„Hol vannak a katonák” – a 2. magyar hadsereg veszte

A szovjet hadvezetés 1942 végén több támadó hadműveletet előkészített. Ezek közül a Voronyezsi Front osztrogorszk-rosszosi offenzívája a 2. magyar hadsereg megsemmisítését célozta. A szovjet támadást 1943. január 12-én az urivi hídfőből indított erős harcfelderítés vezette be a IV. hadtest 7. hadosztályának védőszakaszán.

1942. július 24-én érte el a Friedrich Paulus tábornok parancsnoksága alatt álló német hadseregcsoport a Dont. Ezt követően két részre bontották a hadsereget, egyik része a Kaukázus felé nyomult előre, és augusztus végére elérte a hegyvonulat magaslatait, azonban a Szovjet Hadsereg erőit nem sikerült a Kaukázusból kiszorítania.

Sztálingrádtól a Donig

A másik része, amely a 2. német, a 2. magyar és a 8. olasz hadseregből állt, Sztálingrád ostromára vonult fel. Augusztus 8-án érték el a Volgát Sztálingrád térségében, majd megkezdődött a benyomulás az elővárosokba. Súlyos utcai csatákban a németek megszerezték a város feletti uralom egy részét, a városközpontot azonban nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én indult meg a Vörös Hadsereg ellentámadása heves tüzérséggel és harckocsi támadásokkal, bezárult a gyűrű az ostromló német erők körül. Szovjet győzelemmel zárult a csata, és egyúttal döntő fordulatot eredményezett a háború menetében. December 12-19. között a németek kísérletet tettek a bekerített erők felmentésére. Hitler elutasította a kitörésre vonatkozó kérelmet. 1943. január 2-án a németek elkezdték a visszavonulást a Kaukázusból. Január 12-én szovjet támadás indult a Donnál a 2. magyar hadsereg ellen.

A szovjet támadás

1943. január 13-án támadásra indult a szovjet 40. hadsereg, majd 14-én a scsucsjei hídfőből a 3. harckocsihadsereg is. E napon az esti órákban már egy 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rés tátongott a magyar védelemben. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak. A katonák mindaddig kitartottak, amíg működött a vezetés, és volt mivel harcolni. Január 15-én azonban a szovjet támadó egységek elvágták a hadsereg többi erőitől a III. hadtestet. A nap estéjére az áttörés szélessége 100 kilométerre növekedett. A vezetés cselekvésképtelen volt, a páncélelhárítás gyenge, és a tüzérség kiesett.
Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok január 16-án kiadta az előzetes intézkedést a VII. hadtest és az 1. páncéloshadosztály visszavonulására. A német B. hadseregcsoport azonban, amelynek alárendeltségébe a 2. magyar hadsereg tartozott, nem engedélyezte ezt. A 2. hadsereg részekre szakadt, és vezethetetlenné vált. Január 17-én végül mégis elrendelték a magyar csapatok kivonulását. Sikerült egy 8 kilométeres folyosót nyitva tartani és így január 24-én a 2. hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból. A parancsnok ekkor adta ki a csapatokat súlyosan sértő „… A 2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét…” kezdetű hadparancsát, amit semmi nem indokolt.

Veszteségek

Március 5-én a német parancsnokság elrendelte a 2. hadsereg alakulatainak sürgős hátravonását a Dnyeper nyugati partjára. Április 24-től május elejéig tartott az alakulatok hazaszállítása. Jány vezérezredest 1943. május 1-jén Kállay miniszterelnök ünnepélyesen fogadta a Keleti pályaudvaron. A 2. hadsereg élelmezési létszáma 1943. január 1-jén 194.334 fő volt, míg március 1-jén 100.818 fő, a hiány 93.516 fő. Kórházvonaton 28.044 sebesültet és beteget szállítottak haza, 28 ezer fő fogságba esett, a véres veszteség (elesettek és megfagyottak) 41.792 fő.

Hamis történetírás

„A lehetetlenre próbálok vállalkozni, amikor alig húsz percben szeretném összefoglalni a 2. magyar hadsereg doni történetet” – mondja v. Pintér István történész. „Az eltelt 40-50 év hamis történetírásával és szemléletével szemben akkor a magyar katonák hősként, esküjükhöz híven teljesítették kötelességüket.”

v. Pintér István történész

Amikor 1942. május 16-án Hitler személyesen adta ki a parancsot – mely szerint a német hadsereg a szövetségeseitől nagyobb szerepvállalást kért – a Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok által vezetett mintegy 202 ezer fős magyar hadsereg nem fegyvertelenül, és nem felszerelés nélkül vágott neki az orosz frontig vezető több ezer kilométeres útnak. A hiedelmekkel, és a történelemhamisítással ellentétben a magyarok az akkori hazai viszonyokhoz képest a lehető legjobban fel voltak szerelve, amit lehetett, azt mind megkapták. Mindemellett a német haderő is segítséget nyújtott nemcsak a szállításban, hanem páncélosokkal, és tüzérségi eszközökkel is. Persze a magyar katonák felszerelése még így is elmaradt a nagyobb országokkal, így például az olaszokéval szemben.

