– A nagyobb kiállításokat nagyon alaposan elő kell készíteni, leszervezni, kitalálni. Ezt a kiállítást azonban, ha szabad ezt mondani, az élettől ajándékba kaptuk, hiszen egy évvel ezelőtt még nem gondoltuk, hogy lesz Munkácsy-kiállítás. A Fekete házban terveztünk egy Munkácsy fotókiállítást, melyen a festő életéből mutattunk volna be fényképeket. Valamikor az év elején a Munkácsy Alapítvány felajánlotta azt a lehetőséget, hogy ők szívesen elhozzák Szegedre a Golgotát és Pákh Imre kollekciójának jelentős részét. Ekkor átfordult a gondolkodásunk, új irányt adott az, hogy a Golgotát bemutathatjuk.
2006-ban ugyan volt már egy Munkácsy-kiállítás, a mostani szalonképek közül többet már láthatott a közönség, így vannak párhuzamosságok az akkori és a 2012-es tárlat között. Viszont a Golgota ittléte mindent vitt. Ez a kép a maga monumentalitásával, erejével, rendkívüliségével azt jelentette, hogy önmagában már emiatt érdemes a kiállítást megrendezni. Innen pedig minden elindult a maga útján.
– Hogyan épült fel a kiállítás kommunikációja?
– Márciusban ültünk össze és megalkottuk a kommunikációs tervet. Az volt az alapvetésünk, hogy mivel hat évvel ezelőtt már rendeztünk Munkácsy-kiállítást, tudatosan megpróbáltuk Munkácsyt újrapozícionálni. Így nem Munkácsyról a festőről és a festményekről beszéltünk, hanem Munkácsyról az emberről. Apró sztorikkal, történetekkel megpróbáltuk a tárlatot fogyaszthatóbbá tenni azért, hogy érzelmileg tudjanak az emberek kapcsolódni, kötődni Munkácsyhoz. Mivel 2006-ban is én voltam a kiállítás kommunikációs koordinátora, így tudtam azt, hogy most mennyivel kell másképp vinnünk a kommunikációt. Most, 2012-ben – ha valaki csúnya kifejezésnek is tekinti, de nem kell ettől megijedni – tudatosan kicsit bulvárosítottuk Munkácsyt amiatt, hogy egy másfajta érzésvilágot tudjunk kialakítani.
– Ez a bulváros irányzatot már megtapasztalhattuk a Csontváry-tárlatnál is. Viszont ez nem egy szokványos múzeumi közeg.
– Azt gondolom, hogy a múzeumoknak reagálniuk kell az új helyzetre, és igenis be kell vállalni ezt a fajta kommunikációt. Csontvárynál is megcsináltuk, Vasarelynél is, Dalinál pedig végképp erre helyeztük a hangsúlyt. A Munkácsy-kiállításnál viszont az emberek ettől tartottak, hiszen egy tradicionális festőről beszélünk. Itt a múzeumon belül is viták folytak erről. Viszont így visszagondolva ez volt az első olyan Munkácsy-kiállítás, amiben a bulvárelemeket tudatosan használta egy közgyűjtemény.
– Mennyire kaptak pozitív visszacsatolást a közönség részéről erre a kommunikációra?
– A látogatószám mindent elmond. Egy felmérés szerint Munkácsy a legismertebb, legnépszerűbb magyar festő és az is lesz. Soha nem fogják őt megunni az emberek, csak az elmúlt években már nem volt meg az az óriási lendület, nem volt meg az a bizonyos bumm. Az pedig, hogy mi itt Szegeden közel ötvenezer látogatót fel tudunk mutatni, ez mindenképpen arról tanúskodik, hogy ezzel a fajta kommunikációval el tudtuk, el lehet érni az embereket.
– Ha most a fővárosi múzeumokról nem beszélünk, ez a látogatószám országosan hová pozicionálható?
– Szerénytelenség nélkül elmondhatjuk, hogy a vidéki Magyarország legerősebb múzeuma vagyunk, a budapesti múzeumokat és az egri vármúzeumot leszámítva nagyon sok tekintetben az élen állunk. Összességben elmondható, hogy a szegedi kiállítóhelyek – a Móra-múzeum, a Vár, a Fekete ház, a Kass Galéria és a Varga Mátyás kiállítóház – látogatottsága kilencvenezer körüli. Ez vállalható, jó szám, persze annak fenntartásával, hogy ezt lehet überelni, sőt kell is, hiszen egyre inkább építenünk kell arra, hogy a jegybevétel markáns módon megjelenjen nálunk. De országos összehasonlításban mindenképpen büszkének kell lennünk.
