny izgalmait. Az Erzsébet liget Temesvári körúti oldalán sem kerül majd egy hely többe ötezer forintnál, míg a Ligetben hétezer forintért kaphatunk helyet, ahonnan látható lesz, ahogy a pálya egyik nagy egyenesében az F1-es pilóták közel 400 km-es sebességgel húznak majd el. Újdonságként jelenik meg a Dóm téren kialakítandó Mini Forma 1 pálya, ahol valódi F1-es versenygépekkel lehet körözni.
A versenysorozat sikere esetén Bernie Ecclestone távol-keleti és arab pénzügyi befektetők segítségével megépíti Szeged harmadik hídját, hogy a következő szezonban azon is végigszáguldhassanak a versenyzők

Kétmillió látogatót várnak Szegedre

A rengeteg lelátónak és a szabad, illetve a „sétáló” helyeknek köszönhetően a háromnaposra tervezett versenyt és betétfutamait közel kétmillióan tekinthetik majd meg, nem kis bevételt hozva mind a városnak, mind pedig az országnak. Bernie Ecclestone-hoz közeli informátorunk szerint hasonló koncepcióban kívánják majd megrendezni a bukaresti, a belgrádi, és a zágrábi Street F1-et is. Ezekkel a viadalokkal együtt tervek vannak a Mini Street F1-re is, melyeket a fő versenyekkel együtt, kisebb, 30-40 ezres lélekszámú településeken tartanának meg.
Szóba került Makó is, ahol a Ford-T model tervezője, Galamb József született. Kiszivárgott információk alapján valószínű, hogy az alföldi kisvárosban Ecclestone saját Ford-T F1 gyárat is szeretne létesíteni, jó időre megoldva ezzel a térség munkaerőgondjait.

Magyarok a szegedi futamon

Bizalmas értesüléseink szerint az izgalmas vonalvezetésű pályáról Hermann Tilke főtervező elmondta, hogy a sok éles kanyar és a hosszú egyenesek próbára teszik a pilótákat és a csapatok egyaránt. A 2016-os viadalra így teljesen új fejlesztésű autókkal fognak majd nekivágni, melyeket az F1 „boszorkánykonyhájában” már javában tesztelnek. A Ferrarinál máris keresik a helyszínt jól ismerő tesztpilótákat, így szóba került a nagy tapasztalattal rendelkező Baumgartner Zsolt és Palik László neve is.
Sikerült megszereznünk a Szeged Street F1 pálya tervezett vonalát valamint a lelátók elhelyezését, melyet most bemutatunk olvasóinknak. Amint új információkat kapunk a 2016-os versenyről azonnal beszámolunk róla, ennek érdekében különtudósítónk a Kínai Nagydíj helyszínére, Shanghaiba utazott, ahol Bernie Ecclestone-t keresi fel a forradalmian új típusú F1-es versenysorozattal kapcsolatban.

A Szeged Street F1 pálya térképe
a tribünök leírásához kattintson a térképre

Formula One Szeged nagyobb térképen való megjelenítése

Forrás: SDP – Stupido Day Press