A szegedi zsidóság a második világháború pokláig kiemelkedő szerepet töltött be a város életében. A zsidótörvényekkel azonban fokozatosan kiszorították a helyi zsidóságot a közéletből, a gazdasági, társadalmi és szellemi szférából, ami a deportálásokhoz, a szegedi gettóhoz, végül a marhavagonokkal a megsemmisítés felé vezetett.
„Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális
héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és
magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. …
És senki sem keresi, melyikünk istene volt az,
aki mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett.”
Mikszáth Kálmán, 1879
A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.
Szegedi zsidók a II. világháború idején
A három zsidótörvény alapján 1938–1941 között a közhivatalokból, önkormányzati testületekből, 1942-től a különböző gazdasági, társadalmi kamarák vezető testületeiből távolították el őket. 1943-tól kiterjesztették a szigorú származási igazolást minden polgári intézményre és a magánüzemekre is. Miután a származási igazolások beszerzése lassan haladt – személyenként 7 keresztlevelet kellett mindenkinek begyűjteni –, 1944. május 13-án elrendelték a tisztviselők és alkalmazottak azonnali gyorsított igazolási eljárását, amely alapján május 31-én „minden zsidógyanús személyt” elbocsátottak. A munka- és életlehetőségtől megfosztott zsidó lakosságnak még azt is megtiltották, hogy munkásigazolványt vagy cselédkönyvet kapjon. Ugyanakkor a keresőképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Az első szegedi munkaszolgálatos 1941 októberében esett el Ukrajnában, a doni katasztrófa idején pedig 287 ember pusztult el közülük.
Az egyetem és a város vezetői a neves professzorok számára igyekeztek mentesítéseket kieszközölni a diszkriminatív intézkedések, végső soron a deportálás alól. Hamvas Endre csanádi püspök is részt vett mások mellett a 91 éves Löw Immánuel főrabbi megmentésének kísérletében. Az agg főpap azonban a híveivel maradt az elhurcolásban is, haláláig.
Ismert értelmiségieket, összesen 505 embert mentesítettek a deportálások alól. Negyvenen külföldi követségi védelem alá kerültek, 262 személy után pedig még jó ideig hiába nyomoztak az erőszakszervezetek. A zsidó Mentőbizottság akciója ennél sokkal eredményesebbnek bizonyult: az ausztriai Strasshofba kiválasztottak többsége túlélte a deportálást.
A szegedi gettó
Az SS parancsnokság átirata
„A vonatok indulását megelőző napokban a zsidókat alaposan át kell
vizsgálni, hogy semmiféle érték (pénz, ékszer, értékpapír,
takarékkönyv, stb.) ne maradjon náluk, továbbá ne
szállíttassanak el olyan egyének, akik a kiadott intézkedések szerint
nem szállíthatók. Az elszállítandóknak az induláskor legalább 5-5
napi, illetve a német parancsnok által a szállítás esetleg hosszabb tartalma miatt kívánt mennyiségű élelemnek kell lennie.”
1944. március 19-én a német csapatok Szeged városát is megszállták. Ettől kezdve a város zsidó lakosságára vészterhes napok következtek. A városban 1944. április 5-én lépett hatályba a sárga csillag viseléséről szóló korábban kiadott rendelet. 1944. április 22-ig szedték össze azokat a prominens zsidókat és kommunistagyanús személyeket Szegedről, akiket a későbbiekben internáltak, majd több hullámban mintegy 330 zsidó üzletet zártak be, és 56 zsidó származású jogászt töröltek az ügyvédi kamara névjegyzékéből.
A szegedi gettó létrehozásának előkészületei már 1944. május legelején megkezdődtek. Tóth Béla polgármester-helyettes – a helyzet rendezése és a tervkészítés érdekében – május 5-én a városházán gettóértekezletet hívott össze. A helyi szélsőjobboldal – a Szegedi Új Nemzedék című lapot felhasználva – azt követelte, hogy a belvároson kívül, a Kecskés-telepen, a Klebelsberg-telepen vagy az Aigner-telepen hozzanak létre barakkgettót. A lakosság részéről merült fel, hogy a zárt gettót esetleg a Mars téren lehetne létrehozni.
A polgármester-helyettes végül 23356/1944. számú határozatában adta ki a szegedi gettó létrehozásával kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket. A kijelölt utcák a zsinagóga és a hitközség körül helyezkedtek el, ahová a zsidó lakosságnak nyolc nap alatt kellett beköltöznie. A gettó kijelölt épületekből állt a Bús Páter, Jósika, Korona, Margit és Polgár utcákban és a Valéria téren, valamint hozzá tartozott a zsinagóga és a zsidó hitközségi épületek. A helyi katolikus és protestáns egyházi személyek kérésére a keresztény hitre áttért zsidókat külön helyezték el. Őket három épületbe gyűjtötték össze őket, a Kelemen utca 11-be, a Polgár utca 24-be és a Bors palotába.
A szegedi gettóban 8617 zsidót koncentráltak, akiknek valamivel kevesebb, mint a fele lakott eredetileg is a városban. A többiek a környékbeli településekről kerültek (Apátfalva, Csanádpalota, Csongrád, Dunapataj, Ókécske, Földeák, Hódmezővásárhely, Horgos, Kalocsa, Kecel, Kiskundorozsma, Kiskunhalas, Kistelek, Kiszombor, Magyarcsanád, Makó, Mindszent, Pitvaros, Szentes, Szőreg, és Újkécske).
A gettó területére egyetlen kapu vezetett, az elkülönített térséget a rendőrség emberei felügyelték. Közel négyezer zsidót telepítettek be, átlagosan 4-5 családot egy-egy lakásba. Őket a zsidó tanács mellett 40 tagú belső gettórendőrség felügyelte.
A gettó több mint két hétig állt fenn, mivel a „zsidókérdést” intéző belügyi államtitkárok június 10-én értekezletet tartottak Szegeden, ahol a gyűjtőtáborok felállítását és az azokból való elszállítást tárgyalták meg. Ennek alapján június 20-ig a gettóban élőknek is a gyűjtőtáborba kellett költözniük. A lakásokban a poggyászaikat és holmijaik nagy részét már ott kellett hagyniuk és a gyűjtőtáborba csak motozás után mehettek át. Végül 3095 zsidó ment át a táborba, ugyanis időközben 127 embert internáltak, 57-en meghaltak, 22 ember kivételezetté vált, négyen pedig svéd állampolgárságot kaptak. Rajtuk kívül ott volt még a félezernyi kitért zsidó is. A gyűjtőtábor kialakítása a hatóságoknak kisebb gondot okozott. Az ide érkezők csoportjait ideiglenesen a Rókusi pályaudvartól nem messze lévő vasutas-sporttelepen (SZVSE) és a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) újszegedi telepén helyezték el. Ezeken a helyeken felállított katonai sátrakban a városba koncentráltaknak néhány napig kellett meghúzniuk magukat. A SZAK-pályán elméletileg csak 2390 férőhely volt, mégis 4600 személy szorongott itt napról napra igen viszontagságos körülmények között. Ide elsősorban tiszántúli, Szentesi járási, illetve Csanád, Arad és Torontál vármegyéből hozott zsidókat helyeztek el. Az SZVSE-pályára hódmezővásárhelyi, kiskunhalasi, bácskai és délvidéki zsidókat hoztak.
Téglagyárból a megsemmisítő táborokba
A későbbiekben gyakorlatilag mindenkit a Szegedi Téglagyár Társulat Cserzy Mihály utca 30-33. szám alatti, használaton kívüli téglagyárába telepítettek. A gyűjtő- és bevagonírozási központ parancsnoka Finta Imre csendőr százados volt. Finta és emberei kíméletlen pontossággal végezték a feladatukat a tábor területén.
1944. június 25-én elindult az első vonat közel 3200 utasával Auschwitz felé. Még Szegeden a névsorolvasás közepette hatalmas pánik tört ki. A következő transzport június 27-én indult el Auschwitz felé, amelyhez a bácsalmási gettóból érkezőket is hozzácsatolták. Így összesen 6000 személy robogott a megsemmisítő tábor felé. Ennek a szerelvénynek egy részét – a mai napig nem tisztázott körülmények között – Felsőzsolcánál lekapcsolták, és 2737 utasát Strasshofba irányították.