– A kiállítás szervezésének következő lépcsője a megvalósítás. Mi volt az, ami fizikailag a legnehezebb volt?
– Egyértelműen a Golgota installálása volt a legnehezebb feladat. Már tavasszal jártunk a kollégákkal Budapesten, hogy felmérjük a képet és a lehetőségeket. A Golgota 36 négyzetméteres festmény, így egy kicsit féltünk attól, hogy tudjuk megoldani. Önmagában ennek a festménynek az installálása hétszámjegyű összeg volt. Óriási pénzt, tervezést, odafigyelést igényelt. A múzeum technikai csapata és a külsős szakmai erők, akiket ebbe bevontunk, egyaránt profik, ezért tökéletesen meg tudtuk oldani a feladatot.
A másik pedig nagyon mélyen szakmai kérdés: a világítás. Egy kiállítás sorsát gyakran az dönti el, hogy jó-e a műtárgyak megvilágítása, pedig nagyon pici dolognak tűnik. Szerencsére a Munkácsy-tárlat esetében hosszú időnk volt a képek felrakása és a megnyitó között, de nagyon sok időbe telt a képek bevilágítása. Ez egy sziszifuszi munka, mert ha nem pont jó a szög, akkor nem biztos, hogy úgy hat a festmény, ahogy elvárnánk. Itt is a Golgota bevilágítása volt a legkomolyabb feladat, de úgy gondolom, hogy tökéletesen sikerült. Ennek a világításnak is köszönhető volt, hogy ez a nagyméretű alkotás azt a hatást keltette a látogatóban, mintha belesétálna a képbe, az események közepébe, mintha ott lenne Jézus kereszthalálánál. Ezt pedig – természetesen Munkácsy tehetsége mellett – a megvilágítással tudtuk elérni.– Ön is aktív tárlatvezető volt. Mennyire változtak meg a tárlatvezetések alatt elmondottak a megnyitótól kezdve az utolsó napokig?
– Természetesen előre felkészülünk rá, hiszen ez egyfajta csapatmunka. Meghallgatjuk egymást, megbeszéljük az elhangzottakat, egymástól átveszünk ezt-azt. Közben is jönnek újabb sztorik. Olyan is volt például, hogy egy látogató mesélt el valamit, amit azután beépítettünk a tárlatvezetésbe. Így folyamatosan változó, átalakuló, megújuló volt a szöveg.
A tárlatvezetések óriási sikerélményt jelentettek nekünk. Még az elmúlt hetekben is, amikor adventre, karácsonyra készülnek az emberek, alkalmanként több mint százan voltak ezeken az eseményeken. A látogatók, amellett hogy megveszik a jegyet, igényelnek még plusz információt, amit mi meg tudtunk nekik adni az ingyenes tárlatvezetésekkel. Persze arra mindig figyelnünk kell, hogy ez ne váljon a mi részünkről rutinná. Az elmúlt hónapok kulcsfogalma a múzeumi kollégák szempontjából is a szenvedély volt- szenvedélyesen akartuk sikeressé tenni ezt a kiállítást.
– Ha a szenvedélyről beszélünk, Munkácsyval kapcsolatban van egy ember, aki szenvedélyes műgyűjtőként szorosan kapcsolódik a festőhöz, a képekhez. Pákh Imre milyen véleménnyel volt a kiállításról, hogyan volt megelégedve a szegedi Munkácsy-tárlattal?
– Nagyon jó a kapcsolatunk Pákh Imrével, többször személyesen is eljött Szegedre. Volt egy olyan kijelentése – ami ugyan nem a nyilvánosság előtt hangzott el, de bátran idézhetem –, melyben azt mondta, hogy amit itt látott Szegeden, ez a fajta siker visszaadta a hitét, hogy érdemes Munkácsy-kiállításokat rendezni. Ez számunkra rendkívül lelkesítő gondolat. A szegedi múzeum olyan típusú teljesítményt tudott felmutatni a kiállítás előkészítésben, az installálásban, a megvilágításban, a kommunikációban, a látogatottságban, egyáltalán a kiállítás-szervezésben, hogy ez a kultúraszerető, magyar származású milliárdos azt mondta, hogy visszaadtuk a hitét. Ez nekünk, múzeumi szakembereknek nagyon komoly visszajelzés és jó érzést ezt hallani.