A kétszáz kilométeres arcvonal

Amikor a 2. magyar hadsereg 1942. július-augusztusában megérkezett a Donhoz, mintegy kétszáz kilométeres frontvonalat kellett átvenniük. Jány Gusztáv többször kérte, hogy csökkentsék le ezt, hiszen így mélységi védelem nélkül kényszerült az arcvonalat tartani. Azonban a német hadvezetés a kérését elutasította. Ez, és az utánpótlási hiányosságok együttesen vezettek a későbbi tragédiához, hiszen az óriási távolság és a lehetőségek korlátozott volta nem tette lehetővé egy ilyen széles frontvonal maradéktalan biztosítását.
1942 telén a német 6. hadsereg egyre jobban harapófogóba került Sztálingrádnál, a hadvezetés figyelme is feléjük irányult, mintegy magukra hagyva a doni magyarokat, miközben az állások tartására utasították Jány Gusztávot. A magyar vezetés ekkor már kérte, hogy biztosítsák a csapatok védelmét, azonban az egyetlen hadra fogható német hadtestet Hitler tartalékba helyezte és saját csapatai védelmére utasította.

A doni offenzíva

1943. január 11-én légi a magyar felderítési adatok alapján nyilvánvalóan látszódtak az orosz offenzíva megindulásának jelei, a 2. magyar hadsereg felkészült a támadásra. Amikor 45 perces tüzérségi tűzzel, katyusákkal megkezdődött az oroszok előrenyomulása, a magyar hadvezetés ismét kérte a német Krammer hadtest bevetését, de a védelmet biztosító haderő ekkor sem mozdult meg.
Így a magyar katonák csak a saját erejükre támaszkodhattak, de amíg lehetett, tartották az állásokat, sőt több ellentámadást is indítottak. A korábban orosz kézen lévő hídfőállások irányából induló támadás végül 1943. január 14-én, a magyar váltásra csapott le, s így szinte akadálytalanul tudott lyukat ütni a 2. magyar hadsereg arcvonalába.
„Az a közkeletű vélekedés, hogy a rosszul felszerelt magyar katonák az első puskalövésre megfutamodtak, hazugság” – emelte ki a történész. „Napokig tartották az állásokat, amit több orosz forrás is megerősített.”
Az óriási túlerővel szemben azonban már lehetetlen volt a védekezés. A későbbi kutatásokra támaszkodva és a nemrég megnyílt szovjet levéltárak adatai alapján történelmi tény, hogy mintegy 100-155 ezer fős orosz emberveszteség, és sok technikai eszköz megsemmisülése árán sikerült csak a magyarok visszaszorítása, ami nyilvánvalóvá teszi a 2. magyar hadsereg hősies küzdelmét.
Az oroszok harapófogóba zárva szinte teljesen bekerítették a magyar haderőt, annak teljes felszámolását tűzve ki célul. Ezt elkerülendő, 1943 április-májusában kivonták a megmaradt magyar haderőt. Április 24-től május elejéig tartott az alakulatok hazaszállítása és Jány vezérezredest 1943. május 1-jén Kállay miniszterelnök hősöknek kijáró ünnepélyes keretek között fogadta a Keleti pályaudvaron.

Minden katonára emlékezni kell

A magyarok nemcsak a német hadvezetésért küzdöttek, hanem saját magukért is. A vezérkar számos magas rangú tisztje saját élete árán is megpróbálta megvédeni a katonákat.

v. Zetényi-Csukás Ferenc író-kutató

„Emlékezni kell minden katonára, legyen az német orosz vagy magyar” – hangsúlyozza v. Zetényi-Csukás Ferenc író-kutató, több katonai tárgyú könyv szerzője. „Hiszen mindenki a meggyőződéséért, a kiadott parancsokhoz híven küzdött, csak más-más oldalon.”
Az író nagybátyja, Zetény-Csukás Kálmán Magyar Királyi vezérkari alezredes, a Második Repülődandár parancsnokaként földi harcokhoz nem szokva, a magyar repülősökkel Ilovszkojénél élete árán is biztosította mintegy húszezer magyar katona hazatérését.
„Amikor mi most a terített asztalnál ülünk, jussanak eszünkbe azok a tízezrek, akik akkor a jéghideg orosz földön járva az életükért küzdöttek” – figyelmeztette az utókort a kutató. „Hetven évvel ezelőtt ők reményüket vesztve, de hősként teljesítették a rájuk rótt feladatot. Szinte nincs is olyan magyar család, aki ne veszítette volna el valakijét ezekben a harcokban.”