A harmadik deportálási szerelvény 1684 fővel június 28-án egyenesen Strasshofba indult. Ám Budapesten az utolsó „kivételezett” kocsiban utazó 66 fős csoportot lekapcsolták. Ezeket az Aréna úti zsinagógában kialakított gettóba szállították. A nagyon beteg Löw Immánuelt már nem tudták továbbvinni, ő a Wesselényi utcai Zsidó Kórházban 91 éves korában elhunyt. A 66 „kivételezett” közül végül 12 fő Svájcba jutott. A többiek közül 13 fő nem élte túl a vészkorszakot. A második és harmadik transzportban lévő 5739 ember többsége, akiket az ausztriai Strasshofba irányítottak, túlélte a megpróbáltatást.
A marhavagonokba bevertek 70, 80, sőt 90 személyt is. Zuhogott a puskatus, csattant a derékszíj, szorosra tömték a fulladásig telt szerelvényeket. Három szállítmánnyal, június 25-én, 27-én és 28-án kiürítették a téglagyári tábort, „zsidómentesítették” Szeged városát.
1944. július elejére a gyűjtőtáborban mintegy 76 elhunyt és 680 élő személy egyéb okok miatt maradt ott. Utóbbiak egy része internált, svéd nagykövetségi okmánnyal rendelkező vagy más indokkal mentesített ember volt. Az elhunytak közül 29 fő öngyilkos lett. A 76 elhunyt közül 34-en voltak volt szegediek, s közülük 18 fő lett öngyilkos. A többiek természetes halállal haltak meg, a legfiatalabb áldozat 10 hónapos, a legidősebb 88 éves volt.
A német haderő egyes tagjai 1944 nyarán több elhagyott, lepecsételt zsidó ingatlanba és a gettó területére is betörtek, és fosztogattak. Leginkább értéktárgyakat kerestek, és eközben jelentős károkat okoztak. A szegedi műkincseket a Szeged Városi Múzeum és a Somogyi-könyvtár vette kezelésbe, de ezek nagy része a világháború folyamán elpusztult vagy eltűnt.
Élet a Soá után
A felszabadulás után igazolási eljárásokról, rokonok, családtagok kereséséről írtak a korabeli lapok. Az óriási veszteségek ellenére az ország legsértetlenebb vidéki zsidó hitközsége a szegedi, mivel a deportáltak közül majdnem 1500 tért vissza. Szegeden 1946. október 31-én tartották a temetkezéssel foglalkozó Szentegylet tagavató közgyűlését. Az év utolsó napját a vértanúk és áldozatok emlékének szentelték az egész országban. A Szentegylet 1947. januárjában megindította a gyűjtést a mártírok emlékművének elkészítésére. A Mártírok Emlékcsarnokának felavatása 1947. szeptember 21-én történt. A kulturális munka 1946. november 10-i megindulása, a szegedi egyetemi hallgatók otthonának és a szeretetháznak avatása 1948. szeptember 5-én jelzik a közösség életerejét.
A városi közéletben, amíg volt, szintén visszaintegrálódott a zsidóság, erről a Löw ünnepélyek és megemlékezések tanúskodnak. Országos érdekű eseményként a szabadságharc zsidó honvédjeinek emlékére az izraelita tábori lelkészet centenáriumi ünnepséget rendezett Szegeden 1948. február 10-én. A városban a következő évtized zsidókkal kapcsolatos történései kevéssé kutatottak, a korabeli napilapokból eltűnt minden, ami nem a proletárdiktatúra céljait szolgálta.
Az 1956-os forradalom után 800 zsidó élt Szegeden, csupán 50-en disszidáltak, 25-en kértek kivándorló útlevelet. 1957-ben péntek esténként legalább 150 zsidó jelent meg a templomban, 50 iskolaköteles gyerek közül 36-ot írattak be szülei a Talmud-Tórába. A hitközségben 260-an fizettek járulékot, ám a szegedi zsidóság hetven százaléka ekkor már 60 éven felüli volt. A szeretetotthonban 22-en laktak, 40 rászorult étkezett még ott, kívülük hat egyetemista kapott rituálisan megfelelő étkezést.
A szegedi zsidó áldozatok emlékfala az Új zsinagógában
1979-től felújítási munkák folytak az új zsinagógában, 1989. július 14-én, a mártírok istentiszteletét már a javított állagú épületben lehetett tartani. Felújították a tetőszerkezet egy részét, a bádogos díszműveket, a csapadékelvezető csatornákat. Padozatcserét hajtottak végre, kijavították a kerítést és a kapukat, az üvegablakok hiányosságait. Új aszfaltozott járdák kerültek a rendbe hozott kertbe. De bőven van még helyreállítani való a gyönyörű épületben.
Az ezredfordulón Szegeden a felmérések szerint 500 zsidó származású lakos él, közülük 280-340 a hitközség tagja, többségük hozzájárulást fizető személy, 50-60-an úgynevezett „kultúr-zsidók”, akik vallási rendezvényeken soha nem vesznek részt, de támogatják a hagyományőrző, kulturális rendezvényeket. Harminc-ötven fiatal él zsidó egyesületi életet. Az idősek otthona húsz bentlakóval és napi 50 adagos kóser kiétkeztetéssel működik. Alapítványok segítik a szociális és hitéleti kiadásokat, az új zsinagóga rekonstrukcióját. A szegedi zsidóság múltjának feltárására időnként tudományos konferenciát szervez a hitközség kiváló történészek, helytörténészek, kutatók részvételével.
A szegedi zsidó temető hantjai között sétálva sok érdekes névre és figyelemreméltó életútra bukkanhatunk. Nélkülük, és munkájuk gyümölcse híján minden bizonnyal szegényebb lenne a város is.
„A nemzet hű fiává nem a származás,
nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés,
s a csatlakozó önfeláldozat avat.
Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.”
Lőw Immánuel, 1854–1944
A szegedi zsidó temetőben az „aranykor”, a közelmúlt és napjaink számos kiemelkedő alakja alussza örök álmát. A szokásoknak megfelelően a chevra-tagok és a közösség kiemelkedő tagjainak sírja külön parcellában található.
Lőw a főrabbi, Lőw a zsinagógaépítő
A temető ezen részét Lőw Lipót (1811–1875) főrabbi – a zsinagógaépítő Lőw Immánuel apja – dór oszlopokon álló timpanonos, síremléke uralja. Lőw Lipót az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Hamar felismerte, hogy a zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás.
A német-cseh születésű magyar rabbi, tudós, a zsidóság egyenjogúsítási mozgalmának vezetőjeként szorgalmazta a magyar zsidóság asszimilációját és az egyházi szertartásokon a nemzeti nyelv használatát. A szabadságharcban mint tábori lelkész vett részt, amiért rövid ideig tartó fogházbüntetésre is ítélték. Elsőként kutatta a magyar zsidóság történetét, és ő volt az első, aki zsinagógában magyarul beszélt. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai:
„Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!”
1858-ban újraindított folyóirata, a Ben Chananja Szegedet egy évtizeden keresztül a zsidó tudomány egyik európai központjává avatta. Szaktudósként nemzetközi hírnévre tett szert a talmudi régiségek tudományában. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyű polgárnak számított, tagja volt a szegedi városi közgyűlésnek is. Amikor 1875. október 13-án elhunyt, az első részvétnyilvánítások egyikét a Lőw család a Torinóban lakó Kossuth Lajostól kapta.
Löw Lipót síremléke
Az újkori Szeged történetírója
Kulinyi Zsigmond
Nem messze innen áll Kulinyi Zsigmond (1854–1905) fekete márvány obeliszkje. A szentesi születésű hírlapíró előbb jogi tanulmányokat folytatott a budapesti, majd a bécsi egyetemen. 1873 és 1876 között a Szegedi Híradó munkatársa volt, Gelléri Mórral együtt megalapította az Alföldi Iparlapot, 1878-tól a Szegedi Napló főmunkatársaként, majd 1884-től felelős szerkesztőjeként dolgozott. 1891-től a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkári pozícióját töltötte be, egyben a Vidéki Hírlapírók Egyesületének elnök-alapítójaként tevékenykedett. Számos kiemelkedő jelentőségű helytörténeti munkát írt, így az 1880-ban megjelent Árvíz után és az 1900-ban napvilágot látott Szeged újabb története mellett – Lőw Immánuellel közösen jegyzett – könyvében (A szegedi zsidók) a zsidóság 1785–1885 közötti történetét dolgozta fel.