Ebből is fakad, hogy nem szakad meg a kapcsolatunk Pákh Imrével és a Munkácsy Alapítvánnyal a kiállítás lebontása után sem. Egyelőre még nem szeretnék részleteket elárulni, de a Munkácsy-ügynek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nem szakad vége. A jövőben a szegedi múzeum egyfajta bázisát fogja majd jelenteni a Munkácsy-brandnek. Bár a kiállítás bezárt, és a képek nagy részét elviszik, Munkácsy mégis egy picit itt marad majd velünk.
– Tavaly, hasonló időszakban volt egy nagysikerű Csontváry-tárlat, amit – a múzeum imázsát tekintve – egy nem igazán sikeres év előzött meg igazgatóváltással, közéleti botrányokkal tarkítva. Most ismét egy sikeres kiállításon vagyunk túl, és ismét változásokkal teli év, és egy újabb váltás előtt áll a múzeum.
– A tavalyi Csontváry-kiállítás azért is jól jött, mert valóban voltak nagyon komoly nehézségeink, és ezeket a múzeum munkatársai – köztük jómagam is – igen nehezen élték, éltük meg. A megannyi gondot a Csontváry-tárlat zárójelbe tudta tenni. Ez pszichés szempontból volt jó nekünk, múzeumi dolgozóknak megmutatva azt, hogy igenis ki tudunk jönni a gödörből.
A Munkácsy-kiállítás idei sikere azért is kiemelkedő fontosságú, mert ez az esztendő a bizonytalanságról szólt. Egy év alatt három fenntartónk volt: tavaly a megyei önkormányzat, idén a Megyei Intézményfenntartó Központ, januártól pedig Szeged város önkormányzata. Ezeket a fenntartóváltásokat sem könnyű megélni. Az elmúlt idők állandó beszédtémáját jelentette a múzeumok sorsa. A Munkácsy-kiállítás megmutatta, hogy igenis fontos a múzeum. Amikor egy kiállításra bejön ötvenezer ember, akkor annak az az üzenete: a múzeum a közösségek számára nagyon fontos bázist jelent. Olyan teljesítményt tudtunk letenni az asztalra, ami azt mutatja, hogy van erő ezen intézmények mögött.
– Bezárt a Munkácsy-kiállítás, idénre bezárt a múzeum is. Lehet-e tudni valamit a jövő évi tervekről?
– Nagyon sok tárgyalást folytatunk, és sajnos a napokban három kiállítás kapcsán is kudarcélmények értek bennünket. Két kiállítás esetében sokkal gyengébb az a kollekció, amit el lehetett volna Szegedre hozni, mint ahogy előzetesen gondoltuk. Ezt pedig így nem tudjuk vállalni. A vidéki Magyarország egyik legerősebb múzeumaként ide erős anyagokat kell hoznunk. A harmadik eset pedig részben pénzügyi okokkal, részben szervezési okokkal, részben emberi tragédiával is magyarázható. Azt gondolom ez a kiállítás létrejöhetett volna, sok embert vonzott volna a múzeumba, de lekerült a napirendről. Próbálkozunk, küzdünk tovább. Az is nagyon nehéz ügy, mázsás teher, hogy a Munkácsy után jövőre is nagyon komoly teljesítményt kell felmutatnunk.
– Természetesen vannak grandiózus elképzeléseink… Valószínűleg 2013-ban nem lesz olyan kiállítás, ami a Munkácsy-kiállítás látogatószámát megdöntené. Az viszont alapot ad egy jövendőbeli nagykiállításnak, hogy a Munkácsy- és a Csontváry-kiállítás referenciát biztosított számunkra. Az eljövendő kiállítások megszervezésénél ez nagyon komoly erőt jelenthet. Bíznak bennünk, hiszen ezekkel a kiállításokkal letettünk valamit az asztalra.
.jpg)

.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)

.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)

.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)