„A lét határozza meg a tudatot”

v. Török Pál Miklós
nyugalmazott ezredes

Ludovikásként, hadnaggyá avatása előtt néhány nappal nézte végig Budapesten, a Váci úton végigvonuló doni katonák sorát v. Török Pál Miklós nyugalmazott ezredes. Akkor még nem értette, de nemsokára nyilvánvalóvá vált számára, hogy a teherautókon foghíjasan ülők pótlására őket fogják bevetni, s hónapok múltán ők is ugyanígy megtizedelve élik majd csak túl a háború és a fogság poklát.
„Számunkra az volt az aranykor, amikor húszévesen személyesen Horthy kormányzó avatott bennünket hadnaggyá” – emlékezett vissza a 91 éves nyugalmazott alezredes. „De ennyi idősen hálát adok az Istennek, hogy még be tudom fejezni az elkezdett mondatomat. Azonban nem fogom sem nagyítani, sem kisebbíteni az akkori történéseket, de mindenképpen megvédem azoknak a katonatársaimnak az emlékét, akiket 45 éven keresztül fasisztának kiáltottak ki.”
A nyugalmazott ezredes szemtanúként sok-sok, személyesen átélt apró történettel tudja bemutatni a magyar katonák életét, akik a harcokban, és a fogságban is esküjükhöz híven próbáltak meg- és túlélni mindent, amiben nemcsak a kitartásuk, hanem a tisztességük is segítette őket. Rengeteg visszaemlékezés jelent már meg könyv alakban, azonban ezek gyökeresen eltérnek egymástól.
„A marxizmusnak egyetlen alaptétele biztosan igaz” – fogalmazta meg Török Pál Miklós. „Az, hogy a lét határozza meg a tudatot. Hiszen másképp látja, látta az akkori időket egy őrnagy, aki Berlinben az operaházban múlatta az időt, másként egy hivatásos magyar főtiszt, aki a fronton irányítva a katonákat, esküjének akart megfelelni, és akit otthon több ezer holdas birtoka várta. De másként élte meg a háborút egy magyar baka, aki a lövészárokban feküdt, és otthoni kicsiny falujában felesége és gyermekei várták haza.”
Akkor és ott a magyar katonák nem a németekért, a németek céljaiért küzdöttek, hanem azért, hogy Kolozsvár, Kassa és Újvidék magyar maradhasson.

A határtalan lehetetlenségek kora

Amikor 1945 májusában Grazba bevonultak az oroszok, v. Török Miklós Pál sebesüléséből lábadozott. Társaival és a francia, lengyel katonákkal együtt a főtéren, mintegy tízezren hallgatták az orosz NKVD ezredesének szavait. „Miért nem áltatok át” – kérdezte akkoriban az orosz ezredes. „Elesett Varsó, elesett Budapest, elesett Berlin. Most London és New York következik!” – ami a maga természetességében mutatta meg az oroszok, és a kommunizmus világuralmi szándékait egy olyan országtól, mely 100 millió emberi áldozatot sem sajnált azért, hogy végcélját elérje.
Az már talán elcsépelt szlogen, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, viszont azt, hogy a kommunizmus a korlátlan lehetetlenségek világa az akkori történések és az elmúlt évtizedek is világosan bebizonyították. A nyugalmazott alezredes személyesen átélt történeteiben az orosz lágerben éhhalálra ítélt magyar katona a kolhozparaszt földjéről lopott krumpliból készült étellel etette tatár őreit, a japán fogoly Madách Tragédiáját olvasta a marhavagonban, és a komszomolista számvevő lány arany kereszttel a nyakában kérte, hogy ne káromolják Istent a katonák.
„Mi, magyarok sok mindent túllihegünk, így gyakran átesünk annak a bizonyos lónak a túloldalára” – foglalta össze az eddigi életében tapasztaltakat v. Török Miklós Pál. „De egy biztos, nem vagyunk egy népnél sem alábbvalók, ezért nem érdemeljük meg azt, ahogy most bánnak velünk.”