A Pick „atyja”
Pick Márk sírja
A temető főutcájáról nyíló, bokrokkal, vékony fákkal benőtt sírhelyen álló oszlop jelzi a szegedi szalámigyár névadójának, Pick Márknak (1843–1892) nyughelyét.
Kereskedőnek tanult, gabonakereskedéssel foglalkozott, majd 1869-ben üzletet nyitott. Egyik üzleti körútja alkalmából Olaszországban a szalámigyártást tanulmányozta, ezt követően 1883-ban Szegeden olasz szakmunkásokkal megkezdte a téliszalámi gyártását, és 1885-ben megindította a nagyüzemi termelést is. Az üzem vezetését 1892-ben, 50 éves korában bekövetkező halála után, özvegye és annak fivére, Weisz Mihály, majd 1898-ban fia, Jenő vette át.
A legidősebb fiú, Pick Jenő – némi családi torzsalkodást követően – 1906-ban vette át teljesen a gyárat. Arra törekedett, hogy modernebb eszközökkel alapvető változást valósítson meg. A két világháború között a Pick gyár a magyar élelmiszeripar egyik legjelentősebb üzemévé, a Pick szalámi pedig világmárkává vált Pick Márk cégnévvel. A zsidótörvények miatt 1942-ben kénytelen volt formálisan lemondani a gyár irányításáról, de továbbra igyekezett beleszólási jogát – ha közvetetten is – megtartani. Csak 1947-ben kapta vissza gyárát, amit megpróbált talpra állítani, mígnem egy évvel később államosították az üzemet. Pick Jenő többet nem lépett a vállalat területére, sőt rövid időre a szegedi Belvárosi mozi alapítójával, Lippai Imrével együtt a Csillag börtönben raboskodott.
Pick Jenő elhanyagolt sírja
Az alapító „atya”, Pick Márk síroszlopán még éppen olvasható a felirat, viszont a gyárat a világhírig vezető fia és a családja síremléke a temető nyugati falánál teljesen elvadult környezetben, fákkal-bokrokkal benőve, mohásan olvashatatlanul málladozik. A sors kegyes fintoraként a temető falán túl, a szerb oldalon nyugszik első főkeverője Stojko Obradovič, akivel a máig világhírű téliszalámi végső receptjét együtt dolgozták ki.
A ma milliárdos forgalmat bonyolító szegedi húsipari cég számára bizonyára nem okozna nagy gondot az alapítók sírjának gondozása, hiszen a betűk újrafestése, a sírkövek letisztítása, a hozzájuk vezető út kitakarítása alig 100 ezer forintból megoldható lenne.
Továbbhaladva számos, romjaiban is csodálatos síremlékre, és családi sírboltra bukkanhatunk. A vékony törzsű fák által sűrűn benőve itt találhatjuk az Újszegedi Kendergyár alapítójának obeliszkjét, tetején a manapság másról híres növény szimbólumával. Nem messze tőle a Pick márkanevet és a gyárat a világhírig eljuttató Pick Jenő és családjának sírja fekszik a bozótban, teljesen elhanyagolva.
Pick Márk és Pick Jenő emléktáblája a szalámigyár falán
Az I. világháború hősi halottai
A zsidó hősök emlékműve
Az első világháborúban 116 szegedi zsidó esett el. Emléktáblát részükre 1924-ben helyeztek el, amely a régi zsinagóga falán található. A temetőben a kupolás cinterem mellett egy dombon hatalmas fehér kőszarkofág emelkedik, amit 1933-ban a Magyar Királyi 5. Honvéd dandár és a Szegedi Zsidó Hitközség közösen emelt. Alant katonás rendben sorakoznak az első világégés azon zsidó áldozatai, akiket a harctereken nem temettek tömegsírba, hanem hazahoztak szülővárosukba.
Az áldozatok ellenére az ellenforradalom egyik központja Szeged lett. A „szegedi gondolat” városában az antiszemitizmus újjáéledt, és ez a magyarországi zsidókat minden korábbinál erősebben érintette. Pedig a szegedi zsidók tevékenyen részt vettek az ellenforradalomban, az antibolsevista szervezetek megerősítésében, és a nemzeti hadsereget is segítették.
Tisztelgés a zsidó elesettek előtt
A két világháború között felerősödött antiszemitizmus az első világháborúban elesett zsidó hősök emlékét sem kímélte. Svoy Kálmán, az 5. vegyesdandár parancsnoka az 1933. októberében a zsidótemető síremlékei előtt, a bajtársainak tekintett hősi halottak emlékére tartott beszéde miatt kényszerült nyugállományba.
Az Anna-kút megálmodója
A temetőben kelet felé folytatva utunkat számos, hajdan impozáns, mára már növényekkel, folyondárral, fákkal benőtt, néhol omladozó családi síremlékekre bukkanhatunk. Itt áll a Milkó-család márványból készült romjaiban is impozáns kriptája. Nevüket – nemcsak a zsidó hitközségi könyvek, mint elöljárót és bőkezű adakozót – a Belvárosi híd szegedi hídfőjében álló, színe miatt „Eperház”-ként ismert Milkó-palota is őrzi.
Patzauer családi sír
Szomszédságában a Patzauer-család tagjai nyugszanak. Szegeden 1925-ben kezdtek hévízforrás után kutatni Pávai-Vajna Ferenc geológus szakvéleménye alapján, majd két évvel később találtak rá a gyógyvízre. A ma is működő Anna-forrás vizét a korabeli leírások és elbeszélések alapján Patzauer Dezső, a Fővárosi Sörfőző szegedi képviseletének vezetője nevezte el lánya után – aki kevéssel azelőtt született, amikor a víz feltört – Anna-víznek. 1936-ban Patzauer találta ki azt is, hogy a vizet szénsavval dúsítva, gyógyvízként hozza forgalomba, de előtte tüzetes vegyelemzést indítványozott.
A kedvező szakvéleménye birtokában ajánlatot tett Szeged városának, hogy 25 évre bérbe veszi a forrás most elfolyó fölösleges vizét. Ellenszolgáltatásul felajánlotta, hogy a forrás fölé ivócsarnokot épít, a víz forgalomba hozásáért vállalatot létesít és a bérlet lejárta után mindezt teljes fölszereléssel díjmentesen átadja a városnak.
Amikor a terve nyilvánosságra került a heves támadást indítottak ellene. Kifogásolták, hogy a város nem hirdet pályázatot a bérletre, aggódtak, hogy az Anna-víz tönkreteszi a szikvízgyártókat. Végül 1937 márciusában mégis elfogadták a bérleti szerződést. Ennek értelmében Patzauer fölépítette a MÁV igazgatósággal szemközti modern vonalú ivócsarnokát, ahol üvegfallal elkerített részben egy felügyelőnő tartózkodott, aki a vízről és hatásairól adott az érdeklődőknek felvilágosítást. Az ivókúra ingyen volt, az épület fenntartásáról Patzauer gondoskodott. Az egyetlen kérés a vízfogyasztókhoz az volt, hogy számoljanak be az eredményről, amit többen meg is tettek. Egymás után hozták be a víz által kihajtott veseköveket, melyek egy üvegbúra alatt voltak láthatóak. A közelben lévő MÁV-palotát egy ideig a forrás vizével fűtötték, így ez volt Magyarországon az első, geotermikus energiával fűtött épület.
1938-ban a város engedélyt adott arra, hogy a vizet a Feketesas utca alatt fekvő csöveken keresztül a Kölcsey utca 9-es szám alatti töltőüzembe vezessék. A vezeték mintegy 80 cm mélyen haladt. A telep pincéjében két, üveggel bélelt betontartályba folyt a közben lehűlt víz.
A mai Anna-kútnál álló ivócsarnokból előbb tejivó, majd borivó lett végül 1962-ben a Szegedi Városi Tanács jóváhagyása alapján közlekedésrendészeti, városrendezési okokból lebontották, mert állapota leromlott és gazdátlanná vált. Ezt követően a kifolyót a gőzfürdő bejárata elé helyezték át. A forrás mai arcát 2005-ben nyerte el, amikor Szeged egyik legjelentősebb forgalmi csomópontját felújították.
Anna-kúti ivócsarnok
A holocaust áldozatai
A téglagyári gettó áldozatainak emléke
A cinteremhez közel – egy sírkiváltás során – a munkások szerszámai emberi csontokat fordítottak ki a földből. A szegedi téglagyári gettóban elhunytak földi maradványaira bukkantak, akiket név- és jeltelenül, 1944 júliusának egyik éjszakáján, alig néhány ásónyomnyira hantoltak el ismeretlenek, amikor a gettót felszámolták és a még élőket marhavagonokban a haláltáborok felé indították. Nevük máig ismeretlen, emléküket adományokból készített fekete márványlap és mindig friss virággal pompázó apró kert őrzi.
Randeggi sír
A temető északi végéhez érkezve egy monumentális emlékmű tornyosul a látogató elé. Az ausztriai Randeggben meggyilkolt 99 szegedi és vásárhelyi zsidó végső nyughelyét jelzi ez a közös sír. Amikor 1945. április 15-én a randeggi Lillenfeld cementárú gyár és a Kerschenbach St-veit kőbánya zsidó munkásait, száz embert az SS-ek legyilkoltak és kifosztottak nem mindenki halt meg. Egyikük, Glück Adolf a lövésektől csak elájult és a rázuhanó testek – gyermekek, idősek – alól másnap ásta ki magát. Sebesüléséből felgyógyulva maga mutatta meg később a tömegsírt, és társai testét, köztük feleségét és lányát Szegedre hozatta. A tragikus sorsú deportáltak halálának jelképéül közös sírba temettette őket, s mementóul kőobeliszket állított föléjük. 1955-ben bekövetkezett haláláig ápolta emléküket, s ma a randeggi mártírok előtt nyugossza álmát.
A közös sírhelytől balra a szegedi munkaszolgálatosok emlékműve áll. Márványtáblán sorakoznak azoknak a nevei akiket 1944-ben a szegedi téglagyárba tereltek össze, és végelgyengülésben, betegségben hunytak el vagy – a kegyetlenséget és megaláztatást nem tudván elviselni – öngyilkosok lettek. A randeggi oszloptól jobbra, a temető keleti oldalán egy különleges emlékhely áll. Ide a nácik által megrongált – felgyújtott, levizelt, megtaposott – tóratekercsek és kegytárgyak mellett egy olyan szappant is eltemettek, ami a haláltáborokban elpusztított zsidókból testéből készült. A temető nyugati részén található másik emlékműre, a közeli városok elhunytjainak nevét vésték fel.
A legendás fotós és a kulcskirály
Liebmann Béla
A két világháború között több fényképész is működött Szegeden, de közülük elenyésző számban ismerünk művészi felvételeket készítőket. Ám egyikük, Liebmann Béla (1899–1996) számos felvétele, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert-sorozata nemzetközileg is elismertté vált.
A temesvári születésű Liebmann eredetileg optikusnak és orvosi műszerésznek tanult, majd autodidakta módon sajátította el a fényképezés alapismereteit. 1919-ben jelent meg nyomtatásban az első felvétele Temesváron, ahol lefényképezett egy Zeppelint. 1923-ban telepedett le Szegeden, majd a Délmagyarország szerkesztőségében fotóriporteri állást vállalt. Ezután hét évtizeden át fényképezte a szegedi életet, építészeti fotók, városképek, műemlékfelvételek, portrék jellemezték munkáit. 1931-től a Szegedi Szabadtéri Játékok fotósa lett. Megörökítette a városba érkező színészeket, politikusokat, művészeket, tudósokat. Archívumában közel 250 ezer negatív található, melyek egy részét Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban és Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, valamint a Magyar Távirati Iroda Fotógyűjteményben őrzik. Munkásságát 1989-ben Szeged városa Pro Urbe-díjjal ismerte el.
Rubinfalvi Mihály sírja
Több évtizedig dolgozott a „kulcskirály” Rubinfalvi Mihály a Feketesas utcai műhelyében, ahol szinte nem volt olyan zár, amihez ne tudott volna kulcsot készíteni, másolni. Fémipari pályája a Lechner téren álló, európai hírű kisüzemben indult, Hodács János segédjeként. Az 1948-as államosításig itt gyártották a Magyar Királyi Honvédség, a német, olasz, svéd és finn hadsereg számára a legmegbízhatóbb petróleumgáz-lámpákat, valamint a Magyar Királyi Posta részére a telefonpózna tetején viharban is működő forrasztólámpákat.
2007-ben, 90 éves korában bekövetkezett haláláig Szeged egyik közismert és megbecsült polgáraként élt, jellegzetes szivarillattól övezve. Szinte mindenkit ismert, mindenkiről tudott egy kedves történetet, műhelye is inkább múzeumra hasonlított. De nem volt olyan zár, lakat, páncélszekrény, amit ne tudott volna kinyitni, volt hogy akár napokig is küzdött egy-egy szerkezettel, de mindig ő győzött. Mindene volt a foci, a valamikori Szeol-meccsek elképzelhetetlenek voltak nélküle. Temetésén a sírjára tett koszorút másik szerelme, a virágok mellett szivarok borították.
A mai Szeged teljesen másként festene a városban megtelepedett zsidóság munkája nélkül, a város nemzetközi híre is kopottasabb lenne, a belvárost nem ékesítené a polgári paloták sora. Itt nyugszanak, ebben a temetőben mindahányan, akiknek híre, és remélhetőleg emléke is túlélte a századok mindent elborító fátylát, a világháborúk gyötrelmeit, a Holocaust értelmetlen borzalmait.
„Az Isten haragszik ránk vétkeinkért,
az emberek erényeinkért”
zsidó közmondás
„Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: ezeket én változtattam át ilyenekké. És akkor egyetlen főn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, ha Szegedet említenék.” Mikszáth Kálmán, Szegedi Napló, 1879. július 29.
Forrás:
Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma és a dr. Birnfeld Sámuel Könyvtár dokumentumai
Lőw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. (Szeged, 1885 – A Szegedi Zsidó Hitközség)
Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői. Szeged, 2010 (Kézirat)
Gulyás Viktória: A zsidó temetkezési szokások és a gyász
Ezen a napon, 1844. február 20-án született Munkácsy Mihály – eredeti nevén Lieb Mihály –, a magyarországi realizmus egyik legkiemelkedőbb egyénisége.
1844. február 20-án született Munkácson Lieb Leó Mihály és Reök Cecília gyermekeként.
1850 Előbb édesanyja, majd apja is meghalt.
1854-1858 Asztalosinasnak tanult Békéscsabán, majd a segédi bizonyítvány megszerzése után Aradra ment.
1860 Betegsége miatt kénytelen volt visszatérni nagybátyjához Gyulára, ahol először egy Fischer nevű helyi rajztanártól vett órákat, majd Szamossy Elek tanítványa lett.
1863 Megfestette első olajképét, a Levélolvasást.
1863-1864 Budapesten elnyerte a Képzőművészeti Társulat támogatását, lelkes pártfogókra talált Ligeti Antal és Than Mór személyében.
1865 Felvették a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan a tandíj befizetésének elmulasztása okán fél év múlva kizárták.
1866 Beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, mestere Wagner Sándor volt. Ekkor készült a Vihar a pusztán.
1867 A Párizsi Világkiállításra utazott, ahol meghatározó hatást gyakoroltak rá Gustave Courbet művei. Elhagyta az akadémiát; megismerkedett Wilhelm Leibl német festővel.
1868 Düsseldorfban megfestette az Ásító inast.
1870 A Siralomház elnyerte a párizsi Salon aranyérmét. A képhez fotótanulmányokat készített.
1871 Párizsba költözött, ahol műtermet bérelt.
1872 Depressziós lett, öngyilkosságot kísérelt meg.
1873 Öt műve szerepelt a Bécsi Világkiállításon; barátjával, Paál Lászlóval Barbizonba utazott; az év végén elfoglalta új, igen előkelő műtermét.
1874 Házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cecile-lel, a Colpachról induló, a többek között Baselt, Genfet, Freiburgot, Milánót, Velencét, Bécset és Pestet érintő nászút egyik állomása Békéscsaba volt, ahol műtermet rendezett be, ekkor készült a Poros út I.. A Salonban kiállította a Zálogházat.
1876 Bemutatta a Műteremben c. festményt, ami új alkotói szakasz kezdete volt.
1878 A Párizsi Világkiállításon a Miltonnal szerepelt, amely révén új műkereskedővel került kapcsolatba Sedelmayer személyében, aki a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta.
1881 Elkészült a Krisztus Pilátus előtt.
1882 Budapesten nemességet kapott Ferenc Józseftől.
1884 Befejezte a Golgotát.
1886 Megfestette Haynald Lajos kalocsai érsek, Liszt Ferenc, Paál László, majd amerikai utazása alatt többek között Wanemaker kisasszony portréját, valamint a Mozart halálát.
1887 Felkérték a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének megfestésére, A reneszánsz apotheozisa
1890-ben került a helyére.
1891 Hozzáfogott az akkor épülő Parlament számára megrendelt Honfoglalás című képhez. A műhöz különböző embertípusokról számtalan fotótanulmányt készített Magyarországon.
1893-ban fejezte be a munkát.
1896 Az elkészült Ecce Homot Budapesten mutatta be és részt vett a millenniumi ünnepségeken. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba veszik a műterem állományát. Egyre romló idegállapota miatt először Baden Badenba, egy évvel később az endenichi szanatóriumba szállították.
1900. május 1-jén halt meg.
A Honfoglalás Szegeden Munkácsy Mihály születésének 120. évfordulójára, 1964-ben Szelesi Zoltán közölt egy tanulmányt a festő és Szeged kapcsolatáról (Csongrád megyei múzeumok füzetei, 1966. 3-21. oldal). Ebben felidézi egykori szegedi tartózkodásának eseményeit és azt, hogyan került a Honfoglalás nagy színvázlata Szegedre. A vázlatokról nemrégiben elkészültek az eddigi legnagyobb, közel 700 megapixeles felbontású fotók, melyek talán soha nem látott részleteket mutatnak be a Móra Ferenc Múzeum dísztermében látható festményekről (színvázlat – szénrajz).
Munkácsynak Szegedhez való kapcsolata jóval túlhaladta az általános érdeklődés és a hivatalos, szerződésbeli összeköttetésének kereteit. Számára Szeged nem csupán „megrendelőt” jelentett, hanem érzelmileg őszintén meghatotta az a művészet iránti páratlan áldozatkészség, amellyel e vidéki magyar város a honalapítást megörökítő, s az országházba szánt művének hasonló változatát kívánta vele elkészíttetni.
Munkácsy Szegeden
Munkácsy 1891 októberében járt Szegeden. Ekkor szerzett élményeihez és kutatómunkájához kötődik életművének két jelentős alkotása: a Honfoglalás alakjainak megformálása és az e művét követő szocialista hatású képének, a Sztrájk-nak koncepcionális kialakítása.
Munkácsyval Szeged közönsége 1882 márciusában „találkozott” először. E képletes ismerkedés úgy történt, hogy egy budapesti műkereskedő az itteni régi Hungária szállóban szobát bérelt ki és ebben mutatta be Munkácsy Búsuló betyár című festményét. A kiállított mű sikere nemcsak a tárlat meghosszabbítására ösztönözte a kereskedőt, hanem, hogy megszerezze és emellett bemutassa a mester Krisztus Pilátus előtt „fénynyomatú képét” is. A Szegedről Vásárhelyre vitt – alig egy hétnél tovább tartó – alkalmi tárlatnak több mint 1600 látogatója volt.
Munkácsy és a szegediek másodszori „valóságos” találkozása, kilenc évvel később, 1891 őszén történt. Ezúttal azonban az élelmes fővárosi üzletember nélkül, személyesen jött el hozzánk. Mielőtt a látogatásával kapcsolatos eseményekre rátérnénk, meg kell emlékeznünk egy epizódról, amely Munkácsy 1890 októberi magyarországi útjához kötődik. A feleségével hazatérő mester többek között egy aradi szoborleleplezési ünnepségen vett részt és neje, nővére, valamint rokona, Koós Ede társaságában megtekintette az ott rendezett képkiállítást is. Az Aradon időző Munkácsyt két szegedi művészjelölt, Kiss Sándor és Tóth Molnár Ferenc keresték fel, és bemutatták festményeiket. A mester kivált Tóth Molnár munkáit tartotta figyelemre méltónak, akit arra biztatott, hogy képeztesse magát tovább. Az aradi tartózkodás alkalmából a Szegedi Napló megemlíti, hogy Szolnokon, amíg a vonat állott, az átutazó művész a pályaudvaron egy báránybőr-süveges magyar parasztot látott. A különös alakú süveg annyira megtetszett neki, hogy azt gazdájától, a jó vásárnak örvendő paraszttól, három forintért megvette. Minden bizonnyal ez is egyike volt azoknak a ruházati kellékeknek, melyekből Munkácsy a Honfoglaláshoz szorgos buzgalommal oly sokat gyűjtött össze.
A Honfoglalás
1890 decemberére Munkácsy a Honfoglalás kompozícióját több rajzon és kisebb színvázlaton keresztül véglegesen kialakította. Mielőtt nagy festményéhez hozzákezdett volna, egész sereg adatot és korabeli tárgyat gyűjtött egybe, hogy a honfoglaláskori magyar, szláv viselet és fegyverzetre vonatkozó régészeti dokumentumok alapján hitelesen ábrázolja szereplőit. Neves budapesti archaeológusoktól, történészektől kért és kapott ez ügyben szakmai támogatást. Itt említjük meg Kacziány Ödön szegedi festőművésszel való kapcsolatát is.
Munkácsynak tudomására jutott, hogy az Erdélyből származó Kacziány, az ott élő székelyekről rajzokat, tanulmányokat készített. Munkácsy levélben kérte Kacziányt, hogy engedje át neki e tanulmányfejeket. De megbízta azzal is, hogy a szegedi múzeumban őrzött honfoglaláskori leleteket – kengyelvasakat és zablákat – rajzolja le számára. Kacziány Munkácsy kívánságát szívesen teljesítette, sőt még néhány helybeli, alsóvárosi parasztról készített vázlatát is elküldte a neves mesternek.
Az itthonról kapott régészeti, néprajzi és egyéb adatok azonban nem elégítették ki a művészt. 1891 áprilisában az a hír járta, hogy Munkácsy „... szeptemberben Magyarországra utazik, mint mondja, egy kis magyar levegővel akarja inspiráltatni magát a munkához. Terve különben a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket vinni Párisba.” Valóban, ez év őszén, október első napjaiban – miután a nagy történelmi kép megfestéséhez Neuilly-ben külön műtermet építtetett – hazai tanulmányútra indult. Előbb Budapesten töltött bizonyos időt, majd Szentesre látogatott, ahol rokonánál, Zsilinszky Mihály akkori főispánnál szállt meg. Innen utazgatott ki egy vele érkező Ecsy nevű fényképésszel „modellszerzésre”, a környékbeli falvak parasztjai közé. De a vendéglátó városban, Szentesen is talált olyan rég itt élő alföldi parasztokat, akikről az egyik akkori helyi lap így ír: „Világhírű festőművész, hazánk fia, a vármegyeháza udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkásosztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportú felvételeket. Itt többek között modellül szolgált a nagy művésznek egy 87 éves öregember is, aki ősi szokás szerint még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját.” A mester szentesi tartózkodásához kapcsolódik az is, hogy Jósa Lászlót, egy általa tehetségesnek tartott itteni kezdő festőt, közbenjárására a Benczur-mesteriskolába állami ösztöndíjas növendékként felvették. Munkácsy Szentesről, a szomszédos Csongrádra és Szegvárra utazott, ahol bár csak rövid időt töltött, mégis sikerült az őt érdeklőkről fényképet készíttetnie.
Munkácsy úgy gondolta, hogy Csongrád megyei útja során pár napra Szegedre is ellátogat és felkeresi itteni rokonait. Érkezését a Tisza-parti városban október 12-re várták. Az állomáshoz vezető utcákon lelkes tömeg hullámzott, de a művész, közbejött elfoglaltsága miatt ekkor nem érkezett meg. Csak tizenhárom nappal később, erdélyi útja után, október 25-én lett Szeged vendége. Amikor a délutáni gyorsvonat a pályaudvarra berobogott, hatalmas éljenzéssel fogadták. Munkácsy és az őt hivatalosan kísérő Tisza Lajos az utolsó kocsiban ültek. Velük jött Szegedre Ivánkovits János és Novák József helyi országgyűlési képviselők társaságában Mikszáth Kálmán is.
Munkácsy tanyasi ihlete
1891. október 26-án, míg Munkácsy Szegeden tartózkodott, két jelentékeny „közalkotás”: a Felsőtanyai Központ és a Belvárosi Kaszinó avatóünnepsége is megtörtént. Mindkettő nevezetes esemény volt. Az utóbbi az urak, az előbbi a parasztok számára.
A Felsőtanyai Központ átadási ünnepségére Szegedről különvonat vitte a városi vendégeket, élükön Tisza Lajossal és Munkácsyval. A vonat a balástyai őrháznál állt meg, ahol az érkezőket, az előkelőségeket és tisztviselőket lovasbandérium, és a tanyák idesereglő népe fogadta. A társaság ezután kocsikon, dobpergés és trombitaszó mellett, a félórányira levő központi telepre hajtatott. Itt mintegy 8-10 ezres tömeg fogadta és üdvözölte őket. A hivatalos épületek átadása és az új kápolna felszentelése után, megkezdődött a városiak és a tanyaiak ebéddel-tánccal egybekötött közös szórakozása.
Munkácsy itt ismert meg néhány olyan idevaló parasztot, akik a Honfoglalás népi alakjainak modelljei lehettek. Erről a kedélyes kirándulásról később, Munkácsy halálakor írt Mikszáth Kálmán cikket. Élvezetes tárcájában olvashatjuk, hogy „... ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül, két mérföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is... Összesereglettek a férfiak. Gyönyörű típusok akadtak: ős arcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok, keresztbe vágott szemmel, nyomott, pogácsaképű besenyők, széles, girbe-gurba fiziognómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bentülő szemekkel... A fotografus ott volt velük s rögtön lekapta, amelyik megtetszett a nagy művésznek.”
A szép számban összegyűlt parasztfiatalsággal, a vidáman táncoló legényekkel és lányokkal Munkácsy hosszasan elbeszélgetett. Érdeklődéssel kérdezgette őket szokásaikról és népviseletükről. A tanyaiak közül különösen Barna János, öreg juhász tetszett meg neki, akiről több felvételt csináltatott. Ugyanekkor lefényképeztetett néhány legény- és leánycsoportot, akiknek képeit a Vasárnapi Újság is leközölte. Az országosan népszerű lap a felsőközponti ünnepséget hosszú cikkben méltatta s befejező soraiban hangsúlyozza, hogy „... kiválóbban érdekessé válik ez ünnepély az által, hogy épp ott folyt le, hol már ezer év előtt Pusztaszeren, a vezérek vérszerződésekor a magyar tábor tanyázhatott.”
Munkácsy hazai tanulmányútjának az volt a célja, hogy készülő történelmi képéhez, a Honfoglaláshoz felkutassa Árpád népének utódait. Híres orosz kortársa, Rjepin is, a Zaporozsei kozákok megfestése előtt Ukrajnába látogatott el, hogy kiválassza alkotása elhitető erejű hőseinek modelljeit, a kozákok századokon át ott élő leszármazottjaiból.
A titokzatos nőalak
A tanyai „kultúr-központ felszentelése” után, az este visszatért városi társaság, a Szegedi Belvárosi Kaszinó új otthont avató ünnepségén vett részt. Itt ismerkedett meg Munkácsy Szeles Olgával, a fiatal, mongolos arcú szegedi lánnyal, akit lerajzolt és fényképet kért tőle. Később ő lett a Honfoglalás egyik nőalakja, az a vezéri sátor előtt álló asszony, aki gyermekét a magasba tartja. Kopasz Istvánnénak felejthetetlen emlék maradt a nagy festővel való találkozása.Munkácsy századvégi modellje 1965-ben, kilencvenkét éves korában hunyt el.
A Belvárosi Kaszinó díszvacsoráján Munkácsy is felszólalt: „... Nekem, mondá, napokig kellett utaznom Párisból a pusztákra, hogy ihletet szerezzek. De a pusztákról a civilizáció központjába mindössze egy félórát, mert Szeged igazán kulturális középpont.” Befejezésül megköszönte „... azon kedves fogadtatást, melyben őt, a művészet szerény ápolóját részesíti Szeged, melynek boldogságot kíván.”
Szeles Olga a festményen
Ha a korabeli helyi lapok Munkácsyval kapcsolatos híradásait gondosan figyelemmel kísérjük, akkor meg kell említenünk azt a kis epizódot is, amikor a mester szegedi rokonai és Tisza gróf társaságában felkereste Letzter és Keglovich neves fényképészműtermét a városban. Itt róla és kísérőiről felvételeket csináltatott. Az újság azt írja, hogy ez „... annál följegyzésre méltóbb, mivel a nagy művész - a saját mondása szerint - nagyon ritkán adta rá fejét arra, hogy lefotografáltassa magát. Kevés arcképe is van forgalomban. Jobbára azok is másolatok, mint ezt ma megjegyezte.” Az ekkor készült felvételek egyikét: Munkácsy és Tisza Lajos közös mellképét a Vasárnapi Újság közölte le.
Munkácsy ihletetadó benyomásokkal 1891. október 27-én utazott vissza Budapestre. A mester örömmel beszélt szegedi tartózkodásáról és megígérte, hogy máskor is ellátogat Szegedre.
Szeged hatása Munkácsyra
Úgy véljük, hogy Munkácsy Szegeden emberi és művészi szempontból egyaránt értékes benyomásokat szerzett. Gondoljunk csak adatgyűjtő tevékenységére: megtekintette a szegedi múzeum régészeti gyűjteményének honfoglaláskori leleteit, néprajzi vonatkozású tárgyi emlékeket gyűjtött össze. Megismerte az Alföld e részének jellegzetes táji arculatát, antropológiai vizsgálódást végzett a környék néptípusairól, de megismerhette a dél-magyarországi pásztorok, halászok és földművesek hagyományokat őrző gondolkodásmódját is. Munkácsy hazai tanulmányútja – ezen belül a szegedi, csongrád megyei tartózkodása – bármilyen rövid volt, de élményei inspiratív, feltöltő hatásúnak mondható. Nagyban segítette ez őt a Honfoglalás részleteiben való megoldásához és képének végleges kialakításához.
Magyarországi tanulmányútjáról Munkácsy 1891 október végén tért vissza Párizsba, „... s októbertől áprilisig egyfolytában dolgozva a kép kartonját és végleges tervét elkészítette.” E nagyméretű szénvázlata később Szegedre került. Kartonja alapján kezdett terjedelmes vásznának megfestéséhez, ezért ennek jelentőségére ki kell térnünk.
Tulajdonképpen e kompozíciós szénrajzán sikerült eddigi elképzeléseit összefoglalnia. Művének tartalmi és formai vonatkozásai ezen kristályosodtak ki. Az eddigi kisebb színvázlatain csak a témát alakítgatta, s figurái jelzésszerűen voltak ábrázolva. Nagy szénvázlatán viszont az alakokat jellegzetes típusokká fejlesztette. Ezzel egyidejűleg képének tömegeit szerkezetileg csoportosította, így a megjelenítés hatásosabbá és nagyszabásúbbá vált.
A szénvázlat felépítésileg általában egyezik a befejezett festménnyel, némi eltérés azonban megfigyelhető közöttük. Például a háttérben levő kisebb alakok száma jóval kevesebb. Az Árpád mögötti előkelőségek társasága sem oly tömbszerűen zárt hatású, mint a festményen. A szénrajzon a vezéri-sátor helyett egy domb magaslik, és ennek tetején – eléggé halványan – álló, vagy lovon ülő harcosokat s néhány fatörzset látni. A festmény baloldalán, a tömeg mögött, hiányzik egy magasló fa, amelyre viszont a kompozíció kiegyensúlyozottsága miatt szükség volna. Szerkezetileg és eszmeileg eléggé lényeges, hogy a szláv hódolók köréből hiányzik az Árpád előtt mélyen meghajló, karjait széttáró követ alakja. Megfigyelhető, hogy ennek az alaknak pontos elhelyezése – vagy éppen mellőzése – Munkácsynak sok gondot okozott, mert felvázolását két helyen is eredménytelenül kísérelte meg.
Összbenyomásként megállapíthatjuk, hogy a szegedi nagy szénvázlat levegősebb, áttekinthetőbb, ennélfogva nyugodtabb hatású, mint az erről készült, de elrészletezett, fegyverekkel, zászlókkal zsúfolttá tett befejezett alkotás.
Munkácsy megfeszített erővel dolgozott a Honfoglaláson, melyet végül is egyre súlyosbodó betegségével küszködve, 1893 tavaszán fejezett be. Utolsó ecsetvonások előtti művéről a szegedi lapok is hírt adtak. A festményt méltató sorokon kívül azonban hangot kapott az az ellentét is, mely a kép felsőházi ülésteremben való elhelyezése miatt Tisza Lajos és az Országházat tervező Steindl Imre között támadt. A vitát a helyi újságok is a két ember esztétikai nézeteltérésével magyarázták, pedig emögött politikai tendencia volt.
A színvázlat
Festményével a mester maga is elégedetlen volt: „... helyes megoldást kereső türelmetlenségében még nagy művének kiállítása alatt készítette el azt a vázlatot, amely a szegedi múzeumba került.”
Ha alaposabban tanulmányozzuk a Honfoglalást, megállapíthatjuk, hogy a Szegedre került nagy színvázlaton Munkácsy sikeresebben valósította meg elképzeléseit, mint a véglegesnek szánt parlamenti képen. Ezzel kapcsolatban utalunk a művész idevágó megnyilatkozására, valamint monográfusának, Végvári Lajosnak véleményére.
1893 júniusában Munkácsy egyik levelében ezt írja: „La Malou-ból visszatérve a nagy vázlaton megtettem minden változtatást, és pedig azt hiszem igen előnyösen, amit már a nagy képen is konstatáltam, mert a szemle után rögtön átvittem az atelierbe (megjegyzendő, hogy midőn az atelierben abban a világításban melyben készült, megláttam, egy pillanatra kételkedtem, hogy vajjon érdemes-é hozzányúlni, de midőn az átdolgozott vázlatot mellé állítottam, mindjárt meggyőződtem róla, hogy igazam van). Rögtön hozzá is fogtam és néhány nap alatt, úgyszólván az egész képet áthangoltam, de az irtóztató hőség miatt abba kellett hagynom.” Munkácsy 1893 decemberéig, képének szignálásáig mindent elkövetett, hogy a főművének tekintett alkotásán a szükséges változtatásokat megtegye, azonban időközben elhatalmasodó idegbaja miatt a Honfoglaláson lényeges korrekciókat még sem volt képes végrehajtani.
A végleges festmény korábban az országház fogadótermében
A kész mű – Végvári szerint – nem sokban tér el a szegedi vázlattól, amely maga is tekintélyes méretű. A lényeges különbség a két változat között az, hogy a nagyméretűn a természeti részek, a tájképi elemek nagyobb hangsúlyt kapnak, s ennek következtében a kolorit élénkebbé vált... Munkácsy inkább a részletekben gazdagította a festményt; növelte a figurák számát, nagy gonddal ábrázolta az öltözeteket és az eszközöket. Lényeges a változás az Árpád környezetének arctípusainál. A szegedi változaton, típuskutató körútja alkalmával készített fotográfiák eredményeit használta fel, a budapestin egykorú magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette. Ez a változtatás túlságosan nagy engedmény volt, mert míg a szegedi változaton a környezet figurái, éppen általánosított jellegüknél fogva, nem vetélkednek Árpád alakjával, addig a budapesti képen ez a szerencsésebb összhatás a portrészerű egyénítés következtében feloldódik s megszünteti a figyelem koncentrálását a főalakra. Aminek további kompozíciós kihatása is van - a baloldal tömege nem képes kiegyensúlyozni a jobb oldalt. A kompozíció másik hibája a túlságosan sok alak... olyannyira, hogy a középen álló követeket legszívesebben elhagyná a néző.
A szín- és a szénvázlat Szegedre kerülése
A múlt század végén, a gazdasági élet fellendülésévei, a szegedi városi tanács neves mestereket foglalkoztatott, hogy a helyi képzőművészeti kultúrát és a megalapítandó Új képtár anyagát gazdagítsa. Reizner János szegedi könyvtár és múzeumigazgató, a Somogyi-könyvtár Bizottság 1895. október 10-i ülésén azt javasolta, hogy a város vásárolja meg Munkácsy Honfoglalásának nagyméretű olajvázlatát. Reizner lelkesen indokolta, hogy „... e kép megszerzésében Szegedet egy városnak sem szabad felülmúlnia. Ha a képet kidolgozottan, a hozzátartozó többi kisebb vázlattal együtt megszerezhetnők, képzőművészeti csarnokunk oly kiváló színvonalra emelkednék, amit más esetben soha, talán sohasem érhetnénk el.”
Reizner indítványát a városi hatóság elfogadta, s a közgyűlés, döntő szótöbbséggel elhatározta, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatáért 25.000 Ft tiszteletdíjat fizet. Vásárlási szándékáról a tanács értesítette a mestert, aki levélben közölte, hogy a város feltételeinek megfelelően, hajlandó átengedni a jelzett vázlatot. December vége felé a belügyminiszter is jóváhagyta a kép megvásárlására vonatkozó közgyűlési határozatot, s ugyanakkor néhány tanácsbelinek elutasította a megvétel elleni felterjesztését. 1896. februárjában megtörtént a város és Munkácsy közötti megállapodás.
Az egyik itteni napilap szerint Munkácsyt „... Szeged áldozatkészsége művészete iránt rendkívül meghatotta, elannyira, hogy a mester ki is jelenti, miszerint a vázlatot nagy gonddal át fogja festeni és jóval értékesebbé teszi.” Ennek megfelelően Munkácsy a városhoz intézett levelében kötelezte magát, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatát kidolgozza és az érte felajánlott tiszteletdíjat elfogadja, s a képet 1897. május 1-én Szegednek átadja. A vásárlás pénzértéke vidéki viszonylatban szokatlanul nagy volt, így a Tisza-menti város példamutató művészetpártolása joggal váltotta ki a budapesti sajtó elismerését.
A szegedi tulajdonba került Honfoglalás-vázlatot a helyi közönség nagy érdeklődéssel várta. A festménnyel ezidőben sűrűn foglalkoznak a szegedi újságok, de a képet egyelőre csak néhány benfentes, hivatalos személy tekinthette meg. A Honfoglalás színvázlata ugyanis ideiglenesen Budapesten, a Műcsarnokban volt elhelyezve, ahol annak átdolgozásáig Munkácsy megbízásából Telepy Károly őrizte. A szegediek nehezen várták, amikor az új kultúrpalota dísztermében kiállításra kerül a művész impozáns alkotása. Viszont a kép szerződés szerinti – 1897. május 1-i – átadása egyre késett. A mester felesége levélben értesítette a tanácsot, hogy Munkácsyt közbejött betegsége megakadályozta a Honfoglalás átfestésében, és hogy azt a tervezett időpontra befejezze. De megígérte, hogy amint férje jobban lesz, a városnak tett ígéretét teljesíteni fogja.
Munkácsy betegsége
Munkácsy felépülésére azonban sajnos egyre kevesebb remény volt. Betegsége súlyosbodott s a művész ideggyógyintézetbe került. Erre való tekintettel a város közgyűlése úgy döntött, hogy befejezetlenül is hajlandó a vázlatot átvenni, és a kikötött vételárat sem csonkítja. Határozatát közölte Munkácsynéval, aki Telepy Károlyt felkérte, hogy a festményt szállíttassa Szegedre és a városnak adja át. 1897 júniusában érkezett meg a fahengerre felgöngyölt alkotás, melyet 25.000 Ft értékű biztosítás mellett, ideiglenesen a városi titkos levéltárban helyeztek el. Nem sokkal később átvitték a Kultúrpalotába, ahol Telepy a nagy vásznat rámára feszítette, s megtisztogatta. A kiállításra kész Honfoglalást a múzeum dísztermében, vasárnap délelőttönként mutatták be a szegedi közönségnek. A következő évben 1898 nyarán, Szegedre került a Honfoglalás nagy kompozíciós szénvázlata is, amelyet Munkácsyné, a be nem fejezett olajvázlat „kiegészítéseként” a városnak adományozott. A festmény tanulmány-alakjait ábrázoló kartonlapok három ládában érkeztek Párizsból. A rajzok megfelelő összeillesztése és vászonra ragasztása után, közel olyan jelentős méretűvé (196x600 cm) alakult a szénvázlat, mint a kultúrpalotában levő terjedelmes Honfoglalás-kép.
Tanácsnoki ellentétek a vázlatok körül
Említettük, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatának megvásárlási terve nem váltott ki egyhangú helyeslést Szegeden a tanácsbeliek részéről. A kép megszerzését a közgyűlés tagságának mintegy háromnegyed része javasolta, a többiek viszont ellene szavaztak. E kettősség jól kifejeződött a szegedi képtár kultúrpalotában való megrendezésekor, amikor – többek közt – a Munkácsyné által ajándékba kapott szénrajz sorsa felett kellett dönteni. „Az egyik szegedi tanácsúr még a százforintos képrámát is sajnálta ettől a kartonra rajzolt hatalmas szénvázlattól – mely szerinte – kirívna ama becses társaságból, ahol az a kitűnő Andrássy-kép is függeni fog. Össze kell tekercsbe göngyölni s aki tanulni akar róla valamit, az előkeresi azt majd a lomtárból is."
Voltaképpen Szegeden is a Honfoglalás pozitív eszmeiségét nem helyeslő soviniszta történetszemlélet hallatta hangját, úgy, mint Budapesten, ahol nem akarták elhelyezni a Honfoglalást az eredetileg tervezett parlamenti ülésteremben. Viszont az ilyen szemléletet a népi erejű érdeklődés teljesen elsöpörte. A Tisza-parti város lakosságának, a Szeged-környéki tanyavilág múzeumba zarándokló parasztságának vasárnapjait, az Árpád honalapítását ábrázoló kép ismételt megtekintése tette igazán ünneppé.
Munkácsy halála
Munkácsy ravatala Endenichben 1900. május 1.
Munkácsy és Szeged kapcsolatait továbbra is a helyi sajtóban tudjuk nyomon követni. Apró hírekben tájékozódhatunk a Honfoglalás részletfizetéseiről, vagy olyan gondokról, amelyek a nagyméretű festmény keretének csináltatásával voltak kapcsolatban. A millenniumi ünnepségek fáradalmait pihenő századvégi csöndességet csak az ilyen „kisügyek” zavarták meg. De a kilencszázas évek fordulója ismét országos, de ezúttal gyászos eseménnyel kezdődött: Munkácsy Mihály 1900. május 1-én elhunyt.
Halála a hazai berkek álmos közönyét is felbolygatta. A szinte népi hőssé vált, legendás pályájú magyar festő tragikus elhunyta iránti közös fájdalom érzésben eggyé forrasztotta a nemzetet. Az általános részvétből, amellyel Munkácsyt eltemették, Szeged is kivette a részét. Rendkívüli tanácsülésben intézkedtek, hogyan róják le a nagy halottat megillető kegyeletet. A város közönsége nevében a tanácsi szervek, a Dugonics Társaság és a Szegedi Képzőművészeti Egyesület képviselői helyezték el koszorúikat Munkácsy budapesti ravatalán. Itthon pedig, a kultúrpalota előtt, fekete zászló lobogott és a temetés idején megkondult a városháza harangja, hogy így is kifejezést nyerjen Szeged lakosságának a mester iránti gyásza.
Munkácsy halála óta – ahogy Szegeden mondani szokás – sok víz folyt le a Tiszán. Az eltelt évek alatt hosszabb-rövedebb cikkek idézték fel a művész itt tartózkodásának napjait és a Honfoglalás megszerzésének történetét. Ezek az írások, köztük Mikszáthé, azt bizonyítják, hogy Munkácsy emlékezete mind a mai napig élő maradt a szegedi nép körében. Erősítették e kapcsolatot olyan esetek is, mint egy-egy Munkácsy-festmény (Felszolgáló lány és A főpap ) idekerülése, de legfőként a lenyűgöző Honfoglalás pompás szín- és szénvázlatai. E nagyméretű műveit nemcsak a helybeli, de az ország más tájain élő emberek is megcsodálták és elismerték Munkácsy géniuszának művészi teremtő erejét, a képen ábrázolt néptömegek történelemalakító jelentőségének kifejezését.
Az első Munkácsy-tárlat Szegeden 1950-ben
Munkácsy és Szegeddel kapcsolatos tanulmányt 1966-ban, a nagy magyar festő születése 120. évfordulójának tiszteletére szánták. Szelesi Zoltán, az írás szerzője így ír munkájáról: „Igyekeztünk feltárni Tisza-menti városunk és Munkácsy Mihály emberi-művészi vonatkozásait. Különös tekintettel figyeltük jelentős alkotásán, a Honfoglaláson levő – dél-alföldi néphez kötődő – emberábrázolások eredetét. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem ez a tanulmány fújja le először az eltelt félévszázad porát Munkácsy történelmi képéről, hanem az a tizenöt évvel ezelőtt létrehozott kiállítás, amelyet 1950 nyarán a szegedi múzeumban rendeztek meg. Nyilván nem vonunk le semmit felszabadulás utáni tárlataink egyik legkimagaslóbbikának, az 1952-ben rendezett és százezres tömegeket megmozgató Munkácsy-kiállításnak értékéből, ha azt állítjuk, hogy a Honfoglalás sok-sok év utáni „hivatalos felfedezése”, vagy ha tetszik, „művészetpolitikai rehabilitálása”, valójában nem a Műcsarnokban, hanem ezt megelőzően, két évvel, a Móra Ferenc Múzeumban történt. Munkácsy Mihály halálának 50. évfordulója alkalmából a szegedi múzeum egyik különtermében mutatták be a Honfoglalás nagy szín- és szénvázlatát, valamint azokat a felkutatott és első ízben nyilvánosságra kerülő studiumokat, melyeket a mester e művéhez készített. A sikeres tárlat nemcsak a Honfoglalás tartalmi és formai alakulásának nyomonkövetésében segítette a nézőket, hanem az ott elhelyezett fényképek, újságcikkek és könyvek is a mű teljesebb megértését és élvezését szolgálták.”
Szerkesztőségünk megkeresésére az endenichi szanatórium igazgató főorvosa, dr. von der Helm, a nagy művész halálának okáról és életének utolsó napjairól a következő értesítést küldte lapunknak: „Munkácsy úr az endenichi szanatóriumban 1897. január 31-től haláláig, 1900. május elsejéig tartózkodott. Baja a hátgerincében támadt s lassanként nagy mértékű bénulást idézett elő úgy, hogy nem igen tudott tenni semmit sem. Szeretett a szanatórium tágas kertjében járkálni s gyakran tett sétakocsizásokat a szanatórium szép vidékén. Környezete iránt a beteg mindig szíves és szeretetreméltó volt; különösen örült, ha neje, vagy rokonai és barátai meglátogatták. (Munkácsyné úrasszony, hogy férjét gyakrabban látogathassa, a közeli Kölnben tartott szállást.) Az utolsó hetekben Munkácsy úr nem egészen jól érezte magát, de azt még nem lehetett várni, hogy a katasztrófa oly hamar beáll. Ellenkezőleg, április végén némi javulás mutatkozott. Ekkor április 30-án este mihamar elmúlónak látszó szívgyengülés lepte meg, mely azonban másnap délelőtt ismétlődött s minden ellene alkalmazott szer hatására sem szűnt meg. Munkácsy úr így május elsején déli egy órakor csendesen elhunyt neje jelenlétében, akit, valamit az orvost, a lelkészt, aki az utolsó kenetet adta föl rá, még nyájasan üdvözölt. A kedély- és idegbajosok szanatóriuma Endenichben Bonn mellett, melyben Munkácsy úr sikerekben oly gazdag életének utolsó éveit töltötte, a Kreuzberg tövében fekszik. 1844-ben alapíttatott s átlag 454-50 beteg (férfi és nő) tartózkodik benne. Az ismert személyiségek közül, kik e szanatóriumot gyógyulás végett látogatták, fölemlítem itt Gehrts Károly festőművészt Düsseldorfból (meghalt 1898) és Schumann Róbert zeneszerzőt (meghalt 1856). Orvosokul működnek a szanatóriumban: dr. Oebeke titkos egészségügyi tanácsos, a rajnai tartomány elmegyógyászati orvosszakértője, mint tanácsadó orvos; az alulírott mint igazgató orvos és egy segédorvos.
A gyűjtőtábor kialakítása a hatóságoknak kisebb gondot okozott. Az ide érkezők csoportjait ideiglenesen a Rókusi pályaudvartól nem messze lévő vasutas-sporttelepen (SZVSE) és a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) újszegedi telepén helyezték el. Ezeken a helyeken felállított katonai sátrakban a városba koncentráltaknak néhány napig kellett meghúzniuk magukat. A SZAK-pályán elméletileg csak 2390 férőhely volt, mégis 4600 személy szorongott itt napról napra igen viszontagságos körülmények között. Ide elsősorban tiszántúli, Szentesi járási, illetve Csanád, Arad és Torontál vármegyéből hozott zsidókat helyeztek el. Az SZVSE-pályára hódmezővásárhelyi, kiskunhalasi, bácskai és délvidéki zsidókat hoztak.
